2013. december 29., vasárnap
Összegzés
Valójában már több, mint egy félév eltelt azóta, hogy hazajöttem Angliából. Ahhoz, hogy kihagyhassam a helyét ennek a bejegyzésnek, még hazaérkezésem után létrehoztam, de megírni éppen akkor nem volt időm, viszont fontosnak tartottam, hogy számot vessek néhány dologgal, ezért mindenképpen szeretném megírni még ha így utólag is, mikor már kissé elhalványultak az emlékek, viszont annyi előnye mindenképp van az eltelt időnek, hogy most már teljesen más szemszögből tudom nézni az eseményeket.
Először is, ha visszagondolok az angliai időszakra, tisztán emlékszem arra, hogy mennyire szenvedtem majdnem végig, amíg az volt bennem, hogy ott kell maradjak hosszabb ideig, valójában csak az után tudtam felszabadulni és igazán élvezni néhány dolgot, miután megtudtam, hogy mégis hamarabb hazajöhetek. Nagyon megviselt az ottani élet, és a hitemet nemhogy megerősítette volna, úgy éreztem, hogy egy az egyben megöli és a maradék szikrát is kiírtja belőlem, viszont most már ennyi idő után visszanézve nem fáj olyan nagyon, és kicsit olyan, mint egy olyan nehézségekkel és szenvedésekkel teli életszakasz, amin át kell esni ahhoz, hogy utána igazán örülni tudjunk a meglepetésekkel és ajándékokkal teli jövőnek. Az biztos, hogy az, amiért valójában elmentem az nem teljesült be, hiszen azért mentem oda, hogy a missziós álmaimhoz és terveimhez közelebb kerüljek, vagy legalábbis megtudjam, hogy valóban van-e ilyen irányú elhívásom, és ez az, ami egyáltalán nem derült ki. Többször is szóba került különböző személyekkel különböző helyzetekben, de igazi választ a kérdésemre nem kaptam, és végül lehetőséget sem arra, hogy elmehessek Indiába, ahova tényleg nagyon szerettem volna. Kicsit vicces is, ha erre gondolunk, hogy elmentem Angliába, hogy a nővérrel Indiába mehessek, végigszenvedtem ott öt hónapot a közösségi házban, és végül pont mielőtt elérkezhetett volna az indiai út időpontja, hazajöttem, de aki próbálta követni az eseményeket (a folyamatosan elhanyagolt bejegyzésírások ellenére is), az tudhatja, hogy valójában nem arról volt szó, hogy álmaim és hivatásom megvalósítása előtt egy hónappal meggondoltam magam, hanem ennél sokkal bonyolultabb a dolog, de talán úgy lehet a legrövidebben megfogalmazni, hogy egyáltalán nem azt találtam ott, és egyáltalán nem arról szólt az egész, mint amiről nekem előzetesen tudomásom volt, és végig úgy éreztem magam, hogy átvertek.
Ugyanakkor annak ellenére, hogy nagyon sokat lázadtam a nővér ellen, és számos vitánk is volt vele is meg Krisztával is (aki olvasta a beszámolókat, az tudhatja, mikre gondolok), mert úgy éreztem, hogy szándékosan kényszerít olyasmire, amit utálok, és sem megérteni nem próbál, sem a javamat nem nézni, valójában rájöttem, hogy ő tulajdonképpen nem akart nekem rosszat, egyszerűen csak nem értett meg, és annyira eltérő utakon járunk, ami a lelki életet illeti, hogy esélyünk sem volt egymást megérteni és jól kijönni. Egyszerűen a célunk ugyanaz, de két teljesen különálló úton tartunk a cél fele, és csak távolról tűnt úgy, hogy a kettő közös, a valóságban viszont eléggé nagy a távolság közöttük annak ellenére, hogy néhány elem mindkettőben gyakran előfordul. Valójában senkinek sem akart ő rosszat, egyszerűen csak számomra nem ez volt a járható út, és bármennyire is próbálta ő is, meg az elején én is, a fenyőt és a pálmát nem lehet egy kertbe ültetni, mert bár mind a kettő fa, nagyon eltérő a normális környezetük és a viselkedésük, így nem valószínű, hogy hosszútávon megmaradnak egymás társaságában. Tény, hogy az emberek kicsivel bonyolultabbak, mint a fák, de szerintem alapjában véve ilyen jellegű volt a probléma gyökere, s pusztán az emberi természet bonyolultságából adódtak a további problémák és konfliktusok, melyek valójában nem egymás ellen irányultak, hanem egyszerűen a fonák helyzet ellen, aminek következtében már a kommunikáció sem működött. Igazából az utolsó napokban jöttem rá, hogy a nővér nem akart nekem rosszat akkor, amikor a Krisztával való durva vitám után felhívtam, s ő engem támogatott, igazat adott, és mindent megtett volna, hogy jobbra forduljon a sorsom akár olyan áron is, hogy ellent mondott a saját szabályának, ami amúgy nem igazán fordul elő, meg akkor, mikor már hazafele készültem, és felajánlotta, hogy a teljes hazautamat kifizeti, ami a korábbi beszélgetéseink alapján csak akkor járt volna, ha az egész évet ott töltöm. Mindez persze mellékes, hogy miből is jöttem rá erre, de az, hogy a számos komoly vitánk után még ő nézte, hogy nekem hogy jobb, ez egyértelműen azt mutatta, hogy valójában segíteni akart.
