2013. november 21., csütörtök
2013. november 16., szombat
100. nap - olvasási élmény
A többihez nagyon hasonló pénteki nap volt a mai: ima, reggeli, angolóra, majd hétvégi bevásárlás (ismét egyedül, amit nem is bántam, mert így közben az utolsó dolgokat is be tudtam szerezni, amit haza akartam vinni a családnak karácsonyra, és még néhány könyvet is vettem a tartalék pénzemből, mert láttam most néhányat az üzletben, amit régóta kerestem, például Youngtól A viskót, és egy Clive Cussler regényt is a Dirk Pitt sorozatból, amikre nagyon kíváncsi voltam már).
Délután ismét bementem a központba a Szentlélek-szeminárium utolsó előtti részére, de sajnos ez most nem pont olyan volt, mint a többi, ugyanis nem volt meghívott tanító, hanem egy rövid bevezető után, amit az egyik szervező mondott, csoportos beszélgetés volt végig. Most nem voltunk sokan, csak úgy kb. 18-an, így elfértünk egy körben, s mindenki hozzászólhatott, de annak ellenére, hogy elhangzott néhány érdekes gondolat, meg egy helyen és is megosztottam valamit, nem igazán ragadott meg annyira az este, mint általában szokott.
Miután hazaértem, gyors tusolás után nekifogtam olvasni, mert volt még másfél fejezetem abból a könyvből, amit másnap vissza kellett vigyek a könyvtárba. Eddig is izgalmasnak találtam a könyvet, de a vége nagyon meglepett. Amikor szétnéztem a könyvtárban, hogy milyen jellegű könyveik vannak, akkor bukkantam rá egy sorra, ahol ázsiai és afrikai írók művei sorakoznak, és ez a könyv már méterekről szemet szúrt a fekete írók polcán. Nem igazán tudnám megmondani, hogy mi tűnt fel benne, mert se túlságosan szép vagy díszes borítója nem volt, se a mérete nem volt feltűnően nagy vagy kicsi, egy egyszerű átlagos könyv volt, de én valahogy mégis távolról felfigyeltem rá. Elolvastam a hátán a leírást, amiből az derült ki, hogy Tsotsi (a főszereplő neve és egyben a könyv címe is) egy dél-afrikai város szegényebb negyedében élő fiatal fiú, aki egész élete során csak lopott és gyilkolt, viszont egy nap minden megváltozik, amikor hirtelen hozzákerül egy kisbaba. Valami megfogott benne, és mert úgy gondoltam, hogy érdekes lehet a történet, s úgy tűnik, hogy szép vége is lesz, ezért kivettem a könyvtárból, s nem sokra rá elkezdtem olvasni. Az elején elég durván írta le az életüket. Nagyon kegyetlen világban élnek. Tsotsi egy bandavezér, aki minden nap kitalálja, hogy hova menjenek aznap, és aki kinézi az áldozatot, akit kirabolnak és megölnek. Boston, aki a tanultabb négyük közül (hisz ő még az egyetemet is elkezdte, de kicsapták utolsó éven) a többiekkel ellentétben nem érzéketlen, és egyáltalán nem ért egyet azzal, amit és ahogy csinálnak, s amikor ezt szóvá teszi, s emellett még azt a szabályt is megszegi, hogy Tsotsi múltjáról kérdezzen (ami azért nagyon kellemetlen a számára, mert ő maga se emlékszik semmire a gyerekkorából), és még Istent is megemlíti, akkor a bandavezér félholtra veri, majd elmegy kiszellőztetni a fejét. A város egy távoli részében áll meg pihenni néhány fa alatt, ekkor lát meg egy nőt, aki nagyon sietősen halad felé az úton kezében egy cipős dobozzal. Amikor odaér a nő a fákhoz, Tsotsi rátámad, de hirtelen zajt hall a cipős dobozból, ami megzavarja. Ekkor veszi észre, hogy egy kisbaba van benne. A nő felé nyújtja, ő megfogja, s amíg leblokkolva áll a gyerekkel a kezében, a nő elszalad. Teljesen összezavarodik, és nem igazán tudja, hogy mit csináljon vele, de egy idő után rádöbben, hogy ez valami értékes, egy baba, amiből majd egy ember lesz, s így eldönti, hogy megpróbálja életben tartani. Másnap tejet vesz neki egy üzletben, megeteti, és amíg így foglalkozik vele, egyre több dolog kezd neki is eszébe jutni a saját gyerekkorából. Az elején nem igazán tudja hova tenni ezeket az emlékeket, de érzi, hogy fontos a múltja, s szeretne többre emlékezni, s ahogy a babával törődik, nemcsak egyre több minden jut eszébe (például az igazi neve, és hogy hogy került az utcára), de más is kezd megváltozni benne, például, amikor utána levő este elindul, hogy elkapja a kiszemelt áldozatát (egy útszéli nyomorékot), mire utoléri, és már jóformán a kezében tartja, hirtelen elkezd részvétet érezni iránta (életében először), és végül mégse öli meg, hanem hagyja elmenni, s a pénzét se veszi el. Ő maga se érti saját viselkedését, és bármit megadna érte, ha megtudhatná, hogy mi és miért történik vele, így eszébe jut Boston, akinek a szavai kiváltották ezt az egészet, s aki emellett tanult, így elindul a felkeresésére. Egy kocsmárosnő padlóján talál rá borzasztó állapotban. Magához veszi és saját házába viszi a még azóta is eszméletlen társát, és gondoskodik róla, amíg magához tér, majd elmeséli neki, hogy mi történt vele azóta, hogy ő azokat mondta neki, és kérdezi, hogy mit jelent mindez. Boston azt feleli, hogy ezek kétségtelenül a változás jelei, majd további kérdéseire válaszul csak annyit mond, ezek a miértek Istenre vonatkozó kérdések, majd kisétál tőle. Tsotsinak eszébe jut, hogy van a közelben egy templom, és odamegy, hogy választ találjon a kérdéseire. Egy kisfiú segít ott a gyomlálásban és harangozásban. Tsotsinak nincs bátorsága bemenni a templomba, kicsit attól távolabb ül le a járdára, de a kisfiú, aki épp akkor teázik a kertben, látja rajta a fáradtságot és zavart, s megszólítja.
