Másfél hónap Budapest

Tudom, hogy nagyon régóta nem írtam ide, pedig többször is szerettem volna. Annak, hogy most újra írok, annak egyebek mellett köze vagy Daniel Ritahoz és Györgypál Enikőhöz. Mindketten külföldön vannak pár hónapja, Rita Augsburgban, Enikő pedig Lyonban van, és időnként küldenek egy-egy beszámolót az ottani tapasztalataikról, fejlődésükről, élményeikről stb. Eközben úgy alakult, hogy én november 1-jétől munkanélküli lettem (hosszú történet), és bár korábban, amíg tanítottam, folyamatosan kerestek az emberek, hogy magánóra kellene nekik, most, mikor hivatalosan is ebből szerettem volna megélni, senki sem jelentkezett a hirdetésekre. A lényeg az, hogy egy nagyon nehéz, nélkülözésekkel teli féléven vagyok túl, de még a legelején, amikor kiderült, hogy nem lesz munkám, beadtam egy pályázatot a Magyar Tudományos Akadémiához a Domus programra, amivel négyheti budapesti kutatást pályáztam meg. A doktori dolgozatnak lesz egy olyan fejezete, amiben Pázmány Péter Kalauzának a három különböző kiadását hasonlítom össze, és ezt csak Budapesten tudom megírni, mert itthon esélyem sincs rá, hogy mindhárom kiadás egyszerre kerüljön elém, hogy az összevetést megejthessem közöttük. Már régóta tudom, hogy ezt meg kell majd írni, és azt is, hogy csak ott lehet, de eddig nem törtem sokat miatta a fejem, mert az iskola miatt amúgy sem utazhattam volna, most viszont lehetőségem lett rá, és ha már a pályázat szállást is, pénzt is biztosít a munkához, akkor meg akartam próbálni. Sikerült is megnyerni mind a négy kért hétre a támogatást, így lefoglaltam a szállást a Domus vendégházban február 5-étől március 5-éig, és a vonatjegyet is megvettem az odaútra. Tomival, az ottani unokatestvéremmel is leegyeztettem az időpontot, ő egyből be is lelkesedett és két musicalre is vett előre jegyet, tehát az előkészületek nagyon lelkesítőek voltak.

Az utazás viszonylag rendben zajlott azt leszámítva, hogy a decemberben jelentkezett kellemetlen emésztőrendszeri betegségem miatt még az úton is eléggé fájt a hasam, viszont érdekes módon Budapestre érkezésemkor azonnal elmúltak a tünetek, és teljesen boldogan, egészségesen élhettem ott. Budapesten amúgy az első utam a jegyirodába vitt, ahol megvettem a havi bérletet (nagyon kicsi a világ, ugyanis ott találkoztam egy kedves volt kollégámmal), majd valahogy elhúztam a két bőröndömet a buszig, amivel mentem két megállót, s a megállótól húztam még egy utcányit a szállásig (Abonyi u. 10.). Egy nagyon kedves, segítőkész, udvarias úr volt a portás a Domus Vendégháznál (azonnal a szívembe zártam, s bár utána még legalább tízzel találkoztam, ő maradt a kedvencem). A 203-as szobába kerültem, melyet pár óra alatt otthonossá is tettem:

Ezután elmentem sétálni egy nagyot és felfedezni a várost. Annyira boldog voltam, hogy most úgy sétálhatok Budapesten, hogy nem egy-két órám van rá, hanem egy egész hónapom, és végre igazán otthon éreztem ott magam. Elmondhatatlan élmény volt. Első nap főként antikváriumokban nézelődtem, tekeregtem mindenfele, voltam a Francia Intézetnél is, ugyanis készültem közben az áprilisi nyelvvizsgára, amire akartam volna könyvet kivenni, hogy tanuljak esténként, és olvassak időnként. Délután még egy Hedvig nevű volt Collegium Talentumos társammal is találkoztam és beszélgettem egyet. Jó volt Budapesten is ismerősökkel találkozni. A vicc az, hogy lehet, hogy hosszabb az a listám, ami a Budapesten meglátogatandó személyeket tartalmazza, mint amit azokról írnék, akiket Gyergyóban egy év folyamán meglátogatok, szóval van ott ismerős bőven, és ez is hozzájárult az otthonosság érzéséhez, mert ott vannak barátok, rokonok, kedves ismerősök stb., és mellette tényleg a városért is rajongok. Hedvig után pedig természetesen még Tomihoz is felmentem, mert elképzelhetetlen lett volna, hogy első nap ne látogassam meg. Sokáig beszélgettünk, induláskor már azon aggódtam, hogy érjem el az éjféli zárást a szálláson, de természetesen időben visszaértem (nem lett volna szép rögtön első éjszaka kizáródni). 

Másnap reggel a könyvtár felé vettem az irányt (azért nem hétfőn, mert akkor zárva van a látogatóknak). Az Országos Széchényi Könyvtár saját bevallásom szerint a város második legszebb épületében található, mégpedig a várban (F  épület). Tomi elmondta, hogy a Cházár András utca sarkánál is megálló 5-ös busz egyenesen ott tesz lesz alatta a Dózsa György téren, úgyhogy fél óra alatt átbuszoztam a városon odáig. A bejutás mondjuk nem volt olyan egyszerű, mert a térről a lépcsősor felvezetett a várfalig, s ott meg is láttam a liftet, de azt mondta az ott dolgozó, hogy csak nyugdíjasoknak ingyenes, úgyhogy induljak felfele, s a pár méterre levő lépcsőn tudok feljutni. Ez elmondva szépen is hangzott, de a lépcső le volt zárva munkálatok miatt, úgyhogy végül fél órán keresztül kerültem a hegyet, hogy feljussak valahogy, de nem baj, sok szépet láttam közben. Végül megtaláltam az Oroszlános udvart és a bejáratot. A szintén nem zökkenőmentes beiratkozás után az is kiderült, hogy a könyvtári olvasókártyával én is ingyen használhatom a liftet, ami azért eléggé megnyugtató, hogy nem kell naponta félórán keresztül mászni a hegyet. A ruhatár amúgy kötelező, ezért kivettem mindent a zsákból, ami kellhet aznap, és bementem. Hamar megtaláltam a kézirattáros folyosót, ott meg az olvasótermet. Elmondtam, hogy miért vagyok ott, mit szeretnék kutatni, kitöltöttem mindenféle kérést és nyilatkozatot, majd egy nagyon szép egybeesés következtében ki is hozták nekem a kért könyvet.

Mivel nem tudtam, hogy egyáltalán el tudom-e kezdeni a munkát már aznap, mert elméletileg csak másnapra hozták volna ki a könyvet, ezért előre elterveztem, hogy aznap délután Kecskemétre utazok. Van néhány nagyon kedves ismerősöm ott, akik az Imádság Házában szolgálnak, és akikkel többször is találkoztunk már imahétvégéken, konferenciákon, de most először volt lehetőségem nekem meglátogatni őket. A honlapjukon láttam, hogy kedd délután van hosszabb imaalkalom náluk, ezért kinéztem a vonatot, hogy mivel jutok oda, és kicsivel hamarabb elmentem a könyvtárból, hogy biztosan elérjem. A meglepetés nagyon jól sikerült, nagyon nagyot néztek, amikor besétáltam az ajtón, Frici egyből odajött megölelni, Anna csak az alkalom végén, ugyanis történetesen ő gitározott. A program végén beszélgettem velük, nagyon jó volt őket is újra látni. Vicces volt, hogy egyik pillanatban aztán rákérdett Frici, hogy nincs kedvem jövő szombaton eljönni az imanapjukra, mert pont most lesz. Ennek nagyon megörültem, ugyanis nagyon jól felismerhető volt ebben is az Isteni időzítés, hogy én pont most érkeztem ide, úgyhogy még időben megtudtam azt is, mondtam, hogy elképzelhetőnek tartom, mire egyből felajánlottak egy szolgálatot is (itthon sokszor vetítek, állítólag nagyon jól csinálom, Frici meg azt mondta, hogy akárhány embert kérdeztek, mindenki visszautasította eddig a vetítést, és nagyon klassz lenne, ha el tudnám vállalni). Ettől ismét belelkesedtem, főleg, hogy kiderült, hogy még az itthoni ismerősök is jönnek arra a hétvégére, úgyhogy igent mondtam, és természetesen őket is sikerült kellőképpen meglepni, mikor 17-én reggel besétáltam a terembe  (vicces, hogy a vásárhelyen lakókkal hamarabb találkozunk Kecskeméten). A lényeg, hogy szuper volt a kedd estém is, mert az utána levő hét szombatja is, nagyon érdekes összetartozást éltem meg ott is ezekkel a testvérekkel, valahogy az volt bennem, hogy mi tényleg igazán egy csapat vagyunk, mindegy, hogy Vásárhelyen vagy Kecskeméten szolgálunk ezzel a társasággal, de igazán felszabadultan tudtam ott lenni közöttük, és egy igazán különleges élmény volt. 

Szerdán elég sokat beszélgettem Gábor Csillával, mivel az is érdekes egybeesés volt, hogy mi ketten is pont egy időben voltunk Budapesten két hétig, így szakmai kérdésekről is tudtunk ezt-azt egyeztetni, meg nagyon kedves volt tőle az is, hogy az egész könyvtáron végigvezetett, és elmondta, hogy mi pontosan hogy működik, és mit hogy érdemes csinálni, ami nagy segítség volt így nekem az elején. Este színházban voltam, Tomi jegyet vett az Én, József Attila című musicalre, amiről bár sosem hallottam korábban, nagyon vagány volt, és ez alapján kicsit jobban meg tudtam érteni a kusza verseit ennek a furcsa embernek.  A darab mindenképpen nagyon szuper volt sok verssel és szép dalokkal.

Csütörtökön dolgozgattam a könyvtárban, ahogy minden nap, de nagyon lassan és nagyon nehezen ment, egyszerűen nem bírtam odafigyelni, és fogalmam sem volt, hogy pontosan mit és hogy kéne csináljak azzal a szövegrésszel, hogy az jó legyen. Estére viszont kerestem még reggel egy pancsolóhelyet. Nagyon szeretem a vizet, és akartam egyet fürdőzni, de mivel elég drága minden, és már első héten rájöttem, hogy nem is olyan sok, amit az ösztöndíjba kaptam, ezért úgy kerestem a helyet, hogy a keresőbe szándékosan Budapest és olcsó fürdő kifejezéseket írtam be, így megtaláltam a város legolcsóbb fürdőjét, úgyhogy este elvillamosoztam a Haller utcáig, onnan meg csak pár perc séta volt a Dandár gyógyfürdő, ahol nagy élmény volt tél közepén szabad ég alatt pancsolni, utána a bentit is kipróbáltam, majd még szaunáztam is egyet. Nagyon szuper volt az egész, és éreztem, hogy tényleg jót is tett, bár az erőmet nagyon kiszívta a víz.

