Karácsony a családdal

Derült égből munkahely

Hazaút

Összegzés

Valójában már több, mint egy félév eltelt azóta, hogy hazajöttem Angliából. Ahhoz, hogy kihagyhassam a helyét ennek a bejegyzésnek, még hazaérkezésem után létrehoztam, de megírni éppen akkor nem volt időm, viszont fontosnak tartottam, hogy számot vessek néhány dologgal, ezért mindenképpen szeretném megírni még ha így utólag is, mikor már kissé elhalványultak az emlékek, viszont annyi előnye mindenképp van az eltelt időnek, hogy most már teljesen más szemszögből tudom nézni az eseményeket.

Először is, ha visszagondolok az angliai időszakra, tisztán emlékszem arra, hogy mennyire szenvedtem majdnem végig, amíg az volt bennem, hogy ott kell maradjak hosszabb ideig, valójában csak az után tudtam felszabadulni és igazán élvezni néhány dolgot, miután megtudtam, hogy mégis hamarabb hazajöhetek. Nagyon megviselt az ottani élet, és a hitemet nemhogy megerősítette volna, úgy éreztem, hogy egy az egyben megöli és a maradék szikrát is kiírtja belőlem, viszont most már ennyi idő után visszanézve nem fáj olyan nagyon, és kicsit olyan, mint egy olyan nehézségekkel és szenvedésekkel teli életszakasz, amin át kell esni ahhoz, hogy utána igazán örülni tudjunk a meglepetésekkel és ajándékokkal teli jövőnek. Az biztos, hogy az, amiért valójában elmentem az nem teljesült be, hiszen azért mentem oda, hogy a missziós álmaimhoz és terveimhez közelebb kerüljek, vagy legalábbis megtudjam, hogy valóban van-e ilyen irányú elhívásom, és ez az, ami egyáltalán nem derült ki. Többször is szóba került különböző személyekkel különböző helyzetekben, de igazi választ a kérdésemre nem kaptam, és végül lehetőséget sem arra, hogy elmehessek Indiába, ahova tényleg nagyon szerettem volna. Kicsit vicces is, ha erre gondolunk, hogy elmentem Angliába, hogy a nővérrel Indiába mehessek, végigszenvedtem ott öt hónapot a közösségi házban, és végül pont mielőtt elérkezhetett volna az indiai út időpontja, hazajöttem, de aki próbálta követni az eseményeket (a folyamatosan elhanyagolt bejegyzésírások ellenére is), az tudhatja, hogy valójában nem arról volt szó, hogy álmaim és hivatásom megvalósítása előtt egy hónappal meggondoltam magam, hanem ennél sokkal bonyolultabb a dolog, de talán úgy lehet a legrövidebben megfogalmazni, hogy egyáltalán nem azt találtam ott, és egyáltalán nem arról szólt az egész, mint amiről nekem előzetesen tudomásom volt, és végig úgy éreztem magam, hogy átvertek. 

Ugyanakkor annak ellenére, hogy nagyon sokat lázadtam a nővér ellen, és számos vitánk is volt vele is meg Krisztával is (aki olvasta a beszámolókat, az tudhatja, mikre gondolok), mert úgy éreztem, hogy szándékosan kényszerít olyasmire, amit utálok, és sem megérteni nem próbál, sem a javamat nem nézni, valójában rájöttem, hogy ő tulajdonképpen nem akart nekem rosszat, egyszerűen csak nem értett meg, és annyira eltérő utakon járunk, ami a lelki életet illeti, hogy esélyünk sem volt egymást megérteni és jól kijönni. Egyszerűen a célunk ugyanaz, de két teljesen különálló úton tartunk a cél fele, és csak távolról tűnt úgy, hogy a kettő közös, a valóságban viszont eléggé nagy a távolság közöttük annak ellenére, hogy néhány elem mindkettőben gyakran előfordul. Valójában senkinek sem akart ő rosszat, egyszerűen csak számomra nem ez volt a járható út, és bármennyire is próbálta ő is, meg az elején én is, a fenyőt és a pálmát nem lehet egy kertbe ültetni, mert bár mind a kettő fa, nagyon eltérő a normális környezetük és a viselkedésük, így nem valószínű, hogy hosszútávon megmaradnak egymás társaságában. Tény, hogy az emberek kicsivel bonyolultabbak, mint a fák, de szerintem alapjában véve ilyen jellegű volt a probléma gyökere, s pusztán az emberi természet bonyolultságából adódtak a további problémák és konfliktusok, melyek valójában nem egymás ellen irányultak, hanem egyszerűen a fonák helyzet ellen, aminek következtében  már a kommunikáció sem működött. Igazából az utolsó napokban jöttem rá, hogy a nővér nem akart nekem rosszat akkor, amikor a Krisztával való durva vitám után felhívtam, s ő engem támogatott, igazat adott, és mindent megtett volna, hogy jobbra forduljon a sorsom akár olyan áron is, hogy ellent mondott a saját szabályának, ami amúgy nem igazán fordul elő, meg akkor, mikor már hazafele készültem, és felajánlotta, hogy a teljes hazautamat kifizeti, ami a korábbi beszélgetéseink alapján csak akkor járt volna, ha az egész évet ott töltöm. Mindez persze mellékes, hogy miből is jöttem rá erre, de az, hogy a számos komoly vitánk után még ő nézte, hogy nekem hogy jobb, ez egyértelműen azt mutatta, hogy valójában segíteni akart. 

A legfontosabb dolog, amit tudatosítottam a végefelé tehát az, hogy ő valójában nem akart nekem ártani, egyszerűen csak a kettőnk eltérő természetéből adódóan összeférhetetlenség lépett fel, amit az előző példa is szemléltet, és egyszerűen csak arra világít rá, hogy nem az ő hibája, hogy nekem nem volt ott jó, és még csak nem is az enyém, egyszerűen csak nem ez volt a nekem való út, és bár nekem tényleg rosszul teltek ott a napjaim, Tünde ugyanolyan körülmények között tudott boldog lenni, teljesen önmagára találni és kiteljesedni, szóval egyszerűen csak örülök annak, hogy neki jó volt, és az, hogy hosszabb távon is szeretne ott maradni, bizonyítja, hogy valójában semmi baja sincs a helynek, egyszerűen csak olyan természetű embereknek való, akik ezeket a dolgokat szeretik, s az egyetlen oka, hogy én oda kerültem, az az, hogy nem volt elegendő információm, ami alapján el tudtam volna dönteni, hogy nekem való-e az a hely vagy sem, s utólag rájöttem, hogy ez minden bizonnyal azért alakult így, mert Istennek igenis komoly tervei voltak azzal, hogy én odajussak, hiszen az összességében negatívan megélt napjaim alatt időnként hatalmas ajándékokat is kaptam, olyan élményeket, amiket máshol nem szerezhettem volna meg, és olyan tapasztalatokat, amikre otthon nem lett volna lehetőség, hisz biztosan nem fogom elfelejteni a tengerparti kirándulást, a csodás könyvtárt, a teljesen ingyenes sportolási lehetőséget, a segélyboltokat, az angolórákat, aminek gyümölcseit azóta is kamatoztatom, nem is beszélve néhány mélyebb lelki élményről, mint például az Invocation vagy a Bibliaolvasással kapcsolatos előadás, és elmondhatatlanul nagy ajándékként éltem meg a csütörtök esti csoportot is, főleg azért mert részese lehettem a dicsőítő csoportnak, ami hihetetlen élmény volt, mert teljesen más, mint itthon. Persze ezen kívül is volt még számos szép emlékem és igazi kalandom, de most így elsőre ezek jutnak eszembe. És nem csak azért gondolom, hogy Isten szerette volna, hogy eljussak oda, mert ezeket átélhettem, bár ez sem mellékes, hisz mindenikért külön-külön megérné újra megpróbálni, hisz minden egyes kultúra, amelyet ilyen módon meg lehet ismerni, hogy az ember huzamosabb ideig köztük van, és találkozik néhány ottani emberrel és szokással, utolérhetetlen tapasztalatnak számít, amiért érdemes belevágni, de azért is gondolom, hogy nem véletlenül mentem el pont akkor pont annyi időre, mert mikor hazajöttem, akkor Isten csodálatosan, emberi ésszel felfoghatatlan módon a semmiből munkát adott, és nem is akármilyent, hanem olyant, amelyben úgy érzem, hogy ki tudok teljesedni, és bár nagyon nehéznek találom a feladatot, érzem, hogy szükség van ott rám, és nagyon szeretem is azt, amit csinálok, tehát nem véletlenül kerültem pont akkor haza, amikor. A hosszú bejegyzéseken keresztül leírt tépelődéseim során a tavasz folyamán meghoztam a döntést, és kimentem Angliába, mert úgy éreztem, hogy Isten oda hív, és bár jóformán semmi sem úgy történt, ahogy én azt elterveztem, vagy legalább is sejtettem, meg a számos lelki válságom ellenére is, most így utólag visszanézve ajándéknak látom ezt az időszakot, hisz annak ellenére, hogy nagyrészt végigszenvedtem, olyasmiket is átéltem (nagyon pozitív dolgokat, és csodálatos tapasztalatokat szereztem), amiket itthon nem lehetett volna, és miután szintén nagyon hosszas töprengés és tépelődés után úgy döntöttem, hogy az a hely ilyen formában összességében mégsem nekem való, összecsomagoltam és hazajöttem, és egyáltalán nem bizonyult ez sem rossz döntésnek, mert kiderült, hogy Istennek pont most és pont itthon van terve velem, mert megmutatta azt a helyet, ahol én is igazán sokat tehetek másokért, de ezt az előbbitől eltérően egyáltalán nem szenvedésként élem meg, hanem nehéz, kihívásokkal teli feladatnak, de ugyanakkor hihetetlenül nagy örömöt is okoz nekem. 

Összességében ha visszagondolok Angliára és az ottani életemre, egyetlen dolog jut egyből, gondolkodás nélkül az eszembe, mégpedig ez a szó: SZÉGYEN. Szégyen azért, mert amikor ott voltam a kb. 13 Celsius-fokos szobámban, lelkileg összetörve, és azt éreztem, hogy Tündén kívül mindenki utál ott a házban, és hatalmas ostobaság volt odamenni, mert utálom az egészet és ez a hely lelkileg nemhogy előre vinne, de kiöli a maradék hitet is belőlem, lefeküdtem a második emeleti szobámban az ágyamra, és sírtam hosszasan, felnéztem a képekre a falon, ami rövid szentírási igéket tartalmazott arról, hogy Isten mire hív, és ezeket annak idején úgy értelmeztem, hogy egyértelmű jelek arra vonatkozóan, hogy Isten azt szeretné, hogy oda menjek, nos abban a percben, mikor ezeket néztem, csak azt kérdeztem Istentől, hogy MÉGIS MIÉRT?, hogy miért kellett nekem oda mennem, hogy mi célja volt ezzel az egésszel, s hogy csak félrevezetett engem, átvert, hogy odamenjek, ahol csak szenvedés ér, és semmi értelme sincs az egésznek. A vádak és egyebek mellett, egyetlen szóban lehetne megfogalmazni mindazt, ami akkor bennem volt, és az így hangzik, hogy HITETLENSÉG. Most, így fél évvel a hazaérkezésem után szégyellem azt, amin akkor átmentem. Olyan hitetlen voltam, hogy egyszerűen kétségbe vontam még a lehetőségét is annak, hogy ebből bármi jó sülhet ki, hiába mondták a barátaim, akiket megpróbáltam onnan elérni. Tény, hogy ott volt a fejemben az ige, hogy "AZ ISTENT SZERETŐKNEK MINDEN A JAVUKRA VÁLIK", de valahogy nem jutott el a szívemig. Összességében eléggé gyerekesen viselkedtem, amit szintén szégyellek, de akkor, amikor konkrétan ott van az ember abban a helyzetben, akkor nagyon nehéz úgy látni a dolgokat, mint akkor, mikor minden jól halad. S most így ennyi idő után visszanézve úgy érzem, hogy a legnagyobb dolog, amit azalatt a közel félév alatt, pontosabban 130 nap alatt kaptam, amit ott töltöttem, az a HIT, mert csak az után értettem meg az egésznek a célját (vagy legalább is majdnem az egésznek), miután hazajöttem, miután fél nap alatt fordult minden jóra, és úgy érzem, hogy csodás munkahelyet kaptam nagyszerű kollégákkal, és tudok értékelni olyan dolgokat, amiket azelőtt nem tudtam, például tudom szeretni a szülővárosomat, és tudok örülni annak, hogy itt lakok, mert Kolozsvár után veszteségként éltem volna meg a hazajövetelt, Anglia után viszont ajándéknak, és számos egyéb ajándékot is kaptam, és több terülten is tudom használni és kamatoztatni mindazt, amit ott tapasztaltam és tanultam, vagyis csak utólag értettem meg egy csomó mindent az ottlétemmel kapcsolatban, és úgy érzem, hogy nagyon sokat növekedtem hitben olyan módon, hogy ha valamilyen nehéz helyzetben vagyok és mélypontra érek, mindig vissza tudok gondolni arra, hogy az mennyire rossz volt, és annak abban a pillanatban még kevesebb értelmét láttam, mint a mostani nehézségeimnek, és Isten abból is csodálatos dolgot tudott kihozni, ugyanígy képes minden más helyzetet is jóra fordítani, ezért mondom, hogy ott ilyen téren megerősödtem, és úgy érzem, hogy HITET KAPTAM.

