54. nap - új bojler

Ma kivételesen hamarabb találkoztunk, és egyszer reggelivel kezdtük a napot, az ima meg csak azután volt, mert kellett jöjjön fél kilenc körül a szerelő, aki az új bojlert hozza, és kicseréli a régit a konyhában. Amióta itt vagyok, azóta hallom a nővértől, hogy kell vegyen egy új bojlert lentre, mert azzal állítólag a villanyfogyasztás 40%-át megspórolhatja, ugyanis ami eddig volt, nagyon régi, és sokat fogyaszt, az új viszont gazdaságosabb. Most érkezett el az ideje a cserének, és amíg az imát mondtuk a kápolnában, meg is érkezett a pasas, és elkezdte a mindenféle szerelési munkálatokat a kamrában. Mi utána elmentünk misére, és a szentségimádás után hazamentünk a teaidőre. Mondta a nővér, hogy készítsek valami innivalót a szerelőnek, így csináltam neki egy kávét, mert azt kért, majd utána mindenki felment a szobájába. Kicsit körülményes lett volna bármit is csinálni a konyhában, mert először is minden fel volt fordítva, és tele volt szerszámmal, a kamrából kihozott dolgokkal, meg porral, másodszor pedig el volt zárva a vízvezeték, és anélkül nem igazán lehetett semmit se csinálni. 

Fent voltam én is a szobámban, majd egy idő után elkéreztem úszni. Azt terveztem, hogy odafele bemegyek a könyvtárba, és kiveszem az első könyvet, ugyanis miután a hétvégén befejeztem a német regényt, el akartam kezdeni a Narnia krónikáit angolul, de csak a 2-4-es részeket tudtam eddig megvenni, így az elsőt a könyvtárból akartam kikölcsönözni, bár előtte volt egy olyan gondolatom, hogy még egyszer körbejárom az üzleteket, hátha azóta valaki beadta valamelyik segélyboltba, s megvehetném, és akkor egyből a saját példányomat olvashatnám majd. El is indultam a főutcán, és beléptem két üzletbe is, ahol tudom, hogy olcsón vannak könyvek, de nem találtam meg, majd a kedvenc üzletem következett, ahol azt a három részt is vettem korábban. Ahogy megálltam a pultnál és a polcot fürkésztem, ahol lennie kellett volna, nem láttam, de bennem mentem az üzletben, mert még egy könyvre rá akartam keresni, majd kifele, megint megálltam a kérdéses polcnál, és alaposan végigfürkésztem a szememmel minden kisebb könyvet, ami méretben kb. akkora, mint a korábbiak, de nem láttam, majd ahogy kicsit balra csúszott a tekintetem megláttam egy vastag fekete könyv gerincén az aranyszínnel világító betűket: NARNIA. Egyszerűen nem jött, hogy elhiggyem, amit látok, de egyértelműen az volt. Bekéreztem a polchoz, hogy megnézhessem közelebbről, s ahogy kinyitottam, láttam, hogy ugyanúgy egy kötetben van a hét rész, mint ahogy magyarul is megvettem korábban. Megfelelő sorrendbe vannak állítva, eredeti képekkel és eléggé szép kivetelzésben ott van benne az összes történet. Kicsit szamárfüles helyenként, meg van néhány lap, ami kicsit ki akar esni, de amúgy nagyon jó állapotban van, és egy szép, erőt sugárzó oroszlán rajza van a borítón. Azon gondolkoztam, hogy ha én ezt megveszem, akkor mit csinálok a többi hárommal, ami már megvan, mert azért már egyszer fizettem kb. két fontot, de ez annyira szép volt, hogy nem volt szívem otthagyni, annál is inkább, mert ebben tényleg benne van az egész, szépen, egységesen, és akkor nem kell többet vadásszam egyesével a köteteket, amik valószínűleg drágábban jöttek volna ki külön-külön, meg amúgy se lettek volna mind ugyanazon sorozat tagjai, hisz már az a három, ami megvan is két külön kiadás része. Megvettem hát ezt, 2 font 50 pennyt fizettem érte, vagyis kb. 12-13 lej volt (az otthoni könyv árának kb. a tizede), és így már végül nem volt szükség arra, hogy a könyvtárba menjek, mert amit az elkövetkezendő időszakban terveztem olvasni, az mind ott volt egyetlen kötetben a táskámban. Elmentem úszni, és kicsit tovább maradtam, mint korábbi napokon, hogy tényleg megmozgassam az izmaimat, majd hazamentem. 

Épp akkor fejezte be a srác a szerelést, és miután a papírmunkát is elrendezték, elment, mi pedig foghattunk neki újra a konyhatakarításnak. Hiába mondtam szombaton a nővérnek, hogy nem most kéne nagytakarítást tartani a konyhában, mert ha a szerelő itt dolgozni fog, akkor nagy felfordulást csinál, s kosz marad utána, nem érdekelte, szombaton nagytakarítás volt, most meg, hogy elment, kezdhettük elölről az egészet, ráadásul most spéci antibakteriális szerrel is le kellett takarítani mindent, hogy nehogy bárkinek valami baja legyen attól, hogy ő itt dolgozott. Nagyon utáltam azt is, hogy így teljesen fölöslegesnek bizonyult az egész szombati munkánk, pedig én ezt mondtam előre, de a nővér nem akart hallgatni rám. Neki könnyű, hisz nem ő dolgozott se szombaton, se ma, szóval neki semmiség ránkszólni, hogy csináljuk meg, de ha ő is dolgozna, meggondolná, hogy ésszel csinálja a dolgokat, s ne csak a puszta hangulati ingadozása alapján. 

Egy idő után a konyha kezdett hasonlítani eredeti állapotára, így elment Kriszta és Tünde, hogy megvegyék a halat és krumplit, ami a mai ebéd volt, mivel a konyhában nem volt lehetőség időben nekilátni főzni. Elég későn ettünk még így is, bár megérte a várakozás, mert nagyon finom volt és hihetetlenül jól esett. Mosogattunk, majd felmentünk a szobáinkba. Én kötögettem még egy kicsit, majd lefeküdtem.

53. nap - kókuszreszelék

Éjjel egykor mentem aludni, ami eléggé ritkaságszámba megy az utóbbi időben, mert sokszor feküdtem le annál később. Ma megint nekem kellett főzni, így 8:40-re húztam órát, hogy kilenc körül kezdhessem a munkát a konyhában, de mivel hamarabb feküdtem, hétkor magamtól felébredtem. Annyira megszokta a szervezetem az 5-6 óra alvást, hogy már hétkor jelezte, hogy neki elég volt, pedig hétköznap se kelek 7:40 előtt, így mikor láttam, hogy még korán van, átfordultam a másik oldalra, és nyugodtan aludtam tovább egy ideig, viszont nyolcnál tovább sehogy se bírtam szundítani, így egy idő után aztán felkeltem, és lementem reggelizni, és rögtön utána elkezdtem előkészíteni az ebédhezvalókat, ami mint utólag kiderült, nagyon is jó dolognak bizonyult, ugyanis alig lettem meg mindennel. Mivel lassan a menüm végére kezdtem érni, úgy döntöttem, hogy olyasmit főzök, amiket már korábban is csináltam, és mivel találtunk karalábét a lengyel boltban, ezért azt választottam levesnek, és marhapörköltet másodiknak, desszertnek pedig ismét kókuszgolyó készült a múltkori sikerére való tekintettel. Először az édességnek fogtam neki, de amikor a golyók fele elkészült, elfogyott a kókuszreszelék, amibe bele kellett volna forgatni, és nem nagyon tudtam, hogy mitévő legyek. Épp akkor került elő Tünde, amikor még volt egy kevés, de már láttam, hogy fogytán van, és megkérdeztem, hogy nem lépne-e el a közelben levő üzletig, hogy vegyen egy csomag kókuszreszeléket. Ő szívesen elment volna a miséig hátralévő harminc perc alatt, de mire elkészült, kiderült, hogy nincs meg a pénztárca, amiből a pénzt ki kéne venni, ugyanis Krisztánál maradt a pénteki vásárláskor. Kitaláltuk, hogy akkor megveszem a saját pénzemből, és majd visszakapom az árát, de közben már annyira eltelt az idő, hogy nem biztos, hogy visszaért volna vele, így azt mondtam, hogy menjen nyugodtan misére, én pedig megveszem, és elindultam az üzlet fele. Bementem, körbenéztem mindent, de semmi hasonlót nem láttam. Egy fekete férfi megkérdezte, hogy segíthet-e, mire mondtam, hogy kókuszt keresek, és odavezetett a kókusztejhez. Mondom, hogy nem ezt, hanem azt ami nem folyékony, vagyis szilárd darabok vannak benne. Erre mutatott egy kartondobozt, amire szintén kókusz volt rajzolva, de ahogy megfogtam, azt éreztem, hogy egy nagy kemény darab, és nem puha, mint a kókuszreszelék, vagyis valószínűleg egybe van beletéve egy nagyobb darab a kókusz fehér húsából. Mondtam, hogy ez még mindig nem az igazi, de reszelékük nem volt, így kijöttem. Azt néztem, hogy ha visszamegyek a házig, és onnan aztán a főutcáig, ahol a boltok vannak, az nagyon hosszú út, viszont találtam egy rövidebbet, ami srégen vitt arrafelé. Elindultam hát az Arthur Road-on, ahol amúgy egészen szép házsorok voltak. Ahogy véget ért az utca, szintén találtam egy üzletet, ahol egy indiai férfi árult, és miután itt sem találtam, amit kerestem, és hozzá fordultam, ő is csak kókusztejet tudott mutatni, így továbbmentem. Lassan már azon kezdtem gondolkozni, hogy mi történhetett, hogy sehol sincs kókuszreszelék, pont amikor kellene és sürgős is. Ahogy elértem a főutcát, láttam, hogy nyitva van a Coop, ami annak ellenére, hogy eléggé drága, nagyon jól fel van szerelve, tehát ha valahol találok ilyesmit, akkor itt biztosan, azon kívül meg ez eléggé sürgős is volt most, így hát bementem, de ott sem jött egyből szembe, hiába néztem végig egy egészen hosszú sort. Egy árut pakoló bácsitól kérdeztem meg, aki elég hosszas keresgélés után végül megtalálta, de nagyon örültem, hogy legalább megvan, és még akciós is volt, úgyhogy kifizettem a két tasaknyi kókuszreszeléket, és sietve mentem vissza. Útközben arra gondoltam, hogy még jó, hogy nem Tündét küldtem, mert biztosan lekéste volna a miséjét, hisz kb. negyven percbe telt ez a kis bevásárló kiruccanás, és komolyan aggódni kezdtem, hogy időben meglesz-e az ebéd, ha még csak most teszem oda főni a pörköltet. Ahogy visszaértem, egyből nekifogtam annak, és csak azután folytattam a desszertet, mikor már főtt a víz a húson. Egy idő után aztán a levest is odatettem főni, és a vizet a laskának, majd megterítettem az asztalt. Volt egy pillanat, amikor észrevettem, hogy kb. félórám van még, vagy talán kicsit több is, és gyakorlatilag minden elő van készítve, nagyjából minden időben főni kezdett, úgyhogy akár még annak is megvan az esélye, hogy időben elkészüljek, amit a vásárlás utáni lemaradáskor nem hittem volna. És csodák csodája, valóban minden meglett, néhány dolog épp az utolsó percben, de akkor is időben elkészültem most először, amióta itt vagyok, aminek nagyon örültem. A hús volt a legkritikusabb, ami kb. két és fél órát főtt, de nem is csoda, mert épp ma jöttem rá, hogy mennyire gyenge ez a kályha. Az már korábban is feltűnt, hogy otthon minden hamarabb elkészül és szemmel láthatóan erősebb a tűz is, viszont csak most vettem észre, hogy mekkora  a különbség, ugyanis a víz, amit odatettem a laskának, és maximálisra felhúztam hozzá a tüzet, így sem kezdett lobogni, mikor főtt, egyszerűen nincs annyi ereje és hője a kályhának, hogy lobogni kezdjen a víz, csendesen fődögélt, míg elpárolgott belőle valami öt centi, ekkor tudatosítottam, hogy ő valójában most épp fő, csak nagyon diszkréten csinálja, így aztán beletettem a laskát, ami meglehetősen hosszas várakozás után aztán végül mégiscsak elkészült. Az ebéd amúgy most is ízlett a többieknek, és nekem is nagyon jól esett.