Pénteken volt az első alkalom, hogy miután bezárt délután ötkor a kézirattár, még felmentem utána a hetedik emeletre az Általános olvasóba. A teológiai részleg mellé ültem le, és nagyon sok szuper könyvet találtam. 

Az első hétvégén Székesfehérváron voltam, ott is vannak rokonok, és megbeszéltük, hogy ezen a hétvégén látogatom meg őket. Nagyon kedvesek voltak, megmutatták a várost, délután pedig meglátogattam nagymamám első unokatestvérét, akit évek óta nem láttam. Vasárnap miután részt vettem egy olyan misén, amin nem volt pap (valójában csak igeliturgia volt áldoztatással), és mellesleg a középiskolás unokatestvérem áldoztatott (ez is egy érdekes tapasztalat azért), elvittek Veszprémbe, majd megnéztük a Zircen lévő ciszterci apátságot is a könyvtárával együtt. Minden nagyon szép volt.

A második héten természetesen napközben a könyvtárban dolgoztam, valamikor a hét közepén egyeztük meg Gábor Csillával, hogy hogy is lenne jó ennek a kutatásnak a menete, úgyhogy az alapján valamivel céltudatosabban folyt a munka. Csütörtökön a Pázmáneumba is kilátogattunk, mert ott kellett találkozzak a magyarországi vezető tanárommal, aki ezért a pályázati kutatásért felelt, nagyon rendes volt ő is, és bár sok tanácsot nem adott, dicsérte ezt a hatalmas munkát, aminek nekifogtam. Ezen kívül hétfőn és esténként továbbra is sokat sétáltam a városban, és azt is élveztem, hogy a hét közepén már úgy tudtam tömegközlekedni, mint az ottaniak, vagyis teljesen otthonosan kezdtem mozogni, tudtam a fontosabb járatokról, hogy honnan hova megy, milyen irányba kell felszállni stb., s már nem kellett a térképet fogjam, ha valahova el akartam jutni. A héten megnéztem a Halászbástyát, a Városligetet, és még sok szépet, a hamvazkodós misén a Sziklatemplomban voltam, ami szintén nem mindennapi. De az egyik legnagyobb örömöm ezen a héten az volt, hogy bejutottam a Rómeó és Júlia musicalre, ami nagy kedvencem, franciául is magyarul is tudom énekelni, és le is fordítottam az egész eredeti szövegét nyelvtanulás céljából (mellesleg teljesen másról énekelnek a legtöbb dalban az eredeti változatban, mint amit a magyarba fordítottak), jegy viszont már decemberben nem volt az előadásra, mert mindenik elkelt, de odamentem kezdés előtt, és épp volt egyetlen visszavitt jegy, ami pont a nézőtér közepére szólt, úgyhogy nemcsak bejutottam vele, de tökéletesen szemből láttam mindent, csodálatos volt.

Vasárnap Bécsben voltam, amit szintén az unokatesómnak köszönhetek, mert ő hívta fel a figyelmem egy nagyon olcsó járatra, amivel oda lehet jutni, ő meg amúgy is eltervezte már korábban, hogy ott lesz hétvégén. Nekem sem kellett kétszer mondani, annál is inkább, mert van ott egy kedves volt barátnőm, aki osztálytársam is volt, s akit évek óta nem láttam (2009-ben utoljára), úgyhogy örültem a vele való találkozásnak is. Szuper nap volt az a bécsi is, délelőtt Tomiékkal, délután pedig Marival, akivel megnéztük Madame Tussauds panoptikumát, majd ázsiai vendéglőbe vitt ebédelni, úgyhogy életemben először a keleti konyhát is kipróbáltam. Amúgy nem vagyok az a kísérletezős fajta, ha ételről van szó, mégis biztonságot adott, hogy olyannal vagyok, aki elmondja, hogy mi miből van, s ha nem akarom pont azt a dolgot megkóstolni, akkor egyszerűen ki tudom hagyni, de azért ez is egy érdekes tapasztalat volt, mert rám nem jellemző módon elég sokféle dolgot megkóstoltam.

A harmadik hét több újdonságot is hozott. Először is, mivel a második hét közepétől célirányosan elkezdődött a munka, elég hamar rájöttem, hogy szörnyen lassan megy ahhoz képest, hogy én már a félidőn túl vagyok, s hogy ilyen ütemben a negyedéig sem fogok eljutni, mire a pályázat lejár, ezért elkezdtem utánajárni, hogy maradhatnék-e valamilyen formában kicsit tovább. Egyeztettem a tanárnőmmel, a szálláson levőkkel, de végül a hivatalos eljárás maradt, vagyis kérést írtam az akadémiai illetékeseinek, és kérelmeztem a szállás meghosszabbítását tíz nappal (utána hat napos munkaszünet következett a könyvtárnál, úgyhogy eddig volt értelme hosszabbítani). Azt is néztem, hogy ha minden jól megy, a Collegium Talentum-os ösztöndíjamból meg tudom venni a bérletet, ételt és hasonlókat, de a szállás nagyon drága, ezért az nagy segítség lenne, ha az ingyenes lenne továbbra is, és csodálatos módon jóvá is hagyták, úgyhogy kedden nagyon örültem neki, mikor megtudtam, hogy március 15-éig maradhatok a szobámban, úgyhogy másnap meg is vettem a hazaútra a vonatjegyet, és a bérletet arra a két hétre, amivel tovább fogok így maradni. 

Egy másik újdonság inkább lelki természetű, ugyanis megkerestem a budapesti Imádság házát is, annak a hétfő esti alkalmára kezdtem el járni, és nagyon kedvesek, szeretetteljesek voltak, egyből befogadtak, és nagyon meglepődtek, hogy én Erdélyből pár hétre jöttem a városba, s rájuk kerestem. Ugyanilyen volt a reakció az Új Jeruzsálem közösségnél is, akiket szintén ezen a héten kerestem fel először. Sok csoportjuk van, de én kinéztem egyet, amelyik nyitottabbnak tűnt, vagyis ahol nem lesz gond, ha csak kétszer csöppenek be. Ott is nagy meglepetésemre ismerősökkel találkoztam, többnyire olyanokkal, akiket Szent Andrásos körökből ismerek. Hihetetlen, hogy ott is mennyire otthon tudtam érezni magam már elsőre. 

A hét legnagyobb újdonsága azonban egy fiúhoz kötődik, akiről már korábban észrevettem, hogy többször is nagyon megnézett, sokszor rám mosolygott korábban is, meg több kedves megjegyzése is volt már, de ezen a héten pénteken beszélgettünk először hosszabban. Amikor az első jeleit megfigyeltem annak, hogy tetszem neki, még nem vettem komolyan, meg hát amúgy sem ilyen ismerkedésért mentem Budapestre, de egy idő után nagyon feltűnő volt, ahogy nézegetett, meg hát aranyos is volt, gondoltam is egyszer, hogy jó lenne egyet beszélgetni vele. Pénteken koradélután, mikor a fürdőből indultam vissza a terembe a folyosón keresztül, észrevettem oldalt egy asztalt, azon könyvek voltak, az asztal előtt állt egy kolléganőjével, és néztek egy nagyon szép színes könyvet. Megjegyeztem, hogy milyen szép könyv, mire mondta, hogy igen, az, s elkezdett mesélni a Corvinákról. Elmondta, hogy ez melyik, majd mutatta és magyarázta a képeket, nagyon érdekes volt, majd egy adott ponton a munkatársa ellépett valamerre, mi meg miután végignéztük a könyvet, elkezdtünk más témákról is beszélni, szó szót hozott, hamar a doktorira terelődött a szó, az én kutatásomra, meg az övére, mert ő is doktorál, amúgy kiderült, hogy ő a latin-szakos a könyvtárban, de emellett történész is, szóval legalább annyira sokoldalú, mint én, kifejezetten értelmes, és nagyon kellemesen elbeszélgettünk, kb. másfél óra múlva értem vissza a terembe, és azt éreztem, hogy egy igazán különleges és értékes emberrel találkoztam. Ez pénteken volt, úgyhogy mi legközelebb kedden találkoztunk, mert bár én szombaton is bent voltam a könyvtárban, neki az szabadnap, nekem meg a hétfő az, amikor a dolgozók bent vannak, de az olvasóknak zárva van. Szombat délután amúgy láttam egy nagyon érdekes színdarabot A mi kis városunk címmel, vasárnap pedig voltam délelőtt a Történeti Múzeumban, ami nagyon szép volt, utána Tomi meghívott ebédre a szlovák vendéglőbe, ahol nagyon jól főznek. Ezután megnéztük együtt a Földalatti múzeumot, ami előtt a Deák téren már legalább százszor elmentem, de sosem vettem eddig észre, pedig ott is volt néhány érdekesség. Ezután felmentünk a Normafához, ahol méteres hó volt, és bár nem gondoltam volna, hogy Budapesten ilyen is van, de sípályát láttam, amin sokan voltak. Az esti misére mindenképpen olyan helyre akartam menni, ahol gitárral énekelnek, és nagy meglepetésemre a várnál lévő Mátyás templomban is volt gitáros mise, úgyhogy oda mentem, így ingyen megcsodálhattam a templombelsőt is. A hétfői szabadnapon ismét sokat sétáltam, elmentem a Harmat kiadóhoz, ahonnan öt könyvnél kevesebbel nem tudtam eljönni, de látogattam még ismerősöket és a Citadellához is felmásztam, majd este ismét elmentem az Imádság házába. 

