24. nap - mérlegelés

A mai nap teljesen másmilyen volt mint az utóbbi három. Kedd estig úgy éreztem, hogy maradnom kell, de szerdán hirtelen minden összeomlott és kitört a lázadás a fejemben, onnantól arrafele meg egyértelműen menni akartam, de ma ismét úgy ébredtem, hogy inkább szeretnék maradni. (Nyugodtan mondhatja bárki, hogy labilis vagyok, mert jelen esetben garantáltan igaza van.) Nem igazán tudnám megmondani, hogy mi változott, mert főleg egy éjszaka alatt olyan nagyon sok minden nem alakul át, főleg a körülmények nem, de mégis mindent kicsit másképp láttam. Továbbra is tisztában voltam mindennek a pozitív és a negatív vetületével, de felismertem néhány dolgot. Részben saját belátás, részben a Joseph atyával folytatott tegnapi beszélgetésem következményeként felismertem, hogy valóban nem olyan szörnyű az a reggeli ima, hisz összesen egy félóráról van szó, ha mindent mondunk (füzet, zsolozsma és két rózsafüzér), de néha annál rövidebb is tud lenni, ha valami kimarad, azon kívül pedig, ha történetesen nem is mond nekem semmit ez az imamód, akkor sem normális, hogy ennyire megviseljen, és garantáltan ki lehetne bírni, ha a személyes imaidőmmel minden rendben lenne. Itt viszont egyértelműen az a fő probléma, hogy amióta itt vagyok vagy egyáltalán nincs, vagy csak valami vérszegény imaidőm van, ami szinte semmit se ér, igazi lelki élethez legalább is elégtelen, és az a legfontosabb, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy valahogy nagy nehezen kiharcoljam erre az időt, bármennyire is nehezen engedi meg ezt a napirend, vagy az egyéb körülmények. Ott csúsztam el szerintem, hogy azt mertem feltételezni, hogy ha az ember egy keresztény közösséggel lakik, akkor be van építve a napi programba a személyes imaidő, és biztosítják ezt, amiről itt nem igazán beszélhetünk, és nem készültem rá, hogy itt sokkal nehezebben kell megharcolni azt az egy órát, mint otthon a sok egyetem és futkosás mellett. A másik dolog, ami téves feltevés volt, s így hibás alapokról indultam, hogy azt mertem feltételezni, hogy a karizmatikus közösség az azt jelenti, amit otthon is, pedig á dehogy. A karizmatikus itt csak abban nyilvánul meg, hogy időnként imádkoznak gyógyulásokért, azon kívül pedig néhanapján egy-egy vérszegény hangszermentes dicsőítés közben imádkoznak valamennyit nyelveken a résztvevők, de ezen kívül ugyanolyan Mária-őrült rózsafüzér-társáságról van szó, mint otthon a nyugdíjas nénikék körében. A számomra nagyon durva és abszurd az egészben, hogy ez a kettő megfér itt az emberek fejében egymás mellett, ami nekem sehogy se megy, és korábban el se tudtam volna képzelni hasonlót, tehát amikor karizmatikus közösséghez indultam, álmomban sem gondoltam, hogy zsolozsma- és rózsafüzérmondó meg szenteket sorolgató csoportba érkezek. Mindennek ellenére, nagyon sok olyasmi van itt, amit tényleg szeretek, és a többiekkel is nagyon jól egyezek, de most így a döntés előtt nem lehet csak ezt a kettőt nézni. Most, hogy még mindig eléggé össze vagyok zavarodva, de már egyre inkább közeledik a döntés ideje, igyekszem a legfontosabb szempontokat kiválasztani az összesből, és csak ezekre figyelni, a mindenféle fizikai meg egyéb tényezőket pedig háttérbe szorítani. Igazság szerint azért vagyok itt, mert úgy éreztem, hogy erre hív Isten, és itt szeretne látni, itt szán nekem valamilyen feladatot, azon kívül pedig az indiai missziót helyezte nagyon erősen a szívemre, amihez ez a közösség jelképezi az utat. Akármennyire is csak a rossz és negatív dolgokat láttam az utolsó három napban, Indiát egyetlen percig se tudtam kiverni a fejemből, és egyértelműen érzem, hogy nekem azzal valami dolgom van még, és igazából ez az, amiért itt vagyok. Nem tudom még, hogy milyen lesz, ha elmegyünk a nővérrel, simán megtörténhet, hogy egyáltalán nem olyasmiről lesz szó, amire gondolok, vagy amit vártam, de azt érzem, hogy nem mehetek most haza, mert akkor garantáltan megbánnám, és tovább kell csináljam, akkor is, ha néha nagyon nehéz, hogy meglássam, hogy miért is hívott el ide Isten, és mi a terve itt velem. Azokkal kapcsolatban pedig, amiket nem szeretek itt egyértelműen az a megoldás, hogy nagyon erősen ki kell harcoljam magamnak azt az imaidőt, mert ha az meglesz, sokkal könnyebben el fogom tudni viselni a reggeli litániát, zsolozsmát és rózsafüzért, ahogy az összes értelmetlen és logikátlan szabályt is. Ezek voltak ma legerősebben bennem, és emiatt úgy éreztem, hogy maradnom kell. 

Amúgy arra ébredtem hajnali hatkor, hogy cseng a telefonom, és egy sms érkezett. Gál Attila írt, akit megkérdeztem korábban, hogy beszélgethetnék-e esetleg vele valamikor interneten keresztül, s most válaszolt, hogy délután 7-kor román idő szerint ráér. Tudomásul vettem az üzenet szövegét, majd visszaaludtam, és csak reggel kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon hogy fogom én ezt megoldani, hisz az itt 5 óra, mi meg 5:30-kor eszünk, s nem hiszem, hogy addig befejezzük a beszélgetést. Az ima amúgy sokkal jobban ment, és bár nem szerettem, ma már nem jött volna, hogy feltétlenül kidobjam az ablakon a zsolozsmás könyvet. Azon kívül meg mise után most kivételesen hosszasabban imádkozhattunk a kápolnában, mert szombaton egy fél órával hamarabb van a mise, így a személyes imához is nyertünk egy fél órát pluszba, ami elmondhatatlanul jól esett. Utána ma is ablakpucolás volt a délelőtti program, csak most a kápolna volt a soros. Közben kaptunk egy különleges adományt. Egy nő telefonált, Kriszta vette fel, és miután lerakta a kagylót, mondta, hogy kapunk egy padot ajándékba. Már a legelső hetektől olyan furcsának és üresnek éreztem a kertet, és zavart, hogy még egy szék vagy pad sincs, mint az átlagos angol parkokban és kertekben, hogy időnként leülhessen az ember egy kicsit beszélgetni, olvasni vagy akár a környezetben gyönyörködni. Tényleg vágytam egy padra, erre most kapunk egyet csak úgy ajándékba, és volt egy olyan érzésem, hogy ez nem teljesen véletlen egybeesés. A telefonhívás után körülbelül egy órával be is hajtott egy kocsi a parkolónkba, és András hátravitte a fehér műanyagpadot a kertbe. Tökéletesnek tűnt, mivel így még csak olyan hideg sem lesz, mint a fém- vagy kőpadok, amilyenekkel amúgy tele van ez az ország. A nővér megmutatta, hogy hol legyen a helye, majd én lehettem a legelső, aki kipróbálja. Olyan jó volt ráülni, és mikor pár másodperccel később még a nap is kisütött, az volt az érzésem, hogy ez az új kedvenc helyem a kertben, és semmi kedvem sem volt felállni onnan. Kicsit olyan volt, mintha még Isten is az én kívánságaimat lesné, hogy mire lehet még szükségem, hogy jól érezzem magam.

Később nagy örömömre kiderült, hogy mivel Kriszta is meg a nővér is az esti misére akarnak menni, négytől lesz az ebéd, így nyugodtan végzünk majd a megbeszélt elektronikus találkozóig. Ez megnyugtatott, de ahogy közeledett az idő, mégis egyre idegesebb lettem, mert negyed ötkor még nem csengettek az ételhez. Valamikor fél körül kezdtünk enni, és nem fejeztük be egy félóra alatt, így el kellett kérezzek az utolsó percekről. Szerencsére Attila se volt még belépve, így nem kellett rám várjon. Örültem, hogy ismerős hangot hallhattam, és nagyon-nagyon jót beszélgettünk. Elmondtam neki is a legfőbb fájdalmaimat és nehézségeimet a hellyel kapcsolatban, de nem azt mondta, hogy ha lelkileg nem adott semmit a hely, akkor menjek haza, hanem rávilágított olyan dolgokra, amikre én korábban nem feltétlenül gondoltam, és elmagyarázott néhány szempontot, ami rámutatott arra, hogy miért látok és tapasztalok meg egyes dolgokat teljesen másképp, és miért érzem ennyire nehéznek ezeket az imákat például. Nagyon sokat segített ez a beszélgetés, és nemcsak megértettem sok mindent, de el is gondolkodtatott pár dolgon, és azt is felismertem, hogy úgy eleve a fő irányvonalat tévesztettem el, és nagyon rosszfelé indultam itt már rögtön az elején, pedig teljesen másképp, Istenre figyelve kellett volna megéljem a napjaimat, és mindenben azt keressem, hogy mit mond ez Vele kapcsolatban, s hogy tanít ezek által, és mire akar felkészíteni ezzel az egész idővel, mert lehet, hogy bizonyos szolgálatokban is növekedhetek itt, például dicsőítés vagy imaszolgálat, de az is lehet, hogy egyszerűen csak más, új módon akarja a hitemet növelni, viszont bármelyikről is legyen szó, nem feltétlenül fog látszani három hét után az eredmény annál is inkább, mert ezalatt egy kulturálisan is új környezetbe kellett beilleszkedni, meg az imaidőm se működött rendesen. Ezen kívül pedig mondott még néhány gondolatot az itteni emberekkel kapcsolatban, amiknek a segítségével valahogy őket is jobban meg tudtam érteni, és kezdtem kicsit másképp gondolni rájuk, de ami a legfontosabb, hogy annak ellenére, hogy még potyogtak a könnyeim, egyre inkább kezdtem megnyugodni, és mire megköszöntem a beszélgetést és elbúcsúztunk, aztán meg lementem a kápolnába még egy kicsit mérlegelni, arra már teljesen békés voltam, és annak ellenére, hogy határozott válaszom még nem volt, éreztem, hogy nagyon sok minden megváltozott bennem, és biztosan másképp fogom látni és megélni ezentúl a napokat, kezdve attól, hogy a zsolozsmát nem üres imamondásnak, hanem közös Bibliaolvasásnak fogom tekinteni, amiben keresni fogom, hogy mit üzen nekem Isten általa.