130. nap - turbo pakolás

129. nap - Bristolban

128. nap - búcsúparti

127. nap - utolsó közi

126. nap - csoportos múzeumlátogatás

125. nap - utolsó imacsoport

124. nap - hétfői főzés

123. nap - missziós szervezetek

122. nap - utolsó 40 órás

121. nap - prézli

120. nap - kisbaba

119. nap - buszjegy

118. nap - Rita elmegy

117. nap - Ritával a központban

116. nap - advent első napja

115. nap - beszélgetés a nővérrel

114. nap - összedugjuk a fejünket

113. mise a köziben

112. nap - új szobatárs

111. nap - visszajött a nővér

110. nap - hétfői főzés

109. nap - imacsoportos találkozó

108. nap - még egy könyv

107. nap - adventi vásár

106. nap - András elmegy

105. nap - utolsó vennivalók

104. nap - kedd este

103. nap - mp3 lejátszó

102. nap - keresztelő

101. nap - futópad

100. nap - olvasási élmény

A többihez nagyon hasonló pénteki nap volt a mai: ima, reggeli, angolóra, majd hétvégi bevásárlás (ismét egyedül, amit nem is bántam, mert így közben az utolsó dolgokat is be tudtam szerezni, amit haza akartam vinni a családnak karácsonyra, és még néhány könyvet is vettem a tartalék pénzemből, mert láttam most néhányat az üzletben, amit régóta kerestem, például Youngtól A viskót, és egy Clive Cussler regényt is a Dirk Pitt sorozatból, amikre nagyon kíváncsi voltam már).

Délután ismét bementem a központba a Szentlélek-szeminárium utolsó előtti részére, de sajnos ez most nem pont olyan volt, mint a többi, ugyanis nem volt meghívott tanító, hanem egy rövid bevezető után, amit az egyik szervező mondott, csoportos beszélgetés volt végig. Most nem voltunk sokan, csak úgy kb. 18-an, így elfértünk egy körben, s mindenki hozzászólhatott, de annak ellenére, hogy elhangzott néhány érdekes gondolat, meg egy helyen és is megosztottam valamit, nem igazán ragadott meg annyira az este, mint általában szokott. 

Miután hazaértem, gyors tusolás után nekifogtam olvasni, mert volt még másfél fejezetem abból a könyvből, amit másnap vissza kellett vigyek a könyvtárba. Eddig is izgalmasnak találtam a könyvet, de a vége nagyon meglepett. Amikor szétnéztem a könyvtárban, hogy milyen jellegű könyveik vannak, akkor bukkantam rá egy sorra, ahol ázsiai és afrikai írók művei sorakoznak, és ez a könyv már méterekről szemet szúrt a fekete írók polcán. Nem igazán tudnám megmondani, hogy mi tűnt fel benne, mert se túlságosan szép vagy díszes borítója nem volt, se a mérete nem volt feltűnően nagy vagy kicsi, egy egyszerű átlagos könyv volt, de én valahogy mégis távolról felfigyeltem rá. Elolvastam a hátán a leírást, amiből az derült ki, hogy Tsotsi (a főszereplő neve és egyben a könyv címe is) egy dél-afrikai város szegényebb negyedében élő fiatal fiú, aki egész élete során csak lopott és gyilkolt, viszont egy nap minden megváltozik, amikor hirtelen hozzákerül egy kisbaba. Valami megfogott benne, és mert úgy gondoltam, hogy érdekes lehet a történet, s úgy tűnik, hogy szép vége is lesz, ezért kivettem a könyvtárból, s nem sokra rá elkezdtem olvasni. Az elején elég durván írta le az életüket. Nagyon kegyetlen világban élnek. Tsotsi egy bandavezér, aki minden nap kitalálja, hogy hova menjenek aznap, és aki kinézi az áldozatot, akit kirabolnak és megölnek. Boston, aki a tanultabb négyük közül (hisz ő még az egyetemet is elkezdte, de kicsapták utolsó éven) a többiekkel ellentétben nem érzéketlen, és egyáltalán nem ért egyet azzal, amit és ahogy csinálnak, s amikor ezt szóvá teszi, s emellett még azt a szabályt is megszegi, hogy Tsotsi múltjáról kérdezzen (ami azért nagyon kellemetlen a számára, mert ő maga se emlékszik semmire a gyerekkorából), és még Istent is megemlíti, akkor a bandavezér félholtra veri, majd elmegy kiszellőztetni a fejét. A város egy távoli részében áll meg pihenni néhány fa alatt, ekkor lát meg egy nőt, aki nagyon sietősen halad felé az úton kezében egy cipős dobozzal. Amikor odaér a nő a fákhoz, Tsotsi rátámad, de hirtelen zajt hall a cipős dobozból, ami megzavarja. Ekkor veszi észre, hogy egy kisbaba van benne. A nő felé nyújtja, ő megfogja, s amíg leblokkolva áll a gyerekkel a kezében, a nő elszalad. Teljesen összezavarodik, és nem igazán tudja, hogy mit csináljon vele, de egy idő után rádöbben, hogy ez valami értékes, egy baba, amiből majd egy ember lesz, s így eldönti, hogy megpróbálja életben tartani. Másnap tejet vesz neki egy üzletben, megeteti, és amíg így foglalkozik vele, egyre több dolog kezd neki is eszébe jutni a saját gyerekkorából. Az elején nem igazán tudja hova tenni ezeket az emlékeket, de érzi, hogy fontos a múltja, s szeretne többre emlékezni, s ahogy a babával törődik, nemcsak egyre több minden jut eszébe (például az igazi neve, és hogy hogy került az utcára), de más is kezd megváltozni benne, például, amikor utána levő este elindul, hogy elkapja a kiszemelt áldozatát (egy útszéli nyomorékot), mire utoléri, és már jóformán a kezében tartja, hirtelen elkezd részvétet érezni iránta (életében először), és végül mégse öli meg, hanem hagyja elmenni, s a pénzét se veszi el. Ő maga se érti saját viselkedését, és bármit megadna érte, ha megtudhatná, hogy mi és miért történik vele, így eszébe jut Boston, akinek a szavai kiváltották ezt az egészet, s aki emellett tanult, így elindul a felkeresésére. Egy kocsmárosnő padlóján talál rá borzasztó állapotban. Magához veszi és saját házába viszi a még azóta is eszméletlen társát, és gondoskodik róla, amíg magához tér, majd elmeséli neki, hogy mi történt vele azóta, hogy ő azokat mondta neki, és kérdezi, hogy mit jelent mindez. Boston azt feleli, hogy ezek kétségtelenül a változás jelei, majd további kérdéseire válaszul csak annyit mond, ezek a miértek Istenre vonatkozó kérdések, majd kisétál tőle. Tsotsinak eszébe jut, hogy van a közelben egy templom, és odamegy, hogy választ találjon a kérdéseire. Egy kisfiú segít ott a gyomlálásban és harangozásban. Tsotsinak nincs bátorsága bemenni a templomba, kicsit attól távolabb ül le a járdára, de a kisfiú, aki épp akkor teázik a kertben, látja rajta a fáradtságot és zavart, s megszólítja.

(Megpróbálkoztam a részlet lefordításával, mert nagyon tetszett ez a jelenet, hisz annak ellenére, hogy így olvasva elég abszurdnak tűnik, mégis nagyon valóságos abban a környezetben, és számomra nagyon sokat mondott, az, ahogy ez a kisfiú "evangelizál" a maga egyszerű módján, szegényes és hiányos ismeretei ellenére is, és valójában bármennyire is bután hangzik néha, amit mond, a másiknak pont erre van szüksége.)

- Túl sok ez a tea egy személyre, öntsem ki? Nem kér még valaki egy kis meleg teát, például te? - mondja ránézve.

A fiatalember egy ideig zavarodottan néz Izajásra, aki felajánlotta neki az italt. Egy pillanatig vissza akarta utasítani, de végül mégis odament hozzá, melléült és elfogadta, közben pedig a templomot vizsgálgatta.

- A Megváltó Krisztus Temploma - mondta Izajás.

- Isten.

- Igen, így van.

- Ott. Bent.

- Bent - közben az idegen visszaadta neki a teásbögrét - Én harangozok. Vasárnaponként és az esti énekek előtt. Én harangozok. Hallottad már, nem? Az én vagyok.

- Miért harangozol?

- Hogy hívjam a többi embert is, hogy higgyenek Istenben. Tudod, néhányan lusták, és nem akarják meghallani.

Amikor a hölgy kijött a templomból, hogy újra gyomlálni küldje Izajást, a fiatalember elment, de miután a nő visszament a templomba, ő is visszajött, és a kerítésen túlról kérdezte:

- Voltál már odabent?

- Mire gondolsz, ember, én harangozok, már mondtam. Vasárnap és az esti énekek előtt.

- Bent.

- Épp ott. Az ajtónál. Ott függ a kötél.

- Mi van odabent?

- Az orgona. Tudod, a zene. A padok, a gyertyák és Jézus Krisztus a kereszten. Jézus.

- Odabent.

- Odabent a kereszten.

A fiatalember leült a járdára, úgy kérdezgette tovább a kerítésen keresztül:

- Mit csinál?

- Hogy mit csinál? Hát meghalt.

- Halott.

- Megölték. Feltették a keresztre és meghalt.

- Miért, mit csinált?

- Az apja küldte.

- Az ki?

- Isten.

- Igen, mesélj nekem Istenről.

- Miért kérded ezeket? Miért nézel ki ilyen fáradtnak?

- Valamit akar tőlem. Na, mesélj Istenről!

-  Isten alkotta a világot. Ő alkotott mindent. Téged, engem, az utcát, mindent.

- Folytasd!

- Lássuk csak... egyszer elkezdett túl sokat esni, és a víz megnőtt nagyon magasra, és elárasztott mindent, s ő úgy mentette meg, hogy mindent betett hét nap és hét éjszaka alatt egy nagy hajóba, amit egy Mózes nevű ember vezetése alatt építettek, akit jó pásztornak nevezünk, és aki bevitorlázott a hajóval az ígéret földjére. Később Mária és József megszülték Jézust.

- Ennyi az egész?

- Eddig jutott el Ramsy atya. Minden vasárnap mesél egy keveset.

Mindeközben észrevette Izajás, hogy megint elvétette a sort a gyomlálásban, így igyekezett helyrehozni a hibát. A fiatalember tovább kérdezte:

- Hol van Isten?

- Mindenütt. De leginkább odabent - s a templom felé intett.

- Mit akar?

A fiú hosszasabban elgondolkodott, mielőtt válaszolt:

- Hogy az emberek jók legyenek. Tudod, hogy hagyják abba a lopást, ölést, rablást.

- Miért akarja ezt?

- Mert ez bűn.

- Mi az a bűn?

- Rablás, lopás, ölés.

- Mi történik, ha ezeket teszed?

- Hát... Az Úr Jézus Krisztus megbüntet téged. Te csinálod ezeket?

- Mit értesz az alatt, hogy megbüntet?

- A pokolba küld.

- Megöl?

- Talán.

A fiatalember ezután felállt és elment. Izajás azt gondolta, többet vissza se jön, de pár perc múlva visszatért.

- Mikor fognak legközelebb énekelni?

- Ma. Én harangozok tíz perccel hét előtt. Miért nem jössz?

- Én?

- Gyere, és kapcsolódj be az éneklésbe!

- Én?

- Mondom, bárki jöhet. Ez Isten háza. Én harangozok neki. Eljössz?

- Igen.

- Figyelj csak! Hallgasd ma a harangszót! Téged foglak hívni, hogy higgyél Istenben.

(vö. Athol FUGARD, Tsotsi, Edinburgh, Canongate, 2006, 214-219.)