Délután ismét kötöttem egy keveset, bár most kivételesen kint a kertben, mert szép idő volt, és a nővér is szólt, hogy menjünk ki, azon kívül meg holnaptól ismét borúsabb, esősebb idő várható, úgyhogy mostmár tényleg minden kicsi napsugárnak örülni kell, és lehetőleg kihasználni, mert ha esik az eső, úgyse lehet kint ülni. Délután aztán elmentem misére, és este ma is volt közbenjáró csoport, ami most sem volt rossz, bár nem ez az a program, ami különösebben feltölt, egyszerűen csak ott vagyok. Ahogy kijöttünk, beszélgettünk még egy keveset a lányokkal könyvekről meg filmekről, aztán elváltunk, és mindenki ment a maga dolgára.

52. nap - konyhatakarítás

Nem indult túlságosan jól ez a nap. Az egész délelőtt vitákkal és nézeteltérésekkel telt el. Először Krisztával volt egy kis véleményeltérésünk a szombat délelőtti misékre vonatkozóan, ugyanis úgy alakult, hogy egyszerre mentünk be a templomba, és mivel látta, hogy nem vettem el a fehér lapot a Mária-ikonos imákkal, azt hitte, elfelejtettem, és hozott nekem egyet. Mondtam, hogy nem kell, mert én nem szoktam ezeket felolvasni, mire azt mondta, hogy az elég baj. Válaszoltam, hogy sajnálom, de akkor sem fogom őket elmondani, mert senki nem kötelezhet rá, és ha valakinek valami baja van ezzel, akkor egyszerűen az esti misére fogok ezentúl járni szombatonként. Azt suttogta erre, hogy ezzel Istent bántom meg és nem az embereket, majd tovább nem fojtatta, mert már kezdődött a mise, de amúgy szerintem nem volt igaza. Nem kötelezhet senki arra, hogy ezeket az imákat is mind végigmondjam, mert a misének se (alapvető) része és az egyház sem kéri, azon kívül pedig én nem olyannak ismerem Istent hogy megharagudna érte, hogy nem imádkozok minden szombat reggel egy ronda ikonhoz. Ő egyszerűen nem ilyen, és ilyenkor, amikor valami hasonló előjön, mindig bánom, hogy itt vagyok, mert azt érzem, hogy ennek az ikondicsőítésnek a kényszere is csak egy a sok olyan elem közül, ami szó szerint öli a hitemet, és teljes szívemből kívánom, hogy bárcsak otthon lehetnék a Kelnél, Mécsesnél, Szent Andrásnál, ahol mindezen üres és monoton imák nélkül is lehetett gyakorolni a hitünket, ami amúgy sokkal élőbb volt, mint itt amilyen, és nem utolsó sorban lehetett szolgálni olyan területeken, aminek nemcsak értelme, de végül gyümölcse is volt. 

Mise után neki akartam fogni a konyhai szekrényajtók letörlésének, ahogy a nővér kérte tegnap, de hirtelen rájött az öt perc, és számon kérte az összes többi konyhai nagytakarításra vonatkozó feladatot is, amit nem is mára, hanem az elkövetkező három hétre mondott még a tegnap délután. Az elején azt hittem, hogy egyszerűen csak elfelejtette, hogy mit beszéltünk, ami könnyen megtörténhetett volna, de kiderült, hogy nem, és a lehető legszigorúbb követelő hangnemmel utasított arra, hogy mindent csináljak meg még ma: az összes pult letörlését, mindkét hűtőszekrény kipakolását és kitakarítását, az összes szekrény tetején lévő dolog levevését, lemosását, és a szekrények tetejének letörlését, a dolgok visszapakolását, a plafon szélén lévő pókhálók leszedését, és az összes szekrényajtó lemosását, mindezt pedig másfél-két óra alatt akarta elvégeztetni. Azt hittem megőrülök, mikor meghallottam, és amikor el akartam magyarázni neki, hogy melyik munkát melyik hétre adta ki múlt délután, és hogy ennyi mindent nem lehet ilyen rövid idő alatt megcsinálni, kiabálni és cirkuszolni kezdett, hogy márpedig csináljam és kész. Mondjuk egy idő után ő is belátta, hogy ez mégiscsak sok, és megkérte Tündét meg Andrást, hogy ők is segítsenek, így végül ők is konyhatakarításra kényszerültek, de hát nem volt mit tenni, ha a nővér ezt vette a fejébe, akkor ezt kellett csinálni. Gőzerővel dolgoztunk mind a hárman, hol az egyikünk mászott fel a szekrények tetejéhez, hol a másik, csináltunk mindent, ahogy tudtunk, hogy lehetőleg eredményesen és hamar menjen, így végül kb. másfél óra alatt mégiscsak meglett, de nagy munka volt, és egyedül biztosan estig sem lettem volna meg vele. A hangulatom amúgy végig borzalmas volt, és nagyon utáltam az egész házat, de különösen a nővérnek a makacsságát és szeszélyét, hogy minden csak akkor és úgy jó, ahogy a fejében van, és az sem egy stabil dolog, hanem akár három perc alatt is feje tetejére állhat a világ, és megváltoztathat minden korábban elhangzott mondatot. Mondjuk amikor kiment a konyhából, és a többiekkel maradtunk, elkezdtünk másféle dolgokról beszélgetni úgy takarítás közben, és az kicsit elterelte a figyelmemet, és Andrásnak a sok fárasztó poénja egy idő után kicsit fel is vidított, de akkor is az a gondolat volt a leghangosabb bennem, hogy HAZA AKAROK MENNI!!!, HAZA a saját közösségemhez, és azokhoz a testvérekhez, akikkel tudunk együtt szolgálni, és valóban teszünk is valamit, nemcsak vegetálunk egy házban, és lógatjuk a lábunkat, mintha semmi se lenne a világon, csak a házimunka, HAZA a saját városomba, ahol ismerőseim, barátaim vannak, akikkel találkozhatok, és valóban mély lelki beszélgetéseink is lehetnek, és ahol vannak programok, amikre elmehetek, és nem kell este tízkor bezárkózzak a szobámba, és nem utolsó sorban HAZA a saját lakásomba, ahol akkor takarítok, amikor kedvem tartja, és nem kell szívrohamot kapjak, ha egyetlen morzsa ott marad az asztalon, vagy egy kávécsepp kerül a pultra, hogy jaj Istenem, mit gondol majd rólunk a fél város, ha ezt valaki meglátja és elmondja másoknak. 

Miután végeztünk a konyhában, bementem a kápolnába imádkozni. Még mindig eléggé zaklatott voltam, és ez ima alatt se lett sokkal jobb. Mondjuk volt egy olyan benyomásom, hogy mégiscsak van valami értelme annak, hogy itt vagyok, de még mindig nem kaptam választ arra, hogy mi ez, és csak remélni tudom, hogy valamikor az egy év folyamán lesz legalább egyetlen olyan dolog, ami feltölt vagy ad valami olyasmit, amit otthon nem kaphattam volna meg, vagy én használhatok valakinek vagy csinálhatok bármi olyasmit, amire más nem lenne képes, hogy lássam az értelmét annak, hogy itt vagyok, és miért kínlódom végig ezt az időt, és hogy nem volt hiábavaló az egész. Egyelőre viszont még semmi nyoma sincs bármi ilyesminek. 

A nap hátralevő része szabad volt, s mivel tegnap este nagyon belemerültem az olvasásba, és befejeztem a német könyvet, amit még ideúton kezdtem el, következőként pedig a Narnia krónikáit akarom elolvasni angolul, de azt leghamarabb hétfőn tudom kivenni a könyvtárból, ezért a délutánt kötéssel töltöttem, és hogy ne legyen az túl unalmas csak úgy önmagában, közben filmet néztem. Lassan már megvan a fele a kardigánnak, egyre nagyobb, és ha így haladok, kb. két héten belül be is fejezem.

51. nap - angol bemutató

A tegnapi nap után ma nagyon vidáman keltem annál is inkább, mert reggel gyönyörűségesen szép idő volt. Felléptem gyorsan az internetre még ima előtt, és sikerült beszéljek anyuval arról, hogy mit kellene elhozzanak nekem Gyergyóból Kolozsvárra, és hogy mire lesz majd itt szükségem. Ima után ismét nagy rohanásban kellett reggelizni, s menni minél gyorsabban az angolórára, ahol bizonyos nyelvtani meg szövegértési feladatok után be kellett mutassuk a városunkat. Elővettem a plakátocskát a képekkel és vázlattal, amit éjszaka készítettem, felragasztottam a táblára, majd elkezdtem mesélni róla. Mivel kiderült, hogy csak két percet beszélhet mindenki, elég hamar leállítottak, de amit addig sikerült elmondani az úgy tűnt, hogy tetszett a többieknek, még ha el is követtem néhány hibát beszéd közben. A kínai lányok jöttek utánam, nagyon tetszett az, amit ők mondtak, mert nagyon érdekes volt, ahogy Mei Hongkongról és Bing a kis szigetről mesélt, ahol lakik. Rajnira is kíváncsi lettem volna, hogy mit mesél az indiai városáról, de ő Birminghamről írt, így az nem mondott sok újat, Asia meg nem a városról, hanem Pakisztánról mondott dolgokat, de elég általánosan, így abból sem tanultam sokat, de attól még érdekes volt a feladat, és hasznos is, mert rávilágított, hogy annak ellenére, hogy ez volt az első angol nyelvű "elődadásom", semmivel sem dadogtam többet, mint a legtöbb német szemináriumon, és ez nagyon meglepett, mert bár nem voltak nehéz szavak abban, amit mondtam, akkor is furcsának tűnik, hogy angolból majdnem olyan magabiztos tudok lenni, mint németből, még ha a szókincsem és tudásom nem is éri el annak a szintjét, mégis nagyon természetesen tudtam megszólalni. 