A negyedik héten amúgy folytatódott az ismerkedés. Kiderült, hogy Miklósnak hívják, és érdekes módon úgy alakult, hogy minden nap kb. egy órán keresztül beszélgettünk a folyosón, de ezt leszámítva is többször volt, hogy a terem előtt elhaladva odamosolygott, odaintett, vagy bejött hozzám, s úgy beszélgettünk egy keveset. A legnagyobb meglepetést viszont akkor okozta, mikor egyik társalgás alkalmával megemlítettem, hogy aggódom, hogy nem leszek meg a kutatással, amit itt csinálok. Mikor kérdezte, hogy miért nem tudom otthon folytatni, mondtam, hogy azért nem, mert ezek a régi 1600-as könyvek nincsenek meg Kolozsváron, és utána még egy másikat is el kellene olvassak szintén itt, ami ugyanúgy nem elérhető sem máshol, sem elektronikusan. Utána beszélgettünk még másegyébről, majd elváltunk. Negyed óra múlva bejött a terembe, megkérdezte a pontos címeket, majd félóra múlva visszajött, és elmondta, hogy hol találom meg elektronikusan egy bajor(!) könyvtár digitális adatbázisában a könyvet, amivel dolgozok, és a másikat is kikereste az adatbázisból. Na ettől aztán elolvadtam, ugyanis ezzel a kedvességével gyakorlatilag lehetővé tette, hogy pánik nélkül tudjak dolgozni, mivel ha véletlenül nem lennék meg vele Budapesten, otthon is folytathatom az elektronikus változat segítségével, így ott nyugodtan foglalkozhattam azzal, amit tényleg csak ott lehet elérni. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikortól másképp kezdtem ránézni, és már komolyabban vettem, mint egyszerűen egy szimpatikus személyt, és ha ez még nem lett volna elég, másnap beült mellém az asztalhoz egy könyvvel (akinek irodája van ott az épületben, és munkája, az ritkán ül be csak úgy olvasni egyet az olvasóterembe). Mellesleg ennek a hétnek a végére volt meghirdetve a Collegium Talentumos képzési hétvége Mátraházára, úgyhogy ezután már nem találkoztunk a héten, mert én péntek reggel elutaztam, de az az érdekes, hogy bár ott volt a sok szakmai program, a sok új ember, akikkel idén együtt vagyunk a programban, voltunk Gyöngyösön, a Kékestetőn, meg mindenféle előadás is volt, mégis a mozgalmas nap után, mikor fáradtan bedőltem az ágyamba, Miklós jutott először eszembe, s akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok.

Hétfőn a legnagyobb örömöm az volt, hogy elmentem hajókázni a Dunán a hagyományos Budapest-bérletemmel, eddig nem is tudtam, hogy lehet ilyet csinálni. Nagyon nagy élmény volt. Utána ismét elmentem az Imádság Házába.

Az ötödik héten folytatódott az ismerkedés, mindenképpen meg akartam tudni, hogy a számomra legfontosabb témákkal hogy áll, de nem tudtam, hogy kérdezhetnék rá a hitre. Viszont a keddi beszélgetés során úgy alakult, hogy kiderült, hogy katolikus, és hisz, még ha nem is tartja annyira a vallását, amúgy felnőttként keresztelkedett meg, zongorázik, ír furulyázik, és gitárral is próbálkozott, de az annyira nem ment neki. Ezen kívül volt már levéltáros, és tanár egy piarista gimnáziumban. Sok minden kiderült, és én egyre vonzóbbnak találtam, és egyre elképzelhetőbbnek tűnt, hogy ebből lesz valami. Ezen kívül pedig a latin részeket is lefordította a Kalauzból, ami problémát okozott volna nekem a két kiadás összehasonlításakor, és mindezt lelkesen, mosolyogva, és fizikailag is egyre közelebb kerülve. Az ismerkedés pedig csak folytatódott, és egyre intenzívebb lett, én meg ezzel egy időben egyre szerelmesebb lettem. Minden nap keresett, és egyre többször jött be, csak úgy egyet beköszönni, de a folyosón is mindig széles mosoly és integetés jellemezte, ha elhaladt a terem előtt. Elkezdtem tanácsot kérni emberektől (első sorban Timitől) ezzel kapcsolatban, hogy mitévő legyek. Ő nagyon örült a dolognak, és nagyon bátorított, ahogy mindenki más is. A héten amúgy megtudtam a vezetéknevét. Bár lehet, hogy hiba volt, de rákerestem a neten, és találtam egy oldalt, ahol fent vannak novellái. Nem bírtam a kíváncsiságommal, és elolvastam közülük hármat. Az első egy nagyon kedves szerelmes történet volt, amiben a főszereplő nagyon félénk, és egyből rájöttem, hogy magáról ír, tényleg ilyen a természete, de nem ez a legfontosabb, hanem, hogy olyan szépen volt megírva az a történet, hogy a hideg végigfutott a hátamon attól, hogy milyen gyönyörű, és milyen romantikus. Ha eddig nem lettem volna oda érte, ez biztos ugyanúgy kiváltotta volna, viszont ami még inkább magával ragadott, az az, hogy egy másik novella viszont egy nagyon mély lelki történet volt, aminek egyértelműen az az üzenete, hogy Isten hatalmas, és aki hozzá fordul, az megmenekül. Ez egyszerűen olyan volt, hogy aki nem hívő, és nem gondolja komolyan a dolgokat, az nem tud ilyet írni, úgyhogy ez arról is megnyugtatott, hogy bár nem lelkes keresztény, mélyen belül, azért ott vannak benne az alapok, amikre lehet építeni.

Szerda este amúgy találkoztam Tomi apjával is, kicsit kellemetlenül jött ki a lépés, ugyanis este, az ünneplés közepette derült ki, hogy Tominak névnapja van, és én nem is tudtam róla, így eléggé kínosan éreztem magam. Amúgy említettem Tominak is, hogy szerelmes vagyok, és nagyon lelkes lett, már előre örült annak, hogy odaköltözök Budapestre.

Csütörtökön március 8-a volt, nőnap, én meg nagyon készültem rá, hogy hátha elhív valahova, ezért felvettem a legszebb ruháimat, amivel még be lehet menni a könyvtárba, és egész nap vártam. Többször is benézett a terembe, intett, beköszönt, még az olvasóterembe is beült egy órára, és végig látszott, hogy engem néz, és nagyon kínlódik, hogy nagyon mondana valamit, de valahogy nem jön össze neki. Rendesen látszott rajta a gyötrődés, hogy mondja, ne mondja, végül eltelt a nap, és mindenről beszéltünk, csak randiról és nőnapról nem. Végül, mikor lejárt a munkaideje, bejött hozzám elköszönni, szólt, hogy végzett, és megy haza, mindezt úgy mondva, hogy feltámaszkodott velem szemben az asztal szélére, amelyiknél ültem, és eléggé közel hajolt. Végül azt mondta, hogy mielőtt elfelejtené, szeretne boldog nőnapot kívánni, majd elment. Ezt a mielőtt elfelejtené részt természetesen nem lehetett elhinni, hisz látszott, hogy egész álló nap ehhez a mondathoz gyűjtötte az erőt, és még véletlenül sem felejtette el, de attól még kedves volt tőle, hogy kimondta, és örültem is neki, mégis hiányérzettel maradtam, mikor elment, mert végül se randi nem lett, de még egy szál virág se, mégis jól esett, hogy nőnapot kívánt, mert látszott, hogy milyen komoly előkészület előzte meg. Zárás után felmentem a hetedikre, leültem egy fotelbe, és elég zaklatott voltam a történtek miatt ahhoz, hogy ne tudjak szakirodalommal foglalkozni, így bekapcsoltam a netet, és végigolvastam az összes novelláját, ami még hátravolt. A legtöbb nagyon szép, romantikus történet, és mindenik félénk főszereplőről szól, akinek bár nagyon tetszik a lány, nem mer lépni, ezért elszalasztja a lehetőséget, valahol mindenikben ez volt benne valamilyen formában. És akkor elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább, alig van még három nap, mikor találkozunk a könyvtárban, ha ő utolsó pillanatig akar várni, és akkor se meri majd megkérdezni, hogy elmennék-e vele valahova, akkor az nem lesz jó, s aztán bánhatjuk mindketten, hogy egyikünk sem lépett semmit, ezért úgy döntöttem, hogy másnap megkérdem, hogy van-e kedve egyet sétálni, ha nem kérdi meg ő. Végül pedig elmentem az Új Jeruzsálem közibe, ahol nagyon szuper dicsőítés volt (kiderült, hogy az aznap temetett Wacha Imre unokája vezette a menyasszonyával).

Pénteken reggel kifejezetten korán mentem be, délelőtt nem jelentkezett egyáltalán, nagyon kezdtem aggódni, hogy talán nincs is bent az épületben, vagy történt vele valami. Aztán délben 12-kor mikor ment ebédelni, mosolyogva és integetve ment el a terem előtt. Akkor megnyugodtam egy kicsit. Újra eszembe jutott, amit kérdezni akarok. Bár délutánig szerettem volna várni, éreztem, hogy nem lehet, és abban is biztos voltam, hogy meg kell kérdeznem, mert egy életen keresztül bánnám, ha nem próbálnám meg. Nemsokára csengett a telefonom, anyu volt, kimentem a folyosóra, hogy tudjunk beszélni. Pont akkor jött fel Miklós, mikor letettem. Egyből oda is jött hozzám, és beszélgetni kezdtünk. Mindenféle egyébről csevegtünk, de én tudtam, hogy mit akarok kérdezni, ezért mikor beállt egy kis csend két téma között, erre tereltem a szót, és fél mondat bevezető után megkérdeztem, lenne-e kedve délután sétálni egyet. Erre nagyon kínos csend következett, ami csak egy pillanatig tartott, majd azt mondta, hogy rövid napos, ezért mindjárt végez, és már van programja délutánra, de kedd vagy szerda este "megejthetjük" azt a sétát, majd hetek óta először hallottam tőle azt a mondatot, hogy mennie kell dolgozni. Eddig érdekes módon soha nem kellett neki, bármikor bármennyi időre megállhatott beszélgetni, velem társalogni, de most valahogy mennie kell. Egy pillanatra még megálltunk az ajtónál, váltottunk még pár mondatot, majd egy nagyon mély pillantás erejéig egymás szemébe néztünk, és én még ebből is a vágyódást olvastam ki. Akkor délután nem keresett többet, elbúcsúzni sem jött be, bár az is lehet, hogy jött, de én a mosdóban voltam, ugyanis nagyon kellett sírjak, mert eléggé kiborultam. Aznap két verset is írtam, az egyik boldog, öröm- és reményteli, a másik szomorú, lehangolt, kissé depressziós, a kettő között pedig csupán félóra telt el, az a fél óra, ami alatt beszélgettünk, és nemet mondott.