A továbbiakban utal rá a könyv, hogy aznap este valóban elment a templomba, és igazi találkozásban volt része, aminek hatására sokat változott, és további utalások vannak egy reményteljes jövőre, de hogy milyen lehetett volna ezután az élete, azt sajnos nem tudjuk meg, mert meghal, amikor kicsivel azután megpróbálja kimenteni a kisbabát egy lerombolásra ítélt épületből, de nem ér ki vele időben, és ráomlik a fal. Amikor kiszabadítják a törmelékek alól, mindenki meglepődik az arcán ülő őszinte mosoly láttán, hisz tsotsin (dél-afrikai elnevezés a bandákba verődő fiatalokra, akik kegyetlenül lopnak és gyilkolnak) még sosem láttak ilyen mosolyt.

Nagyon meglepődtem ezeken a fordulatokon, mert amikor a könyvet kivettem a könyvtárból, egyáltalán nem is gondoltam rá, hogy akár lelki mondanivalója is lehet majd, pedig egyértelműen a megtéréséről szól a történet, és nagyon bátorító látni, hogy még egy ilyen helyzet sem teljesen lehetetlen, hogy ebből is lehet kiút, azon kívül pedig tényleg nagyon megfogott a kisfiúval folytatott párbeszéde, ami elgondolkoztatott arról, hogy mi többnyire ennél pontosabb és részletesebb ismeretekkel rendelkezünk, és mégse evangelizálunk, pedig lehet, hogy bizonyos helyzetekben csak egy ennyi is elegendő lenne. Így újra elhatároztam, hogy szeretnék jobban figyelni a környezetemben levő emberekre és az evangelizációra, mert valószínű nem azt fogják kérdezni, hogy mi van a templomban, de lehet, hogy számomra ugyanilyen banálisnak tűnő kérdések jelentenek másoknak nagy problémát, és megtörténhet, hogy segíthet neki egy megfelelő időben adott válasz, mert rengetegen vannak, akik keresik Istent, de valamilyen kérdésbe vagy akadályba ütköznek, és szükségük van segítségre a továbbjutáshoz. 

Még egy megjegyzés: utólag láttam, hogy van a könyvnek filmfeldolgozása is ugyanezzel a címmel, de ahogy egy leírást olvastam róla és megnéztem a trailert, láttam, hogy bár a szereplőknek egy része közös, a történetet teljesen átalakították, és egészen másról szól az egész, így ha valakit véletlenül érdekelne konkrétabban, akkor feltétlenül a könyvváltozatot keresse.

99. nap - hova tovább?

98. nap - őszi séta

97. nap - hogy olvassuk a Bibliát?

96. nap - Bibliatanulmányozás

95. nap - egy jólsikerült ebéd

94. nap - karizmatikus találkozó

93. nap - karácsonyi bevásárlás

92. nap - legjobb csütörtöki alkalom

91. nap - furulyavásárlás

90. nap - nehéz döntés

89. nap - kölcsönösség?

Tegnap este bekopogott András, hogy nem lesz ma reggel ima, aminek nagyon örültem, bár olyan nagyon indokoltnak nem éreztem a dolgot, hisz ez volt az első olyan 40 órás szentségimádás, amikor egyáltalán nem is kellett éjszakázzunk egy kicsit se, szóval nem nagyon lehetünk álmosak, sőt, sokszor ha éjszakázunk, akkor is általában ugyanúgy van ima hétfőn, egyetlen egyszer mondta még a nővér, hogy hétfőn nem kell felkeljünk, s alhatunk nyugodtan miséig, de most nem volt olyan fárasztó a hétvége, mint akkor, bár ennek ellenére tényleg nem bántam a dolgot, és valóban tovább aludtam. Úgy keltem fel, hogy még férjen bele a reggeli mise előtt, majd nekiálltam gombot varrni a kardigánomra, aminek a körbehorgolását tegnap este sikerült befejezni.

Délben elmentünk Tündével a könyvtárba, mert vissza kellett vigyünk pár könyvet, majd elmentünk úszni. Ez volt az első alkalom, hogy ő is jött. Neki is tetszett a víz, bár most így az elején még kicsit félt tőle. Megígértem, hogy megtanítom úszni, amennyire tudom, de még csak addig a részig jutottunk el, hogy szokja meg egy kicsit a vizet, elsőre most ez is elég, aztán majd folytatjuk. De amúgy jól elvoltunk a nyakig érő vízben, beszélgettünk, meg mutattam neki néhány egyszerűbb dolgot, amit gyakorolhat, aztán átöltöztünk, és siettünk haza, hogy elérjük az ebédet.

Mosogatás után felmentem a szobába, és épp neki akartam volna fogni valaminek, mikor hallom, hogy cseng a telefon. Kriszta vette fel, így nem foglalkoztam vele tovább, de miután fél percre rá engem szólított, s felém nyújtotta a kagylót a lépcsőn, hogy Edina keres, eléggé meglepődtem. Ez volt az első alkalom, hogy Edina összeszedte a bátorságát és idetelefonált, úgyhogy biztos voltam benne, hogy valami komoly oka lehetett rá. Elvettem a készüléket, és indultam a szobám fele. Edina teljesen elkeseredve és kétségbeesve panaszkodott egy feladatra, amit az egyetemen kapott, de nem tud megcsinálni, és látszott, hogy nagyon meg van ijedve tőle, mert nem érti, hogy mit hogy kell írjon benne, s kérte, hogy feltétlenül segítsek kell neki. Kiderült, hogy egy elég bonyolult bibliográfiát kell összeállítson 5-5 tétellel a különböző műfajú adatokra vonatkozóan (könyv, tanulmánykötet bizonyos fejezete, folyóirat és internetes forrás). Annak ellenére, hogy tudom, hogy ez neki valóban komoly problémát jelent, hisz tényleg nem tanult ilyesmit korábban, és még anyu se tud segíteni neki, mert ő is mindig engem kért rá, hogy magyarázzam el neki, számomra nem tűnt elsőre különösen nehéznek a dolog, s már kezdtem is mondani, hogy tőlünk hogy kérték az ilyet, de kiderült, hogy náluk másmilyen követelmények vannak a bibliográfiai tételek leírására, így azzal kellett kezdjük az egészet, hogy küldje át neten azt a dokumentumot, amibe le van írva, hogy tőlük hogy kérik, hogy legalább a példák leírását lássam, ha már magyarázat nincs, hogy melyik rövidítés mit jelent, és az alapján ki tudjam találni, hogy mit szeretne a tanárnőjük látni. Valóban eléggé kusza és logikátlan hatást keltett az egész, s bár én láttam, hogy mi mire vonatkozik a leírásban, nem tűnt logikusnak, és nem csodálom, hogy Edina nem tudta az alapján megoldani a feladatot. Közben az egyszerűség kedvéért áttértünk internetre, és skype-on folytattuk a beszélgetést. Elmagyaráztam neki, hogy mi mit jelent abban a példában, és hogy általánosan hogyan kell elkészítse az alapján, amit a tanárnő mondott, s bár hagytam, hogy egyedül próbálja megírni, hallgattam, hogy éppen mit és hogy csinál, hogy szükség esetén kijavíthassam, vagy segíthessek, ha elakad. Elég hamar megértette és ügyesen dolgozott, de mire minden csoportot így végigbeszéltünk, eltelt majdnem 3 óra, közben pedig anyu is jelzett, hogy szeretne beszélni velem, így ahogy befejeztük Edinával a feladatot, utána őt hívtam skypeon.

Neki is volt mondanivalója, meg igazából nekem is nagy szükségem volt a beszélgetésre, mert az utóbbi időben eléggé össze vagyok zavarodva, és nagyon nem tudom, hogy mit hogy kellene csináljak, hogy az lenne a jobb, ha tovább szenvednék itt, vagy egyszerűen hagyjam az egészet és menjek haza. Viszont még nem tudok választ az iskolától, s amúgy se csak az alapján szeretném eldönteni, hanem többféle szempontot is figyelembe akarok venni, úgyhogy tényleg szükségem van arra, hogy beszéljek ezekről bizonyos emberekkel, akik egyik vagy másik vetületét jobban látják a kérdésnek. A lényeg az, hogy ideérkezésem óta az egyik legnagyobb lelki válságban vagyok, s amikor bizonyos dolgokra rákérdeztem anyutól, hogy mondja el a meglátását, s így beszélgettünk, egyszer csak átkopog András a falon, hogy hagyjam már abba, mert "sok a duma".

Éreztem abban a pillanatban, hogy felforr az agyvizem, és szétrobbanok. Annyira rosszul esett ez, mint semmi más, amióta itt vagyok. Elképesztő, hogy hogy lehet valaki ennyire mértéktelenül önző és magának való. Ez mostmár tényleg minden határon túlmegy, amit ez az ember elkövet. Kivétel nélkül mindenkivel szemétkedik, de hát elnézi az ember, mert keresztény közösségben élünk, és megpróbáljuk elviselni egymást, szóval az haggyám. Elvárja, hogy ha bármi baja van, akkor mindig egyből szökjön valaki segíteni neki, viszont bármikor bárki kér tőle segítséget, akkor csak az orrát húzza, hogy hát inkább nem. Egyetlen egyszer kértem tőle valamiben segítséget, és akkor is nemet mondott, de amiatt mondjuk nem haragszom, viszont a viselkedése nagyon zavar. Nekem minden egyes alkalommal menni kell vele fordítani a Jobcenterhez is meg a munkaügynökségekhez is, hogy találjon már végre valahol munkát, viszont ahelyett, hogy ezt értékelné (nem kell hálás legyen, de legalább néha egy köszönömöt mondhatna), vagy ha nem is mond semmit, én akár azt se bánnám, de legalább ne lennék még utána én a hibás mindenért, mert vagy valami olyanba köt bele, amit akkor mondok, mikor bent vagyunk az irodában, vagy valami egyéb történik, de az első olyan dolognál, ami neki nem tetszik, garantáltan lekiabálja a fejemet. Ilyenkor minden egyes alkalommal ideges leszek, és azt kívánom, hogy bárcsak ne is mentem volna segíteni neki (mert bár egyedül garantáltan nem tudná megoldani), de legalább nem lettem volna én a hibás megint mindenért, és az a legidegesítőbb, hogy még csak nem is olyankor kiabál, amikor tényleg rá lehetne fogni valamire, hogy az én hibám, egyszerűen csak nem úgy történik valami, ahogy szeretné, s bennem találja meg a legelső embert, akire átháríthatja a felelősséget, s akiben megtalálhatja a hibást a dologért. Múlt szerdán például azért ordibált rám nagyon csúnyán, mert telefonon hívta valamelyik cég, kérdeztek valamit, s én nem mondtam neki egyből angolul, hogy mit válaszoljon rá, de hát nem mondhattam, mert nem halottam a kérdést, hisz az ő fülénél volt a kagyló. S ilyenkor eldöntöm, hogy na jó rendben, "tudod, kit használj lábtörlőnek...", legközelebb egyszerűen nem megyek, s akkor oldd meg magad, s ha nem megy, akkor ordibálj akire akarsz, de rám ne, mert úgy érzem, hogy nem szolgáltam rá. De utána persze mégis igent kell mondani neki, mikor másnap kér, hogy menjek el vele ki tudja melyik részébe a városnak, hogy fordítsak neki az ügynökségnél, s persze én mindig vagyok olyan hülye, hogy el is menjek vele újra és újra, amire a hála csak további kiabálás. S a keresztényi szeretet, megértés és kölcsönösség jegyében mindezért az a köszönet, hogy átkopog a falon, hogy "sok a duma", akkor, amikor amúgy fontos dologról van szó. Edina egyáltalán nem szokott idetelefonálni, én hívtam egy párszor, de mindig rövidet beszéltünk, s most három hónap után először szüksége van segítségre valamiben, s én nem segíthetek neki, azért mert Andrást ez most zavarja? S utána mikor nekem van szükségem arra, hogy beszélgessek egy kicsit anyukámmal a jövőmről, ami ugyebár egy eléggé fontos kérdés, akkor azt sem tehetem? Tény, hogy a kettő együtt kb. négy óra volt, de nem hiszem, hogy nem lehet elnézni azt, hogy legyen egyetlen olyan nap, amikor beszélek négy órát, hisz ez most tényleg fontos volt, és szükség volt rá. Azon kívül pedig még fél tíz se volt, amikor átkopogott, tízig pedig még akár trombitálhatnék is, ha úgy lenne kedvem, és semmilyen szabály se tiltja, hisz tíz után van a takarodó, s addig szabad tevékenység van, amibe belefér a hangoskodás is. Sokszor kijelentette már András, hogy őt senkinek a problémája nem érdekli, s nem törődik vele, hogy kinek milyen ügyei vannak, de azt nem gondoltam, hogy tényleg ennyire érzéketlen, és nincs tekintettel arra, hogy másoknak is lehetnek nehézségeik, amiknek a megoldásához segítségre van szükségük, s én ugyan semmit sem kértem tőle, úgyhogy nem értem, mért esett annyira nehezére, egyetlen nap egyszerűen megengedni, hogy beszéljek a családommal, akikkel ugyebár kölcsönösen igyekszünk segíteni egymást, mikor kinek mire van szüksége. S azért annyira felfoghatatlan a számomra, hogy mért volt képtelen elviselni egyetlen estét, mert én viszont jóformán lábujjhegyen járok, hogy őt ne zavarjam. Mondta, hogy szokott angolul tanulni, s ilyenkor zavarja a gitározás, úgyhogy lemondtam a napi gyakorlásról, általában hetente kétszer játszok akkor, amikor lent van a konyhában és főz hétfőn meg kedden, és néha nagy ritkán akkor, mikor hallom, hogy tusol, vagyis biztosan nem angolozik. Ezen kívül meg fülhallgatóval rontom a fülemet akár zenét hallgatok, akár filmet nézek szintén azért, hogy őt ne zavarjam, pedig elméletileg ez sem lenne elvárás, hisz ő is mesélte, hogy mások hangosan hallgatták a zenét, és Tünde se használ fülhallgatót. Tényleg mindent megteszek azért, hogy neki a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozzam, s csak annyit halljon belőlem, amikor be vagy kijárok, mert akkor mindig recseg a padló, meg amikor lefekszek, mert akkor a rugók nyikorognak, s azon kívül, ha néha-néha beszélek az otthoniakkal, ami normál körülmények között amúgy elég ritka, csak ez az egy nap volt, hogy mindkettőjükkel beszéltem, s ilyen hosszúra is nyúlt az egész, de ezt már nem hajlandó elviselni, s át kell kopogjon, hogy hagyjam abba a dumálást. Elmondhatatlanul mérges lettem, és hihetetlenül fájt, de nem kiabáltam akkor, és nem is mondtam semmit, utána befejeztük még anyuval a beszélgetést, és amikor hallottam, hogy becsukja az ajtaját és megy le a konyhába, hogy előkészítse a vacsoráját és bezárja utána az ajtót, akkor kimentem a lépcsőházba, és szépen, mindenféle indulat nélkül megkértem, hogy többször ne kopogjon át a falon, mert tényleg fontos dologról volt szó, az elején a húgomnak segítettem, utána meg anyummal beszéltem, de a gondolatot már nem tudtam végigmondani, mert nagyon idegesen kiabálni kezdett. S ekkor éreztem, hogy ez már aztán tényleg sok, s mondtam, hogy egyáltalán nincs igaza, s hogy nem normális az, hogy ő minden egyes alkalommal elvárja azt, hogy menjek és segítsek neki, múlt héten is három napon keresztül az ő ügyeit intéztem, pedig amúgy lenne jobb dolgom is, s ő nem tud megértéssel lenni felém egyetlen délután, amikor a húgomnak segítettem, aki három hónap elteltével először kér segítséget, s utána meg anyummal beszéltem valamiről, amiben meg nekem volt szükségem segítségre, de az egészet végig se hallgatva, tovább kiabálva és szitkozódva lement a lépcsőn a konyhába.