(Megpróbálkoztam a részlet lefordításával, mert nagyon tetszett ez a jelenet, hisz annak ellenére, hogy így olvasva elég abszurdnak tűnik, mégis nagyon valóságos abban a környezetben, és számomra nagyon sokat mondott, az, ahogy ez a kisfiú "evangelizál" a maga egyszerű módján, szegényes és hiányos ismeretei ellenére is, és valójában bármennyire is bután hangzik néha, amit mond, a másiknak pont erre van szüksége.)
- Túl sok ez a tea egy személyre, öntsem ki? Nem kér még valaki egy kis meleg teát, például te? - mondja ránézve.
A fiatalember egy ideig zavarodottan néz Izajásra, aki felajánlotta neki az italt. Egy pillanatig vissza akarta utasítani, de végül mégis odament hozzá, melléült és elfogadta, közben pedig a templomot vizsgálgatta.
- A Megváltó Krisztus Temploma - mondta Izajás.
- Isten.
- Igen, így van.
- Ott. Bent.
- Bent - közben az idegen visszaadta neki a teásbögrét - Én harangozok. Vasárnaponként és az esti énekek előtt. Én harangozok. Hallottad már, nem? Az én vagyok.
- Miért harangozol?
- Hogy hívjam a többi embert is, hogy higgyenek Istenben. Tudod, néhányan lusták, és nem akarják meghallani.
Amikor a hölgy kijött a templomból, hogy újra gyomlálni küldje Izajást, a fiatalember elment, de miután a nő visszament a templomba, ő is visszajött, és a kerítésen túlról kérdezte:
- Voltál már odabent?
- Mire gondolsz, ember, én harangozok, már mondtam. Vasárnap és az esti énekek előtt.
- Bent.
- Épp ott. Az ajtónál. Ott függ a kötél.
- Mi van odabent?
- Az orgona. Tudod, a zene. A padok, a gyertyák és Jézus Krisztus a kereszten. Jézus.
- Odabent.
- Odabent a kereszten.
A fiatalember leült a járdára, úgy kérdezgette tovább a kerítésen keresztül:
- Mit csinál?
- Hogy mit csinál? Hát meghalt.
- Halott.
- Megölték. Feltették a keresztre és meghalt.
- Miért, mit csinált?
- Az apja küldte.
- Az ki?
- Isten.
- Igen, mesélj nekem Istenről.
- Miért kérded ezeket? Miért nézel ki ilyen fáradtnak?
- Valamit akar tőlem. Na, mesélj Istenről!
- Isten alkotta a világot. Ő alkotott mindent. Téged, engem, az utcát, mindent.
- Folytasd!
- Lássuk csak... egyszer elkezdett túl sokat esni, és a víz megnőtt nagyon magasra, és elárasztott mindent, s ő úgy mentette meg, hogy mindent betett hét nap és hét éjszaka alatt egy nagy hajóba, amit egy Mózes nevű ember vezetése alatt építettek, akit jó pásztornak nevezünk, és aki bevitorlázott a hajóval az ígéret földjére. Később Mária és József megszülték Jézust.
- Ennyi az egész?
- Eddig jutott el Ramsy atya. Minden vasárnap mesél egy keveset.
Mindeközben észrevette Izajás, hogy megint elvétette a sort a gyomlálásban, így igyekezett helyrehozni a hibát. A fiatalember tovább kérdezte:
- Hol van Isten?
- Mindenütt. De leginkább odabent - s a templom felé intett.
- Mit akar?
A fiú hosszasabban elgondolkodott, mielőtt válaszolt:
- Hogy az emberek jók legyenek. Tudod, hogy hagyják abba a lopást, ölést, rablást.
- Miért akarja ezt?
- Mert ez bűn.
- Mi az a bűn?
- Rablás, lopás, ölés.
- Mi történik, ha ezeket teszed?
- Hát... Az Úr Jézus Krisztus megbüntet téged. Te csinálod ezeket?