23. nap - Joseph atya

Mivel reggel ugyanazzal az érzéssel keltem fel, mint amivel lefeküdtem, vagyis zavarral, de inkább afelé hajlottam, hogy hazamegyek. Mivel az imát most is kényszer hatására ledarált üres szövegnek éreztem, ez még jobban megerősített abban, hogy hagyni kéne az egészet a fenébe. Ima után megkérdeztem Krisztától, hogy volt-e itt bármi is, ami az ő hitéletében segített vagy előrelépéshez vezetett, mivel én egyértelműen úgy érzem, hogy amióta itt vagyok nem közelebb kerültem Istenhez, hanem csak még jobban eltávolodtam, ami szerintem nem egy természetes folyamat lévén, hogy egy keresztény közösséggel élek. Azt válaszolta, hogy a reggeli ima neki se sokat nyújtott, de azért egyszerűen elmondja őket, viszont őt a mise sokat segítette, meg a csütörtök esti imacsoportot is nagyon szereti. Ebből rám a mise szintén nem vonatkozik, mivel az sem sokat adott eddig, mivelhogy prédikáció se nagyon van, vagy bármi ami legalább elgondolkodásra késztetne bizonyos lelki dolgokról. A csütörtöki imacsoportról meg elhiszem, hogy nagyon vagány lehet, hisz a leírások alapján olyasmi, mint az otthoni Mécses vagy bármilyen igazi karizmatikus közösség, viszont nem tudom, hogy ha jövő héten beindul, akkor az elegendő lesz-e ahhoz, hogy a hitéletem szinten maradjon, és ne tűnjön el még inkább a süllyesztőben. Nem tudom, hogy mit kéne csináljak, mert egyszerre látom a pozitív és negatív dolgokat. Azt érzem, hogy jelenleg több a negatív, de mégis szeretem a helyet és az embereket, meg tényleg nem lenne amúgy nehéz semmi, ha nem volna ez a sok üres ima, meg ez a rengeteg fura szabály. Ugyanakkor azt is látom, hogy a nővér mekkora szeretettel néz rám minden egyes alkalommal, és tényleg örül annak, hogy itt vagyok. Egyfolytában dicséri a munkámat, tetszik neki, hogy többnyire gyorsan, dinamikusan elvégzek mindent, azon kívül meg örül annak, hogy hangszereken is játszok, és nem zavarja a zeném sem, amit pl. főzés közben hallgatok, amúgy meg még a főztömet is szereti, és egyértelműen bennem látja több szempontból is Kriszta utódját. Ott van Tünde is, akiről tudom, hogy tényleg nagyon szeretné, ha maradnék, és amúgy én is nagyon megkedveltem, és szívesen csinálok vele mindenfélét a munkától elkezdve a szórakozásig. Ezen kívül meg Andrással is jól egyezek, és neki is tudnék segíteni. Itt vannak mind a hárman, és egyszerűen azt érzem, hogy mindannyiuknak szükségük lenne a segítségemre (persze mindenkinek másban), és nagyon szeretnék, ha maradnék, nekem meg nincs szívem itt hagyni őket, mármint megteszem, mert mégse maradhatok itt, és szenvedhetek végig egy egész évet csak azért, hogy nekik segítsek, de akkor is sajnálom, hogy mennem kell. Egyszerűen azt érzem, hogy túl szűk a doboz, és én nem bírom belepréselni magam annak ellenére, hogy amúgy tényleg nagyon sok mindent szeretek itt, de az imaforma és a sok merev szabály kikészít. Én ennél sokkal szabadlelkűbb, függetlenséget és önállóságot igénylő ember vagyok, és tudok alkalmazkodni egy bizonyos határig, de nem a végtelenségig, itt meg jó néhány ostoba és logikátlan szabálynak kell megfelelni, ami amúgy simán elviselhető lenne, ha tényleg látnám a célt, hogy mi értelme van végigcsinálni mindezt, és miért vagyok itt, de jelen pillanatban ez nem világos. Én úgy jöttem el, hogy Isten szeretném itt szolgálni, mert úgy éreztem, hogy ide hívott, ebbe a közösségbe, és ezen belül is az indiai missziós tevékenységet helyezte komolyabban a szívemre, de egyelőre a közösségen belül szinte semmilyen olyan formáját nem láttam a szolgálatnak, amit ne tudnék otthon is ugyanúgy végezni, vagy akár még jobban, s közben nem az az érzésem lenne, hogy lopom a napot, s ingyenélőként ücsörgök, hanem valami értelmes tevékenységet is tudnék végezni, s esténként meg hétvégén szolgálhatnék, ahogy eddig is, akár a közösségben (ami itteni szóhasználattal imacsoportnak felel meg), akár a Szent Andrásban a kurzusokon, vagy bármilyen egyéb területen. Azért nagyon durva az itteni helyzet, mert otthon az volt az érzésem, hogy kevés az, amit teszek, s hogy ennél valami többet kell csináljak, itt meg azt érzem, hogy jóformán semmi sincs, vagyis még sokkal kevesebb, mint ami otthon volt. És értem én, hogy Isten nem a szolgálatokat nézi (azoknak a milyenségét és mennyiségét), hanem sokkal inkább az emberek szívét, és a Vele való személyes kapcsolat kiépítése a legfontosabb, de igazából ez a rész szenvedte eddig a legnagyobb csorbát amióta itt vagyok, hisz egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor tudtam úgy leülni imádkozni, hogy valóban el is jutottam odáig, hogy felvehessem általa a kapcsolatot Istennel, többnyire vagy csak 15-20 percecskék vannak a mise és a tea között, ami alatt még a külvilágot se tudom rendesen kizárni, vagy este próbálkoztam még néha elalvás előtt, de annak se szokott jobb vége lenni, mert ott már akkor a fáradtság tesz keresztbe. Mielőtt eljöttem ide, azt mondta az egyik családi ismerősünk, hogy ez menekülés az otthoni nehézségek elől, meg az elől, hogy munkát keressek, és elkezdjek normálisan élni. Ezzel egyáltalán nem értettem egyet, de ha már így gondolkodunk, hogy ez menekülés azok a dolgok elől, akkor az elején én is tényleg úgy éreztem, hogy itt minden sokkal egyszerűbb, könnyebb, és mégis sokkal nagyobb a luxus, ezzel szemben meg most egyértelműen az van bennem, hogy itt a nehezebb, és csak nagyon kemény idegzetű és edzett türelmű embereknek ajánlom ezt az életformát, mert ehhez képest milliószor könnyebb otthon, ahol olyan ruhát veszel fel, amilyet akarsz, akkor és oda mész, amikor és ahova akarsz, te döntöd el, hogy mit és hogy csinálsz, és mindemellett megszokott, ismerős környezetben vagy a barátok és szeretteid között, és még csak nyelvi akadályok sincsenek. Hülye lenne valaki szándékosan idejönni, ahol ezekből egyik se adott, mindig mindent eldöntenek helyetted, hogy mit, mikor és hogy csinálj, és teljes mértékben alá kell rendeld magad neki, az egyéni szabadság az kb. nulla, amennyiben nem a szabadidős tevékenységről van szó, bár abban is vannak komoly korlátozások. Ha ezt így végiggondolom, akkor lélekben már össze is csomagoltam, és felültem az első buszra hazafele, tehát innen nem az ittlét tűnik a könnyebb útnak, és menekülésnek az otthoni nehézségek elől, hanem épp fordítva, ez tűnik elviselhetetlenül nehéznek, és milliószor könnyebbnek és boldogabbnak látszik az otthoni életem, viszont egyértelműen menekülés lenne az is, ha most innen csak úgy elmennék, mert azért én mégiscsak biztos voltam benne, hogy nem véletlenül kerültem ide, hanem Isten hívott, azon kívül meg ha arra gondolok, hogy otthon meg egyértelműen azt éreztem, hogy valami hiányzik, és azt indultam el megkeresni remélve, hogy itt megtalálom, hogy mi az, akkor viszont mégsem biztos, hogy az a jó megoldás, ha szedem a sátorfámat, de mégis azt éreztem, hogy itt se jó. 

Mint ez az iménti eszmefuttatás is mutatja, meglehetősen össze voltam zavarodva, s akárhogy gondolkoztam, valahogy mindig az az eredmény jött ki, hogy ez se jó, meg az se jó, és nincs helyes és jó választás, mert bárhogy is döntök, valamit mindenképpen nagyon fogok sajnálni benne. Egyértelmű, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha maradnék (beleértve a húgomat is, aki így legalább egy kis önállóságot tanulna, mert nem lenne ott mellette a nővére, akitől mindig várhatja, hogy megoldja neki a dolgokat), de nem biztos, hogy nekem is jobb lenne. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy mit szeretnék, vagy mi lenne nekem a legjobb, de abban biztos voltam, hogy nem ez és így, ahogy most van. 

Reggeli után elmentem misére, és igyekeztem valamivel hamarabb odamenni, hogy még a szertartás előtt megkérdezhessem a papot, hogy ráérne-e beszélgetni egy kicsit a mise után. Sokat vártam, míg végül megjelent, de sikerült rákérdezni. Mondta, hogy persze, és hogy akkor majd megvár a mise végén, és azt is elmondta legnagyobb meglepetésemre, hogy tegnap amúgy azért jött hozzánk, hogy megnézze, hogy ki kereste délelőtt. Erre nagyot néztem, mert ez az az opció, amire amúgy nem is nagyon gondoltam. Volt egy pillanat, hogy végigfutott a fejemen, mikor megláttam tegnap az előtérben, hogy vajon tudja-e már, hogy kereste valaki, de odáig nem jutottam, hogy azt feltételezzem, hogy miattam jött oda, de ezek szerint az idősebb pap felismerte, hogy valaki ebből a házból kereste, csak épp személy szerint nem tudott engem beazonosítani, ami nem is csoda, mert épp tegnap volt három hete, hogy itt vagyok, tehát még mindenképpen újnak számítok. A lényeg az, hogy a megbeszéltek alapján megvárt a mise végén, és Dickinson atya beengedett a sekrestyébe, ahol aztán leültünk, és elkezdtem a lehető legrövidebb változatban (a lehető legegyszerűbb angol mondatokban) elmondani azt, hogy hogy kerültem ide, és mi az alapproblémám, ami miatt eléggé bizonytalan vagyok a döntéssel kapcsolatban. Nagyon kedvesen és türelmesen meghallgatta, látszott, hogy megértette és valóban szeretne segíteni, így feltett még pár kérdést rávezetésképp, majd összefoglalta az eddig hallottakat úgy, hogy belefoglalt néhány szempontot, amiből az jött ki, hogy ez alapján talán szerencsésebb lenne hazamenni. Mondtam, hogy igen, és ha csak ennyiről lenne szó, akkor én is így döntenék, viszont van néhány dolog, ami a másik irányba mutat, és akkor elmondtam a maradás mellett szóló érveimet. Látszott, hogy ez kicsit megváltoztatja a dolgokat, majd mikor ezeket összegezte, akkor már az jött ki, hogy ez alapján lehet, hogy mégis maradnom kéne. Mondtam, hogy igen, csak még egyéb összetevők is vannak, és elmondtam még néhány szempontot, ami ismét új lehetőségeket vetett fel. Látszott, hogy egyre inkább kezdi megérteni azt a zűrzavart, ami a fejemben van, mert őt is sikerült elég jól elbizonytalanítani és összezavarni, majd a végén összefoglalta, hogy amennyiben jól látja, ezek, ezek és ezek szólnak a hazamenetel mellett, és ezek meg ezek az ittmaradás mellett. Elég jó meglátásai voltak, és valóban lényegretörően összefoglalta az egészet. Az érvek száma alapján egyértelműen a hazamenetel fele billent a mérleg, de amúgy ő is azt mondta, hogy döntenem nekem kell. Megköszöntem a beszélgetést, majd elváltunk. Igazából végig nagyon kedves volt, és azt éreztem, hogy nagyon sok mindenben megerősített, és ezen kívül az is tetszett, hogy mindegyik résznél adott külön tanácsokat, hogy bizonyos problémákat hogy tudnék megoldani, mármint mi lenne az, amire figyelnem kellene, hogy ne okozzanak ezek épp ennyi gondot. Látszott, hogy valóban akart segíteni, és tényleg nagyon hálás is voltam neki. Úgy értem haza, hogy a korábbiakhoz hasonlóan inkább kívántam elmenni, de azért valami mégis nyugtalanított ennek a döntésnek a kimondásával kapcsolatban. 

Délelőtt megkért a nővér, hogy pucoljuk meg Tündével az ablakot a nappaliban. Közben beszélgettünk, majd mikor befejeztük megjegyeztem, hogy mennyire kár, hogy mi semmire se használjuk ezt a szobát, a nővér néha tévézik este, meg keresztrejtvényt old, de azon kívül semmi program sincs itt. Miután ezt befejeztük, felmentem a szobába. Délután vásárolni mentünk Krisztával, most kivételesen két kisszekeret vittünk, mert biztos volt, hogy egybe nem fogunk beférni. Visszafele úton szóba jött a könyvtár, ahogy elmentünk előtte, majd beszélni kezdtünk könyvekről és olvasásról. Felajánlotta, hogy amennyiben itt maradok, bármikor vehetünk ki könyvet az ő kártyájával, vagy később akár nekünk is lehet külön kártyát csináltatni. Ez nagyon jól esett, és örültem a lehetőségnek, mert nagyon kívánkoztam volna könyvtárba járni és olvasni, mert tudom, hogy azon kívül, hogy szórakoztató, az angoltanulásban is sokat segítene.