Ahogy az iskolából hazajöttem, se enni, se másra nem volt időm, mert mentünk is vissza Krisztával bevásárolni a hétvégére. Ez a kiruccanás eléggé hosszasra sikeredett, mert épp hogy visszaértünk kettőre a házhoz. A nővér szólt még tegnap este, hogy akar ma délután beszélgetni velünk, így sietni kellett, hogy ezt elérjük. Újra át akarta venni a házirendet az összes ostoba és unalmas szabállyal kihangsúlyozva minden apróságot, és utána még a tegnapi tanítását is elmondta még egyszer röviden, s nekem fordítani kellett, hogy biztosan megértsék a többiek is az üzenetét. Ahogy ennek vége lett, kaptam még néhány extra konyhai feladatot a hétvégére, majd elmentem úszni. Kicsivel többet voltam most a medencében, mint a korábbi két alkalommal, és jobban ki is fáradtam valószínűleg emiatt. Ahogy hazaértem, bementem imázni egyet a kápolnába, majd ettem, és nem sokra rá elmentünk Tündével misére a messzebbi templomba, mert pénteken nincs mise nálunk az Abbeyben, és ilyenkor mindig el kell menjünk a másik templomig, ami eléggé nagy séta, s mivel eléggé fáradt voltam már induláskor, egyáltalán nem hiányzott, de hát nem volt választásom. Onnan visszaérve olvastam még egy kicsit, majd lefeküdtem.

50. nap - az engedély

49. nap - munkaközvetítő

Ma volt az eddigi legfárasztóbb, de ugyanakkor legérdekesebb napom is. Úgy terveztem, hogy angolóra után hazamegyek, eszek valamit, imázok, délután ha kell, akkor leszedem az almát a kertben, majd írogatok néhány dolgot a számítógépen, aztán kötögetek, este meg olvasok, és egy viszonylag nyugodt, pihengetős napra számítottam, ehelyett eléggé zűrösre és pörgősre sikeredett. Ha valaki elmondta volna reggel, hogy estig kétszer Birmingham központjába is be fogok utazni, nem hittem volna el neki, pedig így lett. 

Az angolórán  többnyire az Egyesült Királyságról tanultunk, és ehhez a témakörhöz voltak különböző feladatok, meg egy hosszú és nehéz tesztet is meg kellett oldani. Ez után következett a szünet, amikoris én elfutottam az Abbeybe gyónni, mert szerdán és szombaton van meghatározva egy-egy félóra, amikor ott van a pap a templomban és lehet menni, így kihasználtam a szünetünket, mert már nagyon aktuális volt, hogy elmenjek egyet. Dickinson atya volt bent a gyóntatófülkében, és most is nagyon kedves és szeretetteljes volt, mint első alkalommal, olyan kedvesen és megértően beszélt, hogy egyáltalán nem szégyelltem még az angol dadogásomat se előtte, pedig szerintem elég szánalmas lehet, ahogy angolul próbálkozok ezekkel a dolgokkal, de akkor is nagyon jól esett az egész, és nagy örömmel jöttem ki a templomból. Visszasiettem az órára, hogy ne késsem le a második rész kezdését, majd ahogy véget ért mára az oktatás, hazamentem. 

A nővér azzal fogadott, hogy András munkakereséséről kezdett kérdezgetni, mivel valamelyik cég visszahívta, s szeretne tovább egyeztetni vele az állással kapcsolatban, így amikor ő is hazaért az óráról, akkor felhívta a nővér a céget, én meg fordítottam, mivel a titkárnő beszélt telefonon a nővérrel, a nővér velem angolul, én Andrással magyarul, majd visszamondtam a nővérnek angolul a választ, vagyis egy eléggé hosszú és bonyolult láncon keresztül haladt az információ a leendő munkaadó és munkás között, mivelhogy ketten is közvetítettük az üzenetet közöttük. A lényeg az volt, hogy ők szeretnék, ha András náluk dolgozna, és még ma be kell vinnie a CV-jét meg egyéb különböző papírokat, és ha minden rendben, akkor holnap mehet majd egy eligazításra a leendő feladataival kapcsolatban. Mivel a nővér ragaszkodott hozzá, hogy menjek Andrással fordítani, felmentem összeszedni a dolgaimat, majd miután a nővér adott pénzt a vonatra, hogy bemenjünk vele a központba, el is indultunk. A helyet elég hamar megtaláltam, viszont mint ott kiderült, egyáltalán nem olyan egyszerű a helyzet, mint reméltük, ez ugyanis egy munkaközvetítő iroda, amin keresztül ez a cég is dolgoztat, és ők szűrik ki a feltételeknek nem megfelelő személyeket, így már a második mondatnál vissza akartak minket fordítani, mivel legalább hathónapos munkatapasztalat szükséges náluk a jelentkezéshez, az pedig Andrásnak nem volt meg, de miután szóltunk, hogy nekünk pedig telefonáltak, hogy ő holnap már akár kezdhetne is, telefonált egyet a nő, majd valószínűleg megtudhatta, hogy valóban felveszik így is, mivel ahogy letette a kagylót, elővett egy nagy bog papírt, s mondta Andrásnak, hogy töltse ki. Kelletlenül vette át a paksamétát és kezdte egyik oldalt a másik után kitölteni. Amit el lehet képzelni, arra mind rákérdeztek az egészségi állapottól kezdve banki adatokig, de még rengeteg egyéb papír is volt, mint például rövid intelligenciateszt egyszerű logikai, nyelvi és matematikai feladatokkal, meg hasonlók. Ahogy mindennek a végére ért és beadta, kiderült, hogy munkaadói ajánlás nélkül semmit sem lehet csinálni, szóval ahhoz, hogy tovább tudta folytatni a bejelentkezést és holnap elmehessen a céghez, mindenképpen szüksége van egy ajánlásra, és mivel az előző munkahelyéről nem kaphat, mert az messze van, a nővér kellett írjon egyet. Ezzel eljöttünk, és siettünk visszafele, mert még aznap délután hatig vissza is kellett azt vigyük, így szedtük a lábunkat az állomás fele. Közben szerencsére eszembe jutott, hogy haza kéne telefonálni, hogy tudjon róla a nővér, és ha már vesztünk is egy fél órát az oda meg ugyanannyit a visszaúttal, legalább arra ne kelljen pluszba várjunk, hogy megírja, így amíg utazunk haza, már nekifoghat, és hamarabb meglesz. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mivel azután, hogy visszaértünk a házhoz, épp ittunk és faltunk valamit, és már kész is volt a papír, s fordulhattunk is vissza. Mondjuk ezt a plusz oda-vissza utat meg lehetett volna spórolni, ha a nővér előre megírja ezt, és leírja a bankszámlaadatokat is, ahogy a nő mondta a telefonban, hogy ezek kelleni fognak, de amikor rákérdeztem, és kértem, hogy írja meg, azt mondta, hogy nem fontos, és majd utólag is be lehet vinni, de mint kiderült, mégsem pont így volt a dolog, ezért még ma vissza kellett vinni a papírt. Közben az interjú miatt is aggódtam, amit korábban minden ott jelenlévővel elvégeztek, mert félő volt, hogy az angoltudással gondok lesznek, de ahogy odaértünk, szerencsére megoldódtak a dolgok. A nő, aki a délben ott volt, épp ellépett valahova, és szólt egy srácnak, hogy helyettesítse, az meg nagyon aranyos és kedves volt, mosolyogva kérdezett rá a hiányzó részletekre, aztán meg arra, hogy van-e Andrásnak nem tudom milyen biztonsági lábbelije meg fényvisszaverő mellénye, és mivel egyik se volt, mindkettőt adott neki csak úgy. Előkereste a megfelelő méretet, átnézett még minden papírt, és elment, az interjúra meg még csak rá se kérdezett, úgyhogy ezt megúsztuk. Közben visszajött a hölgyike meg egy másik nő, akik egy papírt adtak a címmel és időponttal, ahol meg kell jelenni holnap, de a biztonság kedvéért még le is rajzolták, hogy biztosan megtaláljuk. Miután mindez megoldódott, eljöttünk. A hazaúton még egyeztettünk erről meg néhány egyéb dologról. Igazából meglepő volt, hogy mennyire értelmes dolgokról is tudtunk ma beszélgetni, amikről amúgy általában nem lehet vele, és úgy érzem, hogy emiatt még egy plusz szempontból is nagyon eredményes volt a nap, hisz néhányszor lelki, hitbeli téma is szóba került. Nem utolsó sorban pedig valódi csoda, hogy eljutottunk oda, hogy valamelyik cég visszajelzett ilyen hosszú ideig tartó munkakeresés után, és hogy a mai nap bonyodalmas ügyintézéseit követően holnap valóban el is mehet a feladatokkal kapcsolatos bevezetőre és útmutatásra. Sajnos ő ezt egyáltalán nem értékeli, és elég negatívan látja a dolgokat, mert szerződése még mindig nincs, és bármelyik pillanatban visszamondhatják még, de én akkor is bízok benne, hogy nem volt hiábavaló a kéthavi imánk Tündével, és valóban meg is kapja ezt a munkát, ami remélhetőleg jó lesz, és meg fogja tudni tartani.

A hazaúton beléptünk még "fish & chips"-ezni, ami alatt továbbra is folyt a beszélgetés. Akkor épp a karizmatikusokat szidta, és bármennyire is szeretném, láttam, hogy nem tudom megértetni vele, hogy mi a lényeg, mert (akár a Bibliában is leírt) eléggé alapvető dolgokat nem fogad el kiindulva abból, hogy "a karizmatikusoknak nem lehet hitéletük, hisz az egész puszta illúzió és tömeghipnózis". Igazából nem tudok haragudni rá, amikor ilyeneket mond, egyszerűen csak sajnálom, hogy mennyire nem látja, hogy miről szól, és hogy még nem tapasztalhatta meg azt, amit mi, hogy még nem találkozott olyan bensőséges módon Istennel, hogy Ő megérinthette volna, és ilyenkor, amikor néha szóba hozza ezt a témát, mindig újra és újra azt érzem, hogy még többet kell imádkozzak érte, hogy ne az ítéletein keresztül nézze a világot, hanem megnyissa a szívét, és ő is átélhesse a Jézussal való találkozást. 