- Mit értesz az alatt, hogy megbüntet?
- A pokolba küld.
- Megöl?
- Talán.
A fiatalember ezután felállt és elment. Izajás azt gondolta, többet vissza se jön, de pár perc múlva visszatért.
- Mikor fognak legközelebb énekelni?
- Ma. Én harangozok tíz perccel hét előtt. Miért nem jössz?
- Én?
- Gyere, és kapcsolódj be az éneklésbe!
- Én?
- Mondom, bárki jöhet. Ez Isten háza. Én harangozok neki. Eljössz?
- Igen.
- Figyelj csak! Hallgasd ma a harangszót! Téged foglak hívni, hogy higgyél Istenben.
(vö. Athol FUGARD, Tsotsi, Edinburgh, Canongate, 2006, 214-219.)
A továbbiakban utal rá a könyv, hogy aznap este valóban elment a templomba, és igazi találkozásban volt része, aminek hatására sokat változott, és további utalások vannak egy reményteljes jövőre, de hogy milyen lehetett volna ezután az élete, azt sajnos nem tudjuk meg, mert meghal, amikor kicsivel azután megpróbálja kimenteni a kisbabát egy lerombolásra ítélt épületből, de nem ér ki vele időben, és ráomlik a fal. Amikor kiszabadítják a törmelékek alól, mindenki meglepődik az arcán ülő őszinte mosoly láttán, hisz tsotsin (dél-afrikai elnevezés a bandákba verődő fiatalokra, akik kegyetlenül lopnak és gyilkolnak) még sosem láttak ilyen mosolyt.
Nagyon meglepődtem ezeken a fordulatokon, mert amikor a könyvet kivettem a könyvtárból, egyáltalán nem is gondoltam rá, hogy akár lelki mondanivalója is lehet majd, pedig egyértelműen a megtéréséről szól a történet, és nagyon bátorító látni, hogy még egy ilyen helyzet sem teljesen lehetetlen, hogy ebből is lehet kiút, azon kívül pedig tényleg nagyon megfogott a kisfiúval folytatott párbeszéde, ami elgondolkoztatott arról, hogy mi többnyire ennél pontosabb és részletesebb ismeretekkel rendelkezünk, és mégse evangelizálunk, pedig lehet, hogy bizonyos helyzetekben csak egy ennyi is elegendő lenne. Így újra elhatároztam, hogy szeretnék jobban figyelni a környezetemben levő emberekre és az evangelizációra, mert valószínű nem azt fogják kérdezni, hogy mi van a templomban, de lehet, hogy számomra ugyanilyen banálisnak tűnő kérdések jelentenek másoknak nagy problémát, és megtörténhet, hogy segíthet neki egy megfelelő időben adott válasz, mert rengetegen vannak, akik keresik Istent, de valamilyen kérdésbe vagy akadályba ütköznek, és szükségük van segítségre a továbbjutáshoz.
Még egy megjegyzés: utólag láttam, hogy van a könyvnek filmfeldolgozása is ugyanezzel a címmel, de ahogy egy leírást olvastam róla és megnéztem a trailert, láttam, hogy bár a szereplőknek egy része közös, a történetet teljesen átalakították, és egészen másról szól az egész, így ha valakit véletlenül érdekelne konkrétabban, akkor feltétlenül a könyvváltozatot keresse.
2013. november 10., vasárnap
2013. november 6., szerda
89. nap - kölcsönösség?
Tegnap este bekopogott András, hogy nem lesz ma reggel ima, aminek nagyon örültem, bár olyan nagyon indokoltnak nem éreztem a dolgot, hisz ez volt az első olyan 40 órás szentségimádás, amikor egyáltalán nem is kellett éjszakázzunk egy kicsit se, szóval nem nagyon lehetünk álmosak, sőt, sokszor ha éjszakázunk, akkor is általában ugyanúgy van ima hétfőn, egyetlen egyszer mondta még a nővér, hogy hétfőn nem kell felkeljünk, s alhatunk nyugodtan miséig, de most nem volt olyan fárasztó a hétvége, mint akkor, bár ennek ellenére tényleg nem bántam a dolgot, és valóban tovább aludtam. Úgy keltem fel, hogy még férjen bele a reggeli mise előtt, majd nekiálltam gombot varrni a kardigánomra, aminek a körbehorgolását tegnap este sikerült befejezni.
Délben elmentünk Tündével a könyvtárba, mert vissza kellett vigyünk pár könyvet, majd elmentünk úszni. Ez volt az első alkalom, hogy ő is jött. Neki is tetszett a víz, bár most így az elején még kicsit félt tőle. Megígértem, hogy megtanítom úszni, amennyire tudom, de még csak addig a részig jutottunk el, hogy szokja meg egy kicsit a vizet, elsőre most ez is elég, aztán majd folytatjuk. De amúgy jól elvoltunk a nyakig érő vízben, beszélgettünk, meg mutattam neki néhány egyszerűbb dolgot, amit gyakorolhat, aztán átöltöztünk, és siettünk haza, hogy elérjük az ebédet.