Szombaton találkoztam Tomival, elmentünk a ZooCaféba, és sétáltunk egy nagyot a Duna-parton. Én utána még a Margit-szigetet is körbesétáltam, a bánatos lelkemnek kifejezetten jót tett a séta, nem tudom, hogy előtte, alatta vagy utána voltam a lehangoltabb. Este viszont elmentem a Cirkuszban a Győztesek Karneváljára, ami szenzációs volt, nagyon-nagyon tetszett, elképesztő volt, nagyon jól szórakoztam, úgyhogy az feldobott egy kicsit.

Az utolsó vasárnapom Szegedre mentem, hogy találkozzak, és beszélgessek egyet Márton Zsuzsával. Vele is sokat beszélgettünk fiúügyekről. Neki az volt a véleménye, hogy ha valaki annyira félénk, hogy nem mert kezdeményezni, akkor valószínűleg elfogadni is fél, ezért ne essek még kétségbe, mert szerinte ez még nem reménytelen, csak valószínűleg kellett neki ez a pár nap gondolkodási idő.

Az utolsó hétfőmön ajándékokat vásároltam azoknak, akiknek eddig még nem vettem, majd felsétáltam a Gellért-szoborhoz, és este elmentem az Imádság Házába. Életemben először gitároztam Budapesten, mert úgy alakult, hogy Rita el volt utazva, és Anna is késett, ezért egyedül fogtam neki a zenei szolgálatnak, időközben jött meg Anna, és ketten folytattuk. Nagyon klassz volt, ritkán szolgál az ember olyanokkal, akikkel még sosem játszott együtt.

A könyvtárban a kedd volt az utolsó napom a kézirattárban, bár ezt akkor még nem tudtam. Nagyon vártam, hogy mi lesz, hogy fog-e Miklós jönni, fog-e keresni, és el fog-e hívni bárhova. Délelőtt nem jelentkezett, délben bejárt, nézett, mosolygott is, de nem beszélgettünk, aztán délután jött be, mikor végzett, néhány percet csevegtünk, de nem hívott el sehova. Eléggé össze voltam zavarodva, nem igazán értettem, hogy akkor mi van, mert lehet, hogy nem akar semmit, de akkor miért keresett meg délután, ha meg akar valamit, akkor miért nem szól még mindig. Egyértelmű volt, hogy a szerda az utolsó napom, és nagyon vágytam arra, hogy értsem végre, hogy mi van, éreztem, hogy tudnom kell, márpedig ha nem hajlandó beszélni velem, akkor kénytelen leszek leírni, ezért nekifogtam már a könyvtárban megszövegezni egy levelet, melyben rákérdek, hogy mi a helyzet. A levél kissé hosszú lett (öt oldal), de úgy gondolom, hogy nagyon korrekt voltam benne, megfogalmazva a három lehetséges esetet, amit el tudok képzelni attól kezdve, hogy nem is volt semmi a részéről egészen addig, hogy még mindig akar valamit. Leírtam, hogy én többet nem fogom zavarni, azt is, hogy utolsó nap fent leszek az általános olvasóban, és ha szeretne bármit is, akkor keressen meg ott, de akkor sem fogok rá haragudni, ha nem jön fel. Reggel, mikor mentem a hatodikon a folyosón, megláttam, hogy bent van a teremben, és Istvánnal beszélget. Ahogy meglátott, szélesen elmosolyodott, és azt láttam, hogy csodálattal néz. Bementem a terembe, és egyből felé vettem az irányt. Ahogy az asztalok mellett mentem hátra, felém lépett néhányat, kinyújtottam felé a kezemet a borítékkal, amit elvett, bár látszott, hogy nem érti, hogy miről van szó, majd odaléptem Istvánhoz. Ő egyből kérdezte is, hogy hozza-e a Pázmányokat, mire mondtam, hogy nem, sőt azért jöttem, hogy mehet vissza minden a raktárba, mert ez az utolsó napom, és ma fent leszek szakirodalmat olvasni. Megköszönte, hogy szóltam, mire szépen elsétáltam. Fent a hetediken aztán fél óráig még nem tudtam normálisan levegőt venni, de a lényeg, hogy átadtam a levelet. Aztán természetesen egész álló nap vártam, hogy mi lesz, hogy fog-e jönni. Fénymásoltam ezt-azt a szakirodalomból, de többnyire izgultam és vártam, és azon gondolkodtam, hogy egy könyvtáros hány óra alatt olvas el öt oldalt. Aztán fél három körül volt egyszer egy olyan érzésem, hogy nézzek ferdén jobbra (az ajtó szemben volt, de én határozottan a jobb oldali irányt éreztem, hogy arra kell nézzek). Felemeltem a fejem, és pont szembenéztem vele. Egy pillanatra kihagyott a szívverésem, aztán nagyon felgyorsult. Remegő kézzel tettem le a tollat a kezemből, nyeltem egy nagyot, felálltam, és lassan elindultam a közöttünk levő könyvespolc vége fele. Intett, hogy menjek ki az ajtón, majd ahogy elindultam, mögöttem átjött a másik oldalra, és szorosan mellettem lépett még párat, majd megálltunk. Kérdezett valamit a kutatásomról, mire megint mérges lettem, hogy kit érdekel az a hülye kutatás, mondja már a lényeget. Ezt persze nem mondtam, csak gondoltam. Erre kibökte, hogy rövid napja van, mire én azon kezdtem gondolkozni, hogy pakoljak össze gyorsan, ha most kellene indulni, ha elhív valahova, mert ha rövid napos, az azt jelenti, hogy nemrég végzett. Én csak annyit mondtam, hogy nem tudtam, miközben ezeken gondolkodtam, de elég hamar más irányt vett a beszélgetés, ugyanis további mellébeszélés nélkül azt mondta, hogy bocsánatot kell kérjen, mert nem volt teljesen tisztességes. Még ott tartottam, hogy ezeknek a szavaknak a jelentését felfogjam, mikor folytatta is azzal, hogy barátnője van.. Nekem egy pillanatra elborult az agyam, és azt hittem, nem értettem jól a szavakat, hogy "mid van???" Valahogy nem tudtam mit mondani erre, próbáltam feldolgozni az információt. Azt mondta még közben, hogy sajnálja, de az állapota ennél többet nem enged, meg mondott valamit a tisztességről vagy becsületről is, ami nem igazán jutott el hozzám, Én valami olyasmit mondtam, hogy köszönöm, hogy szólt, mert legalább tudom, hogy mi van, de valahogy mégsem a hála tombolt bennem abban a pillanatban, hanem az értetlenség, közben meg automatikusan folyni kezdtek a könnyeim. Volt még talán egy-egy félmondat, ami elhangzott, majd megfordultam, és elindultam vissza a terem fele. Az volt az utolsó, amit mondott, hogy vigyázzak magamra, akkor még ránéztem, majd elindultam, és vissza se néztem többet, közben pedig éreztem, hogy mindjárt rám szakad a tető, és csak arra koncentráltam, hogy viszonylag egyenesen tudjak járni, míg elérem a széket, amin összeomolhatok. Onnantól szinte végig sírtam, egész délután és egész este, talán csak addig nem, míg fénymásolni mentem, de mivel a baj nem jár egyedül, nemcsak a fénymásolásnál adódtak további gondjaim, de mikor este a könyveket vissza akartam adni, akkor az is kiderült, hogy egyet valahogy elvesztettem, és az ehhez kötődő cécót a nyilatkozattal, helyszíneléssel, stb. jobb nem leírni. A lényeg, hogy egy borzalmas hangulatú, keserves délutánt követően még kétségbeesetten kellett keressem este a könyvet, amit felfoghatatlan módon vesztettem el valahogy a délután folyamán (ami amúgy nagyon logikus volt, csak abban a lelkiállapotban a logikám kicsit ki volt kapcsolva), ezért csak három perccel nyolc előtt találtam meg, mikor már azt sem tudtam, hogy melyik ügy miatt sírok keservesebben. Nyolc után pár perccel jöttem ki az épületből úgy, hogy már mindenki rám várt, s ahogy a lábam kitettem, az őr zárta is az ajtót, és három percre rá mindenütt sötét lett. Én meg nem voltam képes másra, minthogy keservesen zokogjak az Oroszlános udvar közepén. Borzalmas egy estém volt. Kimentem a vár elé, néztem a várost, ezt a gyönyörű, meseszép várost, és nagyon nyomorultul éreztem magam. A lépcsőkön sétáltam le, mert az még rajta volt a kipróbálni való dolgok listáján, aztán csak bolyongtam egy ideig, majd eldöntöttem, hogy ha lehet, akkor Tomihoz megyek. Megölelgetett, megvigasztalt, amennyire tudott, főzött nekem teát, és kellemes zene volt nála, úgyhogy kicsit jobban voltam, mikor elmentem, de persze hazafele az úton, ahol ugyanúgy egyedül voltam, ez már nem sokat segített, ahogy éjjel sem. Másnapra megbeszéltünk egy utolsó ebédet a szlovák vendéglőben. Délelőtt síráshullámok közepette összepakoltam, aztán ebédeltünk egy nagyot, még sütit is ettünk, majd visszamentem a bőröndömért, bebuszoztam a Keletiig, majd felültem a vonatra és hazautaztam.

Azóta eltelt már másfél hónap. Az első napok borzalmasak voltak itthon. Budapesten már nyár volt, mikor eljöttem, itthon meg még hetekig havazott. Nagyon idegennek éreztem magam a városban is, folyamatosan Budapest utcáira vágytam vissza, még azzal a tudattal is, hogy Miklóssal nem lesz semmi. Sziszivel is meg Timivel is beszéltem róla, Sziszi lelkigondozómként abba az irányba próbálta terelni a gondolataimat, hogy örüljek ennek, mert ez bizonyítja, hogy van olyan fiú, akivel hajlandó vagyok szóba állni, s akinek én is tetszem. Timi is megértő volt, és megtudtam, hogy ő is hasonló körülmények között ismerkedett meg Arnolddal. Nem értettem, hogy tudott ez után is bizalmat szavazni neki. Mellesleg az EKKM hétvégén imádkozott értem Marika Csíkból, és nagyon sokat segített az is. Amúgy tudatosan megbocsátottam Miklósnak, s még az eloldozva imát is elmondtam, hogy szűnjön meg a kötelék. Mindennek az lett az eredménye, hogy kevesebb, mint egy hét után elmúlt a fájdalom, de megmaradt a szerelem, a vágyódás, és folyton azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha valamelyik nap ott állna a lépcsőház előtt. Tudtam, hogy nem lenne jó, ha idejönne, mégis vártam. Aztán két héttel később ez is kezdett elmúlni, de még mindig naponta többször jutott eszembe. Végül a Ritával való beszélgetés segített szerintem teljesen túltenni magam rajta, mert utána már nem is vártam. Rita valahogy mindig olyan bölcsen és többnyire Isten személvel látja a dolgokat, a meglátásai legalább is ezt tükrözik szerintem. Amikor a dolgozat végénél a latin részeket elemeztem, akkor természetesen még eszembe jutott, de mára tényleg úgy érzem, hogy sikerült teljesen elengedni, és újra szabadon élhetek, dicsőség érte Istennek.