Én visszamentem a szobába, és az asztalhoz leülve próbáltam megnyugodni, mert reszketett a kezem az idegességtől. Ennyire igazságtalanul és szemét módon még sosem bánt velem senki, pedig elég sok mindent megéltem én már, Ausztriában is, meg Németországban is, de ott akármilyen szemetek is voltak a munkaadóim, egyszerűen csak konfliktusról meg munkaviszonyról volt szó, de itt ennél sokkal több van, ez emberileg fáj, hisz én tényleg minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy neki jó legyen, s hogy munkát kapjon, tényleg hetente járok vele valahova, múlt héten meg három nap is az ő ügyeit intéztem, s ezért nem csak köszönömöt hallok ritkán, de még le is kiabál mindenféle hülyeség miatt, s ez a mai beszólása meg aztán tényleg nagyon kiborított. Ha keresztényi szeretet és megértés nincs is benne, de legalább a kölcsönösségre tekintettel lenne...

88. nap - Ligretto

87. nap - nővérmentes 40 órás

86. nap - a kanyar után Ázsia

85. nap - Halloween

84. nap - Walsall

83. nap - teadélután

Ma egy viszonylag nyugodt napunk volt kevés izgalommal. Reggeli ima után elmentünk misére, majd takarítás után felmentem egyet imázni. Eléggé nyomasztó a számomra, hogy még mindig nem tudom, hogy merre van az előre, és mit kellene tegyek. Olyan bizonytalan ez az egész helyzet, hogy akkor most megyek-e, maradok-e, mikor meddig és hol fogok tartózkodni. Személy szerint jóformán bármilyen változatra nyitott lennék, akár a menésre, akár a maradásra, akár a máshova, akár a hazautazásra, tehát lehetőség bőven van, csak épp nem tudom, hogy melyik lenne a jó döntés, és hogy melyik ezek közül az, amelyiket Isten szeretné, s jónak gondolja a számomra. Eléggé össze vagyok zavarodva, viszont teljesen biztos vagyok benne, hogy a saját eszemmel akkor sem fogom tudni megoldani a problémát és kitalálni, hogy mit csináljak, ha tízszer ennyit gondolkodok rajta, így átadtam újra az egészet Istennek, hogy intézzen mindent a saját tervei alapján, mert az lesz a legjobb mindenkinek, de majd vezessen egyértelmű jelek alapján, hogy valóban fel is ismerhessem, hogy mi az Ő akarata. 

Délután ma is volt imacsoport. Lorna vezette, és amióta elment a nővér, határozottan ez az imacsoport tetszett a legjobban, pedig ma is mondtak rózsafüzért, de hihetetlen módon sikerült megússzam, hogy én kelljen vezessek egy tizedet, úgyhogy ennek már eleve örültem, de amúgy önmagában a többi rész is sokkal jobban tetszett. Szerettem a dalokat, amiket énekeltünk, és a Szentírási részről, amit felolvastak is egész érdekes beszélgetés alakult ki, szóval ezt a mai délutánt kivételesen nem bántam nagyon. Utána teát és kávét szolgáltunk fel a csoport tagjainak, mert a hónap utolsó keddje volt, ami azt jelenti, hogy utána maradnak egy kis beszélgetésre. Volt egy kis sütemény, amit szintén Lorna hozott, meg készítettünk nekik innivalót: három teát és egy kávét, ugyanis ma csak négyen voltak. Elkezdtek beszélgetni, s annyira jól érezték magukat, hogy még egy óra múlva is ott voltak a legtöbben. A régi háborús időkről meg minden egyébről is csevegtek. Sokáig ott ültem bent, és hallgattam őket, érdekes volt az ő szempontjukból is megtudni valamit arról az időszakról, de aztán hamar témát váltottak és számos egyéb dolog is szóba került. Gittának volt még egy megjegyzése, amit nagyon érdekesnek találtam. Miután bevittem az innivalót, egyszer csak hirtelen megkérdezte, hogy táncolok-e. Mondtam, hogy igen, otthon rendszeresen táncoltam. Elmosolyodott, s azt mondta, hogy tudta, mert valahogy látszik a mozdulataimon. Ezt nagyon érdekesnek találtam, mert tény, hogy nagyon szeretek táncolni (különösen a társasági táncot szeretem, bár a nyári tábor óta a néptáncban is látok újra némi lehetőséget), meg ha egyedül vagyok, és nem lát senki, akkor itt is szívesen fordulok kettőt, vagy lépek néhány tánclépést, de ha tudom, hogy emberek között vagyok, akkor sosem teszem, de ezek szerint azon kívül is láthat valamit rajtam. Sosem gondoltam bele, hogy mégis miben jelenhet ez meg a külsőn, de tény és való, hogy nem ő az első, aki erre így rákérdezett, mert egyszer volt még egy lány, aki egyáltalán nem ismert, s kb. a második kérdése volt ugyanez, s mikor visszakérdeztem, hogy miből gondolja, akkor azt mondta, hogy egyszerűen ahogy állok, arról látta. Nem különösebben volt aztán folytatása ennek a témának, de attól még nagyon érdekesnek találtam.

82. nap - csira

81. nap - húsleves

80. nap - telik a pohár

Ma sem jött Kriszta reggeli imára. A héten egyetlen egyszer sem volt. Nekem ez annál tovább nem fáj, mert örülök, ha nem vagyunk egy helyen, de tudom, hogy ha a nővér itt lenne, akkor nem tehetné ezt meg, mert amióta elutazott, rendszeresen marad fent olyan ürüggyel, hogy öltöznie meg készülnie kell a fordításra, márpedig azt megtehetné máskor, vagy felkelhetne korábban, ha arról van szó, mert biztos, hogy a nővér sem tolerálná ezt így, de hát ő megteheti, hogy lelógja az imákat, s neki senki sem szólhat, ha nem épp korrekt módon jár el. 

Akkor jött le, mikor mi már befejeztük a reggelit, de ez a pár perc is elég volt egy újabb összetűzéshez a házimunkával kapcsolatban, aminek során ismét a közösség "szentségével" és fontosságával érvelt, ami számomra továbbra is csak egy üres fogalom. Tény, hogy semmi sem érdekel, ami a házzal vagy a közösséggel kapcsolatos, de ettől még elvégeztem az erre vonatkozó kötelességeimet, bármennyire is utáltam őket, és örültem, hogy miután befejezem, értelmesebb dolgokkal is foglalkozhatok, és eddig még viszonylag jól tűrtem a Kriszta kötekedéseit is, viszont ma, amikor nemcsak számon kért rajtam valamit, amit amúgy senki más sem végez el, de még azzal is megvádolt, hogy nem végzem el a munkámat, éreztem, hogy lassan betelik a pohár. Annál is inkább, mert pont most vádolt meg vele, mikor a héten sokkal lelkiismeretesebben végeztem el mindent, mint máskor, egyáltalán nem szeretettel, de sokkal alaposabban és lelkiismeretesebben, s erre most azt követeli, hogy jövő héten majd jelentsem minden alkalommal, mikor végeztem, hogy ellenőrizhesse, hogy mit hogy csináltam meg. Őszintén szólva eszem ágában sincs megtenni. Én is végzem a dolgomat, ahogy eddig, s jobb lenne, ha ő is a sajátjával foglalkozna, és nem mindig azt keresné, hogy mikor mibe köthet bele, mert lassan kezd elegem lenni a nagyképű és fölényeskedő viselkedéséből, és egyre közelebb állok hozzá, hogy azt mondjam, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mit mond. A tiszteletet és tekintélyt ki kell érdemelni, s neki egyik sincs meg ezekből az én szememben, s minél inkább erőlteti, és próbálja kikövetelni magának, hogy azt csináljam, amit mond, annál közelebb kerülünk a biztos elváláshoz, bár lehet, hogy épp ezt akarja, nem tudom. Nem azért vagyok itt, mert szeretem, sőt egyenesen ki nem állhatom ezt a közösséget, de eddig legalább a hétköznapok elviselhetőek és élhetőek voltak, de ha ettől arrafele mindenbe bele akar kötni, tényleg nem fogom tovább értelmét látni az itteni szenvedésnek, és örömmel fogok elmenni. És amúgy nem csak emiatt mennék el, hisz tényleg amióta itt vagyok, egyetlen percig sem éreztem azt, hogy szeretnék maradni, inkább feladatként meg kötelességként éltem meg azt, hogy itt kell legyek, de sosem vágytam rá igazán, s amióta  a nővér említette, hogy ha szeretnék, akkor elmehetek, azóta teljesen biztos vagyok benne, hogy nem lesz hosszú életű az itt-tartózkodásom. Leginkább Taizébe vágytam, mert éltem már azzal a közösséggel, és tudom, hogy nagyon szerettem velük, mert nemcsak életet láttam benne, de nagyon sokat tanultam is tőlük és nagyon mély kapcsolatba kerültem ott Istennel, de miután visszaválaszoltak, hogy csak március és október között tudnak fogadni, vagyis várnom kellene legalább négy hónapot, azóta már csak azon gondolkodom, hogy itt vagy otthon jobb azt kivárni. Biztos, hogy sokkal boldogabb tudnék lenni otthon ezalatt az idő alatt, és sokkal jobban vágyom is ott lenni, viszont a haza- meg visszaút nagyon bonyodalmas és költséges mulatság, így ezen még gondolkodom, de ha ilyen lesz a hátralévő négy hónap hangulatban, mint ez a mai nap, akkor akár háromszor annyit is fizetek az útért, de hazamegyek. Persze ezt még meg kell különböztessem, mert ennyire hirtelen csaknem dönthetek, de tényleg nagyon nehéz akár egy vagy két olyan dolgot találni, ami a maradás mellett szólna. 