Kicsit később két meglepetés ért engem, mindkettő Tünde részéről. Először is nekem ajándékozott egy kis szív alakú könyvjelzőt, amit ő barkácsolt, azon kívül pedig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem egy filmet nézni. Nem tudom megmondani, hogy melyiktől lepődtem meg inkább, mert egyikre se számítottam igazán. Az ajándék nagyon kedves volt, és be is tettem az igeliturgikus naptáramba, mert annak mindig bajom volt a könyvjelzőjével, a filmre meg rövid gondolkodás után igent mondtam annak ellenére, hogy mást terveztem este csinálni, de az jutott az eszembe, hogy amióta itt vagyok, még egyetlen filmet se néztem, s bár nem hiányzott túlságosan, mégiscsak szívesen megnéznék egyet, így engedélyt kértünk rá. Kriszta mondta, hogy igazából heti egy filmet szabad megnézni, szóval minden további nélkül megkapjuk majd rá az engedélyt, viszont én előtte segítettem még egy keveset Andrásnak átfogalmazni a CV-jét, mert azt megígértem neki korábban, utána viszont kiválasztottunk egy filmet, s a nővér ajánlatára még inni- és harapnivalót is vittünk be hozzá (nem is gondoltam volna, hogy itt még ilyesmit is szabad). Az elindítás ugyan kicsit nehezen ment, mert kiderült, hogy egy kábel rossz helyre volt bedugva, de utána nyugodtan meg tudtuk nézni a filmet. A kis hercegnőt választottunk (A little princess), ami F. H. Burnett regényének a feldolgozása. Én korábban olvastam már a könyvnek egy egyszerűsített angolnyelvű változatát, de nem emlékeztem tisztán a történetre. Amúgy egy nagyon kedves, aranyos, szívhez szóló kis film, és tényleg igazi kikapcsolódás volt. Mindkettőnknek tetszett, és mikor véget ért, már azon kezdett Tünde gondolkodni, hogy mit fogunk jövő héten megnézni. Nem akartam elkeseríteni, hogy én lehet, hogy nem fogok már sokáig filmet nézni vele, így nem mondtam semmit, de időközben bennem is kezdett megváltozni néhány dolog. A délután folyamán folyamatosan olyan impulzusok értek végig, amik új lehetőségeket vetettek fel arra nézve, hogy itt azért mégsem olyan merev és szigorú az élet, mint elsőre látszik, és nagyon sok kellemes oldala is tud lenni (még ha nem is marad itt csak ezekért az ember), ugyanakkor bármennyire is hihetetlen, még a film is szólt hozzám, ugyanis a kislány bekerül egy nagyon szigorú magániskolába, ahol nagyon rosszul bánnak vele, mégis meg tudta őrizni a jókedvét, és örömét, én meg egy annál sokkal kellemesebb helyen vagyok, és besavanyodok néhány merevebb szabály és üres ima hatására. Ez elgondolkodtatott, és mire este felmentem a szobába, már nem voltam biztos benne, hogy tényleg haza akarok menni.

22. nap - Kriszta miséje

Gyönyörű napsütésre ébredtem, ismét a hasamra sütött a nap. Már lassan két hete egyfolytában kellemes meleg és jó idő van, viszont a kinti időjárással ellentétben bennem nagy vihar dúl. Továbbra is egyre összekuszáltabbak a gondolataim, és a tegnapi meglehetősen negatív érzések árja folytatódott. A reggeli imát igazi kínszenvedésként éltem meg, és egyfolytában csak a könnyeim potyogtak közben, de valahogy utána se lett jobb. Ez már lassan a második nap, hogy sírni kezdek, ha csak a döntésre gondolok, és egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel és magammal. Éreztem, hogy nem bírom ezt így sokáig. Azt se, hogy nem tudom, mit csináljak, de még kevésbé tudtam elképzelni, hogy továbbra is itt üljek, így annak ellenére, hogy kedd este még szinte biztos voltam benne, hogy itt fogok maradni, hisz mindent szerettem, ami itt volt (az imát leszámítva, de az se tűnt vészesnek) eljutottam egészen addig, hogy ma már jóformán mindenben a rosszat láttam, és azt, hogy ez a hely nem nekem való, és azt kezdtem keresgélni a neten, hogy hogy és mennyiért juthatnék haza, és elterveztem, hogy mi az, amit még mindenképpen megnéznék vagy kipróbálnék mielőtt elmegyek, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mit vennék ajándékba a családnak, és hogy tudnék mindent úgy összepakolni, hogy egyben elvihessem, és már azt is eldöntöttem, hogy két kék szoknyámat itt hagyom Tündének, mert neki nagy szüksége lehet még rá, én meg otthon úgyis hordhatnék majd újra nadrágot, vagy ha szoknyát veszek, akkor is viselhetek olyan színűt, amilyen éppen tetszik, és nem szorulok ezekre az idétlen vékony kék szoknyákra, amiket indulás előtt szereztem be nagy kapkodva ilyen-olyan turkálókból. 

A lényeg az, hogy én (legalábbis) lélekben már nagyon hazafele készültem, de nem akartam csak a saját fejem, vagy a hirtelen érzéseim alapján dönteni, és szerettem volna tanácsot kérni valakitől, aki tényleg teljesen pártatlan tud lenni, így kigondoltam, hogy megkeresem azt a szimpatikus fekete papot, aki mosolygós és eleve mindig olyan kedves mindenkihez. Arra gondoltam, hogy ő biztos szívesen meghallgatná amit mondok, és a két idősebbel ellentétben talán meg is értene annál is inkább, mert ő, mint Zimbabwéből pár hónapra érkezett kisegítő, biztosan szembesült már hasonló problémákkal. Eldöntöttem tehát, hogy megkérdem, hogy ráér-e egy kicsit beszélgetni. Első látásra nem tűnt olyan bonyolultnak kivitelezni a dolgot, hisz a nővér szólt a reggeli ima végén, hogy ma mindannyian az esti misére fogunk menni, mert az egyik itteni házaspár a Kriszta múlt heti születésnapja alkalmából felajánlott egy misét, ezért a ma estit érte fogják mondani, és ez bele is került a plébánia vasárnap kinyomtatott eheti naptárjába. Nekem kicsit furcsának tűnt az elején a dolog, mert naivan azt hittem, hogy csak halottakért szoktak misét mondani, de kiderült, hogy itt élőkért is nagyon gyakori, és eleve úgy szerepel a heti naptárban, hogy amennyiben halottért mondják, akkor ott a neve után a RIP (rest in peace - nyugodjon békében), viszont ha egy párért mondják az esküvőjük emlékére, vagy kisgyerekért keresztelőre vagy bármilyen más okból egy élő személyért, akkor egyszerűen csak a név van kiírva. Ez mondjuk érthető és logikus is, tehát tudomásul vettük, hogy az esti mise Krisztáért lesz, és mind arra fogunk menni. A nővér ágy és szekrénynéző körútra indult reggeli után, minket pedig megkért, hogy tegyük fel a szobájába az új függönyt, amit elég hamar megoldottunk, így könnyen el tudtam menni délelőtt, hogy fél tizenegykor mire a mise véget ér, odaérjek a templomhoz, és elkaphassam a papot kifele jövet, és megkérdezzem, hogy beszélhetnék-e vele egy keveset. Minden rendben ment, és időben oda is értem, még mielőtt az első emberek kijöttek volna, viszont hiába vártam legalább tíz percet, a pap nem került elő. Álltam ott még egy keveset, majd mikor úgy tűnt, hogy már senki sem jön kifele, odamentem a templom melletti épülethez megkérdezni, hogy nem tudják-e véletlenül, hol találom Joseph atyát, mert én azt feltételeztem, hogy az idősebb tartotta a misét, s a hátsó úton távozott, mert távolról mintha láttam volna is valaki rá emlékeztető alakot. Mondták a háznál, hogy nem látták ott, de átirányítottak a plébániára, ami az átellenben lévő sarkon volt. A kertig hamar elértem, de kaput csak egyet találtam, és csengő nem volt rajta, a kilincs meg nem akart nyílni, úgyhogy eléggé elbizonytalanodtam. Aztán mikor még egyszer alaposan körbevizsgáltam, hogy tényleg sehol sincs csengő vagy megnyomható gomb, megpróbáltam nagyon erősen ráakaszkodni a fogantyúra, és az végül kattant egyet, majd kinyílt. Odamentem a kis ösvényen a bejárathoz és csengettem. Egy nő nyitott ajtót, majd mikor mondtam, hogy Joseph atyát keresem, hátrafordult az idősebb paphoz, Dickinson atyához, aki mondta, hogy még nem ért vissza a templomból, de nyugodtan üljek le és várjam meg, így bevezetett az ajtó melletti kis szobába, és még teával is akart kínálni nagy kedvesen, de mondtam, hogy most nem kérek. Ott várakoztam egy keveset, közben megnéztem, hogy milyen érdekes könyveik vannak a könyvespolcon (megállapítottam, hogy sokkal több az irodalom, mint nálunk a házban, ahol eddig összesen három regényt találtam a számos különböző könyvespolcon együttvéve), majd még egy érdekesnek tűnő folyóiratba is belelapoztam, ami épp az asztalon volt, de sehogy sem akart megérkezni. Végül egy olyan 10-15 perc után ismét bejött az idősebb pap, és szólt, hogy lehet, hogy a másikat elhívták valamerre, vagy más dolga akadt, így próbáljam talán máskor elérni. Megköszöntem a segítséget, elbúcsúztam és eljöttem onnan, viszont sajnáltam, hogy nem tudtam elérni, így gondoltam még egyszer megpróbálom ott annál az irodánál, vagy nem is tudom, mi van abban a házban a templom mellett. A nő, akit megkérdeztem, azt mondta, hogy egy olyan öt perccel azelőtt látta valakivel beszélgetni, amúgy meg valószínűleg gyóntatott eddig, most meg talán meghívták valahova ebédre, de a lényeg az, hogy végül csak nem értem el, és hazakullogtam. A nővér még nem volt megjőve. Faltam valamit, aztán felmentem a szobámba.

Délután érdekes módon háromszor is csengettek az ajtón, ami ritka, mert sokszor egész héten nem jön senki, ha nincs valamilyen szervezett program. Alig értem fel a szobába az ebéd után, csengettek. Rohantam lefele, mert nem hallottam sehol máshol mozgást, ami arra utalt volna, hogy bárkinek is szándékában állna ajtót nyitni. A lehető leggyorsabban megtettem az utat lefele a másodikról, kinyitottam az ajtót, és azt a nőt láttam, aki múlt kedden ott volt az imacsoportban, de amúgy nem rendszeres tag, csak India felől érdeklődött, mert szeretne ott szolgálni, a nővér meg elhívta, hogy majd az alkalom után beszélnek róla. Az arcáról felismertem, hogy ő volt az, a nővér felől érdeklődött, majd mikor mondtam, hogy nincs itthon, ideadott egy tasakot, hogy úgy gondolta, hogy vesz nekünk pár dolgot, együk majd meg, és amennyiben nem elleneznénk, szívesen főzne nekünk jövőhéten egy nap ebédet akár itt a házban is, és megehetnénk majd együtt. Mondtam, hogy efelől nem én döntök, és a nővért kellene erről megkérdezze. Szólt, hogy akkor majd felhívja, aztán elment, én meg ott álltam az ajtóban a tasakkal. Kicsit furcsa volt, mert még sosem kaptam ilyen módon adományba ételt, viszont hallottam a nővértől, hogy ez itt elég gyakran előfordul, mert mindenki tudja, hogy jóformán adományokból élnek (leszámítva a nővérnek a nyugdíját, amit a korábbi tanári állása miatt kap, de akkor is egy nyugdíjból élünk öten), és gyakran hoznak az emberek mindenfélét, amiről éppen úgy gondolják, hogy szükség lehet. Ez a nő, Linda, most mindenféle rágcsálnivalót hozott, többnyire édes meg sós ropogtatnivalókat, de akkor is nagy dologról van szó, tekintve hogy az angol háztartásnak (ahogy eddig megfigyeltem) ez egy elengedhetetlen része, mert naponta akár kétszer is (általában teaidőben) ilyen apróságokat falatoznak.