Amúgy a budapesti másfél hónap csodálatos volt, olyan, mint egy igazi, személyre szabott ajándék nekem címezve tele olyan dolgokkal, amiket nagyon szeretek: mindenféle lelki programokkal, dicsőítésekkel, barátokkal, rokonokkal, musicalekkel, színházzal, mozival, sütikkel, úszással, sétákkal, könyvekkel, szép idővel, további klassz programokkal, kalandokkal, barangolással, nevetéssel, csodálattal, meg még mindenféle mással, amit most fel sem tudnék mind sorolni. Akárhonnan nézem, Isten ajándéka volt ez az egész időszak, és nagyon sok mindent tanultam, tapasztaltam ezalatt, és rengeteg örömben volt részem. Azt tapasztaltam, hogy igazi bőség van, hogy el vagyok halmozva mindenféle széppel és jóval, és mindenem megvolt, amit szerettem volna. Olyan volt az egész, mint egy álom, most már tényleg sokkal inkább tűnik álomnak, mint valóságnak, pedig egészen biztosan megtörtént minden. Hálás vagyok mindezért, és most, hogy elkészült a 67 oldalas dolgozat, ami a kutatás eredményének tekinthető, és a beszámolómat is elfogadták, azt hiszem, már tényleg megnyugodhatok, és ezeknek az emlékeknek örülve fordulhatok a jövő felé.

MEHR 2015

Ez volt az ötödik MEHR konferencia, amin részt vettem, és határozottan állíthatom, hogy mind körül ez érintett meg és formált át a leginkább. Van egyfajta otthonosság már a helyben, most már nagyon jól tudjuk, hogy hova megyünk, és miért megyünk, hogy ott találkozni fogunk Istennel, és hogy valami nagyon mély dolog fog lejátszódni bennünk. Ez évről évre így történt, de míg az első alkalom pusztán egy nagy élmény volt, a második már nem csak egy nagy találkozás volt, hanem hihetetlen csodaként is éltem meg. A harmadik már elkezdett mély dolgokra rámutatni, a negyediken már több minden is formálódott, a mostani pedig egy az egyben hazavágott olyan szempontból, hogy bár nagy öröm volt a dicsőítés, és hogy jelen lehettem, a tanítások nem csak az eszemhez szóltak, az értelmemhez, és még csak nem is a szívemhez, hanem valahogy nagyon mélyen alappilléreket rengettek, esetleg döntöttek ki bennem. Olyan témákat érintettek, amikkel komoly problémáim vannak, és amik nem csak a lelki fejlődésem lehetőségének útjára mutattak rá, hanem mintha kivették volna a lent elhelyezkedő téglákat az olyan épületből, ami nem jól volt felépítve, így folyamatosan nem csak a jelenlét öröme nőtt bennem, meg Isten tetteire való rácsodálkozásom, hanem egy bizonyos szinten egyre mélyebbre is kerültem, és egyfajta nyomasztó, elkeseredettség is erőt vett rajtam, ahogy egyre másra dőltek össze bennem a dolgok. Ennek persze biztosan megvolt a célja, és bár nagyon erőteljes volt ez a folyamat, amin most pár nap alatt keresztülmentem, és néha éreztem, hogy nagyon megvisel, mégis talán szükséges volt ennek így lennie, hiszen a hétköznapokban szinte sosem hagyom szólni Istent ennyire mélyen, néha még a legegyszerűbb dolgokra vonatkozó szavát sem hallom, nemhogy arra lenne lehetősége, hogy engem mélyen belül átformáljon. Amúgy biztos vagyok benne, hogy amit itt cselekedett, az nekem a javamra válik, és tényleg szükségem van a változásra, a belső átalakulásra, mert még nagyon messze állok attól a személytől, amilyennek ő megálmodott engem, de ettől függetlenül még nagyon fájdalmasak voltak ezek a felismerések, és ezek a tapasztalatok, bár hiszem, hogy valóban formált annak ellenére, hogy semmi különleges megnyilvánulás nem történt, egyszerűen csak a könnyem folyt majdnem minden olyan jellegű témánál, tanúságtételnél, imánál. 

A tanítások:

Johannes természetesen most is hozta a szokásos formáját, és mind olyan témákról beszélt, ami a hallgatók többségét szíven ütötte, beleértve persze engem is. Az első téma a kudarcainkhoz való hozzáállásról szólt, hogy hogy viszonyulunk ilyenkor magunkhoz és a helyzethez, amivel nekem is problémám van, mert én is hajlamos vagyok ilyenkor szidni és leértékelni magamat. Péter példáján keresztül szemléltette, hogy milyen hatása van annak, hogy mekkora az önértékelésünk, hogy amikor ő nagynak képzelte magát, és rászólt Jézusra, akkor Ő Sátánnak nevezte, mert az emberek dolgaival törődik és nem az Istenével, viszont miután háromszor elárulta, az első feszült találkozáskor nem szidta meg őt, ahogy normális ember tenné, hanem hozzá szólt, a ő kicsi és összetört énjéhez, és csak annyit kérdezett, hogy szeretsz-e engem, majd újra megerősítette őt az elhívásában. Isten a mi gyenge, kicsi semmi személyünkhöz szól, viszont ha ezzel szeretjük Őt, akkor általunk hatalmas dolgokat vihet végbe, nem mi tesszük ezeket, hanem Ő általunk, és akkor sem szeret minket kevésbé, ha néha kudarcot vallunk. 

A második téma az emberiség alapvető problémájáról szólt, mégpedig az EGO uralmáról, amely rabszolgaságba kényszerít minket, mivel mindig magunk körül forgunk, és nem tudjuk tényleg azt mondani Istennek, hogy legyen meg mindenben a Te  akaratod. Rengeteg energiát belefektetünk abba, hogy biztonságot, népszerűséget, ellenőrzést, kényelmet, hatalmat szerezzünk, és betegesen félünk ezek elvesztésétől. A kontroll, a komfort, a biztonságot adó tárgyak elvesztése mintha lényünk legalapvetőbb részeinek elvesztése lenne, ezért nagyon agresszívan támadunk, ha valaki érinti ezeket a problémákat, ilyen vágyaink viszont sosem csillapulnak, bármennyire is sokat szerzünk belőlük. Ezek mind bálványok, és mint ilyenek idővel beszennyezik a lelkiismeret, és áldozatokat is követelnek. A megoldás minderre az istenfélelem, a Rá való figyelés, az, hogy Őt helyezzük a középpontba. Beszélt a szem-identitásról is, ami a helyes hozzáállást tükrözi, mármint azt, hogy olyanok kell legyünk, mint egy szem. A szem mindent láthat, arra van teremtve, hogy nézzen, és minden szépséget észrevegyen, gyönyörködjön benne, de saját magát nem láthatja. Ezért nem helyes, ha az ember mindig saját magára tekint. A szépséget kell észrevegyük, és mindazt lássuk, amit Isten mutat nekünk, akkor tesszük azt, amire rendelve vagyunk.

Egy későbbi tanításában öt tippet adott arra vonatkozóan, hogy mit tegyünk ahhoz, hogy találkozhassunk Istennel, meghallhassuk az Ő hangját:

1. Legyünk jelen!

2. A hit egyenlő a fókusszal, vagyis azzal, hogy mire figyelünk. A hit nem érzés, hanem a szív cselekedete.

3. A dicsőítés az ajtó

4. Életre kelni az IGE által ("Az én szavam élet és lélek.") 

5. Nyelvima

Később szó volt még a fiúi illetve a lányi identitásról, és imádkoztunk azért, hogy helyreálljon a gyermeki identitásunk, hogy ne árvákként éljünk, hogy ne az árvagyermeki mentalitás határozza meg az életünket, hanem az, hogy Isten fiai, lányai vagyunk, mert ez teszi lehetővé, hogy majd később igazi felelősségteljes felnőttek és jó szülők legyünk, és csak ezáltal állhatnak helyre a férfi és női szerepek a világban. Az utolsó tanítás pedig arról szólt, hogy mennyire meghatároz minket mások tekintete, az, hogy mások hogy gondolkodnak rólunk, de elég hamar rájöhetünk, hogy mindenki igényének, elvárásának nem tudunk megfelelni, és belebetegszünk, idegroncsok leszünk, ha az embereknek akarunk megfelelni. Sokkal fontosabb, hogy mindig tudatosan kizárjuk őket, és csak Istenre figyeljünk, az Ő tekintete alatt legyünk, mert ez segít minket az épülésben, és abban, hogy azokká válhassunk, akinek Isten szeretne minket látni. Isten szeretettel néz ránk, vezet minket, de nem hajt, ad nekünk elég időt, ezért legyünk mindig jelen a pillanatban, és igyekezzünk megdicsőíteni Őt minden cselekedetünkkel. A látható dolgok elmúlnak, a láthatatlanok megmaradnak.

Johannes tanításán kívül az is nagyon tetszett, amit Pete Greig mondott, vagyis hogy fontosabb Isten jelenléte, minthogy minden egyes vágyunk valóra váljon, illetve hogy az Istennel való jó kapcsolat az, ha sokszor beszélgetünk Vele apró dolgokról, mintha ritkán nagy dolgokról. 