Amúgy a mise után Tündének segítettem egy kicsit a furulyázásban. Nagyon lelkes, és elég rövid idő alatt nagyon sokat tanult. Most karácsonyra készül néhány dalt tanulni, és azokat válogattuk, hogy mi az, amit esetleg el tudna azokból játszani. Utána ismét elmentem a konditerembe. Ez volt a negyedik alkalom, és már egyáltalán nem tűnt megerőltetőnek a hasizom, bár a szobabiciklin továbbra is alaposan megdolgoztam, amikor egy szintet váltottam felfele a múltkorihoz képest, de hát az a lényeg, hogy mozogjak és erősödjek, úgyhogy nem sajnálom a fáradságot.

A hazaúton ahogy a könyvtár előtt eljöttem, támadt egy furcsa érzésem, ugyanis az fogalmazódott meg bennem, hogy még egyetlen könyvtári könyvet sem olvastam el, pedig már lassan egy hónapja van belépőm, s ha úgy adódna, hogy nemsokára elmegyek, akkor nagyon sajnálnám, hogy itt volt a lehetőség, és nem használtam ki egyetlen egyszer sem, hogy kiolvashassak egy olyan könyvet, amit máshol nem tehetnék, és mivel a Narnia első részét pár napja befejeztem, a másodikat meg akármikor folytathatom, hisz a saját példányom, s akár majd otthon is olvashatom, úgy döntöttem, hogy kiveszek valamit. Lehet, hogy nem ennyire sürgős a dolog, és még sok időm lesz onnan kikölcsönzött könyveket olvasni, de egyáltalán nem biztos, nem tudom, hogy két hetet vagy négy hónapot leszek még itt, de tényleg sajnálnám elszalasztani a lehetőséget, így bementem. A múlt héten, mikor bejártam ellenőriztetni a kártyámat, mert a központi könyvtárban úgy látták, hogy valami nincs rendben vele, akkor szétnéztem egy kicsit odabent, és körbejártam a polcokat, hogy lássam, milyen könyveik vannak, és találtam akkor egy részleget, ahol külföldi könyvek vannak, és volt ott egy könyv ami valami miatt különösen felkeltette az érdeklődésemet. Egy dél-afrikai írónak egy díjnyertes regénye, és úgy döntöttem, hogy azt most akkor kikölcsönzöm, így a az első itteni könyvtári könyvemmel tértem vissza a házba, de nem fogtam neki egyből olvasni, hanem egyszer tusoltam, majd imádkoztam.

Ebédkor viszonylag tűrhető volt a hangulat a délelőtti vita ellenére, és a végén Andrásnak köszönhetően nevettünk is egy csomót, ami nagyon jól esett. Utána a szobámba felmenve ismét olvastam a katekizmusból egy nagyobb részt, és meg kell, hogy mondjam, hogy napról napra egyre jobban tetszik, úgyhogy lehet, hogy ha majd a végére értem ezt is elölről fogom kezdeni, de az még messze van, addig is egyelőre apránként haladok előre.

79. nap - "új élet"

78. nap - takarítás

Ma ismét én kellett vezessem a reggeli imát. Ez volt a negyedik ilyen a héten. Mostmár meg se lepődök, ha Kriszta azt mondja, hogy nem jön le. Amúgy nem olyan nehéz, s mivel így az időre is meg az ima vezetésére is kell figyeljek, nem tűnik annyira unalmasnak és fárasztónak az egész, szóval így még jobb is talán valamivel, mint amúgy. Utána reggeliztem, majd elmentem misére. Ma is gyerekmise volt, és nagyon megörültem, mikor a templom előtt megláttam egy osztálynyi iskolást, akit épp beterelni próbáltak a tanítók. Akkor már biztos voltam benne, hogy ismét ők fognak énekelni, mint két héttel ezelőtt. Mikor elindultam, még nem voltam biztos benne, hisz múlt héten hagyományos mise volt alig pár emberrel, de most egyből mosolyogni kezdtem, ahogy megláttam ezeket a derékig érő kis emberkéket, amint sorban állnak a kék-fehér egyenruhájukban, és befele mennek. A templom már majdnem tele volt a többi osztályok diákjaival, de még utána is sok csoport érkezett, akiket oldalt ültettek le. Nem tudom, hogy hányan voltak, de legalább 12 osztálynyi csöppség lehetett, mert egészen a legutolsó oszlopig mind ők ültek a padokban, s csak utána következtek a felnőttek a hátsó néhány sorban. A mise most is gyönyörű volt, bár legelőször sokkal nagyobb hatást tett rám, hisz akkor nem számítottam rá, hogy ennyire szép lehet. Nagyon aranyosak voltak mind a gyerekek, azok is akik felolvastak, vagy ki kellett menjenek valamit csinálni, meg azok is akik egyszerűen csak énekeltek. Tündériek voltak, s mégis olyan nagy erő volt a hangjukban. Nagyon felemelő egy mise volt, legalábbis az én számomra. 

Ahogy hazaértem, nekiláttam a házbeli takarítanivalóimnak, majd ahogy azt befejeztem, a saját szobámban is nekiláttam rendet rakni. A laptopommal kezdtem. Azt olvastam egyszer egy cikkben, hogy az ember számítógépe, s általában annak a billentyűzete sokkal mocskosabb, mit a WC,  és több baktérium is  hemzseg rajta (hisz a WC-t mindenki tudatosan takarítja és fertőtleníti, a gépét meg akaratlanul is elhanyagolja, s nem is gondol rá, hogy mennyi mocsok lehet rajta). Elsőre nehezen hittem, de jobban belegondolva, hogy egyfolytában csak lepi a por, s jó esetben még akármi más is ráömölhet, belefolyhat, ha az ember a közelében eszik-iszik, meg ide-oda rakosgatja, nem is beszélve arról, hogy sokszor mocskos, zsíros kézzel írunk, így egy idő után már nem is tűnt annyira lehetetlennek a dolog, és mivel nemrég szemmel látható vastagságú lett a koszréteg a gépen, úgy döntöttem, hogy rászánom magam, és alaposan kitakarítom. Nedves törlőkendővel és nagyon aprólékos munkával gyönyörűen tiszta és (újra) fehér lett a felülete, a szürke részek pedig kb. nyolc árnyalatot világosodtak. A kisebb bemélyedésekbe, résekbe benyúlva onnan is eltűntek a fekete színű koszcsíkok, és miután minden egyenesebb felületet megtisztítottam, nekiláttam a billentyűzetnek, ami közelről nézve sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint korábban, mikor nem vizsgáltam meg jobban. Alaposan letöröltem minden egyes billentyűt figyelve arra, hogy ne csak a tetejét, hanem az oldalát is jól megdörzsöljem, így elég lassan haladtam, de a különbség már egy fél sor után jól látszott, így lelkesen folytattam, s miután az eredetileg fehér színű rongynak minden egyes centije szabályosan fekete lett a mocsoktól, de legalább mindegyik billentyűről eltűnt a vastag zsírréteg meg oldalt a tömény kosz- és porlerakódás, egy ecsettel alájuk is benyúltam, és finom óvatos mozdulatokkal szépen kisepertem azt, ami a billentyűrendszer alá szorult be. Az elején nem voltam benne biztos, hogy van értelme a dolognak, inkább csak az alaposság kedvéért akartam ezt is megpróbálni, de miután egyetlen sor alól porcicák tömegét és egyéb apró szöszt meg hajszálat is ki tudtam húzni, úgy gondoltam, jobb lesz folytatni a dolgot. Inkább nem szeretném leírni, hogy mennyi kosz volt beszorulva oda a sorok közé/alá, de azt biztosan állíthatom most így a munka végeztével, hogy a gépem megvétele óta ilyen tiszta nem volt, és hát valljuk be, hét év után igazán megérdemel ennyit egy laptop, főleg ha munkaeszközként még továbbra is szeretném használni.

Ezután folytattam a szobában a takarítást. Porszívóztam, port törültem, elpakoltam néhány elől lévő dolgot a helyére, és olyan alaposan kitakarítottam, hogy még az ágyat is elhúztam. Nem tudom, mért jött rám ez a nagy takaríthatnék, de most kivételesen nagyon jól esett. Talán az az oka, hogy jelenleg elég nagy káosz van a fejemben a jövővel kapcsolatban, és ha azt nem is tudom még, hogy mi lesz az elkövetkezőkben, legalább a szobában szerettem volna tisztán látni magam körül. A lényeg, hogy kicsit rendbeszedtem a helyet, majd hanyatt vágtam magam az ágyon, és imáztam egyet. Jó hosszas volt, legalább másfél órán keresztül kérdezgettem Istent, hogy mi a terve, s hogy mit szeretne velem kapcsolatban, de nem nagyon válaszolt. Ez után következett a megszokott Szentírásolvasásom. A napi ige után folytattam az Újszövetség folyamatos olvasását, és ma érkezett el az a nap, amikor sikerült másodszor is a végére érni. Egyszer már elolvastam, s most fejeztem be másodszor, úgyhogy majd valamikor ismét elölről kezdem. (Az Ószövetséget is sikerült már egyszer átrágni, s másodszor is elkezdeni, de abból még csak a harmadik könyvnél vagyok, s valahogy nem haladok vele, mert a sok hosszas leírásnál mindig napokra elakadok.) Tervezem, hogy amikor most újra elkezdem az Újszövetséget, akkor hozzáolvasom a különböző szövegbeli utalásokat a még jobb megértés érdekében. Régóta látom őket, de valahogy sosem szántam rá magam, hogy mind felkeressem azokat az igehelyeket, amikre utal az a szövegrész, pedig lehet, hogy több mindent meg lehetne így érteni belőle, ezért legközelebb így fogom majd olvasni. Utána olvastam még egy keveset a katekizmusból is. Annak ellenére, hogy csak hétfőn kezdtem el, már elértem az első kisebb résznek a végéhez, és határozottan tetszik az egész. Nem hittem volna, de élvezem olvasni, és azon kívül nagyon sokat tanulok belőle, meg el is gondolkodtat pár kérdésen, szóval nagyon hasznos olvasmánynak találom, és mindenkinek sok szeretettel ajánlom. 

Mindezzel persze teljesen eltelt a nap, s este mikor csengetett Tünde az evéshez, még nem volt meg a házi feladatom az angolórára, de attól még nagyon tetszett nekem így ez a délután, és nem éreztem időpazarlásnak. Evés és mosogatás után aztán ismét elmentünk a missziós hét mai programjára, ahol egy kedves karizmatikus papbácsi tartott tanítást, a végén pedig a korábbi napoktól eltérően imaszolgálat is volt, bár itt most kivételesen csak papok imádkoztak, és mivel hárman voltak, az egész templomnyi ember hármójukhoz állt sorba, közben meg gyönyörűen énekelt a dicsőítőcsoport, de persze ők is inkább visszafogottabb, csendesebb dalokat. Amúgy nagyon tetszett, és olyan békés volt az egész. A végén én is beálltam a sorba. A pap csak egy áldást mondott, semmi különleges vagy személyreszóló dolgot, mégis éreztem, hogy nagyon erősen jelen volt benne Isten, és valahogy olyan nyugalom áradt át rám, és azt éreztem, hogy lehet, hogy nem tudom, hogy mit fogok majd az elkövetkezőkben csinálni, hogy itt maradok Birminghamben egészen jövő őszig, vagy átmegyek máshova, vagy hazamegyek, nem tudok semmit, és az eszemmel nem tudom kitalálni, hogy melyik a jó, vagy mit kellene csináljak, de valahogy ennek ellenére azt éreztem, hogy nem is ez a fontos, hanem csak Isten, s hogy vele legyek, mindegy, hogy hol, és egyszerűen olyan jó volt utána visszamenni a padba, s csak úgy ülni, hallgatni a dalokat, s a dicsőítő dalt, amit a végén énekeltek, és én is ismertem, azt velük együtt énekelni, valahogy olyan jó volt, csak úgy ott lenni Isten jelenlétében, és nem csinálni semmit, az elég volt nekem abban a percben, és nem is kívántam semmi mást.