Mosogatás után felmentem a szobába, és épp neki akartam volna fogni valaminek, mikor hallom, hogy cseng a telefon. Kriszta vette fel, így nem foglalkoztam vele tovább, de miután fél percre rá engem szólított, s felém nyújtotta a kagylót a lépcsőn, hogy Edina keres, eléggé meglepődtem. Ez volt az első alkalom, hogy Edina összeszedte a bátorságát és idetelefonált, úgyhogy biztos voltam benne, hogy valami komoly oka lehetett rá. Elvettem a készüléket, és indultam a szobám fele. Edina teljesen elkeseredve és kétségbeesve panaszkodott egy feladatra, amit az egyetemen kapott, de nem tud megcsinálni, és látszott, hogy nagyon meg van ijedve tőle, mert nem érti, hogy mit hogy kell írjon benne, s kérte, hogy feltétlenül segítsek kell neki. Kiderült, hogy egy elég bonyolult bibliográfiát kell összeállítson 5-5 tétellel a különböző műfajú adatokra vonatkozóan (könyv, tanulmánykötet bizonyos fejezete, folyóirat és internetes forrás). Annak ellenére, hogy tudom, hogy ez neki valóban komoly problémát jelent, hisz tényleg nem tanult ilyesmit korábban, és még anyu se tud segíteni neki, mert ő is mindig engem kért rá, hogy magyarázzam el neki, számomra nem tűnt elsőre különösen nehéznek a dolog, s már kezdtem is mondani, hogy tőlünk hogy kérték az ilyet, de kiderült, hogy náluk másmilyen követelmények vannak a bibliográfiai tételek leírására, így azzal kellett kezdjük az egészet, hogy küldje át neten azt a dokumentumot, amibe le van írva, hogy tőlük hogy kérik, hogy legalább a példák leírását lássam, ha már magyarázat nincs, hogy melyik rövidítés mit jelent, és az alapján ki tudjam találni, hogy mit szeretne a tanárnőjük látni. Valóban eléggé kusza és logikátlan hatást keltett az egész, s bár én láttam, hogy mi mire vonatkozik a leírásban, nem tűnt logikusnak, és nem csodálom, hogy Edina nem tudta az alapján megoldani a feladatot. Közben az egyszerűség kedvéért áttértünk internetre, és skype-on folytattuk a beszélgetést. Elmagyaráztam neki, hogy mi mit jelent abban a példában, és hogy általánosan hogyan kell elkészítse az alapján, amit a tanárnő mondott, s bár hagytam, hogy egyedül próbálja megírni, hallgattam, hogy éppen mit és hogy csinál, hogy szükség esetén kijavíthassam, vagy segíthessek, ha elakad. Elég hamar megértette és ügyesen dolgozott, de mire minden csoportot így végigbeszéltünk, eltelt majdnem 3 óra, közben pedig anyu is jelzett, hogy szeretne beszélni velem, így ahogy befejeztük Edinával a feladatot, utána őt hívtam skypeon.
Neki is volt mondanivalója, meg igazából nekem is nagy szükségem volt a beszélgetésre, mert az utóbbi időben eléggé össze vagyok zavarodva, és nagyon nem tudom, hogy mit hogy kellene csináljak, hogy az lenne a jobb, ha tovább szenvednék itt, vagy egyszerűen hagyjam az egészet és menjek haza. Viszont még nem tudok választ az iskolától, s amúgy se csak az alapján szeretném eldönteni, hanem többféle szempontot is figyelembe akarok venni, úgyhogy tényleg szükségem van arra, hogy beszéljek ezekről bizonyos emberekkel, akik egyik vagy másik vetületét jobban látják a kérdésnek. A lényeg az, hogy ideérkezésem óta az egyik legnagyobb lelki válságban vagyok, s amikor bizonyos dolgokra rákérdeztem anyutól, hogy mondja el a meglátását, s így beszélgettünk, egyszer csak átkopog András a falon, hogy hagyjam már abba, mert "sok a duma".