A legemlékezetesebb és legerősebb előadó a számomra mégis Heidi Baker volt az idei konferencián. Sokat hallottam korábban róla, és nagyon szerettem volna élőben is találkozni vele, de nem gondoltam volna, hogy ennyire mély hatással lesz rám. Elképesztő, hogy mennyire hiteles, mennyire őszinte, és  mennyire igazi gyermeke Istennek. Tényleg gyermek, aki mindenben ráhagyatkozik az ő mennyei apjára, és mindenben engedelmeskedik is neki, és ezek által hatalmas csodák történnek. Nem mond nemet, bármilyen logikátlannak, vagy ostobaságnak is tűnik az, amit kér tőle Isten, és egyáltalán nem érdekli, hogy az emberek mit gondolnak róla, csak Istenre figyel. Valahogy azt mutatta nekem, hogy igen, ilyennek kell lenni, de elmondhatatlanul nehéznek is tűnik az ide való eljutás, tényleg nagy harcnak. Még nagyon messze állok tőle, de éppen ezért nagyon jó volt látni őt, hallani a történeteit, és az volt a leghasznosabb, hogy megpróbálta összefoglalni, hogy mi segíthet minket ezen az úton:

1. Tudni, hogy ki Isten (Mindenható, a mindenség Teremtője és Ura, bármire képes)

2. Tudni, hogy ki vagyok én (Isten gyermeke)

3. Tudni, hogy ki nem vagyok én (Nem vagyok Isten! Juhhhé!) 

4. Mindig többet kell kérni!

Néhány földi dolog:

A konferencia tanításai után pár szóban megemlíteném, hogy a szállás idén volt a legjobb, nagyon szép sportcsarnok volt, tágas, nem túl hideg, és nagy fürdők voltak, több wc, és több tusoló. Alvó- és pakolóhelyem is több volt, mint máskor: egy egész bordásfalra dobálhattam fel a cuccaimat, ezen kívül mindkét oldalt volt kb. harminc centi hely mellettem, vagyis szorulni sem kellett. Bár kezdetben nem voltam biztos benne, az utazás is jobb volt, mint más években, bár itt azért voltak még érdekességek, de ezt majd később. Helyeket is mindig nagyon jókat kaptunk a teremben, két dicsőítéskor is az kb. egy méterre voltam a színpadtól. A technika idén még pazarabb volt, mit tavaly, és nem tudom miért, de ez is megérintett egy bizonyos szinten. A Romániáért való imán Cotiso megkért, hogy fordítsak Gabrielenak németre, így az megint egy érdekes tapasztalat volt, és közben láthattam egy olyan keverőt, amilyent másképp talán életemben soha nem láttam volna, ez is a technika csúcsa, de hát Isten megérdemli a legjobbat. Viszont lelkileg sem volt üres az az ima, hisz Gabrielevel sikerült beszélgetni közben néhány dologról, és egy képet is kapott, mikor egymásért imádkoztunk, hogy egy liliomnak az egyik nyílása még nincs kinyílva, mintha görcsösen szorítaná magát, de Isten segít azt is kinyitni, azt a valamit is elengedni, amit még eddig nem sikerült. Ez egyértelműen nekem szólt, és több területen is lenne ötletem, hogy mire vonatkozhat. 

A konferencia programjából amúgy csak három részt kellett fordítsak, egy evangélikus istentiszteletet, ami nem lepett meg, mert azt valahogy minden évben én kapom, és két misét, ami idén olyan szempontból volt könnyebb, mint máskor, hogy az egyik nő adott egy liturgiaszöveget, ami azért nagyban segít, és csökkenti a halandzsázás mennyiségét, hisz így sokkal hivatalosabban tudom elmondani a szertarásszövegeket, mintha szavanként fordítom. A fordítás amúgy idén kabinokban történt, ami szintén egy érdekes, új tapasztalat volt, és kicsit furcsa is, hiszen egy dobozba vagy bezárva, amiből ki lehet látni, de eléggé messze van a konkrét történésektől, olyan elszigetelt érzés, hallani ugyanolyan jól lehet benne, de a távolság és a levegőtlenség, bezártság kicsit zavaró. A tanításokat Cotiso fordította egy nővel váltásban, akiről amúgy kiderült, hogy hivatásos tolmács, szóval ne csodálkozzak, ha Cotiso elégedettebb vele, mint velem, és nehezebb témákat is rábíz, de igazából számomra talán jobb is volt így, hogy nem kellett tanítást fordítsak, mert így másképp tudtam rá figyelni, és jegyzetelni is sikerült, ami úgy nem ment volna.

Néhány ajándék:

A legelső, ami már indulás előtt kiderült az az, hogy egy jóakaróm, valamilyen őrangyalom kifizette helyettem az 50 eurós előleget, amit akkor épp nem tudtam volna. Viszont mivel kiderült, hogy mégsem indul busz, és mindenki külön kell megoldja a kiutazást, ezért abból visszakaptam 35 eurót, így nem kellett indulás előtt külön váltsak. Mivel már két évben is nagyon meg szerettem volna venni az Augenlieder cdt, arra gondoltam, hogy akkor ebből megveszem. Első évben 26, másodikban 21 euró volt, de annyi pénzem sosem volt, hogy ezt megengedhettem volna magamnak, így aztán úgy döntöttem, hogy akkor majd idén. Ez meg is történt, és mivel csak 17,95-be került, még egy Gebetshausos üveget is tudtam venni, ami szintén régóta tervben volt. A kettő együtt került 30 euróba, a maradék ötöt pedig beletettem a kosárba, amikor Heidi Baker szolgálatára volt a gyűjtés. 

Mivel a 7-es csarnokban mindenféle egyházi szervezetek képviseltették magukat, ott többször is körbejártam, és egy helyen láttam a Youcat asztalánál egy ifjúsági Szentírást, amire épp kiírtak egy nyereményjátékot, és beneveztem rá két nap is. Utolsó nap, mikor mentem érdeklődi, kiderült, hogy nem nyertem meg, de felajánlotta a fiú, hogy féláron meg lehet aznap venni, mondtam, hogy nem kérem, köszönöm, mert nincs semmi pénzem. Kérdezte, hogy honnan jöttem, és mikor mondtam, akkor megfordult, és hozott nekem egy példányt. Azt mondta, hogy kettőt vett magának, hogy egyet elajándékozzon, és ezt nekem adja. Egyszerűen csak úgy. Hát nem elképesztő?

Szintén ajándék volt az a pénz is, amit egy testvéren keresztül adott az Úr azzal az üzenettel, hogy többszörösen visszaadja nekem, amit adtam (bizonyára arra gondolt, amit a Cotisoék házához küldtem, és igazából nem vártam érte vissza semmit, de akkor is csodálatos, hogy Ő mégis visszajelez nemcsak arról, hogy ez jó döntés volt, hanem azt is elmondja, hogy többszörösen visszaadja nekem). 

A legnagyobb ajándék pedig egy kedd reggeli beszélgetés volt Gordonnal, azzal a Gordonnal, aki a prófétálásról írta a könyvet, amit amúgy már elolvastam. Az egész úgy kezdődött, hogy elnéztem a kezdési időpontot. Azt láttam, hogy 8-tól lesz egy dicsőítés, és féltől kezdődik a program, de azt nem néztem, hogy nem fél kilenctől, hanem fél tíztől, így szinte erőszakkal berángattam a fiúkat reggel nyolcra, helyet foglaltunk a teremben, majd reggeliztünk, és azalatt esett le, hogy elég durván elnéztem a dolgot. Azt nem tudom, hogy ők inkább élvezték, vagy inkább mérgelődtek amiatt, hogy elnéztem, de nem kommentálták hangosan a dolgokat, amiért azért hálás vagyok. Reggeli után történt, hogy valaki azt kérdezte, hogy nem Gordon az, aki mögöttem ül a másik asztalnál. Én az elején nem is értettem, hogy kire gondolnak, meg hát amúgy sem ismerhettem volna fel, mert még nem találkoztam vele személyesen, de ő tényleg jól látta, így egy idő után, mire én a fürdőből visszajöttem, valahogy hozzánk került az asztalhoz. Én a másik oldalra ültem, Csabival szemben, és figyeltem a beszélgetést. Gordon egy idő után nekiállt imádkozni Szabiért, aztán hárman kezdtünk vele beszélgetni, mármint Gordon, Csabi és én. Annak ellenére, hogy Csabi épp azelőtt való este mondta, hogy nem beszél sem németül sem angolul, mindent meg tudott kérdezni, amit akart. 

A legfontosabb a beszélgetésből talán ez a két mondat, ami arra vonatkozik, hogy mik az első lépések ahhoz, hogy meghalljuk Isten hangját:

1. Teljes és totális önátadás.

2. Vágyak és érdek nélkül figyelni Isten hangjára, megkérdezni, hogy mi a véleménye a dolgokról, még mielőtt elkezdenénk fantáziálni vagy kötődni a különböző lehetőségekhez.

Egy idő után azt mondta Gordon, hogy ezt még elmondja, aztán imádkozik kettőnkért. Befejezte azt gondolatot, majd megfogta Csabi kezét, megkérdezte a nevét, és imádkozni kezdett. Becsukta a szemét, és csendben figyelt az Úrra. Egy pár percre rá megkérdezte Csabitól, hogy a felesége vagyok-e, mondta, hogy nem, akkor azt kérdezte, hogy a barátnője-e, mondta, hogy nem, aztán azt, hogy van-e felesége, mondta, hogy nincs, majd hogy van-e barátnője, erre is azt mondta, hogy nincs. Ekkor Gordon újra elcsendesedett, és magában imádkozott, de azért ez a rövid párbeszéd már önmagában nagyon furcsa volt. Először is biztosan kellett jöjjön neki valami kettőnkkel kapcsolatban, hogy ezeket mind végigkérdezte, engem meg azért lepett meg főleg az utolsó kérdésre adott nemleges válasz, mert meg voltam győződve, hogy Csabi és Adél között van valami, tény, hogy legalább nyolc év a különbség köztük, de attól még nagyon sokszor jöttek fel együtt is a városba különböző programokra, és mindketten annyira szimpatikusak, hogy nem szeretnék a boldogságuk útjába állni, de attól még kicsit fájt, mikor együtt láttam őket, mert Csabival én is el tudnám képzelni az életemet, és épp emiatt nagyon különös volt hallani Gordontól ezeket a kérdéseket, mert nem tudom letagadni, hogy mekkorát bukfencezett a szívem mindeniknél. Egy rövid csendet követően aztán ismét beszélni kezdett hozzá missziós tevékenységről, és még Afrikát is említette. Csabi nagyon aranyos volt, mert jöttek a kérdései, hogy de ő csak most kezdett el dolgozni a szakmájában. Erre Gordon azt kérdezte, hogy szerinte ezt Isten nem tudja? És hogy ne aggódjon, mert ez nem most lesz, imádkozzon továbbra is, maradjon kapcsolatban Istennel, és Ő majd szólni fog, hogy mikor érkezett el az ideje neki, akkor meg már kész lesz rá. Őszintén szólva én úgy látom, hogy Csabi kicsit megijedt a próféciája hallatán, de engem még inkább vonzana ez, mintsem taszítana. Utána én következtem, és észrevettem, hogy mielőtt a nevemet kérdezte, amikor a kezem után nyúlt, megnézte a gyűrűs ujjamat, hogy van-e rajta valami, de ezt a témát nálam már nem hozta fel. Két dologról beszélt velem kapcsolatban.  Az egyik egy körhinta, amin rajta vagyok, és ami annyira gyorsan megy, hogy elvesztem miatta a tájékozódási képességemet is, és nem látok tisztán, meg hogy túl sok dolog van az életemben, de Isten segít majd leszállni, és akkor minden kitisztul. A másik pedig az, hogy Isten mennyire nagyon szeret engem, elmondhatatlanul és különleges módon, és sosem használna egyszerűen eszközként. Nagyon megérintett, amit mondott, mert egyértelműen rólam szólt, ugyanakkor megnyugtató is volt. A legjobban viszont a Csabinak feltett kérdések ütöttek szöget a fejemben, mert egy olyan esélyt villantottak fel, amit szinte már lehetetlennek hittem, s bár ez még semmi konkrétumot nem jelent, azt hiszem, szeretném, ha tényleg a jövőre vonatkozott volna.