Ahogy visszaértünk a házhoz már annyira késő volt, hogy épp csak egy pár percre ülhettem le, már kellett is indulni vissza misére, hisz a délelőttiről lemaradtunk mindketten az angolóra miatt. Igazából most tudatosítottam, hogy reggel óta, ahogy elindultam az iskolába, egyáltalán nem álltam meg, egyfolytában rohanás volt, és csinálni kellett valamit. Akkora volt a nyüzsgés, hogy csak este tűnt fel, hogy végül se imára se másra nem volt időm abból, amit amúgy szerettem volna. Mise után tudtam egy kicsit megszusszanni, és lelassítani, ugyanis szépen sétálva mentem haza mindenfélén gondolkodva. Nagyon jól esett a kellemes langyos levegőben kint lenni. Olyan csodálatosan szép idő volt ma is, hogy kár lett volna sietni. Napközben is meleg volt, de most este meg különösen kellemes volt az idő. Az utolsó két-három nap végig nagyon kiváló volt az időjárás, meleg volt, napsütés, és kedves lágy szellő, a néhány héttel ezelőtti 13 fokhoz képest maga volt a nyár. Nagyon jól esett ez a kis séta, lassan mentem, hogy minél többet lehessek kint, kicsit nézelődtem még, aztán bementem a házba, és felmentem a szobába. Nagyon fáradt voltam, mert rengeteget rohantam ma, de mégis nagyon szép nap volt ez, és nem utolsó sorban eredményes. Őszintén remélem, hogy András valóban megkapja ezt a munkát, és szeretni fogja, és imádkozom érte, hogy felismerje benne Isten ajándékát.

48. nap - első "kocsmázás"

Ma több nagyon érdekes dolog is történt, az egyik mindjárt reggel, ugyanis szólt a nővér tegnap este, hogy nagyon fáradt, és szeretné kipihenni magát, így nekem kell másnap az imát vezetni, mert Kriszta dolgozni fog, és a házon belül én vagyok a nővér után a legidősebb elkötelezett tag. Őszintén szólva eléggé meglepett engem ez a váratlan feladat, de elvállaltam. Azt mondta, hogy eldönthetem, hogy a piros füzetes imák után a két rózsafüzért mondjuk vagy a zsolozsmát s azon kívül meg egyet énekelni is kell majd. Számomra egyáltalán nem volt kérdés, hogy a kettőből melyiket választom, így gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a zsolozsma nyert, mert bár még mindig nem zártam különösebben a szívembe, annyira nem idegesít, mint a rózsafüzér, és néha szép részek is vannak benne, így kis szerencsével még akár üzenhet is valamit.

Eléggé izgultam reggel emiatt, hogy nekem kell az imát vezetni, és sokkal hamarabb keltem, mint más napokon, előre lementem a kápolnába, és elővettem a könyveket. Megfelelő időben érkeztek a többiek is, majd elkezdtük. Az izgalmam ellenére minden nagyon jól ment az éneklést leszámítva, de az amúgy is minden nap borzalmas, mert András nem énekel, Tünde igen, de nagyon halkan úgy, hogy alig lehet hallani, s vagy a nővér énekel, én meg próbálkozom, vagy most, hogy ő nem volt lent, ketten Tündével próbálkoztunk nem túl sok sikerrel, meg hát az is akadály, hogy az a sárga énekeskönyv, amiből reggel szoktunk válogatni, elég kevés olyan dalt tartalmaz, amit ismerünk, s így nemcsak a hangunk miatt nehéz korán énekelni, de unalmas is mindig ugyanazt a néhány dalt ismételni. 

Ima után reggeliztünk, majd elmentünk misére. Úgy tűnik, hogy keddenként továbbra is van zene amíg kiteszik az Oltáriszentséget, mert ma ismét felcsendült az egyik szép Ave Maria, amelyik nekem a legjobban tetszett, és nagyon jól esett hallgatni, de mégsem tudtam túlságosan örülni neki, mert nagyon elkeserített, hogy ma volt itt utoljára Joseph atya, a zimbabwei fekete pap, aki annyira kedves és aranyos volt végig, és mindig olyan jó dolgokat mondott prédikációban is, meg amikor külön vele beszéltem akkor is, és nagyon sajnáltam, hogy elmegy, így jóformán egész szentségimádás alatt az egereket itattam, s mikor kijöttem a templomból, utána se lett sokkal jobb kedvem. 

Délben segítettem Andrásnak újraszerkeszteni az önéletrajzát, mert a nő a Jobcenternél már sokszor visszadobta különféle hiányosságok és hibák miatt, és megígértem neki, hogy segítek újraírni, így majdnem két órát dolgoztunk vele, míg emberelévaló állapotra tudtuk hozni, bár az angol nyelvtani hibákért még így se tudok felelősséget vállalni, szóval még mindig nem tökéletes. 

Délután imacsoport volt, ami utánra most külön teázást is elő kellett készíteni, és megkínálni a jelenlévőket mindenfélével. Ezt követően gitároztam egy keveset, majd ebéd után elmentünk a fiatal felnőttek imacsoportjára. Most kétszer annyian voltunk, mint a múltkor, és legnagyobb örömünkre az a fiatal Joseph nevű srác is eljött, akit többnyire a szülei hordoznak magukkal a különböző lelki programokra. Azon kívül volt még egy szintén Joseph nevű srác, és a múltkori lányon kívül (Jacqueline) még két másik, egy szőke meg egy barna, így Paullal együtt, aki a csoportot vezeti, kilencen voltunk. Az elején volt egy kis jégtörő, egy érdekes, és eléggé elgondolkodtató példaszerű feladvánnyal, amiről beszélgettünk utána egy keveset, majd most is hallgattunk egy dalt, amit ezúttal két kiscsoportban beszéltünk meg. Én a két sráccal, és a múltkori lánnyal kerültem egy csoportba, ezért mondta is Paul viccesen, hogy a 3J és E csoport. A dalhoz nem nagyon tudtam hozzászólni, mert valahogy mindig az az érzésem, hogy a szavak nagyrészét értem, de nem tudom, hogy nincs-e valami mögöttes jelentése is a soroknak, hisz dalszövegekben sok a metafora, meg utalás, tehát nem vagyok biztos benne, hogy valóban átjön mindig az üzenet, így ehhez nem sokat fűztem hozzá, viszont utána volt egy másik csoportos feladat is, amikor külön teremben voltunk, és egy plakátra fel kellett vázoljuk, hogy milyen szerintünk egy jó plébánia. Ahogy összedugtuk a fejünket és erről tanácskoztuk, több ötletem is volt, ami tetszett nekik, és felkerült a lapra, így végül én is kivettem a részem a csapatmunkából. Miután kiértékeltük és összevetettük a két plakát tartalmát, volt egy kis elmélkedés egy gyönyörű dalra.

Végezetül elmondtunk még néhány imát, meghallgattunk még egy dalt, ami szintén nagyon tetszett, és nagyon találónak is éreztem, majd zártuk az alkalmat, azonban nem búcsúztunk el, mert kocsikkal elmentünk egy nem túl messze lévő kocsmához, ahova beültünk inni valamit és még egy kicsit beszélgetni, ismerkedni. 

Tünde nem jött velünk, ahogy Jacqueline se, viszont a többiek igen. Krisztával gyümölcslevet ittunk, a többiek meg mindenféle egyebet. A szőke lány ült velem szemben, Kriszta a bal oldalamon, és jobb oldalt a az asztalfőn a szőke hajú Joseph, akivel ma találkoztunk először. A többiek az asztal túlsó felénél ültek, és nem igazán lehetett hallani, amit beszéltek, mert volt egy kis alapzaj. Az elején többnyire a srác meg a szőke lány párbeszédére próbáltam figyelni, egyszerűen csak azt próbáltam követni, amiről beszélnek, ami nem volt mindig egyszerű, mert anyanyelvi beszélőkként eléggé gyorsan, és nem mindig teljesen érthetően ejtették ki a szavakat, de mégis örültem neki, hogy nagyjából értettem az elhangzottakat, majd egy idő után kérdezett tőlem is valamit a lány, amire válaszolva elkezdtek kérdezgetni, hogy honnan is jövök, meg milyen nyelveket beszélek, s így rátértünk a különféle kulturális kérdésekre és témákra, de miután befejeztük, ismét valami olyanról kezdtek beszélni, amihez nem nagyon tudtam hozzászólni, de nem haragudtam emiatt. Egyszerűen jól esett már csak az is, hogy ott vagyok az emberek között, és ha nem is beszéltem sokat (amit amúgy otthon se nagyon tettem korábban, mikor beültünk valahova), végig követtem a társalgást, figyeltem rájuk, és egyszerűen jó érzés volt csak úgy ott lenni. Egy idő után aztán, úgy kb. tíz fele feloszlott a társaság, mivel először (az általunk is ismert) Josephért jöttek a szülei, aztán meg mind szedelőzködni kezdtünk. A szőke lány nagyon kedves volt, és felajánlotta, hogy hazavisz bennünket, így elég hamar visszaértünk a házhoz, majd utána lefeküdtünk.

47. nap - füzetecske ajándékba

Ma reggel a mise után ismét volt szentségimádás, azonban sajnos most is zene nélkül, de azért átültem a szélső padsorba, hogy látni lehessen a kápolnában levő Oltáriszentséget. Elég rossz hangulatom volt, mert reggel vitáztunk egy keveset a nővérrel a kenyérről meg egyebekről, meg továbbra is sokszor problémáim vannak az ittlétemmel, szóval elég rossz kedvem volt. Egyszerűen ültem a padban, de nem ment se az ima se semmi. Más padokban is ültek itt-ott emberek, és így az előttem levőben is volt egy bácsi, aki imádkozott, de igazából csak akkor tűnt fel, amikor felállt, s elindult kifele, ugyanis ekkor megállt mellettem, s átnyújtott egy kis füzetecskét, s azt mondta, hogy nekem adja. Kérdőn néztem fel rá, mert nem nagyon értettem a dolgot, nem azt amit mondott, hanem azt, hogy mi ez, és miért adja, de nem magyarázott semmit, hanem csak azt mondta, hogy tartsam meg, és elment. Bizonytalanul utánarebegtem még egy köszönömöt, de igazából még mindig az első meglepetés hatása alatt voltam. Csak ültem, és pislogtam, s néztem, hogy akkor most mi ez. Egy apró kis füzetecske volt, benne többnyire szövegek, s hogy lássam, hogy mi az, elolvastam, mit ír a hátán. Ott is volt néhány szép gondolat, de úgy döntöttem, ha már ideadta, biztos jelent valamit, ezért elolvastam az első oldalon lévő szöveget is, viszont ennél nem nagyon jutottam tovább, mert ez eléggé betette az ajtót. Szabadfordításban kb. ez állt rajta (kiemeltem azokat a részeket, amik nagyon megfogtak):

Fiatal apostolok által nagyon erőteljesen fog kiáradni a kegyelmem és kivezeti a többi fiatalt a sötétségből. Hatalmas tervem van a fiatalok számára. Én hívlak téged? Igen. Én hívlak téged. Már érzed a remegést a lelkedben, ahogy olvasod ezeket a szavakat. Én veled vagyok. Sosem hagylak el téged. Csatlakozz fiatal apostolokból álló csapatomhoz, és olyan örömöt és békét adok neked, amilyet sosem ismertél korábban. Minden bátorság és erő a tied lesz. Veled együtt visszavezetjük ezt a világot az Atyához. Megáldom a családodat és minden kapcsolatodat. Elvezetlek téged a Királyságomba. Csak te tudod végrehajtani azokat a feladatokat, amiket rád bízok. Ne utasíts el! Én a te Jézusod vagyok, és szeretlek téged. 