Éreztem abban a pillanatban, hogy felforr az agyvizem, és szétrobbanok. Annyira rosszul esett ez, mint semmi más, amióta itt vagyok. Elképesztő, hogy hogy lehet valaki ennyire mértéktelenül önző és magának való. Ez mostmár tényleg minden határon túlmegy, amit ez az ember elkövet. Kivétel nélkül mindenkivel szemétkedik, de hát elnézi az ember, mert keresztény közösségben élünk, és megpróbáljuk elviselni egymást, szóval az haggyám. Elvárja, hogy ha bármi baja van, akkor mindig egyből szökjön valaki segíteni neki, viszont bármikor bárki kér tőle segítséget, akkor csak az orrát húzza, hogy hát inkább nem. Egyetlen egyszer kértem tőle valamiben segítséget, és akkor is nemet mondott, de amiatt mondjuk nem haragszom, viszont a viselkedése nagyon zavar. Nekem minden egyes alkalommal menni kell vele fordítani a Jobcenterhez is meg a munkaügynökségekhez is, hogy találjon már végre valahol munkát, viszont ahelyett, hogy ezt értékelné (nem kell hálás legyen, de legalább néha egy köszönömöt mondhatna), vagy ha nem is mond semmit, én akár azt se bánnám, de legalább ne lennék még utána én a hibás mindenért, mert vagy valami olyanba köt bele, amit akkor mondok, mikor bent vagyunk az irodában, vagy valami egyéb történik, de az első olyan dolognál, ami neki nem tetszik, garantáltan lekiabálja a fejemet. Ilyenkor minden egyes alkalommal ideges leszek, és azt kívánom, hogy bárcsak ne is mentem volna segíteni neki (mert bár egyedül garantáltan nem tudná megoldani), de legalább nem lettem volna én a hibás megint mindenért, és az a legidegesítőbb, hogy még csak nem is olyankor kiabál, amikor tényleg rá lehetne fogni valamire, hogy az én hibám, egyszerűen csak nem úgy történik valami, ahogy szeretné, s bennem találja meg a legelső embert, akire átháríthatja a felelősséget, s akiben megtalálhatja a hibást a dologért. Múlt szerdán például azért ordibált rám nagyon csúnyán, mert telefonon hívta valamelyik cég, kérdeztek valamit, s én nem mondtam neki egyből angolul, hogy mit válaszoljon rá, de hát nem mondhattam, mert nem halottam a kérdést, hisz az ő fülénél volt a kagyló. S ilyenkor eldöntöm, hogy na jó rendben, "tudod, kit használj lábtörlőnek...", legközelebb egyszerűen nem megyek, s akkor oldd meg magad, s ha nem megy, akkor ordibálj akire akarsz, de rám ne, mert úgy érzem, hogy nem szolgáltam rá. De utána persze mégis igent kell mondani neki, mikor másnap kér, hogy menjek el vele ki tudja melyik részébe a városnak, hogy fordítsak neki az ügynökségnél, s persze én mindig vagyok olyan hülye, hogy el is menjek vele újra és újra, amire a hála csak további kiabálás. S a keresztényi szeretet, megértés és kölcsönösség jegyében mindezért az a köszönet, hogy átkopog a falon, hogy "sok a duma", akkor, amikor amúgy fontos dologról van szó. Edina egyáltalán nem szokott idetelefonálni, én hívtam egy párszor, de mindig rövidet beszéltünk, s most három hónap után először szüksége van segítségre valamiben, s én nem segíthetek neki, azért mert Andrást ez most zavarja? S utána mikor nekem van szükségem arra, hogy beszélgessek egy kicsit anyukámmal a jövőmről, ami ugyebár egy eléggé fontos kérdés, akkor azt sem tehetem? Tény, hogy a kettő együtt kb. négy óra volt, de nem hiszem, hogy nem lehet elnézni azt, hogy legyen egyetlen olyan nap, amikor beszélek négy órát, hisz ez most tényleg fontos volt, és szükség volt rá. Azon kívül pedig még fél tíz se volt, amikor átkopogott, tízig pedig még akár trombitálhatnék is, ha úgy lenne kedvem, és semmilyen szabály se tiltja, hisz tíz után van a takarodó, s addig szabad tevékenység van, amibe belefér a hangoskodás is. Sokszor kijelentette már András, hogy őt senkinek a problémája nem érdekli, s nem törődik vele, hogy kinek milyen ügyei vannak, de azt nem gondoltam, hogy tényleg ennyire érzéketlen, és nincs tekintettel arra, hogy másoknak is lehetnek nehézségeik, amiknek a megoldásához segítségre van szükségük, s én ugyan semmit sem kértem tőle, úgyhogy nem értem, mért esett annyira nehezére, egyetlen nap egyszerűen megengedni, hogy beszéljek a családommal, akikkel ugyebár kölcsönösen igyekszünk segíteni egymást, mikor kinek mire van szüksége. S azért annyira felfoghatatlan a számomra, hogy mért volt képtelen elviselni egyetlen estét, mert én viszont jóformán lábujjhegyen járok, hogy őt ne zavarjam. Mondta, hogy szokott angolul tanulni, s ilyenkor zavarja a gitározás, úgyhogy lemondtam a napi gyakorlásról, általában hetente kétszer játszok akkor, amikor lent van a konyhában és főz hétfőn meg kedden, és néha nagy ritkán akkor, mikor hallom, hogy tusol, vagyis biztosan nem angolozik. Ezen kívül meg fülhallgatóval rontom a fülemet akár zenét hallgatok, akár filmet nézek szintén azért, hogy őt ne zavarjam, pedig elméletileg ez sem lenne elvárás, hisz ő is mesélte, hogy mások hangosan hallgatták a zenét, és Tünde se használ fülhallgatót. Tényleg mindent megteszek azért, hogy neki a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozzam, s