Hazafele, ahogy beszélgettünk, Krisztának most is volt néhány meglehetősen nagyképű megjegyzése, de most kivételesen annyira jól éreztem magam, hogy még ezeket is figyelmen kívül tudtam hagyni, és úgy tenni, mintha egyáltalán nem is zavarna. 

77. nap - új kilátások

76. nap - maradás?

75. nap - a böjt

74. nap - Rita ötlete

73. nap - elkeserítő hírek

72. nap - ismét St. Chad's

71. nap - megkülönböztetés

70. nap - új könyvtár

69. nap - konditerem

68. nap - a plakát

67. nap - újfajta feladat

Mint minden vasárnap, most is keltem, és mentem le főzni. Tünde és Kriszta bementek a központba az abortuszklinikához, mert bejelentkeztek, hogy ebben a negyven napos az élet védelméért szóló imában bevállalnak két órát, én meg otthon maradtam főzni. Babérleveles krumplilevest készítettem, másodiknak disznósültet rizzsel, mint már egyszer korábban is, desszertnek pedig kerestem egy új kókuszos receptet. Most is a süteménnyel kezdtem. Az internetet találtam egy rácsos kókuszos tésztát, ami nagyon jól nézett ki, és elolvasva se tűnt túlságosan nehéznek az elkészítése leszámítva azt, hogy gyúrós tészta, amit nem nagyon szeretek csinálni. Nekiálltam mindent a leírás alapján elkészíteni, és nagyon hamar összeállt az egész. A tepsi aljára lefektettem a kinyújtott tészta nagyrészét, majd rátöltöttem a kókuszos krémet, a tetejére pedig megformáztam a rácsokat, majd betettem sülni. Nem kellett sok idő elteljen, hogy az egész konyha felséges kókuszillattól áradozzon, ami meg is maradt egészen az ebédig, és kinézetre is nagyon jó lett a végeredmény. Minden kétséget kizáróan ez a sütemény sikerült eddig a legjobban, amióta itt vagyok, és a többieknek is mind nagyon ízlett. 

Mire minden mosogatás, elpakolás és takarítás véget ért, már három óra volt. Felmentem a szobába egy kis időre szusszanni egyet, megnézni a leveleimet, meg egy kicsit pakolászni, majd elmentem misére. Utána már egyből kezdődött is az esti közbenjáró csoport, ami két okból is különleges volt. Nem csak azért, mert a múlt héthez hasonlóan most is mondták, hogy válasszunk mi is dalt, és így elénekeltek egy olyant, amit nagyon régóta nem hallottam, de nagyon szeretek, hanem miután minden ima lejárt, elkezdtek a missziós héttel kapcsolatos szervezésekről is beszélgetni. Aranyos volt, ahogy próbáltak minél eredményesebb reklámlehetőségen gondolkodni. Mondta Andrew, hogy egy csomó szórólapot betett a programról a templomba, de nem akarnak elvenni/elvinni belőle az emberek. Végül Tomnak jutott az eszébe, hogy nem lenne rossz egy hatalmas plakát vagy bannerszerű dolog sem, ami ott lehetne a templomban az előtéren belül az ajtó fölött, hogy meglássák az emberek, ahogy mennek be, és hogy ez jó figyelemfelkeltő lenne. Az elején tetszett a többieknek az ötlet, de nem nagyon látták, hogy valósíthatnák meg, mert már kevés az idő, s mire valaki valahol megcsináltatja, s felkerül, arra már késő, így már-már le akarták szavazni. Nekem egyből, első hallásra jó ötletnek tűnt, és nem értettem, hogy mit problémáznak ennyit a megvalósításon, hisz nem olyan nagy dolog három lapot egymás után ragasztani, és felírni rá jó nagyban a szöveget, és már akartam is mondani, hogy ha szeretnék, akkor én elvállalom, de közben annyira belemerültek abba, hogy mennyire nehezen kivitelezhető a dolog, hogy már tényleg egy hajszálra voltak a lemondástól, én meg nem akartam félbeszakítani őket, de egy adott pillanatban mégiscsak jeleztem, hogy beszélnék, és mondtam, hogy én szívesen megcsinálnám hétfőn, ha akarják, s akkor kedden reggel már fel is tehetik. Tom egyből lelkes lett, s visszakérdezett, hogy tényleg megcsinálnám-e, s látszott, hogy nagyon örül neki, de ugyanakkor úgy láttam, hogy Andrew is legalább annyira hálás, még ha nem is mondott szóban semmit, de akkor láttam először igazán érdeklődve és félig-meddig mosolyogva rámnézni, ami többet mondott a szavaknál. (Eddig mindig azt éreztem, hogy nem kedvel ez az ember, ami egy kicsit bántott, mert engem viszont nagyon sok kedves személyre emlékeztet ő, néhány igazán jó barátra, meg kicsit apukámra is, és valahogy örülnék neki, ha felém sem a szigorú felnőtt arcát mutatná, mert azt láttam, hogy másokkal mindig barátságos és vidám volt, csak eddig valahogy velem nem.) A lényeg az, hogy elvállaltam, hogy a hétfői nap folyamán elkészítem nekik a plakátot. Tom elismételte még egyszer, hogy mit kell ráírni, s mondta, hogy majd este értejön. Én amúgy nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert azt éreztem, hogy végre csinálhatok valamit, aminek még értelme is van. Ez az első olyan igazi feladatom, amióta itt vagyok, ami tényleg segít is valakit/valamit, és az, hogy én ajánlhattam fel úgy, hogy amúgy senki részéről sem volt ez elvárás, hanem tényleg azért mondtam, mert szívesen dolgoznék vele, az volt a legjobb benne, így este már úgy feküdtem le, hogy lélekben a másnapi "fontos feladat"-omra készültem, és azt tervezgettem, hogy mekkora lapra és hogy fogom ráírni a megfelelő szöveget.

Barátság?

Tegnap az Invocation nevű rendezvényen sok nagyon jó tanítást hallottam. Az elsőben volt egy mondat, ami nagyon megfogott. Azt mondta a pap, hogy a legveszélyesebb mondat, amit kimondhatunk, az az, hogy "szeretlek". Elég sokat gondolkodtam utána rajta, hisz ennek a mondatnak valóban mindig következménye van, és felelősséggel jár a kiejtése. Elsősorban nem párkapcsolati szempontból beszélt róla, sokkal inkább embertársi, felebaráti megközelítésben, és valóban igaza lehet. A kis herceg jutott eszembe róla, amikor a róka a megszelídítésről beszél, de szerintem minden barátságra, és a legtöbb emberi kapcsolatra is érvényes, amit mond.

- Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

- Kapcsolatokat teremteni?

- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyan­olyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

 ...

- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.

- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

 ...

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. (…) - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.

Azért ragadott meg különösen ez a gondolat (nem csupán A kis hercegből az idézet, hanem az egész, amit mondott, amiről ez is eszembe jutott), mert az utóbbi időben nagyon sokszor elgondolkodtam különböző emberi kapcsolatokon. Elsősorban az otthoni barátaimra gondolok sokat, a Mécses és a KEL bizonyos tagjaira, akik nagyon hiányoznak, és azt érzem, hogy bármennyire is szerettem volna folyamatosan tartani velük a kapcsolatot, rendszeresen elhanyagolom őket, ahogy mindenki mást is, akivel épp nem tudok rendszeresen találkozni, és rengetegszer feltettem magamnak a kérdést, hogy mennyit is ér egy barátság, és meddig tud tartani. Nem tudnám megszámolni, hogy hány ember volt már, akivel életem egy bizonyos szakaszában nagyon jóban voltam, sokat beszélgettünk, és nagyon szerettem őket, de ahogy változtak a körülményeink és elkerültünk egymás mellől, jóformán teljesen megszűnt a kapcsolat, hiába volt abban az időben a legjobb barátom, barátnőm az illető. Az új helyeken pedig új ismerősök akadnak egy idő után, akivel az ember az idejét tölti, s akkor ők képezik számára a jelent, de ha máshova kell költöznie, akkor ott ismét újabb személyekkel találkozik, a régiekkel meg egy idő után többnyire megszakad a kapcsolat. Nem hiszem, hogy ez feltétlenül minden esetben így történik, vagy hogy ez törvényszerű lenne, de én saját magamon sajnos ezt figyeltem meg, és tény, hogy amikor az iskolát elvégezzük, akkor még hisszük, hogy az addigi legjobb barátnőnkkel továbbra is ugyanolyan marad a kapcsolat, és majd naponta írunk egymásnak, de ha elválnak az útjaink, akkor ez többnyire mégsem így történik, és azt figyeltem meg, hogy annak ellenére, hogy Ausztriába indulásomkor is meg voltam győződve, hogy a KEL-es ismerőseimmel tartani fogom majd a kapcsolatot, talán egyszer beszélgettünk Enikővel messengeren, és talán egyszer még egy valakivel. Tudtam róla, hogy mi történik otthon, mert a listáról ugyanúgy kaptam a leveleket, és egyfolytában fájt a szívem, hogy nem lehetek velük, de valahogy azt éreztem, hogy nem csak az időszűke miatt nem írtam nekik, hanem mert nem is nagyon tudtam volna mit írni, hisz akkora a távolság köztünk, hogy én nehezen tudtam volna hozzászólni ahhoz, ami ott történik, ők pedig szinte semmit sem tudtak arról, hogy én hol és hogy élek, mik az apró örömeim és bánataim.

Amiután visszamentem jöttem rá, hogy szinte egyáltalán nem beszéltem senkivel, és ez nagyon fájt. Persze egyből vissza tudtam kapcsolódni az ottani életbe, volt néhány új arc, meg néhány csoportnak másabb volt egy kicsit a hangulata, hisz az emberek alakítják mindeniket, és az épp ottlévők arcát fogja mindig tükrözni a csoport, de valahol legbelül attól még folyamatosan ott volt bennem, hogy igen, itt vagyok, s én is tudom, miben segíthetek, meg ők is szeretettel fogadnak vissza, de a kettő között akkor is volt egy év, amikor jóformán semmilyen kapcsolatot nem tartottunk, és úgy tűnt, hogy ezt vagy nem vette észre rajtam kívül senki, vagy mindenki egyetértett vele, de bennem ott maradt a kérdés, hogy lehet ilyen egy barátság? Most itt vagyok, beszélgetünk, időt töltünk egymással, aztán elmegyek, nem hallotok rólam egy évig semmit, majd mikor visszajövök, egy nap után ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mintha semmi sem történt volna azalatt az idő alatt. Barátság az, ami csak akkor él, ha egymás mellett vagyunk, vagy elvárható (és ha igen, akkor meddig és milyen formában), hogy éltessük a kapcsolatot akkor is, ha már külön utakon járunk?

Haragudtam magamra a németországi év lejárta után, hogy annyira elhanyagoltam mindenkit, és szinte egyik korábbi barátomról/barátnőmről sem tudtam, hogy mit is csinál, mi foglalkoztatja, milyen problémái vannak, és meglepődve tapasztaltam miután visszaértem, hogy az ismerőseim egy része megházasodott, mások eljegyezték egymást vagy épp ismerkednek, megint mások munkahelyet találtak vagy elköltöztek. Egy csomó minden történik az emberekkel, és ezek akkor is újdonságként hatnak, ha amúgy egy városban élünk, akkor is nagy hírként újságolnák el, de ha valaki kiszakad egy időre a megszokott környezetéből, elmegy valahova és egy bizonyos idő után visszatér, sokkal inkább feltűnik minden ilyen változás, hisz egyszerre szembesül mindazzal ami azalatt történt, és az az érzése, hogy amíg ő távol volt, addig nála megállt az idő, a többiek életében viszont legalább kétszer olyan gyorsan telt, és minden megváltozott. Ez történt velem három éve, és bár nagyon sok baráttal ugyanott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk, sok kapcsolat teljesen meg is szűnt, mivel mire visszajöttem, arra a másik fél költözött el. Lehetnek olyan barátaink, akik csak akkor számítanak annak, ha együtt vagyunk? Elfogadható ez?