A legfontosabb dolog, amit tudatosítottam a végefelé tehát az, hogy ő valójában nem akart nekem ártani, egyszerűen csak a kettőnk eltérő természetéből adódóan összeférhetetlenség lépett fel, amit az előző példa is szemléltet, és egyszerűen csak arra világít rá, hogy nem az ő hibája, hogy nekem nem volt ott jó, és még csak nem is az enyém, egyszerűen csak nem ez volt a nekem való út, és bár nekem tényleg rosszul teltek ott a napjaim, Tünde ugyanolyan körülmények között tudott boldog lenni, teljesen önmagára találni és kiteljesedni, szóval egyszerűen csak örülök annak, hogy neki jó volt, és az, hogy hosszabb távon is szeretne ott maradni, bizonyítja, hogy valójában semmi baja sincs a helynek, egyszerűen csak olyan természetű embereknek való, akik ezeket a dolgokat szeretik, s az egyetlen oka, hogy én oda kerültem, az az, hogy nem volt elegendő információm, ami alapján el tudtam volna dönteni, hogy nekem való-e az a hely vagy sem, s utólag rájöttem, hogy ez minden bizonnyal azért alakult így, mert Istennek igenis komoly tervei voltak azzal, hogy én odajussak, hiszen az összességében negatívan megélt napjaim alatt időnként hatalmas ajándékokat is kaptam, olyan élményeket, amiket máshol nem szerezhettem volna meg, és olyan tapasztalatokat, amikre otthon nem lett volna lehetőség, hisz biztosan nem fogom elfelejteni a tengerparti kirándulást, a csodás könyvtárt, a teljesen ingyenes sportolási lehetőséget, a segélyboltokat, az angolórákat, aminek gyümölcseit azóta is kamatoztatom, nem is beszélve néhány mélyebb lelki élményről, mint például az Invocation vagy a Bibliaolvasással kapcsolatos előadás, és elmondhatatlanul nagy ajándékként éltem meg a csütörtök esti csoportot is, főleg azért mert részese lehettem a dicsőítő csoportnak, ami hihetetlen élmény volt, mert teljesen más, mint itthon. Persze ezen kívül is volt még számos szép emlékem és igazi kalandom, de most így elsőre ezek jutnak eszembe. És nem csak azért gondolom, hogy Isten szerette volna, hogy eljussak oda, mert ezeket átélhettem, bár ez sem mellékes, hisz mindenikért külön-külön megérné újra megpróbálni, hisz minden egyes kultúra, amelyet ilyen módon meg lehet ismerni, hogy az ember huzamosabb ideig köztük van, és találkozik néhány ottani emberrel és szokással, utolérhetetlen tapasztalatnak számít, amiért érdemes belevágni, de azért is gondolom, hogy nem véletlenül mentem el pont akkor pont annyi időre, mert mikor hazajöttem, akkor Isten csodálatosan, emberi ésszel felfoghatatlan módon a semmiből munkát adott, és nem is akármilyent, hanem olyant, amelyben úgy érzem, hogy ki tudok teljesedni, és bár nagyon nehéznek találom a feladatot, érzem, hogy szükség van ott rám, és nagyon szeretem is azt, amit csinálok, tehát nem véletlenül kerültem pont akkor haza, amikor. A hosszú bejegyzéseken keresztül leírt tépelődéseim során a tavasz folyamán meghoztam a döntést, és kimentem Angliába, mert úgy éreztem, hogy Isten oda hív, és bár jóformán semmi sem úgy történt, ahogy én azt elterveztem, vagy legalább is sejtettem, meg a számos lelki válságom ellenére is, most így utólag visszanézve ajándéknak látom ezt az időszakot, hisz annak ellenére, hogy nagyrészt végigszenvedtem, olyasmiket is átéltem (nagyon pozitív dolgokat, és csodálatos tapasztalatokat szereztem), amiket itthon nem lehetett volna, és miután szintén nagyon hosszas töprengés és tépelődés után úgy döntöttem, hogy az a hely ilyen formában összességében mégsem nekem való, összecsomagoltam és hazajöttem, és egyáltalán nem bizonyult ez sem rossz döntésnek, mert kiderült, hogy Istennek pont most és pont itthon van terve velem, mert megmutatta azt a helyet, ahol én is igazán sokat tehetek másokért, de ezt az előbbitől eltérően egyáltalán nem szenvedésként élem meg, hanem nehéz, kihívásokkal teli feladatnak, de ugyanakkor hihetetlenül nagy örömöt is okoz nekem.