Mindezek, amit eddig leírtam csak egy-egy apró szemelvény mindabból, ami ott történt, és az igazán nagy mélységeit nem képes átadni, tehát az, ami a leginkább átformált, ami a leginkább történt bennem, arra csak utalni tudtam ezek által, igazán leírni nem lehet, de ez már segíthet abban, hogy egy képet adjon arról, ami ott történt. 

Mindezek után érdemes még pár szót szólni az utazásról. Először nagyon elkeseredtem, mikor hallottam, hogy nem lesz busz, és kocsikkal kell menni, mert nem tudtam, hogy lesz ez megoldható, aztán mikor hallottam, hogy én a három alfalvi fiúval fogok utazni, akkor az azért nem tűnt annyira rossz változatnak. Szabitól és Csabitól nem féltem, tudtam, hogy nagyon jó fejek, a harmadik fiút nem ismertem, de gondoltam, hogy baj csak nem lehet. Főleg Szabi miatt örültem ennek a változatnak, mivel a CT képzésen megismert Tihaméren kívül, akit nagyon szimpatikusnak találok, Szabi tűnt még az egyetlen versenyképes fiúnak nálam. Nagyon sokat gondolkodtam már róla, és mindenképpen mellette szólt, hogy tanít, vagyis értelmiséginek számít, beszél nyelveket, és mindenekelőtt persze az, hogy hívő. Tény, hogy már egy éve egyértelműen kiderült, hogy Csabi sokkal jobban vonz, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy ő elérhetetlen, és mióta az utóbbi félévben egyfolytában Adéllal láttam fájdalommal ugyan, de lemondtam róla, amúgy sem mutatott túlságosan nagy érdeklődést irántam, legalább is nem nagyobbat, mint más fele, pedig nekem elmondhatatlanul szimpatikusnak tűnik, és nagyon vonz benne valami, ami jelen esetben nem csak a két szép szeme, mint Tihamérnál. A lényeg, hogy Csabi megközelíthetetlennek tűnt, de Szabi még akár elérhetőnek is, úgyhogy valahol mégsem bántam ezt az utazási felállást, és mellettem is ült hátul, szóval odafele tudtunk beszélgetni. Az elején nem volt semmi gond, és konkrét baj később sem lett, de még nem értünk oda, és már kialakult bennem egy olyan érzés, hogy ezt mégiscsak nagyon elbaltáztam, mert sehogy sem bírom elviselni a jelenlétét. Mármint nem utálom, mint embert, de mint potenciális jelöltet egyértelműen kizárhatom, mert nem fogok tudni vele egy napot sem eltölteni úgy, hogy ne menjen az idegeimre. Igazából nem tudom megindokolni, hogy mi változott meg, mi történt bennem, mitől lett más, de az biztos, hogy ezt már mielőtt odaértünk, nagyon erősen éreztem, és meg is lepődtem rajta. Ő viszont úgy tűnt, hogy nem érzi, és úgy tűnt, hogy egyre másra próbálkozik: folyamatosan mellém ült a teremben, próbált többször is megérinteni, hozzám szólni, én meg egy idő után már futottam volna a másik irányba, és még csak meg sem tudtam volna magyarázni, hogy miért, de valami nagyon taszítani kezdett benne. Eddig is tudtam, hogy nem vonz igazán, de ez a váltás nagyon durva volt, főleg úgy, hogy igazán megbántani sem akartam, csak azt szerettem volna, hogy hagyjon békén. Az csak a hazafele vezető úton fogalmazódott meg bennem, hogy eleve nem lett volna etikus csak azért próbálkozni nála, mert az "akár még el tudnám képzelni" kategóriába esik, de igazából nem vonz. A lényeg, hogy mindez már az odaúton lejátszódott bennem, és az útjából való kitérésre történő próbálkozások valahogy többször is előfordultak a konferencián, erre meg csak rátett egy lapáttal az, amit Gordon kérdezett Csabitól velem kapcsolatban. Nem tudom, hogy elpirultam-e, amikor a kérdéseket feltette, mert őszintén szólva annyira összezavartak, hogy még erre sem tudtam figyelni, annyira sok erőmet elvette, hogy valahogy magamhoz térjek és odafigyeljek. De az biztos, hogy egy olyan gondolatot libbentettek meg, amiről nem is sejthette, hogy bennem mennyire mélyen jelen volt kb. egy évvel ezelőtt, az alfalvi Fülöp kurzus után, hogy igen, számomra úgy tűnt, hogy Csabi lenne az ideális, és utána tényleg "teljesen véletlenül" még sokszor összefutottunk, és olyan is volt, hogy bár nem láttam, éreztem a jelenlétét, hogy a közelemben van a templomban, és tényleg ott volt, mikor odanéztem. Ezek mind lejátszódtak bennem, és tényleg meg voltam győződve, hogy ő az igazi annak ellenére, hogy alig ismertem, de mindenkinél jobban vonzódtam hozzá, viszont aztán lebeszéltem magam a folytatási lehetőségről, hisz a véletlen találkozások lassan abbamaradtak, és sokszor kezdtem Adéllal látni, tolakodni pedig nem szeretnék, inkább szépen félreállok, Gordonnak ez a mondata pedig éppen ezek miatt sokkhatásként ért, és nem tudtam, hova tenni. Annyira kíváncsi lettem volna, hogy mi játszódik le benne. Hogy mennyire szereti Adélt, mennyire szereti Margót, és hogy egyáltalán valaha legalább egyszer gondolt-e már rám ilyen kontextusban. Érdekelt volna, hogy Gordont emiatt a mondat miatt hülyének nézte-e, vagy esetleg rávilágított egy lehetőségre, ami addig nem fordult meg a fejében. Mindennél jobban érdekelnének a válaszok ezekre a kérdésekre, mert úgy érzem, hogy nagyon fontosak lennének a számomra, már csak azért is, hogy ne kezdjek el újra álmodozni, ha semmi értelme és jövője az egésznek. Simán lehet például, hogy ez a kérdés Gordontól, mint az ő saját személyétől jött, vagy nem? S ha netán mégis Isten keze van a dologban, az még mindig nem jelent semmit, ha Csabi jobban szereti a korábban említett személyt,, akkor velem úgysem fog törődni, hiába lehetne valami nagyon szép dolog ebből. Meg hát én sem vagyok biztos benne, hogy tudok annyira jó lenni, mint amilyent megérdemel. Isten segítségével és áldásával biztos menne, de akkor ahhoz ezt három személy kell akarja, amiből eddig csak egyről tudok nyilatkozni. Mindenesetre a további napok folyamán nem tűnt úgy a velem való viselkedéséből, hogy kerülne, sőt olyan is volt, hogy ketten nekiálltunk beszélgetni vacsoraidőben, és csak később csatlakozott még valaki, meg egy keveset ott a kiállításon is tekeregtünk, én igyekeztem nem különösebben mutatni felé semmi változást, egyszerűen csak nyitottságot, figyelmet, aztán hogy mit értett belőle, azt nem tudom. A szívemet minden esetre idén is szaggatta, hogy utolsó este Margóval újra egymásra találtak. Nem tudom elképzelni, hogy miért kínozzák minden évben egymást a MEHR-en az utolsó napokban, mikor egyértelműen látszik, hogy egyiküknek sem jó ez, de attól még minden évben eljátsszák, és én bármennyire is szeretnék segíteni, nem tudok, ezért szívem szakadt meg, mikor láttam, hogy el-eltűnnek kettecskén, vagy csak meghitten beszélgetnek az ima utáni dicsőítés alatt. A lényeg, hogy a nagy szájam következtében azt az egy dolgot sikerült elérjem, hogy nem velük együtt utaztunk haza, és az sem érdekel, ha utálni fog emiatt, de az ő érdekében is tettem. Persze másnap reggel egyértelműen kiderült, hogy Margónak ez nem tetszett, mert tett nekem néhány sértő megjegyzést, de átláttam rajta, és ahelyett, hogy megsértődtem volna, örültem neki, mert ez azt mutatta, hogy egyértelműen fájlalja, hogy nem jött össze a közös hazaút, én viszont meg voltam győződve, hogy így volt a legjobb mindenkinek. A konferencia végeztével ebédeltünk még egyet, aztán egy Ritáékkal készült közös kép után hazaindultunk. Természetesen a hazaút is tartogatott néhány meglepetést és extraajándékot. A meglepetések közé tartozott például, hogy kicsivel indulás után István vezetett, és mindenki más elaludt. Én elég hamar újra megébredtem, és nekifogtam olvasni valamit, közben meg időnként gyönyörködtem a tájban. Az egyik szép hegy mellett Csabi is megébredt, és elcsodálkozott rajta, mondtam, hogy meseszép, és hogy az odaúton én nem vettem észre ezeket, ebből aztán nem tudom hogy, de egy olyan beszélgetés alakult ki, ami kb. tíz perc múlva már a közösségünknél tartott, rá öt perccel az emberek közötti kapcsolatról mondtam valamit kicsit hosszasabban, annak kapcsán meg visszajelzett, hogy nagyon sok jó dolgot mondok, de lehet, hogy zavarja az embereket, hogy nincs lehetőségük válaszolni, megjegyzéseket fűzni hozzá, és ez lehet, hogy sokszor elriaszt másokat. Hihetetlenül igaz egy meglátás. Nem sértődtem meg, hanem további beszélgetésbe elegyedtünk (s közben meg voltam lepődve, hogy egy nappal korábban Timi vőlegénye, Arnold szinte szóról szóra ugyanezt mondta pusztán barátilag, és abból