Annak idején három éve nagyon fájt a távolság, ami köztem és a többiek között volt, mégse írtam senkinek se, és most itt vagyok Angliában, ugyanúgy távol minden kedves és szeretett személytől, és ugyanúgy elhanyagoltam mindenkit. Írtam két levelet a listára, hogy tudják, mi van velem, meg itt a blogot is igyekszem vezetni (annak ellenére, hogy egyre nehezebb), de személyes leveleket nem írtam. Nagyon sokáig ott ültek az e-mailek a postaládámban (azokéi, akik annak ellenére, hogy én nem írtam nekik, mégis rákérdeztek, hogy mi van velem), de nem válaszoltam rájuk. Az elején időhiány miatt nem írtam, aztán már egyszerűen azt éreztem, hogy nem tudnék mit írni, viszont folyamatosan lelkiismeret-furdalásom volt miatta, hisz én tényleg szerettem volna tartani velük a kapcsolatot, és akartam volna is írni, de valahogy azt éreztem, hogy nem tudok. Aztán pénteken valahogy mégiscsak megembereltem magam, és igyekeztem legalább a levelek felére válaszolni, így megírtam és elküldtem tízet (utána már lett volna kedvem többet is írni, de az időmből és energiámból egyszerre csak ennyire futotta). Három választ kaptam azóta. Mindeniknek nagyon örültem, és hihetetlen nagy szeretettel olvastam őket, de ettől függetlenül valahogy továbbra is az van bennem, hogy ez mégsem olyan, attól még hogy írtunk két levelet, ugyanolyan távol vagyunk, és ugyanúgy nem tudjuk fenntartani azt a szintet a barátságunkban, ami korábban volt, mert az angolórás csoporttársaim, akikkel hetente kétszer találkozok valahogy sokkal közelibbnek tűnnek, és tény, hogy senki nem mondta, hogy választani kellene közülük, vagy nem lehetne akár folyamatosan mind a kettőt ápolni, de akkor is kérdés bennem, hogy milyen szintig tud működni egy "távbarátság". Szerintem ez kicsit olyan, mint szerelemben a távkapcsolat: van is, nincs is. Van, mert elméletileg létezik, van valaki, akivel időnként találkozol, vagy ha az nem sikerül, megpróbálsz más módon beszélni vele, de igazából nincs, mert sokszor pont a legfontosabb pillanatokban nem tud melletted lenni a távolság miatt, és tudod, hogy ott a távolban valahol, és gondolhatsz róla szépeket, kérdezheted magadtól, hogy vajon mit csinál, de a valóságban úgysem tudhatod, hisz nincs veled, és még csak a kezét sem foghatod meg, s ha véletlenül támogatásra, bátorításra lenne szüksége, akkor sem feltétlenül tudsz mellette állni, mert ha a távolság és a körülmények megakadályozzák, hogy vele legyél, akkor csak a messzeségből biztosíthatod együttérzésedről, de lehet, hogy neki nem erre lenne szüksége.

A távkapcsolatok nagy része egy idő után pont emiatt felbomlik. Ez kell történjen a távbarátságokkal is? Mitől/kitől függ, és milyen mértékben?

66. nap - invocation

Ez egy nagyon különleges szombat volt, ugyanis egy olyan programra mentünk be a városközpontba, amire egész Angliából jönnek résztvevők, és nem is csak onnan, hanem néhányan messzebbről is. Reggeli ima után öltöztünk, majd elindultunk a lányokkal az állomásra, és vonattal bementünk Birmingham központjába. 

Az Invocation nevű rendezvény, amire igyekeztünk, a St. Chad katedrálisban volt, és a hivatásról szólt. Ahogy odaértünk, már érződött a rendezvény különleges hangulata, ugyanis az egész hely tele volt különféle rendekbe tartozó apácákkal, szerzetesekkel, papokkal és persze fiatalokkal. Miután kiálltuk a hosszú sort a regisztrációhoz, bejelentkeztünk, és bementünk a templomba, ahol épp Edwin Fawcett énekelt bevezetésképpen néhány dicsőítő dalt. Már amikor ideadták a programot, feltűnt, hogy ismerős nekem valahonnan a neve, mire mondta Kriszta, hogy egy elég híres, és errefele ismert dicsőítőről van szó, aki sok dalt is írt. A dalok után volt a hivatalos megnyitó, majd előrehívtak egy papot, aki az első tanítást tartotta. Mondott néhány érdekes dolgot, de a leginkább az lepett meg, amikor azt állította, hogy a legveszélyesebb mondat, amit kimondhatunk, az az, hogy "szeretlek". Elég sokat gondolkodtam utána rajta, hisz ennek a mondatnak valóban mindig következménye van, és felelősséggel jár a kiejtése. Elsősorban nem párkapcsolati szempontból beszélt róla, sokkal inkább embertársi, felebaráti megközelítésben, és valóban igaza lehet. Annak ellenére, hogy nem tért ki különösen a barátságra, engem nagyon elgondolkodtatott róla (a következő bejegyzésben olvashatod). Ahogy ő befejezte a tanítást, egy kétszemélyes színházi társulat lépett fel. Bemutattak egy rövid jelenetet, majd abból kiindulva kezdték meg a tanításukat, ami szintén nagyon sok mindent felhozott bennem.

(folytatása következik...)

65. nap - Szentlélek szeminárium

64. nap - a legjobb mise

63. nap - hosszas ima

62. nap - bowlingozás

61. nap - fordulópont

Elkezdődött az új hét, és mivel holnap indul a nővér Magyarországra és Romániába, elkezdtem összekészíteni azt, amit haza szeretnék vele küldeni. Természetesen szó sem lehetett semmi fölösleges csomagról vagy olyasmiről, amire nekem itt már nem lehet szükségem, ezt nem kérhettem, hisz eléggé nagy dolog már önmagában az, hogy visszafele elhoz nekem pár dolgot. Mégis szerettem volna valami apróságot küldeni az otthoniaknak, egy kis levelet, pár itteni szórólapot imákkal, meg ilyeneket.

(folytatása következik...)

60. nap - beszélgetés a nővérrel

Most vasárnap 7:30-kor kellett lemenjek a kápolnába, hogy felváltsam Krisztát a szentségimádáson. Mivel éjjel háromig elég jól lefedték a házon kívüliek az időpontokat, most csak másfél óra jutott fejenként az éjszakából (úgy, hogy a nővér nem is vállalt semmit belőle). Bementem a kápolnába, és ahogy sikerült kicsit lecsendesedni és megnyugodni, újra elkezdtem kérdezgetni Istent, hogy mit akar tőlem, mit tehetnék én, és hogy egyáltalán miért hozott ide, mert tényleg semmi értelmét sem látom az egésznek. Most vasárnap múlt egy egész hónapja, hogy elköteleződtem a közösség felé, és az volt bennem, hogy ha a hátralévő 11 hónap is olyan lesz, mint ez az első, akkor nem élem túl az évet. Nem fizikailag, hanem elsősorban lelkileg. Borzalmas egy időszak volt. Egyszerűen kín számomra itt ülni ebben a házban, és nem tudom, mit tehetnék, és hogy fogom ezt elviselni jövő szeptemberig. Természetesen most sem kaptam semmilyen választ, és csak arra figyeltem fel egy idő után, hogy behúz egy kocsi a parkolónkba. Utánam ugyanazok a hölgyek jöttek kilencre, akik a múltkor is. Ahogy megérkeztek, kicsit összeszedtem magam, majd kimentem a konyhába reggelizni, és nekiláttam az ebédnek. 

Mivel múlt héten olyan desszert volt, amit nem kellett sütni, most illett valami rendeset készíteni, így a diós puszedli mellett döntöttem, ami a múltkor annyira ízlett mindenkinek, hogy még aznap este el is fogyott az egész. Levesnek amúgy zöldpaszulyt főztem, másodiknak pedig ismét nyárson sült finomságokat készítettem rizzsel, mert ez a nővér kedvence az én menümből, és mivel most pár hétig úgyse lesz itt, gondoltam, örülne neki, ha olyat ehetne utolsó vasárnap, amit szeret. A süteményből amúgy eleve dupla adagot készítettem, és miután rájöttem, hogy hogy működik a diódaráló, mivel kiderült, hogy a múltkor rosszul volt összerakva, egészen jól tudtam dolgozni vele egyedül is. Amíg az öt tepsi tészta sorra lesült, nekifogtam megpucolni a leveshez a paszulyt, majd miután odatettem főni (mert a korábbi tapasztalataim alapján ennek itt nagyon sok időre van szüksége), nekiláttam a másodikhoz is felvágni a húst, gombát, paprikát és hagymát. Minden sokkal jobban és gyorsabban ment, mint a múltkor, mert már kezdtem kitapasztalni, hogy itt mit hogy lehet jól csinálni. Egy üres pillanatban még az asztalt is meg tudtam teríteni, és mivel minden épp időben elkészült (másodszor amióta itt vagyok), félkor már hívtuk is le a többieket. 

Ebéd után mondott egy olyat a nővér, hogy mielőtt elmegy, mindegyikünkkel szeretne beszélgetni egyet, úgyhogy mosogatás után egyből kezdi is Andrással, utána engem szeretne még ma délután látni, Tündével meg majd holnap beszél. Miután rendbe raktuk a konyhát be is ment András a tévészobába, és miután ők végeztek, engem hívatott. Le is mentem. Azzal kezdte, hogy nem szeretné, ha bármit is elfelejtenék a házimunkából, így csinált egy táblázatot, amiben rendszerezte a tennivalóimat, és minden napra alaposan beosztotta, hogy mikor mit kell elvégezzek, és nem lehetett nem észrevenni, hogy ezzel egyúttal egy csomó olyan is belekerült, ami eddig nem volt az én feladataim között, s nem egy olyan is van a listán, amit otthon normális háztartásokban félévente vagy évente egyszer szokás csinálni, itt meg rendszeresen akarja velem végeztetni ezeket is. Eléggé dühös lettem emiatt az agyonszervezés miatt, s nem csak azért, mert pontosan meg akarja határozni, hogy mit melyik nap csinálhatok, és világkatasztrófa lesz, ha nem szerdán mosok fel, hanem hétfőn, (ahogy amúgy eddig tennem kellett), de az is nagyon zavaró, hogy napról napra egyre több és több ostoba feladatot talál ki, amit nagyon kedvesen rám akar tukmálni. Aztán rátért valamire, ami még ennél is jobban idegesített. 

Délelőtt, amikor egyszer bejött a konyhába, elkéreztem tőle két helyre. Először is, hogy mehessek ne csak úszni, hanem konditerembe is, mert amióta itt vagyok, már hat kilót híztam, ami eléggé botrányos, nem csak azért, mert legalább hét éve ugyanannyit nyomtam, s mióta idejöttem folyamatosan csak hízok, első három héten három kilót szedtem fel, majd az utána lévő négy alatt még egy ugyanannyit. Borzasztó rossz itt az élelmiszer különösen a kenyér, zöldségek, gyümölcsök, s nem csak az a gond, hogy nincs ízük, de tápértékük se nagyon van, és a mindenféle édes kekszek és sütemények agyon vannak édesítve, és mindezért nagyon hamar elhízik itt az emberek többsége. (A korábban Angliában élő ismerőseim nagy része is mind elhízott és az itteni emberek többsége is eléggé kövér.) Viszont én mindenképpen tenni szeretnék ez ellen, és eléggé komolyan elkezdtem az úszást, hetente kétszer járok egy-egy órára már hetek óta, de úgy tűnik, hogy még ez sem elég (hiába több, mint az elmúlt hatéves sportátlagom), ezért úgy gondoltam, hogy mennék még talán konditerembe is, mert mást nem lehet itt fedett helyen csinálni, csak ezt a kettőt. A lényeg az, hogy elkéreztem a nővértől, hogy járhassak ettől arrafelé erre is. A másik dolog pedig, amire szintén el kellett kérezzek, az a csütörtöki próba, mert a most csütörtöki csörgőzésem után mondta Kathleen, hogy jó lenne egyet próbálni, mert van néhány dal, amit kicsit másképp játszanak, s meg kéne ezeket beszélni, és hogy majd hívni fog, hogy találkozzunk csütörtök délután, viszont egyszer meg kellett kérdezzem a nővértől, hogy mehetek-e. Mindkettőre igent mondott akkor, de amikor a délutáni beszélgetésünk volt, akkor vissza tért még egyszer az utóbbi kérdésre. 