Miután elment, felmásztam az emeletre, majd nem sokkal később ismét csengettek. Természetesen megint  én rohantam le a lépcsőn ajtót nyitni. Nagy meglepetésemre a nővér volt, aki mondta, hogy elnézést kér, de a kulcsa becsúszott valahogy a kabátja bélésébe, és sehogy se tudta kivenni, így muszáj volt csengessen. Elmondtam neki, hogy milyen látogatónk volt, és megmutattam, mit kaptunk, majd ismét felmentem. Eltelt egy kis idő, majd harmadszor is csengettek a délután folyamán. Egyből indultam is ki a szobából, de mikor lenéztem, láttam, hogy a nővér már ajtót nyitott. A hang ismerős volt, de nem igazán akartam hinni a fülemnek, viszont mikor bejött a látogató, akkor egyértelműen látszott, hogy Joseph atya volt az. Nagyot néztem, és eléggé szokatlan véletlennek találtam, meg kicsit a sors iróniájának is, hogy én fél délelőtt őt kerestem, erre meg most (pont ma) csak úgy megjelenik nálunk látogatóba. El is gondolkodtam azon, hogy vajon miért jöhetett, de miután bementek a nővérrel a kápolnába, arra gondoltam, hogy biztosan valamilyen lelki beszélgetésről van szó, s vagy ő jött a nővérhez, vagy fordítva, és meghívásra érkezett, de mindenképpen furcsának találtam azt, hogy itt van. Miután kijöttek a kápolnából, még a felújított szobát is megnézte, majd lementek a lépcsőn. Kicsivel ezután csengetett Tünde, hogy kész az ebéd. Lementem a földszintre, s ahogy kinyitottam az ebédlő ajtaját, láttam, hogy ott ül az asztalnál egy bögre tea vagy kávé és egy sütemény társaságában. Tünde és a nővér a konyhában voltak, én odamentem, hogy köszönjek neki, majd azt is mondtam, hogy kerestem délelőtt, és a plébániánál is jártam (hogy tudja, hogy én voltam, amennyiben az idősebb pap esetleg elmondja neki, hogy kereste délelőtt valaki), de tovább nem mondhattam, hogy miről is akartam beszélni vele, mert mögöttem már megjelentek az ajtóban a többiek is. Ők is köszöntötték, majd imádkoztunk és asztalhoz ültünk. Nem akart ebédelni velünk, mert kellett menjen vissza a plébániára, de egy kicsit még ott ült. Annyira abszurd volt, hogy én fél délelőtt őt hajkurásztam, most meg mellettem ült az ebédlőasztalnál. A társalgás amúgy meglehetősen kínos volt mindenki számára. A nővér udvariasan kérdezgetett tőle néhány dolgot, ő pedig szintén udvariasan válaszolgatott, és dicsérő megjegyzéseket tett a házra, kertre és egyebekre. A nővér aztán rólunk is mondott egy-egy mondatot, hogy kik vagyunk, de olyan igazi csevegés nem alakult ki, mert Tünde és András eleve nem beszélt, s így elég sok kínos csend volt a mondatok között. Igazából senki se nagyon tudta kezelni a helyzetet. Egy idő után elbúcsúzott és elment. A nővér kikísérte, majd azt mondta, hogy milyen érdekes, hogy sose tudhatja az ember, hogy ki jön látogatóba. Ez a megjegyzés azért elég érdekes volt, mert ezek szerint mégse ő hívta meg, de annál tovább nem gondolkoztam a dolgon.

Ettünk, majd történt valami különleges. A nővér azt mondta, hogy meg akarja ünnepelni, hogy elkészült az új szobája, amire évek óta vár, és már tavaly szerette volna, ha meglesz az ötven éves évfordulójára, de nem sikerült, és lassan már 22 éve lakik benne úgy, hogy sosem volt újítva, s mindent használtan kapott bele adományként. Most elmondhatatlanul örül neki, hogy végre meglett (hisz kész a fal, meg az egyéb festés, a helyén van a szőnyeg és a függöny, és hétfőn érkezik majd az ágy, meg még egyéb bútorok is lesznek), és mivel mindannyian hozzájárultunk ennek a megvalósulásához, ezért ő vett süteményt és édességet desszertnek, azon kívül meg mindannyiunknak adott egy-egy borítékot, amiben volt egy Cadbury csokoládé és húsz font. Én nagyon meglepődtem tőle, mert ez itteni viszonylatban nagyon soknak tűnik ajándékként zsebpénznek, de látszott, hogy valóban szívesen és boldogan adja. Amúgy kb. így néz ki a szoba (leszámítva, hogy a fény miatt nem pont ilyen a fal színe a valóságban):

Evés után mosogattunk és elmentünk mind a misére. Reméltem, hogy a mise végén meg tudom kérdezni Joseph atyát, hogy mikor beszélgethetnénk egy keveset, de legnagyobb meglepetésemre nem ő misézett, pedig csütörtök délután eddig mindig ő volt. A mise menetében amúgy nem volt semmi különös, csak épp az elején, mikor elmondta a pap, hogy kiért ajánlja ezt a misét, akkor a Kriszta nevét olvasta fel. Mise után viszont volt még egy érdekesség, ugyanis a nővér öt emberrel érkezett haza, akik korábban a közösség tagjai voltak, és meg akarta mutatni nekik a szobáját. Tom volt az egyikük, neki a felesége és két lánytestvére, valamint az egyiküknek a férje. Mindannyian háztűznézőbe jöttek, és gyönyörködtek a szépen felújított szobában, amit a nővér hihetetlen büszkeséggel és örömmel mutogatott nekik. Kedves társaság volt, sokat viccelődtek beszélgettek, majd egy kis idő múlva elmentek. Én felfele indultam a szobámba, kicsit jobb hangulatban, mint napközben voltam, de továbbra is nagyon összezavarodva, és szinte teljes meggyőződéssel, hogy haza fogok menni.

21. nap - tépelődés és Mária

Borzalmas napom volt ma. Minden kétséget kizáróan ez volt a legrosszabb, amióta itt vagyok, pedig az a kedd se volt semmi, amikor hangszerrel kellett dicsőítsek. Akár az időjárás, akár a kialvatlanság miatt, nem tudom, de az biztos, hogy eleve nyűgösen keltem fel. Felöltöztem és lementem az imára. Miután befejeztük a piros füzetet, zsolozsmát mondtunk, ami nem tudom konkrétan megmondani, hogy miért, de nagyon felmérgesített, s utána nem lett vége, hanem elmondtuk még az irgalmasság rózsafüzérjét is, és ahogy azt befejeztük mondta  a nővér, hogy még a másikból is elmondunk egy tizedet. Éreztem ebben a pillanatban, hogy kész, megőrülök, mert nem értem, hogy lehet ennyi unalmas saláta imát egymás után elmondani. Nagyon felháborodtam, és nagyon kiakadtam. Nem mondtam senkinek semmit, de belül felforrt az agyvizem. Nem tudom, hogy miért pont most, vagy hogy konkrétan mi hozta ki belőlem, hisz annak ellenére, hogy első napokban nagyon utáltam, és valójában azóta se szerettem meg, se a zsolozsmát, se  a rózsafüzért, azért nem volt épp ekkora bajom velük, elmondtam kényszerből, mindenféle lelki töltet nélkül, és annyi, de most éreztem, hogy ez sok, ez már az erőszak határát súrolja nálam, és legszívesebben felkeltem volna és kimentem volna a kápolnából, hogy hagyjanak végre békén ezekkel az imákkal. Szabályosan szenvedtem már az első rózsafüzértől is, nemhogy a másodiktól, és ez az alaphangulat egész álló nap bennem volt.

Erre még rájött az, hogy reggeli után elmondtam Tündének, hogy mennyire idegesít engem ez a sok üres imamondás, és hogy lelkileg sokkal inkább eltávolít Istentől mintsem közelebb vinne hozzá, és hogy utálom ezt a nagy Mária-őrületet, mert szerintem bőségesen elegendő lenne az, hogy ott a szobra a kápolnában, s már azt is enyhe túlzásnak érzem, hogy mindig tenni kell neki valamilyen virágot, de hát ám legyen, ez még belefér a dekorációba, de az már tényleg sok, hogy a piros füzetes napi imánknak jóformán a fele róla vagy hozzá szól, s még ez sem elég ezeknek, még két rózsafüzért is kell mondani, ha éppen rájön az ötperc a nővérre, arról nem is beszélve, hogy minden alkalommal, mikor a kocsit beindítja üdvözlégy Máriát kell mondani, nehogy valami bajunk essen (pedig szerintem egy Urunk, vigyázz ránk is bőségesen megtenné, ha már mindenképpen imádkozni akar utazás előtt). Egyszerűen idegesít ez a nagy máriásdi, és az lenne a legszerencsésebb, ha békét hagynánk, mi is neki, és lehetőleg ő is nekünk. (Mondjuk eddig sem az volt a baj, hogy ő cirkuszolt a figyelemért, hanem az, hogy ezek a nénikék túlságosan odavannak érte.) Mondjuk még ezzel se lenne baj, csak ne kényszerítenék rá boldog-boldogtalanra, márpedig itt ezt muszáj csinálni, én meg egyre inkább érzem, hogy beleőrülök. Nem tudom, mért pont ma jött ez ennyire erősen elő, de tényleg azt éreztem, hogy ez mostmár aztán tényleg sok a jóból. Tünde meg ahelyett, hogy megértette volna, elkezdte magyarázni Mária fontosságát, és hogy ő a fő közbenjárónk, és mikor mondtam, hogy én inkább szeretem direkt módon az Atyához intézni az imáimat, és nem ilyen fárasztó és unalmas kerülőutakon, akkor felháborodott, hogy mégis hogy helyezhetem magam Máriával egy szintre, hogy azt higgyem, hogy ugyanannyi ereje van külön az én imámnak, mint az övének. Én nem különösebben helyeztem magam Máriához képest sehova, legalább is nem volt ilyen szándékom, de ha arról van szó, egyértelműen előrébb van, hisz már a mennyben ücsörög, szóval szentként biztosan nincs velem egy szinten, de ettől függetlenül én jobban szeretnék békét hagyni neki, ahogy az összes többi szentnek is, akiket reggel sorolgatunk a litániában, s mindannyian kénytelenek vagyunk mondani egyet.

Amúgy igazából még talán azt is el tudnám fogadni, hogy zsolozsmázni kell (annak ellenére, hogy nem vagyunk papok és apácák, szóval szerintem nem kötelezhetnek rá), meg elmondatnak mondjuk napi egy rózsafüzért, mert még akár ezt is el lehet képzelni, és talán el is lehetne viselni, ha emellett legalább egy valami olyasmi is lenne, ami segíti a hitéletet, és közelebb visz Istenhez, de egyelőre semmi ilyesmit nem találtam itt. Két olyan program van, ahol másokkal is találkozunk, az egyik a mise, ami ugyan minden nap van, de lelkileg eddig jóformán semmit se nyújtott azt leszámítva, hogy tudom, hogy mindeniket valamelyik otthoni nagyon szeretett csoportért vagy közösségért ajánlottam fel, és hiszem, hogy valamit használni fog nekik, a másik meg a keddi imacsoport, ami lelkileg még kevesebbet ad, mint a mise, ami eddig nem sokat vitt előrébb. Még akár ezektől is el lehetne tekinteni, ha lehetne normális imaidőnk, de itt tényleg képtelenség, mert bármekkora abszurditásnak is tűnik, eredmény nélkül magyarázzuk egy apácának, hogy szükségünk van személyes imaidőre, és nem érti meg, hogy nem elegendő harminc perc, amiből tíz a templomból való hazaúton telik, és hiába mondja, hogy akkor tartsunk húsz percet reggel mise után, fél órát meg később valamikor délután, egyszerűen nem képes felfogni, hogy két félóra nem annyi mind egy egész, mármint matematikailag lehet hogy ugyanaz, de lelkileg nem, főleg ha imáról van szó, s igenis szükségem van egy olyan húsz percre mire tényleg Istenre tudnék figyelni, és mire oda jutnék, mindig nyitja ki a kápolna ajtaját, hogy tizenegy óra van, vagyis teaidő. Egyszerűen érzem, hogy őrülök meg, mikor már tényleg Istenre tudnék figyelni, és kihív a kápolnából, hogy teázni kell menni. Mi van, megsértődik a tea, ha öt perccel később isszuk meg, vagy mi? Megérteném, ha valahol szórakoznánk, vagy a napot lopnánk, de mért kell pont egy apácának magyarázni, hogy imádkozni szeretnénk? S ezzel nem csak én vagyok így, mert ettől Tünde is ugyanúgy szenved. A lényeg az, hogy amióta itt vagyok nem igazán érzem, hogy bármit is haladtam volna előre lelkiekben, hacsak a sok hivatásra vonatkozó kérdés (amire választ amúgy még nem kaptam) nem számít annak. Amúgy jó volt, hogy annak ellenére, hogy reggeli után kiderült, hogy másképp gondolkozunk Tündével ami Máriát illeti, mégsem maradt közöttünk se harag, se konfliktus, és miután visszajöttünk a miséről, még szóba jött egyszer ez, hogy mennyire zavar ez a sok formális kötött ima, s akkor azt mondta, hogy ha ez engem valóban ennyire gátol, akkor tényleg jobb, ha nem kínzom magam tovább, mert egyértelműen a lelki élet a legfontosabb, és ha az ittlétem ezt nem segíti, akkor nem sok értelme van.