Elolvastam ezt a részt, és úgy maradtam, mint a fogorvosnál. Nem tudom, hogy milyen füzetecske ez azt leszámítva, hogy keresztény, és katolikus templomban adta egy katolikus bácsi, de azt tudom, hogy mit éreztem akkor, amikor elolvastam ezeket a sorokat, ugyanis számos kérdésre adott választ, amik az utóbbi napokban-hetekben foglalkoztattak, és ugyanakkor annyira erősen éreztem, hogy nekem szól, hogy semmi kétségem sem volt afelől, hogy valóban Isten indította a bácsit, hogy pont most nyomja a kezembe, amikor ennyire bizonytalan és elcsüggedt voltam. Ami le volt írva benne, az tény, hogy teljesen általános, és mindenki számára ugyanúgy igaz lehet, mégis éreztem, hogy az egészen konkrétan nekem is szól, és valóban nagyon megerősített. Nem tudom, hogy ki volt a bácsi, az se biztos, hogy megismerném, ha újra látnám, viszont az biztos, hogy nagy jót tett velem azzal, hogy ezt nekem adta, mert lelkileg nagyon sokat jelentettek nekem ott ezek a szavak, és teljesen más lelkiállapotban hagytam el a templomot, mint ahogy beérkeztem. 

Ahogy visszaértünk ezután a házhoz, szokás szerint tizenegy órai teaszünet következett, ami meglehetősen hosszúra nyúlt, mert a nővér nagyon beszédes kedvében volt, és miután leszidott az egyik szombati incidensük miatt, utána még egy olyan másfél órát mesélt mindenféle történeteket, hogy mikor milyen volt Magyarországon, Romániában, hogy vették ott a házat, meg ilyeneket. Nem volt amúgy unalmas, csak nagyon hosszú, és egy kis idő után kicsit fárasztó is, de mivel legalább neki nagyon jó kedve lett tőle, elviseltük a dolgot. Nekem amúgy konyhatakarítós napom volt, majd elmentünk Tündével kivenni a nővér meg az ő gyógyszereit, de onnan én nem jöttem vele haza, hanem egyből elmentem úszni, mert úgy döntöttem, hogy ha már ennyire jó a medence, akkor hetente legalább kétszer mindenképpen elmegyek, és a hétfőt meg pénteket határoztam meg úszós napnak, és amennyiben lehetséges, szívesen csinálnék még szerdán is valamilyen sporttevékenységet, de kezdetnek az úszást mindenképpen szeretném. Most is nagyon jól esett a vízben lenni, de mivel most kevesebbet álldogáltam, és sokkal többet úsztam, elég alaposan elfáradtam. Már akkor éreztem, hogy elég rendesen megdolgoztattam az izmaimat, ahogy ott tempóztam a vízben. Igazából most sem ültem sokat csak úgy nagyjából félórát, de jóval több volt benne a konkrét úszás, amit még utána is éreztem, mert szabályosan fájt a lábam, ahogy itthon mentem fel a lépcsőn.

Délután ebédeltünk, most kivételesen Kriszta főzött, mert elcserélte Andrással a mai napot, és lasagnát készített, ami nagyon finom lett.  Ez után már nem volt semmilyen közös program mára, úgyhogy felmentem a szobámba, és miután elrendeztem néhány dolgot, kötögettem még egy keveset.

46. nap - vasárnapi séta

Mint minden vasárnap, ma is nekem kellett főzni, viszont ez egyáltalán nem olyan vasárnap volt, mint a többi, ugyanis mivel a tegnapi lelkinapra sokan hoztak mindenféle süteményt meg édességet, úgy döntöttem, hogy nem fogok sütni, maximum egy pudingot csinálok majd, így nyugodt lelkiismerettel aludtam tovább, mint más heteken, és miután felébredtem, utána se öltöztem fel egyből, hanem még ott maradtam egy kicsit az ágyban, lustálkodtam, és olvastam egy fejezetet abból a könyvből, amit már rég be szeretnék fejezni, és amúgy nagyon izgalmas is. Annyira jól esett, hogy végre két hónap után nekem is volt egy olyan vasárnap reggelem, hogy nem kellett korán keljek, s egyből nekiálljak főzni, hanem volt egy kis időm lazítani, pihengetni az ágyban, ahogy ezt vasárnap reggel illene. Nagyon feltöltött ez a plusz egy órácska is, aztán mégiscsak összeszedtem magam, felöltöztem, lementem a konyhába, reggeliztem, és nekiláttam az ebéd előkészületeinek. A mai menü szíves-zúzás zöldségleves volt lecsóval. Elgondolkoztam rajta, hogy lehet, hogy nem kellett volna két ennyire zöldséges étel egymásután enni, de már megvoltak a hozzávalók, úgyhogy ez maradt. Szépen felvágtam minden zöldséget a leveshez, és külön tálban a másodikhozvalókat, majd mikor elérkezett az ideje annak, hogy feltegyem főni, meggyújtottam a tüzet, és mindent megfelelő sorrendben elkészítettem. Úgy számítottam ki az időt, hogy sokkal többet számoltam a főzésre, mint otthon, mert azt figyeltem meg, hogy itt több ideig készülnek az ételek, de hogy mégis forró lehessen majd a nővérnek, tehát ki se hűljön a végén. Az elején, amíg a zöldségekkel dolgoztam, addig arra figyeltem, hogy minden minél hamarabb elő legyen készítve, aztán a főzés elkezdése után, mikor ott kellett álljak mellette és kevergessem, akkor jöttem rá, hogy mivel onnan nem tudok már elmozdulni, nem fogom tudni a pudingot is megcsinálni, így végül lemondtam róla, és reméltem, hogy ízleni fog a többieknek az étel, és elnézik nekem, hogy most az egyszer nem sütöttem semmit, hisz amúgy tényleg van a házban elég édesség, amúgy meg szörnyen sok időt elvesz ez a tésztakészítés, mert több, mint két órát nyertem vele, hogy most nem sütöttem semmit, s azért egyáltalán nem mindegy, hogy az ember öt órát főz vasárnap és egyfolytában sürög-forog a konyhában, vagy csak két és felet, mert tényleg nagyon fárasztó vasárnap reggel csak azért korábban felkelni, hogy háromfogásos ebédet produkálj. Tény, hogy nem fogom tudni ezt mindig megcsinálni, hogy ne készítsek semmilyen desszertet, de most akkor is nagyon jól esett, hogy két hónap után volt nekem is egy kicsit vasárnapiasabb vasárnapom kevesebb munkával és több pihenéssel, hisz a többi nap is mindig rohanás, és ez az egy lenne, amikor lazítani lehetne, csak nekem ez a nap még húzósabb a főzés miatt, mint a többi, úgyhogy eddig nem nagyon volt lehetőségem pihenni, amióta így felgyorsultak a dolgok. 

A lényeg az, hogy az ebéd végül (kb. tíz perc késéssel ugyan, de) elkészült, és bár a leves nem tetszett mindenkinek, a nővér pedig még csak meg se merte kóstolni, a második osztatlan sikert aratott, mert nemcsak látványosra, de finomra is sikerült, a desszert miatt meg semmi gond sem volt, mert kb. három különböző opciót sorolt fel a nővér, hogy mi közül lehet választani ebben az esetben, és senki sem neheztelt amiatt, hogy ezt most kivételesen kispóroltam a vasárnapi ebédből. Ahogy befejeztük az evést, mondta a nővér, hogy menjünk ki valamerre sétálni, hogy legyünk a levegőn, mert gyönyörűségesen szép napsütés volt, és nem lehet tudni, hogy lesz-e még idén ilyen, úgyhogy javasolta, hogy menjünk a parkba. András sehova se akart menni, Kriszta meg inkább a kertbe kívánkozott, így azt mondta, hogy akkor menjünk ketten Tündével legalább ide a közeli parkba. Megbeszéltük, hogy elmegyünk majd, de csak kicsit később, úgy négy óra fele, mert egyszer kicsit meg akartam pihenni, s ő is tervezett még előtte valamit. 

Ahogy befejeztük a mosogatást, Kriszta kölcsönadott nekem három DVD-t, mert a napokban beszélgettünk a BBC-féle Büszkeség és balítélet filmváltozatról, és mivel én azt még nem láttam, ő pedig megvette itt Angliában, el akartam kérni, hogy megnézzem, és most ideadta egy másik filmmel együtt. Mondta, hogy ő nem tudja megállni, hogy ne nézze végig mind a hat részt, ha egyszer elindítja az elsőt, így arra gondoltam, hogy már most délután megnézem az elsőt, s ha nagyon izgalmas, akkor este majd folytatom, közben pedig tovább tudom kötni a kardigánt, így azzal is haladok majd. Elindítottam hát az első részt, de egy eléggé fontos mozzanatnál ért véget, így utána egyből megnéztem a másodikat is, és egyáltalán nem bántam, hogy Tünde még nem jelentkezett, hogy induljunk a parkba. Közben a kötögetéssel is elég jól haladtam, viszont a második rész végénél megállítottam a lemezt, mert ha el akartunk menni sétálni, akkor már nagyon indulni kellett volna, hogy visszaérjünk még időben az esti misére, mert legalább húsz percre van a park. Lementem hát Tündéhez. Mondta, hogy nekifogott közben valaminek, s eléggé belefeledkezett, viszont mostmár lehet, hogy nem jön. Én is kicsit elbizonytalanodtam, mert csábított vissza a film meg a kötés a szobába, de kint valóban gyönyörű idő volt, és a néhány hét esőzés után megtanultam nagyon értékelni a szép időt, így valóban nagyon sajnáltam volna kihagyni ezt a (talán) utolsó lehetőséget egy kellemes őszi sétára, ezért összeszedtem magam, és elindultam. Csodálatos idő volt, a park gyönyörű, és ért a szeder, úgyhogy szedtem egy keveset egy műanyag dobozkába a többieknek is. Hatalmasat kerültem, rengeteg szépet láttam, és nagyon tetszett, ahogy az esti nap megvilágítja a fákat, bokrokat. Íme egy kis ízelítő:

Vasárnap lévén a napi programhoz az elköteleződésünk óta az esti közbenjáró csoport is hozzátartozik, múlt héten csak azért maradt ki, mert magyar mise volt, és az időben egybeesett ezzel, most viszont újra ott voltunk este a kápolnában, ahogy két héttel ezelőtt is. Az alkalom most valahogy sokkal jobban tetszett, mint a múltkor, talán azért, mert mostmár itt is tudom, hogy kb. mire lehet számítani, és már nem annyira zavartkeltően új minden, hanem egy icipicit magabiztosabban kezdtem mozogni közöttük is, bár még mindig az a furcsa érzésem van néha, hogy kinéznek maguk közül, pedig semmi jelét nem mutatták annak, hogy nem fogadnak szívesen. Lehet, hogy ez csak nekem tűnik így, de még nem érzem magam közéjük tartozónak, és olyan, mintha nagyon kilógnék a sorból. A dicsőítés amúgy nagyon tetszett, s velük egyre inkább tud tetszeni a hangszermentes dicsőítés is, és az ima sem zavart most annyira, mint a múltkor, amikor egyszerűen azt sem értettem, hogy mi történik körülöttem. Minden szempontból jobban telt most, mint két hete, viszont nem bántam azt se, hogy a végéről megint ki kellett jöjjünk. Felmentem a szobámba, és megnéztem a délutáni film további részeit egészen a legvégééig, közben pedig egy kisarasznyit kötöttem a kardigánba, ami hatalmas haladásnak számít egy este alatt.