csak annyit halljon belőlem, amikor be vagy kijárok, mert akkor mindig recseg a padló, meg amikor lefekszek, mert akkor a rugók nyikorognak, s azon kívül, ha néha-néha beszélek az otthoniakkal, ami normál körülmények között amúgy elég ritka, csak ez az egy nap volt, hogy mindkettőjükkel beszéltem, s ilyen hosszúra is nyúlt az egész, de ezt már nem hajlandó elviselni, s át kell kopogjon, hogy hagyjam abba a dumálást. Elmondhatatlanul mérges lettem, és hihetetlenül fájt, de nem kiabáltam akkor, és nem is mondtam semmit, utána befejeztük még anyuval a beszélgetést, és amikor hallottam, hogy becsukja az ajtaját és megy le a konyhába, hogy előkészítse a vacsoráját és bezárja utána az ajtót, akkor kimentem a lépcsőházba, és szépen, mindenféle indulat nélkül megkértem, hogy többször ne kopogjon át a falon, mert tényleg fontos dologról volt szó, az elején a húgomnak segítettem, utána meg anyummal beszéltem, de a gondolatot már nem tudtam végigmondani, mert nagyon idegesen kiabálni kezdett. S ekkor éreztem, hogy ez már aztán tényleg sok, s mondtam, hogy egyáltalán nincs igaza, s hogy nem normális az, hogy ő minden egyes alkalommal elvárja azt, hogy menjek és segítsek neki, múlt héten is három napon keresztül az ő ügyeit intéztem, pedig amúgy lenne jobb dolgom is, s ő nem tud megértéssel lenni felém egyetlen délután, amikor a húgomnak segítettem, aki három hónap elteltével először kér segítséget, s utána meg anyummal beszéltem valamiről, amiben meg nekem volt szükségem segítségre, de az egészet végig se hallgatva, tovább kiabálva és szitkozódva lement a lépcsőn a konyhába.
Én visszamentem a szobába, és az asztalhoz leülve próbáltam megnyugodni, mert reszketett a kezem az idegességtől. Ennyire igazságtalanul és szemét módon még sosem bánt velem senki, pedig elég sok mindent megéltem én már, Ausztriában is, meg Németországban is, de ott akármilyen szemetek is voltak a munkaadóim, egyszerűen csak konfliktusról meg munkaviszonyról volt szó, de itt ennél sokkal több van, ez emberileg fáj, hisz én tényleg minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy neki jó legyen, s hogy munkát kapjon, tényleg hetente járok vele valahova, múlt héten meg három nap is az ő ügyeit intéztem, s ezért nem csak köszönömöt hallok ritkán, de még le is kiabál mindenféle hülyeség miatt, s ez a mai beszólása meg aztán tényleg nagyon kiborított. Ha keresztényi szeretet és megértés nincs is benne, de legalább a kölcsönösségre tekintettel lenne...
Mosogatás után felmentem a szobába, és épp neki akartam volna fogni valaminek, mikor hallom, hogy cseng a telefon. Kriszta vette fel, így nem foglalkoztam vele tovább, de miután fél percre rá engem szólított, s felém nyújtotta a kagylót a lépcsőn, hogy Edina keres, eléggé meglepődtem. Ez volt az első alkalom, hogy Edina összeszedte a bátorságát és idetelefonált, úgyhogy biztos voltam benne, hogy valami komoly oka lehetett rá. Elvettem a készüléket, és indultam a szobám fele. Edina teljesen elkeseredve és kétségbeesve panaszkodott egy feladatra, amit az egyetemen kapott, de nem tud megcsinálni, és látszott, hogy nagyon meg van ijedve tőle, mert nem érti, hogy mit hogy kell írjon benne, s kérte, hogy feltétlenül segítsek kell neki. Kiderült, hogy egy elég bonyolult bibliográfiát kell összeállítson 5-5 tétellel a különböző műfajú adatokra vonatkozóan (könyv, tanulmánykötet bizonyos fejezete, folyóirat és internetes forrás). Annak ellenére, hogy tudom, hogy ez neki valóban komoly problémát jelent, hisz tényleg nem tanult ilyesmit korábban, és még anyu se tud segíteni neki, mert ő is mindig engem kért rá, hogy magyarázzam el neki, számomra nem tűnt elsőre különösen nehéznek a dolog, s már kezdtem is mondani, hogy tőlünk hogy kérték az ilyet, de kiderült, hogy náluk másmilyen követelmények vannak a bibliográfiai tételek leírására, így azzal kellett kezdjük az egészet, hogy küldje át neten azt a dokumentumot, amibe le van írva, hogy tőlük hogy kérik, hogy legalább a példák leírását lássam, ha már magyarázat nincs, hogy melyik rövidítés mit jelent, és az alapján ki tudjam találni, hogy mit szeretne a tanárnőjük látni. Valóban eléggé kusza és logikátlan hatást keltett az egész, s bár én láttam, hogy mi mire vonatkozik a leírásban, nem tűnt logikusnak, és nem csodálom, hogy Edina nem tudta az alapján megoldani a feladatot. Közben az egyszerűség kedvéért áttértünk internetre, és skype-on folytattuk a beszélgetést. Elmagyaráztam neki, hogy mi mit jelent abban a példában, és hogy általánosan hogyan kell elkészítse az alapján, amit a tanárnő mondott, s bár hagytam, hogy egyedül próbálja megírni, hallgattam, hogy éppen mit és hogy csinál, hogy szükség esetén kijavíthassam, vagy segíthessek, ha elakad. Elég hamar megértette és ügyesen dolgozott, de mire minden csoportot így végigbeszéltünk, eltelt majdnem 3 óra, közben pedig anyu is jelzett, hogy szeretne beszélni velem, így ahogy befejeztük Edinával a feladatot, utána őt hívtam skypeon.