Be kell lássam, hogy ebben igaza van, de annyira furcsa, mert ezen kívül tényleg minden rendben volt eddig, viszont emiatt valóban nagyon üresnek és visszahúzónak tűnik az egész. Délben próbáltam még egyszer a nővérnek is mondani, hogy nekem ez a zsolozsma meg a rózsafüzér nagyon nem jön be, és egyáltalán nem szeretem mondani, ő meg erre kitartóan hajtotta ugyanazt, amit már elmondott néhányszor, hogy pedig ezek az imák nagyon erősek, különösen a zsolozsma, mert Jézus és Mária is ezeket a zsoltárokat imádkozta mindig, azon kívül pedig a rózsafüzérnek minden egyes szemével megemlékeztünk Mária foganására, ami a legörömtelibb dolog a világon, és ha a szeretetlángot is belemondjuk, akkor tizedenként száz lelket juttatunk a mennybe, szóval nagyon hatásos ima is, és ha nem szeretem mondani, akkor az annál nagyobb áldozat, és még sokkal inkább nemesít. Ezt én meghallgattam visszavágás nélkül, de belül az volt bennem, hogy bocs, inkább nem akarok nemesebb lenni, és ha a zsoltár a lényeg a zsolozsmában, akkor teljesen fölösleges a többi izé hozzá, mert a napi igét eleve el szoktam olvasni, többnyire zsoltárostól, és az szerintem sokkal többet ér ennél, mert azon közben még elmélkedni is tudok, vagy ha valamelyik rész jobban megfog, akkor újraolvasni, stb, és nem csak egy üresen ledarált ima, aminek a legnagyobb része amúgy azzal telik, hogy vajon hogy kell kiolvasni az egyes szavakat. A lényeg az, hogy a nővér nem tudja elképzelni, hogy valaki ne szeresse ezeket, hisz neki ez lényeges (mondjuk ötvenévnyi apácaság után elhiszem, hogy megszokta), nekem viszont a magyarázata után se lett fontosabb egy cseppet se ez az egész reggeli ima, még úgy se, hogy azt mondta, hogy a közösség számára is jelentős, hisz olyanok vagyunk mint egy család, és fontos, hogy együtt tudjunk imádkozni, s lelkileg ugyanazt tudjuk megélni. Kár hogy nem érti, hogy lelkileg nem vagyunk egyformák, ahogy amúgy másképp sem, de ez most lényegtelen.

Délben megkért, hogy porszívózzam fel a szobáját, mert délután jönnie kell a szőnyegesnek, s hogy legyen tiszta a padló, amire aztán ráteszik az új szőnyeget. Innen lementem a konyhába, ott is elvégeztem a feladataimat, és kitakarítottam az édesfűszeres szekrényt. Utána ígérte a nővér, hogy imádkozik értem, hogy Isten akarata szerint tudjak majd dönteni, így lementünk a kápolnába. Imádkozott egy keveset, majd megkérdezte, hogy még mindig érdekel-e India. Mondtam, hogy igen, mert valóban még mindig ez a téma hoz a leginkább lázba az itteni dolgokkal kapcsolatban. Nagyon kíváncsi vagyok rá, és érzem, hogy sehogy se hagy nyugodni ez a dolog. Amúgy délelőtt, mikor egy indiai lány jött ide hozzá imát kérni, bejött a kápolnába, és mellém térdelt, akkor vele kapcsolatban is éreztem, hogy van ebben valami különleges, hogy bejön, és mellém térdel egy indiai lány éppen akkor, mikor nagyon össze vagyok zavarodva mindennel kapcsolatban, rajta meg egyértelműen látszott, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy bejöhetett hozzánk, és itt imádkozhatott. Nagyon különleges pillanat volt ez, és örültem, mikor rákérdezett erre a nővér, mert elmondhattam neki, hogy ez valóban fontos a számomra, és amennyiben itt maradok, szeretném majd elkísérni. Mondta, hogy úgy tervezi, hogy januárban fog menni nagyjából egy hónapra, és vele mehetek, hogy megnézzem, milyen, de ne várjak sokat, mert ez egy elég szegény része az országnak, és nagy a forróság, bár még mindig ez a legkellemesebb idő az utazásra, mert később még rosszabb. Örültem, hogy mesélt pár dolgot, de eléggé elkeserített, hogy csak egy hónapról van szó, hisz én négyet hallottam korábban, és tényleg többre számítottam. Egyelőre viszont mindenképpen jó volt, hogy legalább egy keveset hallhattam erről, és ez részben megváltoztatta a gondolkodásom irányát, hisz ez tűnt a legerősebb indoknak a maradásra, mármint az, hogy valóban elmehetek oda vele. Nem tudom miért, egyszerűen nem értem, de tényleg lángol a szívem, ha meghallom ezt a szót, vagy látok bármit, ami Indiához kötődik, és nagyon erősen érzem, hogy nekem tényleg valami dolgom van még azzal az országgal vagy abban az országban.

A délután hátralevő részében többnyire ezen gondolkoztam, viszont továbbra is eléggé össze voltam zavarodva. Később elmentem Andrással a Jobcenterbe, hogy segítsek neki ott a fordításnál, ami jó is volt, mert a nő elég sok mindent kérdezgetett és magyarázott vele kapcsolatban. Az odaúton többnyire rólam, és erről a döntésről beszéltünk, viszont a visszaúton másra terelődött a szó, mivel a nő eléggé elkeserítette néhány rossz hírrel, és eléggé kiborult tőle. Elmondta, hogy mekkora problémái és anyagi gondjai vannak, és tényleg életbevágóan fontos, hogy nagyon gyorsan munkát találjon. Teljesen megértettem azt, amit mondott, és láttam, hogy valóban kétségbe van esve, de nem túl sok vigasztaló dolgot mondhattam neki azt leszámítva, hogy ha bármiben tudok majd segíteni, akkor szóljon nyugodtan. Látszott, hogy örült ennek, és mondott is pár apróságot, hogy minek a lefordításában segíthetnék, ha úgy adódik. Érdekes volt ez a beszélgetés, ugyanis Andrástól egyáltalán nem vártam volna, hogy megosztja a problémáit, és láttam, hogy tényleg tudnék segíteni neki néhány dologban, meg a nővér is számít rám, és Tünde is örülne, ha maradnék, de valahogy mégis azt éreztem, hogy megőrülnék, és nagyon nagy áldozat lenne, de talán értük mégiscsak értelme lenne meghozni, viszont ezzel kapcsolatban is bizonytalan voltam. Délután sokat mérlegeltem és tépelődtem még. Annyira érdekes, mert egészen kedd estig az volt a meggyőződésem, hogy maradok, most meg egyre erősebben azt éreztem, hogy nem fogom itt kibírni, és mennem kell. Amúgy meg az a furcsa, hogy épp azelőtt való este gondoltam rá, hogy mennyire természetellenes, hogy csak a jót és a szépet láttam benne, most meg aztán egy nap alatt feltűnt minden rossz a kényszer hatására elmondott üres imáktól a szabadságom és függetlenségem feladásáig minden. És ezek mellett apróságnak tűnt az, hogy ha maradok télre, akkor garantáltan meg fogok fagyni a szoknyában (meg amúgy is), hogy továbbra is mindent akkor és úgy kell elvégezni, amikor és ahogy a nővér mondja, és nem utolsó sorban, mint az a Krisztával való esti beszélgetésem során kiderült, hogy még csak karácsonyra se mehetek majd haza, mert annak ellenére, hogy nálunk a karácsony családi ünnep, a nővér apácaként lemondott a saját család lehetőségéről és számára mi jelképezzük a családot, hisz velünk él, és velünk van egyfolytában, így ezt is velünk akarja megosztani, azon kívül pedig a vallásos ünnepeket mindenképpen a közösséggel kell tölteni. Ez is nagyon elkeserített, mert annak ellenére, hogy Kolozsvárról se jártam haza kéthetente, de még csak havonta sem, az ünnepekre azért mindig hazautaztam, és karácsonykor még sosem voltam a családtól távol, így ez szintén nagy és fölösleges áldozatnak tűnt.

Gyakorlatilag az egész napom ilyen negatív, a hazamenetel fele mutató gondolatok közepette telt el, egyik a másik után tűnt fel, és már kettő-három után is azt éreztem, hogy ez már túl sok, az egész együtt meg majdnem megőrjített, viszont mégis voltak olyan pillanatok a napban, amik azért elgondolkodtattak, ilyen volt például a déli beszélgetés a nővérrel, aminek egy része az indiai misszióra vonatkozott, a másik meg az volt, hogy reggel a misén Kriszta adott nekem egy lapot, amin az az ima van, amit minden egyes mise végén elmondanak a hit évére vonatkozóan, és nekem eddig nem volt ilyenem, ami miatt eléggé kilógtam a sorból, de most gondoskodott róla, hogy ezt is a többiekkel együtt mondhassam, s ezzel valahogy ő is azt mutatta, hogy azért figyel rám, és igyekszik segíteni a beilleszkedésemet, ami nemcsak kedves dolog, de újra elgondolkodtatott azon, hogy itt ezek szerint akkor valóban mindenki örülne annak, ha maradnék, hisz ő volt az egyetlen aki felől nem voltam biztos, de most ő is ebbe az irányba látszott elmozdulni.

Ami még segített egy kicsit, és tényleg jól is esett az az volt, hogy este tudtam beszélni Rugina Szabival. Annyira igényeltem, hogy beszélgethessek egy kicsit valakivel ezekről a dolgokról, aki otthoni, és talán jobban megérti az érzéseimet. Sziszit is kerestem, de ő írt egy smst, hogy Mária kurzust tartanak, és nem ér rá a héten. Kicsit rosszul esett, hogy lelki vezető nélkül maradtam pont most, amikor ekkora szükségem lenne rá, de hát ez van, viszont Szabival nagyon jót tudtunk beszélgetni, és még Gabi is ott volt. Meghallgatták, amit röviden elmondtam az itteni helyzetről, az egyes részeken nevettek, másoknál a fejüket csóválták, de egyértelmű volt, hogy tényleg megértenek. Egészen sokáig beszélgettünk, és jó volt, mert mint mindig, most is ráhibázott a dolgokra, ráérzett a lényegre, és nagyon jól össze tudta foglalni, hogy mi van bennem. Felvetett néhány szempontot, amin érdemes elgondolkodni, de ő se akart dönteni helyettem, csak néhány irányelvet mutatott. Nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, hogy beszélhettem vele, de utána se lett egyértelmű, hogy mit kéne tegyek. Ismerem a jó és rossz oldalát mindkét lehetőségnek, de csak azt tudom, hogy össze vagyok zavarodva, s nem látom a jó utat.

20. nap - "te jó ég, 3 óra!"