Összességében ha visszagondolok Angliára és az ottani életemre, egyetlen dolog jut egyből, gondolkodás nélkül az eszembe, mégpedig ez a szó: SZÉGYEN. Szégyen azért, mert amikor ott voltam a kb. 13 Celsius-fokos szobámban, lelkileg összetörve, és azt éreztem, hogy Tündén kívül mindenki utál ott a házban, és hatalmas ostobaság volt odamenni, mert utálom az egészet és ez a hely lelkileg nemhogy előre vinne, de kiöli a maradék hitet is belőlem, lefeküdtem a második emeleti szobámban az ágyamra, és sírtam hosszasan, felnéztem a képekre a falon, ami rövid szentírási igéket tartalmazott arról, hogy Isten mire hív, és ezeket annak idején úgy értelmeztem, hogy egyértelmű jelek arra vonatkozóan, hogy Isten azt szeretné, hogy oda menjek, nos abban a percben, mikor ezeket néztem, csak azt kérdeztem Istentől, hogy MÉGIS MIÉRT?, hogy miért kellett nekem oda mennem, hogy mi célja volt ezzel az egésszel, s hogy csak félrevezetett engem, átvert, hogy odamenjek, ahol csak szenvedés ér, és semmi értelme sincs az egésznek. A vádak és egyebek mellett, egyetlen szóban lehetne megfogalmazni mindazt, ami akkor bennem volt, és az így hangzik, hogy HITETLENSÉG. Most, így fél évvel a hazaérkezésem után szégyellem azt, amin akkor átmentem. Olyan hitetlen voltam, hogy egyszerűen kétségbe vontam még a lehetőségét is annak, hogy ebből bármi jó sülhet ki, hiába mondták a barátaim, akiket megpróbáltam onnan elérni. Tény, hogy ott volt a fejemben az ige, hogy "AZ ISTENT SZERETŐKNEK MINDEN A JAVUKRA VÁLIK", de valahogy nem jutott el a szívemig. Összességében eléggé gyerekesen viselkedtem, amit szintén szégyellek, de akkor, amikor konkrétan ott van az ember abban a helyzetben, akkor nagyon nehéz úgy látni a dolgokat, mint akkor, mikor minden jól halad. S most így ennyi idő után visszanézve úgy érzem, hogy a legnagyobb dolog, amit azalatt a közel félév alatt, pontosabban 130 nap alatt kaptam, amit ott töltöttem, az a HIT, mert csak az után értettem meg az egésznek a célját (vagy legalább is majdnem az egésznek), miután hazajöttem, miután fél nap alatt fordult minden jóra, és úgy érzem, hogy csodás munkahelyet kaptam nagyszerű kollégákkal, és tudok értékelni olyan dolgokat, amiket azelőtt nem tudtam, például tudom szeretni a szülővárosomat, és tudok örülni annak, hogy itt lakok, mert Kolozsvár után veszteségként éltem volna meg a hazajövetelt, Anglia után viszont ajándéknak, és számos egyéb ajándékot is kaptam, és több terülten is tudom használni és kamatoztatni mindazt, amit ott tapasztaltam és tanultam, vagyis csak utólag értettem meg egy csomó mindent az ottlétemmel kapcsolatban, és úgy érzem, hogy nagyon sokat növekedtem hitben olyan módon, hogy ha valamilyen nehéz helyzetben vagyok és mélypontra érek, mindig vissza tudok gondolni arra, hogy az mennyire rossz volt, és annak abban a pillanatban még kevesebb értelmét láttam, mint a mostani nehézségeimnek, és Isten abból is csodálatos dolgot tudott kihozni, ugyanígy képes minden más helyzetet is jóra fordítani, ezért mondom, hogy ott ilyen téren megerősödtem, és úgy érzem, hogy HITET KAPTAM.
2013. december 8., vasárnap
2013. december 1., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)