Neki is volt mondanivalója, meg igazából nekem is nagy szükségem volt a beszélgetésre, mert az utóbbi időben eléggé össze vagyok zavarodva, és nagyon nem tudom, hogy mit hogy kellene csináljak, hogy az lenne a jobb, ha tovább szenvednék itt, vagy egyszerűen hagyjam az egészet és menjek haza. Viszont még nem tudok választ az iskolától, s amúgy se csak az alapján szeretném eldönteni, hanem többféle szempontot is figyelembe akarok venni, úgyhogy tényleg szükségem van arra, hogy beszéljek ezekről bizonyos emberekkel, akik egyik vagy másik vetületét jobban látják a kérdésnek. A lényeg az, hogy ideérkezésem óta az egyik legnagyobb lelki válságban vagyok, s amikor bizonyos dolgokra rákérdeztem anyutól, hogy mondja el a meglátását, s így beszélgettünk, egyszer csak átkopog András a falon, hogy hagyjam már abba, mert "sok a duma".
Éreztem abban a pillanatban, hogy felforr az agyvizem, és szétrobbanok. Annyira rosszul esett ez, mint semmi más, amióta itt vagyok. Elképesztő, hogy hogy lehet valaki ennyire mértéktelenül önző és magának való. Ez mostmár tényleg minden határon túlmegy, amit ez az ember elkövet. Kivétel nélkül mindenkivel szemétkedik, de hát elnézi az ember, mert keresztény közösségben élünk, és megpróbáljuk elviselni egymást, szóval az haggyám. Elvárja, hogy ha bármi baja van, akkor mindig egyből szökjön valaki segíteni neki, viszont bármikor bárki kér tőle segítséget, akkor csak az orrát húzza, hogy hát inkább nem. Egyetlen egyszer kértem tőle valamiben segítséget, és akkor is nemet mondott, de amiatt mondjuk nem haragszom, viszont a viselkedése nagyon zavar. Nekem minden egyes alkalommal menni kell vele fordítani a Jobcenterhez is meg a munkaügynökségekhez is, hogy találjon már végre valahol munkát, viszont ahelyett, hogy ezt értékelné (nem kell hálás legyen, de legalább néha egy köszönömöt mondhatna), vagy ha nem is mond semmit, én akár azt se bánnám, de legalább ne lennék még utána én a hibás mindenért, mert vagy valami olyanba köt bele, amit akkor mondok, mikor bent vagyunk az irodában, vagy valami egyéb történik, de az első olyan dolognál, ami neki nem tetszik, garantáltan lekiabálja a fejemet. Ilyenkor minden egyes alkalommal ideges leszek, és azt kívánom, hogy bárcsak ne is mentem volna segíteni neki (mert bár egyedül garantáltan nem tudná megoldani), de legalább nem lettem volna én a hibás megint mindenért, és az a legidegesítőbb, hogy még csak nem is olyankor kiabál, amikor tényleg rá lehetne fogni valamire, hogy az én hibám, egyszerűen csak nem úgy történik valami, ahogy szeretné, s bennem találja meg a legelső embert, akire átháríthatja a felelősséget, s akiben megtalálhatja a hibást a dologért. Múlt szerdán például azért ordibált rám nagyon csúnyán, mert telefonon hívta valamelyik cég, kérdeztek valamit, s én nem mondtam neki egyből angolul, hogy mit válaszoljon rá, de hát nem mondhattam, mert nem halottam a kérdést, hisz az ő fülénél volt a kagyló. S ilyenkor eldöntöm, hogy na jó rendben, "tudod, kit használj lábtörlőnek...", legközelebb egyszerűen nem megyek, s akkor oldd meg magad, s ha nem megy, akkor ordibálj akire akarsz, de rám ne, mert úgy érzem, hogy nem szolgáltam rá. De utána persze mégis igent kell mondani neki, mikor másnap kér, hogy menjek el vele ki tudja melyik részébe a városnak, hogy fordítsak neki az ügynökségnél, s persze én mindig vagyok olyan hülye, hogy el is menjek vele újra és újra, amire a hála csak további kiabálás. S a keresztényi szeretet, megértés és kölcsönösség jegyében mindezért az a köszönet, hogy átkopog a falon, hogy "sok a duma", akkor, amikor amúgy fontos dologról van szó. Edina egyáltalán nem szokott idetelefonálni, én hívtam egy párszor, de mindig rövidet beszéltünk, s most három hónap után először szüksége van segítségre valamiben, s én nem segíthetek neki, azért mert Andrást ez most zavarja? S utána mikor nekem van szükségem arra, hogy beszélgessek egy kicsit anyukámmal a jövőmről, ami ugyebár egy eléggé fontos kérdés, akkor azt sem tehetem? Tény, hogy a kettő együtt kb. négy óra volt, de nem hiszem, hogy nem lehet elnézni azt, hogy legyen egyetlen olyan nap, amikor beszélek négy órát, hisz ez most tényleg fontos