Ma hideg, ködös idő volt, amikor felébredtünk. Adél, akinek ez a mai volt az utolsó napja itt, meg is jegyezte, hogy egyre ősziesebbek a reggelek. A kilátások valóban nem túl jók, és lehet, hogy tényleg van valami abban, amit mond, mert az angol filmek többnyire ilyen jellegű időjárást mutatnak, szóval megtörténhet, hogy ezentúl gyakoribbak lesznek a hasonlóan barátságtalan reggelek. Délelőtt azért ma is kitisztult az idő, de a kedvem nem változott, és továbbra is egyre nyomottabb lett a döntéshelyzet miatt. Éreztem, hogy mindinkább közeledik a választás ideje, és én nagyon nem tudom, mit kéne csinálni. Ahogy az érveket és benyomásokat próbálgattam írni tovább a lapra, volt egy olyan érzésem, hogy valami nem jó, hisz továbbra is mind csak pozitív dolgok jutottak az eszembe, s olyan túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Azt éreztem, hogy nagyon szeretem, hogy itt olyan béke van, a munka nem nehéz, az emberek kedvesek, és valahogy minden adott, amire csak szükség lehet, meg kíváncsi is vagyok arra, hogy mi minden történhetne itt egy év alatt, de valahogy mégis olyan bizonytalan voltam. Láttam azt, hogy amennyiben itt maradok, milyen szerepem lehet majd, és hol lesz a helyem, és azt is láttam, hogy kinek miben segíthetnék. Egyértelmű volt az is, hogy szükségük van rám. A nővérnek mindenképpen kell egy segítség, aki bizonyos feladatokat elvégez, én meg pont az ilyeneket szeretem csinálni, azon kívül meg ha Kriszta nincs itt, én vagyok az egyetlen, aki angolul is beszél, s akár a többiek fele is tud közvetíteni. Kriszta két hónapon belül szeretne kiköltözni, s a nővér egyértelműen bennem látja több szempontból is az utódját, azon kívül meg én vagyok az egyetlen, aki Indiába is szívesen menne, ahova szintén szüksége van kíséretre, mert egyedül nem akar odautazni, és úgy értettem, hogy Edith nem fog többet vele menni. Tündével kapcsolatban sem kérdéses, hogy szeretné-e, ha maradnék, hisz már nekem is többször mondta, akár utalásokon keresztül, akár direkt módon, hogy nagyon örülne neki, amúgy tényleg nagyon jól egyezünk, és én is sajnálnám, ha egyedül maradna, hisz nagyon sok mindent ketten kellett megoldjunk, ami ha elmegyek egyértelműen az ő nyakába szakadna egyedül, mert Kriszta már most is csak ritkán van itthon, s többnyire akkor se a közösség feladatait intézi, András pedig nincs elköteleződve, ő csak itt lakik, úgyhogy ami a lelki életre és szolgálatra vonatkozik, az rá többnyire nem érvényes, és a napi programja se olyan kötött, mint a miénk. Amúgy vele is csodák történtek az utóbbi napokban. Az első két hétben nagyon zárkózott, goromba és rosszkedvű volt, ami ha jól értettem korábban is mindig jellemezte, azon kívül meg nagyon durva, sértő és ironikus megjegyzései voltak egyfolytában, de mi eldöntöttük Tündével, hogy minél többet sérteget, annál inkább kedvesek leszünk hozzá, azon kívül meg mindenféle baráti gesztusokkal és apróságokkal is megleptük, és folyamatosan imádkoztunk is érte, aminek az lett az eredménye, hogy egy idő után elkezdett egyre kedvesebb lenni hozzánk, szombat óta már nem nagyon sérteget minket, vasárnap se volt egy rossz szava se, amíg főztem, pedig eddig mindig kritizálta a munkámat is a dicsőítő zenét meg még inkább. Most pedig még azt is megkérdezte, hogy van-e szükségem segítségre, és hétfőn kávéval kínált. Tünde mondta, hogy ő is ehhez hasonló dolgokat tapasztalt, ami hatalmas dolog, mert pár hete még tényleg nem lehetett egy értelmes mondatot se váltani vele, és elmondta, hogy azokkal, akik korábban a házban laktak, legtöbbször szó nélkül mentek el egymás mellett, mert egyikükkel se egyezett, pedig ezek szerint ő is igényli a társaságot, meg azt, hogy legalább néhányan megértsék. A lényeg az, hogy gyakorlatilag mindhárman szeretnék, hogy maradjak, és úgy tűnt, hogy Krisztának se nagyon lenne kifogása ellene, bár annak ellenére, hogy őt ismerem legkorábbról, vele töltöttem eddig a legkevesebb időt, és őt érzem a legtávolabbinak. Én is azt érzem, hogy szeretnék maradni, s valahogy mégse tudom. Van valami furcsa a dologban, valami, ami miatt nem érzem annyira egyértelműnek a döntést, de nem igazán tudom megfogalmazni. Amúgy érdekes, hogy vannak olyan tudatalatti elemeket is, amik szintén arra utalnak, hogy tényleg maradni szeretnék, például az, amikor hallottam tegnap Krisztát, hogy szólt Tündének, hogy délután megmutatja neki, hogy hogy kell végezni a hétvégi költségvetést, amikor a heti vásárlások számlái és a megmaradt pénz alapján leellenőrzik, hogy üti-e a széle a hosszát. Egy füzetben vezette ezt Kriszta éveken keresztül, és most át akarja adni Tündének. Nem tudom, hogy, de azon kaptam magam, hogy belül annyira felháborodtam hirtelen emiatt, hogy nem ismertem magamra. Az járt a fejemben, hogy ez nem jó, és rosszul esik, hogy neki adja át, hisz ezt én akarnám csinálni, és alkalmasabb is lennék rá, mert Tünde semmi reálosat nem tanult, én meg matek-infó osztályba jártam, és eleve nagyon szeretek mindenféle táblázatot, költségvetést és számigálást, amit ő egyáltalán nem, és tényleg szívesebben is végezném, mint ő. Ahogy ezek a gondolatok kergetőztek az agyamban, egyszer csak azon kaptam magam, hogy álljak meg egy pillanatra, merthogy ezek teljesen alaptalanok, hisz mégis hogy juthatott volna eszébe átadni nekem ezt a feladatot, hisz nem is tudja, hogy maradok-e hosszabb távra, vagy nemsokára hazamegyek, sőt igazság szerint még én sem tudom, hogy mit fogok csinálni, szóval teljesen fölösleges és értelmetlen emiatt felháborodni. Ez egyből lehűtött, de nagyon elgondolkoztatott, mert ez alapján én a fejemben már hosszabb távra rendezkedtem be, és több más szempontból is előre azon gondolkoztam, hogy mit csinálok majd a hidegben, hogy elviselhetőbb legyen a hőmérséklet, hogy fogok majd sportolni, ha kint esik az eső, miket fogok még főzni az elkövetkezőkben, hogy fogok majd téli estéken zongorázni az irodában, s este olvasni az ágyban és hasonlók. Ez nagyon érdekesnek tűnt, mivel valóban semmilyen elképzelésem sem volt arra vonatkozólag, hogy esetleg hazamennék, erre a változatra semmilyen további tervem nem volt, mind az itteni lehetőségek jártak a fejemben az indiai úttól elkezdve a házon belüli életig. Igazából nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, de tényleg ezt figyeltem meg. Írtam még néhány érvet a papírra, majd összepakoltam és eltettem. 

A nővér megkért, hogy pucoljuk meg Tündével az ablakokat a szobában, mert most a nagy porozás és festés után még nem volt letakarítva. Én kapartam le a festékfoltokat, ő meg elkezdte a törlést, ezalatt meg beszélgettünk különféle dolgokról. Közben egyre inkább közeledett a délután, én meg eléggé bizonytalan voltam az imacsoporttal kapcsolatban, mert a nővér még mindig nem mondott semmit arra vonatkozóan, hogy szeretne-e hangszeres dicsőítést, vagy most inkább nem. Múlt héten már hétfőn akart próbálni, és kedden előtte egy fél órával szólt, hogy kellene játszodjak, így most sem voltam teljesen nyugodt, mert nem tudhattam, hogy fog-e utolsó pillanatban szólni, vagy esetleg megúszom ezen a héten, de mivel kettő már el volt múlva, s még mindig nem mondott semmit, egyszerűen hangszer nélkül sétáltam le az imacsoportra. Ott kézbe kaptam egy énekeskönyvet meg a piros füzetet, majd leültem egy szabad székre. Most héten két olyan nő is volt, aki múlt héten nem. Az egyikük mellettem ült, és kifejezetten kedvesnek tűnt, és mint a bevezető imák elmondása után kiderült, hangos, és meglehetősen magabiztos hangja is van, így a dicsőítés résznél nagyjából utána mentek a többiek is, bár összhangról a mai alkalmon se nagyon lehetett beszélni, talán egy dal volt, ami úgy hangzott, mintha már énekelték volna valaha együtt, az összes többiben kontrázott valaki, többnyire elég fületsértő módon, de hát na. Amúgy tényleg ilyen bekiabálós módszerrel folyt a dolog, egyik mondott egy számot, mind odalapoztak, és végigénekelték, aztán valaki más választott egy dalt, odalapoztak, s azt is elénekelték és így tovább. Körülbelül fél órán keresztül kellett volna ez így folyjon, viszont történt ezalatt egy olyasmi, ami rám szabályos sokként hatott. Az imacsoport két óra harminckor kezdődik, mire mindenki begyűlt, kb. 35 volt, és akkor kezdték el mondani a piros füzet imáit, vagyis nagyjából háromnegyed három körül kezdődött a dicsőítés, és úgy negyed négyig kellett volna tartson. Körülbelül a felénél lehettünk, amikor az egyik nő (egy magas őszhajú, aki a múlt héten nem volt) elkiáltotta magát, hogy te jó ég, három óra, gyorsan-gyorsan az imát, erre meg mindenki egyből elkezdett hadarni valamilyen monoton imádságot, és mikor ezt befejezték szintén a nő javaslatára még a rózsafüzér rövid változatát is elmondatták. Én egyszerűen csak ültem és pislogtam, és néztem, hogy itt mi van, hirtelen mindenki megbolondult, vagy mi lett, mert mint valami őrület söpört végig ez az imamondási láz a nő kiáltása után. Volt egy olyan érzésem abban a pillanatban, hogy nem, ez nekem már túl sok, de igyekeztem türtőztetni magam, és elmondani a rózsafüzérből a rám eső szakaszt. Délután kérdeztem rá Krisztára, hogy ez a téboly mégis mi volt, amire elmondta, hogy nem tudom ki kapta valamilyen jelenésben, hogy háromkor van az irgalmasság órája, és ha ilyenkor mondanak valamilyen imát, akkor az különösen is erős, és hogy ez a nő mindig nagyon figyel erre, hogy háromkor emlékeztesse a többieket, ezért mindig az órával szembe ül, a múlt héten meg azért nem mondtuk ezt el, mert ő nem volt itt, a többiek meg nem igazán szoktak erre figyelni. Nekem egyből az járt a fejemben, hogy ez a nő egy kicsit meghibbant, s vagy őt kellene máshova ültetni, vagy az órát eltüntetni, de ezt nem fogom kibírni, hogy minden héten ezt előadják. 

Amúgy délután ez az ima után, ahogy befejezték, egyszerűen folytatták a dicsőítésnek nevezett énekelgetést még további tizenöt percen keresztül, majd a nővér mondott valami tanításfélét. Az áldozatról beszélt, amit felajánlunk másokért, a szenvedőkért, a lelkekért vagy egyéb szándékokra. Több területet is felsorolt ezen belül, például a böjtöt, vagy ha olyasmit csinálunk, amit amúgy nem szeretünk, de ide tartozhat még az ima, vagy akár a szabadságunk feláldozása is, ami a közösségen belül szintén megtörténik, hisz nem akkor és azt tesszük, amikor és amit szeretnénk, hanem amit a rend előír, és alázatot is tanulunk, mivel mindenre külön engedélyt kell kérni. Ahogy ezt hallgattam, elgondolkodtam ezeken, viszont nálam szerintem pont ellentétes hatást váltott ki, mint amit ő szeretett volna, ugyanis nem megerősített benne, hogy igen, én ezt akarom, és milyen jó, mert mekkora áldást fog az ideszánt időm jelenteni valaki számára, vagy valamilyen szándék érdekében, hanem sokkal inkább az jött fel bennem, hogy nem, ezt nem szeretném, nem akarok mindenről lemondani, úgy mozgástérről, mint szabadságról, vagy egyéni vagyonkezelésről és ilyen kényszerű szabályok és határok közé préselni magam. Nem fogalmazódott meg ez pont abban a pillanatban ennyire tudatosan, de valahogy mégis ez volt bennem. Amúgy megint arra figyeltem fel, hogy nagyon sok személyes élményt mesél el a tanítás közben, és ezek miatt igen nagy kitérőket tesz. Kicsit az is kezdett zavarni, hogy a három történetből, amit akkor elmondott, mindhármat hallottam már korábban, és feljött bennem, hogy idővel minden történetét kívülről fogom ismerni, és még ennél is unalmasabb lesz, azon kívül meg időnként úgy elkalandozott, hogy már a hallgatóság is elfelejtette, hogy honnan indult el, és annak ellenére, hogy volt eleje és vége a dolognak, valahogy mégse állt össze annyira. 