45. nap - lelkinap a háznál

Ma reggel elég nehezen ébredtem fel, és nagyon kellett siessek, hogy elkészüljek az imára. Csak a legfontosabbakat mondtuk el a piros füzetből, mert még elő kellett készíteni néhány dolgot a lelkinapra a vendégek fogadásához. Gyorsan reggeliztünk, elvégeztük az utolsó simításokat, majd elmentünk misére. Ahogy onnan hazafele jöttünk, már ott állt egy kocsi az udvaron, és elég hamar érkezett a többi is. Elkezdtek érkezni az emberek, és a szentségimádásos hétvégéhez hasonlóan most is kávéval és teával kellett kínálni őket angol módra tejjel és keksszel. Mire mindenki megkapta az innivalóját, amit kért, újabb emberek érkeztek, és tovább zajlott a nyüzsgés. Én személy szerint nagyon szeretem, amikor ilyen rendezvény van, és vendégek jönnek, mert valahogy megtelik élettel a ház, és teljesen más ilyenkor minden, hisz más emberekkel is találkozhatunk, s még ha nem is beszélgetünk túl sokat, mert többnyire leköt a tea- meg kávékiszolgálás, akkor is jó érzés, hogy társaságban vagyunk. Amúgy mindenki nagyon kedves, aranyos, mosolygós, tehát tényleg öröm ezeknek az embereknek programot szervezni. Ahogy eltelt egy kis idő, szólt a nővér, hogy akkor fogjunk neki, így lassan beszállingóztunk a terembe, helyet foglaltunk, majd rövid bevezetővel és dicsőítéssel kezdtük a programot. Ismét Ray jött el a szép kék gitárjával, aki a 40 órás szentségimádáskor is itt volt délben. Annak ellenére, hogy most sem vezette úgy igazán a dicsőítést, csak egymás után énekeltük a dalokat, nagyon jól esett, és én is mosolygós lettem tőle, közben meg figyeltük, hogy az emberek továbbra is egyre csak jönnek. Már amikor bementünk a kápolnába, akkor többen voltunk, mint a múltkor a hétvégén, és azután is folyamatosan érkeztek a résztvevők. Már a harmadik sor plusz szék került be, meg egyre inkább kezdtük feltölteni az összes üres helyet székkel, de ez sem volt elég, hisz egy adott ponton több, mint negyvenen voltunk. Az ebédszünet előtt hárman már a kápolnán kívül is ültek, és a nyitott ajtón keresztül hallgatták a nővér tanítását. Amúgy ezt is eléggé furcsának találtam. Tartalmilag jó dolgokat mondott, és tényleg nagyon pozitívan, biztatóan mesélt a szentségről, a Szentlélek kenetéről, meg a csodákról, viszont most is rengeteg olyan dolgot vett teljesen természetesnek és egyértelműnek, ami amúgy egyáltalán nem az, és láttam időnként néhány megrökönyödött arcot. Nekem személy szerint nem volt új abban, amit mondott, viszont mégis megérintett néhány dolog, amiken még el kell gondolkozzak a közeljövőben, azon kívül pedig néhány imánál valóban éreztem a kenetet is, amiért imádkozott, és tudtam, hogy ez valóban áldásosabbá teheti majd a további szolgálatokat, mert több olyan területért is imádkozott, amikben vagy tevékenykedek már, vagy elhívást érzek rá, így valóban aktuális volt a számomra is. Napközben amúgy volt még egy ebéd- és egy második tea- és kávészünet is, amikor ugyanazt végigcsináltuk megint, mint a reggel, vagyis mindenkit végigkínáltunk innivalóval, meg időnként pár emberrel váltottunk még néhány szót. Nagyon szimpatikusnak találok itt több személyt is, és néhányukkal eljutottunk egy párperces kis társalgásig, mint például az egyik lánnyal meg az apukával a fekete családból, akik csütörtökönként is szoktak járni, és nagyon aranyosak, meg még néhány bácsika is kérdezgetett pár dolgot, és délután, amikor az utolsó szünet volt, akkor eljutottam életem legelső normális angol nyelvű beszélgetéséig is. Van egy fiatal srác, akit mindig hordoznak a szülei különböző programokra és imacsoportokba annak ellenére, hogy ő nem igazán kívánkozik ezekre a helyekre. Elhozták a múltkor a 40 órás szentségimádásra is este, de látszott, hogy nem igazán szerette, el szokták hozni a csütörtöki csoportba is, és a múltkor a 2. péntekibe is elhozták, oda viszont ők már nem jöttek be. Akkor az alkalom végén kérdezett rá, hogy jártam-e már egyetemre, vagy ezután fogok, és elmondtam neki, hogy mit végeztem, de annál tovább nem beszélgettünk, ma viszont mivel láttam, hogy nagyon unatkozik egyedül, a szünetben miután már mindenki megkapta az innivalóját, leültem mellé, és megkérdeztem, hogy szomorú, vagy csak unatkozik. Szándékosan nem akartam azt kérdezni, hogy hogy telik, mert először is a vak is látja, hogy neki nem túl jól, másodszor, meg akkor könnyen elintézhette volna a választ egy tipikus angol tapintatos kijelentéssel, így viszont komolyabban elgondolkodott a válaszon, s a második kérdés után egész jó beszélgetés alakult ki. Nagyon kellett figyeljek, hogy megértsem amit mond, arra meg még inkább, hogy hogy fogalmazzam meg, amit mondani szeretnék úgy, hogy ő is megérthessen, s lehetőleg azt is mondjam, amit akarok, s ne valami hülyeséget, de ahhoz képest, hogy ez volt tényleg az első olyan beszélgetésem, ami nem valaminek az elintézéséről szól vagy arról, hogy "hogy vagy?", "hogy tetszik itt?" "meddig maradsz:?", ahhoz képest egészen jó volt, s nem csak nekem volt sikerélmény, hogy képes voltam angolul kommunikálni, és megértetni magam valakivel, de láttam rajta, hogy ő is hálás a társaságért, mert egész álló nap egyedül ült vagy bent a kápolnában, vagy itt az ebédlőben egy széken, hisz a szülei mind az ismerősökkel voltak, neki meg nem sok társasága akadt. A beszélgetés amúgy annak ellenére, hogy eléggé egyszerű mondatokból állt (főleg a részemről), mégis egészen izgalmas volt, mert több dolog is szóba került az utazástól az idegennyelvekig, és valóban tartalmas is volt, nem csak üres csevej az időjárásról. Nekem minden esetre nagyon jól esett, és láttam, hogy ő is hálás volt érte, így nagyon örültem a lehetőségnek, aztán kis idő után elbúcsúztam, mert mennem kellett a dolgomra, Kriszta meg azonnal fel is váltott, és odaült a helyemre beszélgetni vele. 

Ahogy lejárt délután a program, hamar összetakarítottuk a szemetesebb helyeket a házban, majd öltöztünk, és elmentünk egyet enni oda, ahol a Tünde születésnapján is voltunk, mert az egésznapos program miatt nem igazán volt sem idő, sem lehetőség főzni, és mivel korábban valaki támogatott minket egy kis ételrevalóval, elmentünk belőle "carvery"-t enni. Én végigettem ugyanazt a menüt, mint a múltkor. A húsok most is nagyon finomak voltak, és mivel elég nagy mennyiségű krumplit tettem hozzá, nagyon jól laktam, viszont mégis szorítottam a végén egy kis helyet a desszertnek, ami egy hatalmas méretű fagylaltból állt. Az ajánlat alapján kaptunk egy kelyhet, amibe annyi fagyit tehettünk, amennyi jól esik, nem csoda hát, hogy akkora adag lett, mint amekkorát még sosem ettem meg eddig egyszerre, viszont nagyon finom krémes volt, úgyhogy kár lett volna kihagyni annak ellenére, hogy már akkor éreztem, hogy nem tett jót a torkomnak. Nagyon jóllakottan érkeztünk vissza este, és mivel volt még egy kis idő a lefekvésig, nekifogtam a kardigánnak, amit kötni tervezek, és annyira belejöttem, hogy nem csak a szemeket szedtem fel, mint ahogy először gondoltam, hanem egyik sort kötöttem a másik után, úgyhogy mire letettem, három centi már el is készült belőle, így még az a sikerélményem is megvan mára, hogy valamit saját magam számára is tettem, és még ez is belefért ebbe a mozgalmas napba.