volt, és szükség volt rá. Azon kívül pedig még fél tíz se volt, amikor átkopogott, tízig pedig még akár trombitálhatnék is, ha úgy lenne kedvem, és semmilyen szabály se tiltja, hisz tíz után van a takarodó, s addig szabad tevékenység van, amibe belefér a hangoskodás is. Sokszor kijelentette már András, hogy őt senkinek a problémája nem érdekli, s nem törődik vele, hogy kinek milyen ügyei vannak, de azt nem gondoltam, hogy tényleg ennyire érzéketlen, és nincs tekintettel arra, hogy másoknak is lehetnek nehézségeik, amiknek a megoldásához segítségre van szükségük, s én ugyan semmit sem kértem tőle, úgyhogy nem értem, mért esett annyira nehezére, egyetlen nap egyszerűen megengedni, hogy beszéljek a családommal, akikkel ugyebár kölcsönösen igyekszünk segíteni egymást, mikor kinek mire van szüksége. S azért annyira felfoghatatlan a számomra, hogy mért volt képtelen elviselni egyetlen estét, mert én viszont jóformán lábujjhegyen járok, hogy őt ne zavarjam. Mondta, hogy szokott angolul tanulni, s ilyenkor zavarja a gitározás, úgyhogy lemondtam a napi gyakorlásról, általában hetente kétszer játszok akkor, amikor lent van a konyhában és főz hétfőn meg kedden, és néha nagy ritkán akkor, mikor hallom, hogy tusol, vagyis biztosan nem angolozik. Ezen kívül meg fülhallgatóval rontom a fülemet akár zenét hallgatok, akár filmet nézek szintén azért, hogy őt ne zavarjam, pedig elméletileg ez sem lenne elvárás, hisz ő is mesélte, hogy mások hangosan hallgatták a zenét, és Tünde se használ fülhallgatót. Tényleg mindent megteszek azért, hogy neki a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozzam, s csak annyit halljon belőlem, amikor be vagy kijárok, mert akkor mindig recseg a padló, meg amikor lefekszek, mert akkor a rugók nyikorognak, s azon kívül, ha néha-néha beszélek az otthoniakkal, ami normál körülmények között amúgy elég ritka, csak ez az egy nap volt, hogy mindkettőjükkel beszéltem, s ilyen hosszúra is nyúlt az egész, de ezt már nem hajlandó elviselni, s át kell kopogjon, hogy hagyjam abba a dumálást. Elmondhatatlanul mérges lettem, és hihetetlenül fájt, de nem kiabáltam akkor, és nem is mondtam semmit, utána befejeztük még anyuval a beszélgetést, és amikor hallottam, hogy becsukja az ajtaját és megy le a konyhába, hogy előkészítse a vacsoráját és bezárja utána az ajtót, akkor kimentem a lépcsőházba, és szépen, mindenféle indulat nélkül megkértem, hogy többször ne kopogjon át a falon, mert tényleg fontos dologról volt szó, az elején a húgomnak segítettem, utána meg anyummal beszéltem, de a gondolatot már nem tudtam végigmondani, mert nagyon idegesen kiabálni kezdett. S ekkor éreztem, hogy ez már aztán tényleg sok, s mondtam, hogy egyáltalán nincs igaza, s hogy nem normális az, hogy ő minden egyes alkalommal elvárja azt, hogy menjek és segítsek neki, múlt héten is három napon keresztül az ő ügyeit intéztem, pedig amúgy lenne jobb dolgom is, s ő nem tud megértéssel lenni felém egyetlen délután, amikor a húgomnak segítettem, aki három hónap elteltével először kér segítséget, s utána meg anyummal beszéltem valamiről, amiben meg nekem volt szükségem segítségre, de az egészet végig se hallgatva, tovább kiabálva és szitkozódva lement a lépcsőn a konyhába.
Én visszamentem a szobába, és az asztalhoz leülve próbáltam megnyugodni, mert reszketett a kezem az idegességtől. Ennyire igazságtalanul és szemét módon még sosem bánt velem senki, pedig elég sok mindent megéltem én már, Ausztriában is, meg Németországban is, de ott akármilyen szemetek is voltak a munkaadóim, egyszerűen csak konfliktusról meg munkaviszonyról volt szó, de itt ennél sokkal több van, ez emberileg fáj, hisz én tényleg minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy neki jó legyen, s hogy munkát kapjon, tényleg hetente járok vele valahova, múlt héten meg három nap is az ő ügyeit intéztem, s ezért nem csak köszönömöt hallok ritkán, de még le is kiabál mindenféle hülyeség miatt, s ez a mai beszólása meg aztán tényleg nagyon kiborított. Ha keresztényi szeretet és megértés nincs is benne, de legalább a kölcsönösségre tekintettel lenne...
2013. november 1., péntek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)