Délután, ahogy véget ért az imacsoport, tovább válogattuk Krisztával a dalokat, és végignéztük a kék könyvet is, így 53-ra bővül a mindkét nyelven meglévő dalok listája, és 12-re az, ami benne van az ő könyvükben és ismerem angolul, de magyar fordításról nem tudunk. Később ebédeltünk, majd mosogatás után felmentem a szobába. Miután Adél hazajött, nekifogott pakolni, mert hajnalban indult a repülője Londonból, és éjjel kellett buszoznia, hogy azt elérje. A taxi, ami a buszállomásra vitte, egy óra húsz percre volt megrendelve, de hogy ne éjjel kelljen zörögjön és zakatoljon a csomaggal, ezért igyekezett, hogy még a csendidő előtt elkészüljön vele. Mivel rengeteg dolgot vásárolt, igazi művészet volt összecsukni a bőröndjét, de igyekeztem segíteni, ahogy tudtam. Közben még beszélgettünk, és hálából a sok segítségért és útmutatásért, hagyott nekem egy csomó térképet és tájékoztatót, és ami számomra a legértékesebb és leginkább minden várakozáson felüli ajándéknak számított, az az volt, hogy mielőtt elment, nekem adta a Shakespeare szülőházához szóló belépőjegyét, ami igazából egy évig érvényes, tehát ha bármikor lehetőségem lesz egy szabadnapra, akkor elmehetek oda, és akár ingyen is megnézhetem, csak az utat kell fizessem. Persze azzal a kitéttel adta ide, hogy amennyiben én hazamegyek, átadom a nővérnek, hogy másnak is lehetősége legyen használni, de ha maradok, akkor az enyém lehet. Ezt a részét én is természetesnek tartottam, és nagyon örültem a jegyeknek, mert tényleg kívánkoztam odamenni, de az én költségvetésembe nem nagyon fért volna bele ez a belépő. Miután mindent összepakolt, még beszélgettünk egy keveset itt fent a szobában. Ébren maradtam vele, hogy könnyebben teljen neki az idő, amíg indulnia kell. Később lementünk a földszintre, mert akart még egy kávét főzni, majd beültünk a nappaliba, hogy lássuk, ha érkezik a taxi. Öt perccel hamarabb jött meg, mint kellett volna. Bepakoltak és elhajtott. Furcsa érzés volt, ahogy álltam az ajtóban és integettem, mert én voltam az, aki útjára bocsájtja őt, mint eltávozót. Ez teljesen olyan volt, mintha otthon lennék hisz a házigazda az, aki kikíséri, elbúcsúztatja, majd még integet a vendégnek. Végül bezártam utána az ajtót, hogy a nővér nyugodtan tudjon éjjel aludni, majd felmentem a szobába. Fél kettő volt, mire én is lefeküdtem.

19. nap - bank holiday

Az a kifejezés, ami a címben szerepel, azt jelenti, hogy ez egy hivatalosan megadott szabadnap. Rákérdeztünk, hogy mit is ünnepelnek ilyenkor, miért nemzeti ünnep, de azt mondta a nővér, hogy nincs különösebb oka, egyszerűen csak egy szabadnap a nyár közepén. Ennek ellenére reggel elég hűvös és borús volt az idő, ami kicsit elkeserített, mert az elmúlt héten végig nagyon kellemes meleg volt, és nem szerettem volna, ha most megváltozik. Szerencsére kicsit később mégis kisütött a nap, és miután visszajöttünk a miséről és teáztunk, mondta a nővér, hogy mondjunk el egy tized rózsafüzért a kertben. Én csak csóváltam a fejem, hogy nekem a szép időről valahogy sehogy se a rózsafüzér jutna az eszembe, de hát na, ha ő ezt akarta, akkor kimentünk, és elmondtuk a kinti Mária-szobor előtt. Utána külön megjegyezte, hogy nagyon szép és kellemes az idő, és hogyha akarunk, akkor kijöhetünk a kertbe valamilyen lelki olvasmányt olvasni, egyszerűen kihozunk egy széket, és ülhetünk idekint is. Ez az ötlet már sokkal jobban tetszett, és miután elintéztem a virágokat a kápolnában, és kiterítettem a megmosott ruháimat, felmentem a megkülönböztetés kurzusos jegyzeteimért és a Szentírásért, fogtam egy széket és kiültem az árnyékba. Gondoltam, hogy épp kapóra jött ez a lehetőség, mert miután egyre jobban kezd szorítani az idő, és mindenképpen döntenem kell, úgy gondoltam péntek este, hogy következő vasárnapig igyekszek eldönteni, hogy mit csinálok a továbbiakban. Szombaton és vasárnap azon kívül, hogy imádkoztam a döntésért, nem sok különöset tettem. Próbáltam visszagondolni az első hetekre, a különféle benyomásaimra, érzéseimre stb, de ez nem elég a döntéshez, így elhatároztam, hogy újra előveszem a megkülönböztetési módszereket, hisz Sziszi is biztosan ezt mondaná, hogy ez alapján döntsem el. Úgy gondoltam, hogy akkor ezt a hetet erre szánom, és már hétfőn mindenképpen el akartam kezdeni, a kert pedig különösen is jó és nyugodt helynek bizonyult a mérlegeléshez. Mondjuk egy idő után rájöttem, hogy a szék nem túl praktikus, így felmentem a sátorlapért a szobába, és kifeküdtem vele a fűre. Az egyetlen problémát az okozta, hogy a nap egyre magasabbra emelkedett az égen, az árnyék meg egyre csökkent a füvön, így folyamatosan költöznöm kellett. Mondta is Tünde, hogy akárhányszor kinézett, mindig máshol feküdtem, de hát nem volt mit tenni, mert a nap annyira forrón sütött, hogy nem lehetett bírni. Amúgy kimondottan kellemesen telt nekem ott, s legalább a jegyzeteimet átnéztem egy kicsit, mielőtt nekifogtam az írásbeli résznek. Érdekes volt, mert ahogy elkezdtem írni a pro és contra érveket, valahogy mind olyasmi jutott eszembe, ami pozitív, és valahogy az volt bennem, hogy igen, szeretnék maradni, és csak az előnyeit látom ennek, mindezt annak ellenére, hogy egyre nyomottam a hangulatom, amióta péntek este kitűztem a határidőt a döntésre. Az előtt valóban könnyed és örömteli is voltam, egyszerűen örültem annak, hogy itt vagyok, és éltem a közösségbeli életet, viszont vasárnap és főleg most hétfőn ahogy elkezdtem gondolkodni a továbbiakon éreztem, hogy elég nagy teherként nehezedik rám ez az egész, és nemcsak a döntést nehezíti, de valahogy magamat is másképp érzem egy kicsit azóta. Írogattam még néhány dolgot, főleg érzéseket és benyomásokat, hisz érvből elég kevés jutott az eszembe, de első nap nem is csoda. Később eltettem a dolgokat, és felporszívóztam a nővér szobáját, amelyikben Tom épp befejezte az utolsó simításokat ami még az átalakításhoz tartozott. 

Délután gitároztam egy keveset még ebéd előtt, majd kiválogattuk Krisztával a dalokat a rózsaszín énekeskönyvükből, amelyek megvannak mindkét nyelven, és akár ismerhetem is őket. Én a múlt héten már előre dolgoztam egy kicsit, és 41 dalt tudtam beazonosítani az övéik közül, amikről tudtam, hogy mi is ismerjük magyarul, de vele találtunk még további néhányat. A végén, mivel még mindig éreztem valamennyi feszültséget köztünk, bocsánatot kértem a tegnapiakért annak ellenére, hogy nem igazán éreztem magam hibásnak, de mégis szükség volt rá, mert ő viszont erre engedett fel, és látszott rajta, hogy mostmár nem neheztel, amiatt, hogy azt mertem mondani, hogy nincs egy jól vágó kés a házban. Így végül békében váltunk el, és mindenki ment a maga dolgára.

18. nap - első összezörrenés

Vasárnap reggel a korábbi hetekhez hasonlóan felkeltem, és reggeli után nekiláttam az ebéd elkészítésének. Adél ma Shakespeare szülőházához ment Stratfordba, úgyhogy ő korán indult. A többiek reggeliztek, majd misére mentek. Én ekkor előszedtem mindent, ami az édességhez kellett, és mivel pénteken kaptam tejport, ezért eldöntöttem, hogy kókuszos golyókat fogok készíteni desszertnek a Gábor receptje alapján. Igaz, hogy még korábban sosem próbáltam, de biztos voltam benne, hogy nem mondott hülyeséget, úgyhogy nagyon magabiztosan kezdtem összekeverni az összetevőket, és az első golyót megkóstolva megállapítottam, hogy valóban nagyon finom lett, így lelkesen formáztam meg és raktam fel piramisszerűen a további 97 darabot. Miután eltüntettem ennek a munkának a nyomait, és a tálat betettem a benti hűtőbe, hogy ne legyen szem előtt, nekiálltam a leves előkészületeinek. Közben visszaért Kriszta, és mikor már harmadik vasárnapja kényszerültem egy olyan késsel felvágni a főznivalót, ami életlenebb, mint a mi otthoni vajkésünk, magamban bosszankodva mondtam, hogy kellene venni majd egy jól vágó kést, mert nincs egy normális kés ebben a házban. Erre elég sértően vágta vissza, hogy akkor én nem tudok bánni a késekkel, merthogy igenis van jól vágó kés a házban. Mondtam, hogy én nem láttam még ilyet. Erre ő kihúzta a harmadik fiókot, és elkezdett turkálni benne, míg kivett egy kést, ami valahol alul volt, és megmutatta, s mondta, hogy nem jó kritizálni, és ilyeneket mondani, holott csak két hete vagyok a házban, s azt se tudom, mi hol van. Én mondtam, hogy a múltkor külön rákérdeztem a nővérre, hogy van-e élesebb kés, mint az a sárganyelű, és erre egy kicsi feketét adott, ami még annál is sokkal rosszabb volt. Biztos volt benne, hogy a nővér csak azért nem adott akkor nekem normális kést, mert a reggeli felvágásához nem veszik elő a főzőkést, ami amúgy a harmadik fiókban lakik egy vagon mindenféle konyhai kacat között. Ezután elment Kriszta, én meg borzasztó rossz hangulatban maradtam ott, és még az életkedvem is elment. Olyan rosszul esett, ahogy rámszólt, pedig alaptalannak éreztem, hisz tényleg kérdeztem már a nővértől korábban, hogy nincs-e jobb kés, és egy sokkal kisebbet és életlenebbet adott a kezembe, a harmadik fiókot meg naponta kihúzom, mert abban van az olló, amivel a virágok szárát levágom, de még sose láttam benne semmi késszerűt, mert tele van mindenféle egyébbel. Utána elég sokáig nem volt semmihez se hangulatom, csak némán dolgoztam a zöldségekkel, de később jött Tünde, s próbált kicsit felvidítani, és miután odaraktam a levest főni, még a nyársonsült falatkákhoz is segített a zöldségeket felvágni, ami nagyon kedves gesztus volt tőle. Miután mindent felvágtunk a másodikhoz, felszúrkáltuk őket farudakra ügyelve, hogy Andrásnak és Krisztának külön legyenek a gombanélküliek. Mikor mindegyik elkészült, betettem őket a lerbe sülni, majd odatettem főni a rizset is. Főleg ezzel az utóbbival voltak komoly gondok, mert kiderült, hogy elmértem az adagot, és akár egy egész hadseregnek is elegendő lett volna a mennyiség, ami amúgy nem baj, mert így másnap Andrásnak nem kell külön rizset főzni, viszont elég lassan akart elkészülni, és egy olyan negyedórával később ettünk, mint máskor.