44. nap - első úszás

Ma is nagyon mozgalmas, de ugyanakkor nagyon is jó napom volt. Reggeli imával kezdtük, mint mindig, majd siettünk az evéssel, mert angolórára kellett menjünk Tündével. Olyan jó érzés volt iskolába menni, előjöttek a régi emlékeim, mikor reggel siettem az órára, hogy ne késsek el, de ugyanakkor ez sokkal jobb volt, mert nem kényszerből mentünk, mint néhányszor előfordult korábban, amikor olyan óra volt az első, amit nem szerettem, hanem mindketten szívesen indultunk oda tanulni, s mivel még az idő is szép derült volt, határozottan jó kedvem lett. Ahogy odaértünk az iskolához, kiderült, hogy valami furcsa véletlen folytán mindkettőnknek ugyanabban a teremben kellene órája legyen, természetesen külön csoporttal és tanárral, de a terem azonos, így eltelt egy kis idő, míg kitalálták, hogy a mi csoportunkat küldik máshova, és vissza is mentünk az első épületbe, abba a terembe, ahol a szintfelmérő vizsgánk is volt. Amúgy ma is csak öten voltunk, amit én amúgy nem bántam, mert nagyon barátságos, otthonos volt a légkör, és nagyon megkedveltem a csoporttársaimat, viszont mondta a tanárnő, hogy 8 személy alatt nem szoktak csoportot indítani, ezért fel fogja hívni a hiányzókat, hogy jönnek-e, mert amennyiben nem, nem biztos, hogy folytatni tudjuk az órákat, ami nagy kár lenne, ezért szeretném, ha csak előkerülnének, vagy ha nem, akkor jó lenne, ha maradhatna minden így is, ahogy most van, mert nagyon megkedveltem ezt a csoportot annak ellenére, hogy ma az egyik pillanatban azt tudatosítottam, hogy minden bizonnyal én vagyok az egyetlen keresztény köztük, ami valahogy azért furcsa, mert korábban sosem voltam ilyen helyzetben. Persze ennek az oktatás szempontjából semmi jelentősége, és ettől még ugyanúgy kedvesnek találom őket, csak azért furcsa belegondolni, hogy az, amit én eddig természetesnek vettem, az valószínűleg számukra nem mindig az. Az óra amúgy ma is tetszett, az elején most is csak beszélgettünk, hisz egészen decemberig csak a hallás alapján történő megértést és beszélgetést fogjuk gyakorolni, úgyhogy nem is csoda, hogy minden ekörül forog, és az összes többi tevékenység, csupán járulékos emellett. Az elején a különböző ételekről és étkezési szokásokról beszélgettünk, és erre vonatkozólag kellett körbekérdezzük egymást. Ez nagyon érdekes volt, mert nem csak a konkrét válaszokat hallottuk egymástól, hanem valóban sok más különlegességet is meséltek egyesek, és ez alapján egymást is jobban megismerhettük, meg a más kultúrákba is bepillantást nyerhettünk, így például megtudtam, hogy a kínaiak tegnap valamilyen holdünnepet ültek, aminek keretén belül különleges vacsorát szoktak enni, ami Bing családjának esetében bárányhúsból, zöldségekből, halból, disznósültből és az úgynevezett holdsüteményből állt. Miután ezek a kérdezgetős feladatok lejártak, volt még egy nyelvtani rész, ahol különböző szófajokat és nyelvtani fogalmakat kellett megnevezni a meghatározás alapján. Ez amúgy egyáltalán nem volt könnyű, mert néhány magasabbszintű nyelvtani fogalom is volt benne, amit sok egyetemet végzett ember sem tud szerintem, de nekem szerencsére  nem okoztak gondot, mert csak a nyelvészeti órákra kellett visszaemlékezzek, és annak ellenére, hogy bizonytalan voltam az elején ezeknek a szakkifejezéseknek a kiejtésében, mivel hogy csak német és magyar nyelvészetet tanultam eddig, rá kellett jöjjek, hogy a tudásom itt is maximálisan használható, hisz szinte minden nyelvészet a latin alapú kifejezéseket használja ezekre a fogalmakra, így csak a hangsúly változik helyenként, a szó önmaga csak nagyon ritkán. A tanárnő nagyon meglepődött, hogy ezeket mind tudtam, mert ő eredetileg csak a meghatározásokat adta ide, hogy próbáljuk kitalálni, milyen szót írnak le, és ahhoz, hogy az egészet meg tudjuk nevezni, ahhoz adott volna később egy külön listát csak a fogalmak nevével, de nekem anélkül is ment a dolog, viszont mivel nem mindenki tanult korábban nyelvészetet vagy akár egyszerű nyelvtant (sőt rajtam kívül senki), nekik nagyon nehéz volt ez a feladat, és a következő is, amikor egy szövegből az aláhúzott szavaknak kellett meghatározni a szófaját. Ez után mondta is a tanárnő, hogy úgy néz ki, nekem ettől arrafele külön nyelvtani feladatokat kell hozzon, mert amit nekik tanítania kellene, azt én már tudom, s akkor majd valami nehezebbet fog adni. Ez után volt még némi adminisztrációs elintéznivaló, majd véget ért az óra. 

Megvártam Tündét, hogy ő is kijöjjön, mert megkért a nővér, hogy ahogy végzünk, menjünk ki a főutcára imádkozni az emberekért, és mivel még mindig szép idő volt, semmi okunk nem volt nem menni, ugyanakkor egyúttal néztünk még neki valamilyen téli lábbelit, de nem igazán találtunk. Ez után visszamentünk a házhoz. Ettem valamit, majd készültem, hogy összeszedjem a dolgaimat és elmenjek úszni, mert már hetek óta tervezem, hogy kipróbálom, és végre nekifogok sportolni valamit, mert az itteni egészségtelen táplálkozás nagyon meglátszik mindenkinek az alakján (s ha ott nem is egyből, a mérlegen mindenképp), azon kívül meg az immunrendszeremnek is szüksége van a testmozgásra és a kondíciómra is ráfér a javítás, tehát már nagyon szükséges volt valami sporttevékenységnek nekifogni, és most, hogy már be vagyunk íratva a sportközpontba, már semmi akadálya sincs ennek. Mivel az ingyenes használati lehetőség csak az úszás esetében van olyankor, amikor a mi programunkkal is össze lehet egyeztetni, úgy döntöttem, hogy ma kipróbálom ezt. Kicsit tartottam tőle, mert nem nagyon tudtam, hogy mire számíthatok, mert se azt nem tudtam, hogy a medence mélysége milyen, se azt, hogy a hőmérséklete mennyire emberbarát, ugyanis beiratkozáskor csak annyi volt kiírva egy lapra, hogy 30 méter hosszú úszómedence, de az még semmit sem jelent, viszont aggódtam, hogy ha rendes úszómedence, akkor kb. két méter mély lehet, és valószínűleg nagyon hideg a vize, úgyhogy most valóban csak a helyet felmérni mentem, hogy mennyire lesz majd ez hosszútávon is használható és kellemes megoldás a problémákra. Ahogy beléptem a kártyaellenőrzés után az ajtón, amelyre mutattak, egyből megéreztem, hogy meleg párás a levegő, ami azt jelentette, hogy a víz legalább langyos, de semmiképpen sem jéghideg, és mivel az első tábla amit bent megláttam, azt mutatta, hogy "0.9m", a medence túlsó végén pedig az állt, hogy DEEP WATER, elég hamar felfogtam, hogy fokozatosan mélyül a medence, vagyis legközelebb Tündét is magammal tudom hozni, mert nem kell aggódjon amiatt, hogy nem tud úszni. Elég hamar megtaláltam az öltözőt, és utána már mentem is a vízbe. Valóban nagyon kellemes volt a hőmérséklete, se hideg, se meleg, olyan pont jó. Elkezdtem úszkálni a mély rész végénél lévő falig és vissza, és amikor nagyon elfáradtam egy-egy kör után, akkor lebegtem egy kicsit a víz tetején, majd utána ismét folytattam. Olyan jól esett, hogy azt nehéz lenne leírni, egyszerűen élveztem azt, hogy ott vagyok a medencében, valahogy olyan jól el tudok lazulni, ha vízben vagyok, főleg ha az valóban ennyire kellemes, és minden szempontból tökéletes. Hely is bőven volt, mert vagy két kisgyerek lubickolt az egy méter körüli vízben a szüleivel, és azon kívül hatnál nem lehettek többen, de abból se mindenki úszott, néhányan csak beszélgettek. Mindeközben két vízimentő álldogált oldalt és időnként nézték, hogy ki mit csinál, de mivel senki sem akart belefulladni a másfélmétres vízbe, túl sok dolguk nem akadt. Valójában nem ültem sokat a vízben, mert három körülre beszéltük meg Krisztával a bevásárlást, és kettő után indultam otthonról, szóval egy olyan félórát ülhettem a medencében, de akkor is nagyon jó volt, és annyira kikapcsolt és feltöltött, hogy felért akár egy egésznapos strandolással a dolog, azon kívül meg végre érzem, hogy mozogtam valamit. Közben amíg még bent voltam, megláttam, hogy hol lehet majd tusolni a végén, így egy gyors hajmosást is megejtettem, miután kiszálltam, majd visszaöltöztem, és a fürdőben a hajszárítással is megpróbálkoztam, de mivel vagy a magasságom, vagy a gép nem igazán megfelelő, nem nagyon boldogultam vele, és egy idő után feladtam, majd még nedves hajjal elindultam hazafelé. Igazából most még ez is jól esett, hisz szél nem fújt, ami újabban elég ritka, és még a nap is sütött, ami egyenesen csodának számít itt ebben a hónapban.

Délután elmentünk Krisztával bevásárolni a vasárnapi ebédhez, ő meg vett még néhány dolgot a házhoz tartaléknak, majd miután hazavonszoltuk a bevásárló kocsijainkat, és mindent kipakoltunk, felmentem a szobába, és az esti miséig hátralévő rövid idő alatt megcsináltam a próbakötést a kardigánhoz, amit kötni készülök. Egészen jól sikerült ez a rész, és így, hogy egy kis darab már megvan, úgy tűnik, hogy jobban fog kinézni a színe ha elkészül, mint ahogy gondoltam, szóval lehet, hogy mégiscsak jó választás volt ez a fonal, de igazából ez csak később fog teljesen kiderülni. 

Este Tündével mentünk misére, mert mindketten elszalasztottuk az óra miatt a reggelit, és mivel kedden és pénteken délután nincs mise az Abbeyben, a másik templomig kellett menjünk, ahol a magyar misék is lenni szoktak, így egy félórát számolni kellett az oda, és ugyanannyit a visszaútra. Az idő még mindig kellemes volt, így nem fagytunk meg. A misén amúgy érdekes volt az, hogy mi ugyan már voltunk ebben a templomban, tehát tudtuk nagyjából, hogy mi hol van, de akkor mindig csak magyarok voltak, s most mind ismeretlen emberek ültek a padokban. Megszoktuk már a másik templomban az emberek arcát, akik járni szoktak, és tudjuk néhányukról, hogy kicsodák, vagy ki kihez tartozik, de itt mindenki ismeretlen volt, és érdekes volt ezt látni, meg hát ők is elég furcsán megnéztek minket. Ahogy ez lejárt, visszasétáltunk a házhoz, faltunk valamit, majd előkészítettük a holnapi vendégfogadáshoz a dolgok egy részét, majd nyugovóra tértünk.