is egy nagyon jó beszélgetés alakult ki, ahogy ebből is). Egyértelműen akar Isten ezeken a fiúkon keresztül is építeni, mindeközben pedig úgy éreztem, hogy nagyon fontos, hogy mit válaszolok, hogy tényleg jól értse, amit mondok. Azt hiszem, ez sikerült, bár nem biztos, de a lényeg, hogy egy igen komoly és mély beszélgetéssel indult a dolog. Aztán Szabi is felébredt, ő is kérdezett valamiket, aztán kétfele szakadt a párbeszéd, István kérdezett valamit Csabitól, s ők elől elkezdték osztani, Szabi meg engem próbált lelkileg építgetni, bár eléggé fenntartásokkal kezelem a dolgot, mert nagyon úgy tűnik, hogy nem tud elszakadni a saját énjétől, miközben Isten véleményéről beszél, mivel még mindig úgy érzem, hogy akar valamit tőlem, és nem pusztán barátilag mondja ezeket, így egy adott ponton kicsit konkrétabban is mondtam, hogy nincs közöttünk szinte semmi, hátha megérti, és abbahagyja. Egy idő után aztán sötétedés táján egy megálló után Csabi átvette a kormányt, és ekkor kezdődtek az érdekes dolgok. Szabi elkezdett mindenféle dolgokat kérdezni, az elején a konferencia témáival, tanításaival kapcsolatban, aztán valahogy nagyon mélyre mentünk, és imádkozni kezdtünk, és nagyon mély megtapasztalásaink voltak, úgy ott a kocsiban útközben. További kegyelmeket kaptunk, békét, útmutatást, Szentlelket, és sok minden egyebet, és végül egy nagyon hosszú imalánc alakult ki, egymás után imádkoztunk különböző dolgokért, és egyre mélyebb és egyre személyesebb lett az egész. Elképesztő, hogy mi alakult ki belőle, a lényeg azonban az, hogy az összes eddigi buszos utazást megérte ez az autós hazaút, mert bár a buszon végighallgattuk az élménybeszámolókat, ilyesmi elképzelhetetlen lett volna, márpedig itt mindannyian épültünk. Egy idő után aztán abbamaradt valahogy, de összességében több órán keresztül imádkoztunk, ezt onnan tudjuk, hogy beraktunk egy dicsőítő cd-t, és az ötödik számnál kezdtük el az imát, én meg legalább négyszer néztem nagyobb időközönként úgy a műszerfalra, hogy az ötödik dalnál tartott, szóval legalább négyszer végigment a cd, de ez akkor senkit sem érdekelt, mert le volt halkítva, és senki sem arra figyelt. Amikor aztán mindenki elcsendesedett, Szabi és István el is aludtak, én viszont azt éreztem, hogy nem szabad. Először is tény, hogy a fiúk nagyon jól vezettek, és teljes biztonságérzetben utaztam velük, Csabi meg még énekelt is végig éjjel, mikor vezetett odafele, s aki énekel, az pedig ritkán alszik, szóval tényleg félelem nélkül aludtam az odaúton, de visszafele valahogy azt éreztem, hogy kicsit másabb a helyzet. Odafele pihenten vezetett mindenki, de ott négy napja senki nem aludt egy normálisat, általában öt-hat órákat aludtunk, ami azért édeskevés, s ha most éjjel mindenki alszik, ő meg egyedül vezet, az szerintem nagyon nehéz és fárasztó lehet, és mivel úgy gondoltam, hogy könnyebb, ha nem egyedül van ébren, ezért eldöntöttem, hogy én sem alszok. Miután a többiek ledőltek, a kezemet hátulról rátettem az ülésére, ami könnyű volt, hisz pont előttem ült, és imádkoztam érte, hogy ne legyen fáradt, és tudjon figyelni az útra. Ő most is zenét hallgatott vezetés közben, néha énekelt is, de most nem végig, így ami dalt ismertem, én is énekeltem nagyon halkan vagy dúdoltam csak azért, hogy tudja, hogy nincs egyedül. Nem akartam szólni hozzá, hogy ne zavarjam se a koncentrálásban, se a gondolataiban, ha esetleg valamin elmélkedne, de végig dúdoltam, hogy tudja, hogy nem alszok arra az esetre, ha fáradt lenne, s inkább beszélne, azon kívül pedig úgy tűnt, hogy bizonytalan az útvonalban, és azt sem árt, ha nézi valaki. Amúgy szörnyű volt az idő, az elején ömlött az eső, aztán havazott, majd hóvihar volt, és végül ismét hosszú, kitartó eső. Ő vezetett, én pedig ültem a kezemet az ülésén tartva. Nem imádkoztam végig, de nem vettem le a kezemet. Így telt el az egész éjszaka. Egy helyen volt egy letérő, amelyiknél mondtam az irányt, de nem hallotta, ezért aztán rosszfele tért el, és vissza kellett forduljunk, de legalább valami hasznomat vette, hisz kevesebbet kellett visszamenni, mintha továbbmegy rajta. A határnál ébredtek fel a többiek. Mikor a sorban álltunk, megjegyezte, hogy nem aludtam sokat, mert hallotta a dúdolást, mondtam, hogy semmit sem, aztán azt kérdezte, hogy miért, nem voltam álmos, mondtam, hogy de, csak így éreztem jobbnak, annál többet nem mondtam. Ha leesik neki, hogy főleg miatta virrasztottam, hogy neki könnyebb legyen, akkor jó, ha meg nem, akkor úgyis mindegy, a lényeg, hogy mi ketten végig ébren voltunk, és mikor megkérdezte Szabi tőle, hogy  álmos volt-e, akkor azt mondta, hogy nem, és István is kérdezte egyszer még útközben, hogy vegye-e át, s azt mondta neki is akkor, hogy nem kell. A határ után cseréltek végül, akkor beszélgettünk még egy keveset, Szabi megint kérdezett egy csomó mindent a gonoszról meg az ő hatásáról, befolyásáról, ez egy idő után nagyon idegesítő, hogy szinte csak ez érdekli, pedig nem ez kellene a középpontban legyen, de aztán egy idő után megint elcsendesedtünk és elaludtunk, ezúttal én is ledőltem, hisz reggel héttől akkor hajnali négyig semmit sem aludtam, s ez már majdnem egy egész nap. Az alvás mondjuk nem lett hosszú, mert rá két órával, kb. hat körül elértük Kolozsvár határát, és felköltött István. Az elején úgy volt, hogy a Polus parkolójában kitesznek, de mivel ott semmi mozgás nem volt, bevittek az első buszmegállóig, ahol már jártak a buszok, aztán megfordultak és elmentek az autópálya fele. Megköszöntem a társaságot, mondtam, hogy sokat épültem általuk, aztán elhajtottak, én meg ottmaradtam a buszmegállóban a gyönyörű hóesésében. Nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára ilyen szép havazást. Hogy az éjszakai ébrenlét végül is jó vagy rossz döntés volt, azt nem tudom, nem akartam volna sem tolakodni, sem hülyeséget csinálni, de nekem ez így jó ötletnek tűnt, amúgy meg nem hülye, előbb-utóbb szerintem csak rájön, hogy mi játszódott le valójában, s ha mégsem, akkor úgy is mindegy. Én ezt minden esetre elengedem így, ahogy van, én úgysem tehetek az ügyben már semmit. Itt vagyok Kolozsváron, és végzem a dolgomat, amiért itt vagyok, készülök a hétfői előadásra és órákra, aztán ha valami csoda folytán lesz valamilyen folytatása a dolognak, akkor állok elébe, ha pedig mégsem, akkor sem bánom, hogy így történt, hisz én azt tettem, ami helyesnek tűnt, és legalább jeleztem, hogy számomra van olyan fontos, hogy képes vagyok négy nap nem alvás után is ébren maradni vele, ha attól neki könnyebb. Hogy ez hogy csapódott le benne, azt persze szintén nem tudhatom, de mondom, hogy már a Gordonos beszélgetés is eléggé ellentétes érzéseket kiválthatott belőle, s arról sem tudok semmit. Az a helyzet, hogy rájöttem, hogy minél többet gondolok erre az egészre, annál inkább érzem, hogy bedilizek, márpedig úgysem tehetek semmit, és ha tehetnék sem tudom, hogy segítenék vagy ártanék vele. A tegnap este sétáltam egy keveset itt mellettünk a téren, ezeken gondolkodtam, mindazon, ami a MERH-en történt, és többször is Csabinál lyukadtam ki. Rájöttem, hogy ezt így nem jó, mivel én úgysem tudom eldönteni, hogy amit Gordon mondott, az tőle jött vagy Istentől, ahogy azt sem tudom, hogy mit váltott ez ki Csabiból, ahogy az éjszaka történtekről sem tudom a véleményét, de még azt sem, hogy hozzám hogy viszonyul úgy magában, az is megtörténhet, hogy még ő sem tudja, tehát mindenképpen leghamarabb időt kell hagyni ennek az egésznek, úgyhogy eldöntöttem, hogy semmit sem teszek az ügy érdekében azon kívül, hogy imádkozom, hogy Isten vezessen mindkettőnket az Ő akarata szerint abba az irányba, amelyik mindkettőnknek a legjobb, és átadtam Neki ezt az egész helyzetet minden vetületével. Ő tudja, hogy mit tervezett Csabi számára, mit az én számomra, és hogy a két út kell-e kapcsolódjon. Ő mindkettőnknek jót akar, s ha az Ő terve valósul meg, akkor az mindkettőnk számára boldogságot fog hozni attól függetlenül, hogy pontosan miben is nyilvánul ez meg. Szóval Rá bíztam ezt az egészet, imádkoztam azért is, hogy építgessen engem tovább, hogy olyan legyek, amilyennek eltervezett, majd hazamentem.