Annak ellenére, hogy a nővér nem nagyon eszik disznóhúst, nagyon ízlett neki a leves, és lelkesen kanalazta befele, miközben mindegyre a jó ízét dicsérte. Kriszta is mondta, hogy finom lett, és én is meg voltam vele elégedve. A legnagyobb elismerés az volt, hogy a nővér azt mondta, hogy szívesen enne még egy tányérral (ami amúgy egyáltalán nem szokása), de fél, hogy akkor nem marad hely a másodiknak, amire nagyon kíváncsi volt, mert látott valamennyit az előkészületekből, bár a lényeget pont nem. Ekkor behoztam a két tálcát, meg a hatalmas rizsadagnak egy részét és a salátát. Amikor a nővér meglátta, majd elájult gyönyörűségében, és szinte felszökött, hogy vegyen belőle, majd miután rakott mindenből a tányérra, két kezébe fogta a nyársat és sóvárogva méregette, hogy vajon melyik végéről is fogjon neki, majd mint a cső kukoricát végigharapdált belőle egy sornyit. A többieknek is nagyon tetszett, bár Kriszta se gombát, se semmilyen főtt vagy sült zöldséget nem eszik, így ő az egész rúdról csak a húst tartotta meg és elajándékozta a hagymákat meg paprikát. Szemmel láthatólag ízlett a társaságnak a fogás, majd miután mindenki elfogyasztotta az adagját, összeszedtem és kivittem a tányérokat, és behoztam a hűtőből a kókuszgolyóhegyet. Ekkor kellett volna látni igazán az emberek arcát. A nővérnek is meg Tündének is tágra nyílt a szeme a csodálkozástól, és annak ellenére, hogy itt jóformán minden nap van desszert, azt mondta a nővér, hogy nem is gondolta volna, hogy egy ilyen fenséges ebéd után még harmadik fogás is lesz. Kettesével-hármassával kezdték kóstolgatni a golyókat egészen addig, míg a felső négy emelet úgy hirtelen eltűnt, aztán asztalt bontottunk, és elmosogattunk. A tányért visszatettem a hűtőbe a maradék desszerttel, de igaza lehetett a nővérnek, mikor azt mondta, hogy ez nem fog sokáig elállni a hűtőben, mert elég hamar elkezdett párologni, és estére már csak a legalsó szinten maradt néhány darab.

Délután kicsit lazítottam, gitároztam, majd elmentünk Andrással a hatos misére. A többiek mind a reggelire mentek, így ketten indultunk útnak, beszélgettünk egy keveset, majd szokásomtól eltérően a jobb szélső padsorba ültem vele, és nem középre, ahogy szoktam, amit kicsit később meg is bántam, mert a kedvenc papom mondta a misét (a fekete mosolygós, akiről időközben kiderült, hogy csak vendég, és most nyárra érkezett Zimbabwéből, hogy helyettesítse időnként a másik kettőt, míg ők pihennek vagy szabadságra mennek), és ez azt jelenti, hogy ő áldoztatott a középső padsorban, két nő meg kétoldalt, és én elkeseredtem egy kicsit nem csak azért, mert így nem paphoz kerültem, hanem amiatt is, hogy pont akkor nem ülök középre, amikor ő misézik egyedül, de hát ez van. Mise után még tollasoztunk egy keveset Tündével, majd mikor megjött Adél, neki is megmutattam, mi az ebéd. Ő is ugyanúgy el volt ragadtatva tőle, mint a többiek délben, és neki is nagyon ízlett, aminek örültem. Este a szobában sokáig beszélgettem vele, mesélt egy csomó mindent arról, amit ma látott, és mutatott egy vagon képet Shakespeare szülőhelyéről, meg mindarról, ami még volt Stratfordban. Nagyon tetszett, és kedvet kaptam hozzá, hogy én is elmenjek, bár ehhez már azelőtt is lett volna kedvem, hogy láttam a képeit. Hátha egyszer még az is összejön.

17. nap - Tünde születésnapja

Nagyon érdekesnek találtam, hogy egymás után két nap is születésnapot ünnepeltünk, de tényleg úgy alakult most, hogy tegnap Kriszta, ma meg Tünde volt 24 éves. Reggel mindenki sok boldogságot kívánt neki, majd nekiálltunk a napi tennivalók elvégzésének. Ima, reggeli és mise után Kriszta elment itthonról, mert szabadnapot vett ki mára. Mivel a nővér szobájának a festése még mindig tartott, és tegnap Kriszta is festett, ajánlkoztam, hogy ha lehet, akkor ma én is szeretnék festeni. Nagyon szeretek mindenféle ecsettel végzendő dolgot művelni, akár festés, akár lakkozás, akár bármi hasonló, de amíg csak Tom és András dolgoztak ott, nem gondoltam, hogy hagynának minket is próbálkozni, de miután láttam tegnap Krisztát, megkérdeztem, hogy mehetek-e én is. Nagyon örültek a segítségnek, így gyorsan átöltöztem valami munkaruhába, ami a szerény ruhatáram tartalmából adódóan csak egy tréning meg póló volt, majd nekiálltam a munkának. Tünde is jött segíteni, és mi festettük le olajjal a fal alján lévő lécet körben. Nagyon szerettem csinálni, s annyira jó volt nézni, hogy milyen szép fehér lesz ott, ahol végighaladok. Miután ezt befejeztük, tartottunk egy kis szünetet, amiben azt is megtanultam, hogy külön oldószer hiányában vajjal lehet a legjobban lemosni az olajfestéket. A pihenő után még a radiátort is lefesthettem, aminek külön örültem, mert már otthon is nagyon szerettem a kalórifert festeni, s ezt itt különösen nagy gonddal végeztem, így igazán szép lett a végeredmény.

Miután minden elkészült, szépen megmosakodtunk, átöltöztünk, és elindultunk arra a helyre, ahova a nővér ígérte, hogy megyünk Tünde születésnapját megünnepelni. Azt mondta, hogy most igazi angol ételt fogunk enni, így egy kocsmába mentünk, ahol "Carvery" volt, az angol vidékeken ugyanis a kocsmákban lehet a legkedvezőbb áron enni, az étel pedig gazdag és változatos volt. Háromféle hús közül lehetett választani, s lehetett kérni csak az egyikből, kettőből, vagy akár mind a háromból is egy keveset. Persze mindezt arányosan mérték, mert ha az ember mindenikből kért, akkor egy-egy szeletet vágtak, s ha csak egyfélét kért, akkor szintén három szeletet kapott, csak épp abból, amelyikből szerette volna. Amúgy a sor a Yorkshire Puddinggal kezdődött, ami a neve ellenére nem édesség, hanem egy lángosféle kis kerek valami, amit az ételhez esznek. Utána kérdezték, hogy ki milyen húst kér, majd tovább lehetett menni, s mindenféle zöldségek közül választani körítést, s annyit tenni a tányérra, amennyit az ember akart. Én nem kívántam a főtt karfiolt, zöldpaszulyt meg hasonlókat, így maradtam a pirénél és a pirosra sült krumplinál, ami végül is eléggé jó választásnak bizonyult. A sor legvégén volt még egy asztal mindenféle szószokkal, de nekem egyikhez sem volt igazán bizalmam, úgyhogy egyszerűen elmentem mellettük, és leültem. Elég hamar eltüntettük az ebédet, ami valóban kiadós volt, majd mielőtt továbbmentünk volna, Adél készített egy fényképet. Az az érdekesség rajta, hogy a nővér inkognitóban volt, vagyis levette a ruháját és fátylát. Állítólag néha szokott ilyet csinálni, de gyakran lebukik vele, mert sokszor felismerik, s olyankor adják neki az adományokat, amikor amúgy nem akarna feltűnni. 

Innen a Sutton Parkba akartunk menni, amit a nővér szintén Tünde születésnapjára tervezett kikapcsolódásnak, de előtte visszamentünk a házhoz, mert András nem akart velünk jönni, és elvettünk valamennyi szárazabb kenyeret is, hogy etessük meg vele a kacsákat. Kocsival mentünk, de nem volt nagyon messze. Hatalmas (970 hektáros) területről van szó, ez Európa legnagyobb városi parkja, és valóban gyönyörű. Behajtottunk egy parkolóig, majd sétáltunk ott egy keveset, amíg elértük a tavacskát. Ott megetettük a kacsákat, és készítettünk néhány fényképet a parton, majd visszasétáltunk a kocsihoz.

Az látszott, hogy hatalmas területről van szó, de mégis meglepett, mikor azt mondta a nővér, hogy kocsival fogunk átmenni a következő kapuhoz, mert ott is van egy szép tó. Amikor behajtott a következő kapunk, mi láttunk baloldalt egy nagy tavat, de ő akkor azt nem vette észre, hanem tovább hajtott, és bent a parkban állt meg valahol egy parkolónál. Kiszálltunk és sétáltunk egy nagyot. Gyönyörű dombos, völgyes táj volt, sütött a nap, de közben a szél is nagyon fújt, szabályosan kapta le rólunk a kendőt. Egy idő után szedret is találtunk, és alaposan megdézsmáltuk a bokrot, ami külön élvezet volt, mert azt idézte, amikor az otthoni kirándulások során a málnabokrokra szabadítottuk rá a társaságot. Jó érzés volt, ott a félig vadonban szedni és enni a gyümölcsöt.

Miután visszaértünk a kocsihoz, és már azt hittük, hogy ennyi volt a kirándulás, a nővér megkérdezett valakit, hogy hol a tó, majd a néni kedvesen útbaigazította és megmutatta az irányt, így átvágtunk egy elég nagy erdőn. A séta nagyon kellemes volt, és a túloldalán kiértünk egy aranyos tóhoz, ami telis-tele volt kacsákkal, hattyúkkal és mindenféle vízimadarakkal. Egyből elkezdtek követni minket, mert azt hitték, hogy kapnak tőlünk valami ennivalót, de mi már az előző helyen beleszórtuk a vízbe a kenyérmaradékot, amit vittünk, viszont mégse kellett sokáig várjanak, mert két család is érkezett, akik mind őket akarták etetni. Nagyon nagy lárma és tolongás volt, hogy mindenki élelemhez jusson, és még valami fehér tolvajmadarak is megjelentek, akik ha csak tehették elkapkodták a kacsák és hattyúk elől a falatokat, majd továbbrepültek.

Nagyon hangulatos volt nézni ezt a zsivajt és nyüzsgést, elég sokáig ott maradtunk, majd továbbsétáltunk a parkon kívül a következő kapuhoz, ahol ismét bementünk. Igazából ott derült ki, hogy a nővér azt a tavat akarta nekünk megmutatni, amely mellett másodszor elhajtott, csak ő épp nem vette észre, s azért jöttünk el ehhez a bejárathoz is, mert azt hitte, hogy itt van, de ahogy bementünk, elég hamar kiderült a tévedés, viszont nem indultunk egyből vissza, hanem beültünk még ott egy kis vendéglőbe inni egy-egy pohár gyümölcslevet. Kijövetelkor derült ki egy emléktábláról, hogy pont ott voltunk, ahol 1957-ben a királynő és a herceg megebédelt, amikor a parkban meglátogatták a cserkész Jamboreet. Ezt nemcsak azért találtam érdekesnek, mert ott jártam, ahol már az angol királynő is megfordult egyszer, hanem az is nagyon érdekes információ volt a számomra, hogy volt itt a parkban Jamboree, ugyanis én annak idején nem jegyeztem meg, hogy mikor hol volt világcserkésztalálkozó, csak a Gödöllőit jegyeztem meg, mert annak volt számunkra fontos jelentősége, így ez nekem új és nagyon érdekes információ volt.

Kicsivel később még többet is megtudtam erről, ugyanis a parkon keresztül ahogy a parkoló felé indultunk, elhaladtunk a látogatóknak szánt központ mellett, ahol mindenféle turistákat érintő információt lehetett beszerezni, és többféle kiállítás is volt, amiből az egyik épp erről a Jamboreeról szólt, amiről kiderült, hogy nem is egy akármilyen nemzetközi cserkésztábor volt, hanem a cserkészmozgalom fennállásának 50. évét ünnepelték vele, és nem kevesebb, mint 35.000 cserkész lakott akkor itt a parkban, ami hatalmas dolog, hisz azóta is csak nagyon kevés találkozó lépte túl ezt a számot. Rengeteg érdekes kép és plakát volt kitéve erről az eseményről, és én nagyon lelkesen olvasgattam és fotóztam őket, mert megdobogtatták a cserkészszívemet, és felhoztak egy csomó kedves emléket. Íme néhány ízelítő:

Innen már viszonylag egyenesen vitt vissza az utunk a parkolóhoz. Hazafele még egyszer megnéztük a tavat, de már nem álltunk meg, mert a nővér elfáradt időközben. Mindent egybevetve gyönyörű kirándulásunk volt, nagyokat sétáltunk, és a park hét tavából hármat láttunk is. Minden kétséget kizáróan emlékezetes nap volt ez a mai.