43. nap - szórólapok

Tündének ma volt az első angolórája, így a reggeli ima után el is ment. Én úgy döntöttem, hogy bemegyek a kápolnába még egy időre személyes imára, majd utána fogok neki a takarításnak és egyebeknek. A házimunka után ismét nekiálltam a szórólapokat készíteni. Igazából egyszerű kis lapocskákról van szó, amelyiken rajta van a keddi imacsoport időpontja, és a közösség pontos elérhetősége. Eredetileg azt a célt szolgálja, hogy ha evangelizálunk az utcán, akkor tudjunk adni belőle az embereknek, és utólag, ha úgy gondolják, akkor eljöhessenek. A problémát amúgy nem is a szöveg beírása okozta, hanem annak kitalálása, hogy hogy is nézzen ki az egész, és hogy milyen kép legyen mellette, esetleg a háttérben, hogy ne csak néhány sor szöveg legyen, hanem valami kis rajzocska is, ami esetleg felkelti az emberek figyelmét, vagy akár hívogató is. Hogy legyen lehetősége a nővérnek kiválasztani a legjobbat, tizenkét különböző változatot készítettem, mindegyiket más képpel. Volt, ahol jobbra, volt ahol balra igazítottam a rajzot, de olyan is volt, ahol a háttérbe tettem, és ráfuttattam a szöveget, viszont elég sok időbe telt mindeniket igényesen megcsinálni. Amikor elkészült, nyomtattam egy próbaváltozatot belőlük, és bevittem megmutatni a nővérnek. Nagyon el volt ájulva a munkámtól, hogy milyen szép és sokféle, mert nem csak a kép elhelyezése, de a lap mérete is változott egyes esetekben. Amúgy azt gondoltam, hogy kiválaszt majd egyet vagy esetleg kettőt, s azokat még átalakítom az esetleges igények szerint, s aztán abból nyomtat majd nagyobb mennyiséget, de ezek annyira tetszettek neki, hogy csak kettőt vett ki közülük, amelyek annyira nem jöttek be neki, s azt mondta, hogy a többiből mind nyomtassak majd, s megmutatta, hogy melyik mintából tegyek a két kiszelektált helyére is. Ahogy ezeket a módosításokat elvégeztem, ismét megnézte, majd mondta, hogy nyomtathatok akkor a két összeállításból 30-30-at, majd azokat még fel is kellett vágni. Ez a része a munkának eléggé unalmas és nagyon hosszú volt, pedig csak a felét kellett megcsináljam, mert a másik fele Tündére vár, de így is eléggé fárasztó volt, és nagyon érzem a kezemen az olló helyét, de valahogy csak a végére értem, viszont eltelt vele az egész délután. 

Ebéd után volt egy kicsi szabadidőm, bár egyáltalán nem sok, majd készülni kellett misére, és utána egyből mentünk is az imacsoportba. Nagyon jól esett a mai este is, és csodálatos volt a dicsőítés. Rengeteg olyan dalt énekeltek, amit ismertem már korábbról, és mindeniket szerettem. A legújabb kedvencemet is elénekelték. Két hete hallottam először itt a dicsőítésben, és nagyon megtetszett, azóta gyakran ez jár a fejemben, s mind dúdolgatom, szerintem gyönyörű a dal.

Ahogy visszaértünk a házhoz, faltunk még valamit, majd mindenki igyekezett lefeküdni, hisz már nagyon késő volt, és holnap reggel megint iskola.

42. nap - angolóra és temető

A mai nap ismét nagyon mozgalmas volt. Két héttel ezelőtt voltunk beiratkozni az angol nyelvtanfolyamra, és ma kezdődött nekem az oktatás. András már hétfőn is volt, de nekem ma kellett menni először, így ima után gyorsan reggeliztem, majd mentem iskolába. Olyan jó érzés volt, hogy újra iskolába megyek, és értelmiségi tevékenységet fogok folytatni, hogy még azt se tudtam, hogy milyen lesz, már előre örültem neki. Ahogy odaértem, találkoztam egy kedves hölggyel, aki megmutatta a termet, ami egy másik épületben volt. Négy nő ült egy asztalnál, amikor beléptem, és egy ötödik, a tanár, aki a szintfelmérő vizsgán engem kérdezgetett, ő állt a táblánál, ahova már fel volt írva a neve, meg az, hogy pakisztáni. Khola-nak hívják, majd adott mindannyiunknak egy-egy lapot, amire a legalapvetőbb kérdések voltak ráírva, és mindenki valaki mást kellett ez alapján kérdezgessen, majd miután két személlyel is végigcsináltuk, be kellett egymást mutassuk. Az én első társam a tanárnő volt, a második egy Rajni nevű indiai nő, aki a beszélgetés során elég érdekes dolgokat is mondott, ugyanis rákérdeztem, hogy mióta él itt Angliában, és hogy mennyire tudta megszokni ezt a hideget India után, és hogy szereti-e itt, a válasza pedig az volt, hogy nagyon szereti itt, mert itt van a családja, vagyis abszolút nem az a fontos számára, hogy hol milyenek a körülmények, mivel bárhol jól érzi magát, ahol a férje és gyerekei vannak, és csak az a fontos neki, hogy velük lehessen. Ezt eléggé furcsának találtam, mert felénk azért nem ennyire erősek a családi kötelékek szerintem, és nem gondoltam volna, hogy ezt válaszolja annak ellenére, hogy tudom, hogy Indiában sokkal fontosabb mindenkinek a mindenféle családi kötelék, mint bármi más. Ezen kívül van még egy Bing nevű kínai és egy Mei nevű hongkongi lány, meg egy Asia nevű pakisztáni nő. Érdekes, hogy rajtam kívül mindenkinek legalább két gyereke van már, pedig nem tűnnek nálam sokkal idősebbnek a pakisztáni nőt leszámítva. Egyelőre öten voltunk ma, de elméletileg kéne legyen még további három személy a csoportban, akik most hiányoztak. Egy ismerkedős feladat volt még, azon kívül a nap nagy része papírmunkával és mindenféle adminisztratív tevékenységekkel zajlott, ugyanis egy csomó nyomtatványt ki kellett tölteni, be kellett fizetni a részvételi díjat, és mindenféle egyebet, úgyhogy igazából ennyi említésre méltó dolog történt, majd elváltunk, hogy pénteken találkozunk. 

Örömmel jöttem el, mert úgy tűnik, hogy nagyon aranyos, szimpatikus csoportunk van, és elég jó volt a hangulat már most. Az iskolától a bevásárló utca felé mentem, mert egy csomó mindent kellett vegyek. Először is elfogyott a fogpasztám, azon kívül szükségem volt egy mappára ezekhez az iskolai papírokhoz, de most akartam a fonalat is megvenni a kardigánhoz, amit kötni tervezek magamnak a hideg ellen, és továbbra is kerestem a Narnia krónikáit angolul a segélyboltokban. Ennek ellenére elég hamar végigjártam az utcát, és beszereztem mindent, amire szükségem volt, találtam mappát, meg sötétkék fonalat is a kötéshez, ami épp akciós volt, és hármat adtak kettőnek az áráért, így nagyon boldogan vettem meg a hatot, mert annál több úgyse kellhet szerintem, és így négy fontból olyan színű és méretű felsőt kötök magamnak, amilyent szeretnék, és nem kell amiatt bosszankodjak, hogy se színben nem megy semmihez, se a szabása nem tetszik. Persze nem garantált, hogy én is tökéletes munkát tudok majd végezni, hisz kardigánt még sosem kötöttem, de egy próbát szerintem megér a dolog. Ezen kívül pedig a legnagyobb örömömre, a kedvenc segélyboltomban még a Narnia krónikáját is megtaláltam, bár csak három kötetet a hétből, így négy még hiányzik, de kezdetnek ez is nagyon jó, hisz eddig egyet se láttam sehol, most meg egyből három jött szembe velem. 

Örömmel tértem vissza  a házhoz, viszont sietnem kellett az evéssel és egyebekkel, mert délutánra nekem kellett menni a templomba az ottani szentségimádásra. Ahogy reggel kiteszik az Oltáriszentséget, egészen délután négyig szentségimádás van, és emiatt mindig ott kell lennie valakinek, a mi közösségünk pedig szerdán kettőtől háromig van beosztva, és Tünde már el is ment egyszer a múlt héten, most meg én voltam a soros. Egy olyan négy-öt ember folyamatosan bent volt a kápolnában, és állandó mozgás volt végig, így nem nagyon tudtam figyelni az imára, de azért nem volt rossz, és hamar eltelt az idő, és ha már ott voltam a templomban, akkor kihasználtam a lehetőséget, hogy miután lejárt az időm, lefotóztam a templomot, amire már rég készülök, de valahogy sosem volt rá eddig lehetőségem. Nekem nagyon megtetszett már elsőre, mert gyönyörű kőfaragások vannak benne és szerintem nagyon hangulatos az egész. 

Ahogy kijöttem a templomból egészen szép idő volt, és mivel itt sosem lehet tudni, hogy mikor látja az ember utoljára a napot idénre, ezért úgy gondoltam, hogy a templomkertben is sétálok egyet, mert nem biztos, hogy később még egyszer lehetőségem lesz rá az esőzések miatt, így körbejártam az egészet, és mivel egy nagyon szerény, hangulatos kis temető van a templom körül, megnéztem azt is közelebbről. Nagyon sok szép síremléket lehet látni mindenféle angyalkákkal, és díszekkel, de nekem a legjobban a kelta keresztek tetszenek a különleges mintáikkal. Nem tudom mi, de valami nagyon vonz bennük. Lefotóztam néhány ilyet, pár síremléket, meg még egy szobrot is találtam egy kis dombon egy elkerített részben, gondolom, hogy valamilyen emlékmű lehet. Körbejártam az egészet, majd visszamentem a házhoz. 

Délután befejeztük a garázsban a munkát, kihordtuk még a hátralévő apróbb tárgyakat a lomelszállító konténerbe, majd rátettünk még néhány falemezt, és mivel közben ürült annyi hely, lehoztuk a nővér szobájából az ágyat a garázsba, mert jövő héten azt is el fogják szállítani a kanapéval, fotellel, és egyéb bútorokkal. Ez után volt még egy kevés átrendezős munka, ami pár szekrény átköltöztetéséből állt, majd mindenki mehetett a dolgára. Ezalatt amúgy eléggé eltelt az idő, és lassan már lehetett készülni misére, mivel ma az estire kellett menjek, mert délelőtt órán voltam. Mise után vacsoráztam még, majd felmentem a szobába, és annak ellenére, hogy legalább öt dolog lett volna, amit szívesen csináltam volna, és szükség is lett volna rá, mégsem azoknak fogtam neki, hanem a szórólap megszerkesztésének, amit a nővér rám bízott az elköteleződésünk utáni közösségi megbeszélésen. Amúgy nem valami bonyolult a feladat, de szeretném tényleg szépen megcsinálni, és az ilyen számítógépes tervezéssel néha eléggé eltöltöm az időt, úgyhogy nem tudtam ezt se befejezni most este, de hátha holnap lesz rá lehetőség, hogy valamikor a végére járjak.