Miután ideadta a táblázatot a mindenféle tennivalóimmal, utána elkezdte  mondani, hogy mennyire fontos a lojalitás, és hogy mekkora jelentősége van a közösséghez való hűségnek. Elég nagyot néztem erre a mondatra, mert nem értettem, hogy hova akar kilyukadni vele, de aztán ahogy tovább folytatta ezt a magasztos beszédet a közösség szellemiségéhez való ragaszkodáshoz (miközben az én fejemben az járt, hogy ahhoz egyáltalán jelentenie kellene nekem valamit az egésznek, hogy ragaszkodni tudjak hozzá, na mindegy), a lényeg, hogy egy idő után kiderült, hogy mire utal vele, ugyanis mindenképpen azt akarta elmondani (az elején virágnyelven, aztán mikor látta, hogy nem veszem a lapot, elég konkrétan), hogy semmiképpen se merjek beszélni Kathleennek a közösségről, de ha véletlenül mondanék is valamit, semmiképpen sem lehet az bármi negatív. Nem tudom, mire alapozta, hogy bármit is mondanék neki, mert annak ellenére, hogy az ég és föld világán egyáltalán nem szeretem a közösséget, attól még nem akarok nekik rosszat, és eszembe se jutna az itteni emberek előtt szidni őket annál is inkább, mert tudom, hogy az itteniek szeretik a nővért, és tudom, hogy amúgy sem értenék meg azt, hogy én miért nem szeretem itt, mert nem egy konkrét oka van, amin könnyen változtatni lehetne, s akkor minden rendbejönne, hanem egyszerűen az egésznek a szellemiségét nem bírom elviselni, ami amúgy önmagában nem rossz, sőt egyértelműen többeknek is tetszik, csak nekem személy szerint nem jön be. Ettől függetlenül végig kellett hallgassak egy nagyon hosszas és meglehetősen idegesítő szentbeszédet arról, hogy mennyire rossz, ha bárki is kritikusan néz valamit, és még sokkal borzasztóbb, ha véletlenül panaszkodni is mer valakinek, vagy egyáltalán hangot ad negatív véleményének. Mindez nem csak azért volt nagyon idegesítő, mert egyértelműen célozgatni szeretett volna vele a nővér, de valahogy sehogy sem tudott megérinteni, amit mondott, de amiatt is eléggé visszás volt a dolog, hogy ő viszont mindeközben úgy szidta szegény Kathleent és a korábbi két lányt, aki beszélgetni mert vele, mint a bokrot, és megbotránkoztató volt hallani a hangjában azt, hogy mennyire elítéli őket. Értem én, hogy nagyon kedves az ő szívének ez a közösség, és az is egyértelmű, hogy jobban félti a jó hírnevét minden másnál (amúgy kíváncsi lennék rá, hogy miért, mert tűz nélkül ritkán van füst, szóval azért csak kell legyen benne valami, ha ennyi embernek nem tetszett korábban, s emiatt ennyire fél, hogy rossz híre megy a háznak). A lényeg az, hogy nagyon erősen a lelkemre kötötte, hogy semmiképpen se beszéljek neki a közösségbeli negatív dolgokról, s én ezt nyugodt szívvel meg is ígértem neki. Ezen kívül még arról is szólt, hogy én ugyan nem mehetek el látogatóba senkihez (leszámítva Kathleent abban az esetben, ha próba előtt vagy után teával kínál), akár valamilyen imacsoport tagja hív meg, akár másvalaki, viszont ha akarom, akkor én hívhatok majd át másokat. Ez után még mondott pár mondatot, és úgy éreztem, hogy lassan vége a beszélgetésnek, így kezdtem készülődni a felálláshoz, amikor rákérdezett, hogy de úgy amúgy rendben vagyok, szeretem itt? Na ez volt az a pillanat, amikor egyszerre tört elő belőlem minden, amit két hónap alatt próbáltam elnyomni, mert erre a kérdésre sehogy se lehetett azt válaszolni, hogy á, persze, minden a legnagyobb rendben, mert az ég és föld világán semmi sincs itt rendben. Elkezdtek ömleni belőlem a szavak, és kb. öt perc alatt mondtam el (majdnem levegővétel nélkül) mindazt, ami felgyűlt bennem az elmúlt időszak alatt, hogy mennyire nem szeretem itt, hogy mennyire ki vagyok borulva bizonyos dolgoktól, hogy mennyire nem mond nekem semmit ez az egész, hogy mennyire nem szeretem és értelmetlennek látom, amit csinálunk, és hogy egyáltalán nem értem, hogy mért kell itt legyek, mert azt éreztem, hogy Isten idehívott, és hogy valami célja van ezzel, de egyáltalán nem értem, hogy mi, és napról napra egyre rosszabbul vagyok lelkileg, és már az sem jelent semmit a számomra, amit korábban amúgy szerettem. Miután befejeztem azt, amit úgy elsőre el tudtam mondani, csak nézett rám eléggé meglepődve, majd azt mondta, hogy imádkozzunk, hogy Isten mutassa meg, az akaratát. Imádkozott egy kicsit, de nem nagyon változott semmi, aztán az mondta, hogy most elutazik, s aztán majd ha visszajön decemberben (igazából nem tudjuk meddig fog maradni, akár három héten belül is visszaérhet, de előfordulhat, hogy valóban elhúzódik akár decemberig is), akkor beszélgetünk újra, s ha még mindig így fogom érezni, akkor átalakítjuk az elköteleződésemet társult tagságra, és akkor már nem kell a házban lakjak és elmehetek. Az volt a legelső gondolatom, mikor ezt meghallottam, hogy jaj de jó, tényleg elmehetek, s nem kell végigszenvedjem ezt az egész évet, de aztán eszembe jutott India, ami amúgy januárra volt esedékes, s mondtam, hogy igazából már amikor az elköteleződésen gondolkoztam, már akkor tudtam, hogy nem fogom itt szeretni, de úgy döntöttem, hogy maradok, mert azt éreztem, hogy ezt kell tennem, és mert úgy éreztem, hogy valami miatt nagyon fontos India, s talán ott lesz valami dolgom. Erre nem mondott különösebben semmit, csak hogy majd még beszélünk róla, ha visszajött. De kicsit később rájöttem, hogy valójában azt sem tudom, hogy az is milyen lenne, s ha ez a közösség lelkisége, hogy egy helyben ülünk és imádkozunk, akkor lehet, hogy Indiában is ugyanezt csinálnánk, hisz soha egyetlen szóval sem mondta, hogy bármi fizikai tevékenység is folyik ott, azon kívül pedig az is elképzelhető, hogy tényleg nem szeretne vinni, ha nem jutok el odáig, hogy éljek-haljak ezért a közösségért, márpedig elviselni is alig tudom, nem tartom valószínűleg, hogy decemberig teljesen megszeretném, hisz már most napról napra rosszabb, így valahogy az járt a beszélgetés után a fejemben, hogy nemhogy az angol diplomáért (amit leghamarabb februárban kaphatnék meg), de még Indiáért sem éri meg itt szenvedni további négy vagy öt hónapot, nemhogy egy egész évet, és nagyon boldogan elmennék, ha valóban megtehetném, így jóformán még el sem ment a nővér és én már azt vártam, hogy visszaérjen, és átbeszélhessük ezt az egészet. 

Amúgy ez a délutáni társalgás eléggé megviselt minden szempontból, és eléggé ki voltam borulva még akkor is, amikor a templomba mentem. Egy kivételesen szép mise volt, többnyire ismert énekekkel, amit nagyon jól esett hallgatni, de nem igazán tudtam figyelni magára a szertartásra, egyszerűen csak az járt a fejemben, amit a nővér mondott, meg úgy ez az egész helyzet. Ahogy ott álltam a templomban, és felnéztem, újra az volt bennem, hogy gyönyörű ez a templom, nagyon szép az egész környék, még a ház is szép, az itteni emberek mind nagyon kedvesek, aranyosak, segítőkészek, szeretetreméltók, és nagyobb bőség van étel szempontjából itt a házban, mint amiben valaha éltem, mindig legalább kétféle felvágott, különféle sajtok, zöldségek, gyümölcsök, mindenféle kekszek, csokik, chipsek és egyéb különlegességek, és szórakozási meg szabadidős lehetőség is rengeteg van, ott az ingyen uszoda, konditerem, könyvtár, a házban van zongora, ott a kert a paddal, a közelben vannak parkok és egyéb helyek, és ismerőseink meg programjaink is vannak. Az csapódott le bennem, hogy ez egy eszméletlenül jó hely, ha az ember ésszel próbálja nézni, és minden adott ahhoz, hogy valóban boldogan és bőségben élhessen itt valaki, hisz mindenünk megvan. Itt tényleg boldogan lehetne élni, és Tünde tud is, de én valamiért nem. Rájöttem, hogy nem a hellyel van a baj, és még csak nem is velem, hanem egyszerűen csak nem illünk össze. Csodálatos minden, ami itt van, és minden adott, ami kellhet, de mégse tudok örülni neki, nekem egyszerűen nem erre van szükségem, egyszerűen rossz helyen vagyok, nem itt kell lennem, és ez csak most tudatosult.

59. nap - házi mise

Ma ismét 40 órás szentségimádás volt hónap első hétvégéje lévén. Tünde elkezdte hétkor, mint a múltkor is, de mi kicsit tovább is alhattunk, mert most kivételesen elvállalta egy pap, hogy misézzen nekünk itt a házban, úgyhogy nem kellett reggel korán keljünk, hogy reggelizzünk és templomba menjünk, mivel ez így a program része volt. Az emberek ugyanúgy 10:30 körül érkeztek, akkor volt egy félórás dicsőítés, de csak énekkel, mert Ray, aki gitározni szokott, most nem tudott jönni, így hangszeres kíséret nélkül maradtunk. Tizenegykor kezdődött a mise, ami amúgy elég hangulatos volt, és sokkal többet énekeltünk, mint amennyit vasárnaponként szoktak. S mivel ez az egész itt volt nálunk bent a kápolnában, ez volt az első olyan nap, hogy egyáltalán nem tettük ki a lábunkat az ajtón, hanem egész nap bent volt a házban.

Ahogy lejárt a szertartás, volt még egy kb. negyedórás csendes szentségimádás, majd teaszünet következett, amikor a korábbi hasonló lelki napokhoz hasonlóan most is mindenkit végig kellett kérdezni, hogy mit kér és ki is kellett szolgálni. Ez a része mondjuk nem olyan rossz, legalább történik valami, s van benne valami élet és lendület, de mivel nem voltak most sokan, csak úgy húszan, elég hamar befejeztük.

Ez után következett a tanítás. Ma elsősorban a lelki sebek gyógyulásáról volt szó, s azok a dolgok, amiket a nővér az elején mondott el, nagyjából tetszettek is, de egy idő után eltért mindenfele, és ismét mesélt egy csomót. Azt éreztem, hogy annak ellenére, hogy többnyire olyasmiket mond, amik akár jó dolgok is lehetnek, egyszerűen nem tud érdekelni, amit beszél, s csak ülök a széken, bámulom a lyukat a levegőbe, s várom, hogy mikor lesz már vége, hogy felmehessek a szobámba. Azt tudatosítottam, hogy egyszerűen valahogy nincs tekintélye előttem, ezért ha időnként tényleg olyasmit talál mondani, ami akár hasznos, akár szép gondolat, akkor sem tud megérinteni, mert képtelen vagyok felnézni rá, ami kicsit furcsa, mert apáca, s így alapból el kellene ismerjem, mint Istenhez közelebb álló személyt, de akkor sem tudom. Arra jöttem rá, hogy amikor otthon a Mécsesben tanított valaki, vagy Szent Andrásban, vagy KEL-nél, vagy Regnum Christinél vagy bárhol ilyen helyen, akkor (szinte kivétel nélkül) mind felnéztem azokra, akik tanítottak, és tudtam, hogy hiteles, leellenőrzött források alapján beszélnek, és mindig alaposan utánajárnak annak, amit mondanak, ezzel szemben a nővérrel kapcsolatban nem érzem ezt. És most nem csak arról van szó, hogy mondott néhányszor olyasmit, amivel nemcsak nem értek egyet, hanem egyenesen felháborítónak is találom, hanem valahogy arról, hogy mindig saját magából indul ki, és azt hirdeti, amit ő átélt, és ahogy átélte, s nem tudja elhinni, hogy ez nem minden esetben van így, és nem mindenkire érvényes ugyanúgy az, ami vele történt. Törvényszerűségnek veszi azt, ami egyszer valahol megtörtént és elvárást támaszt abba az irányba, hogy ez máskor is másokkal is így legyen, azon kívül pedig sokszor indul ki nemcsak a saját korábbi emlékeiből, hanem másoktól (nem feltétlenül megbízható forrásokból) származó történetekből is, és annak ellenére, hogy Isten tényleg elhalmozta őt mindenféle jóval és teszi még a mai napig is, meg az emberek is nagyon szeretik, én valahogy mégis azt érzem, hogy nem tudom tisztelni, és elmondhatatlanul nehéznek tűnik, hogy figyeljek arra, amit mond, főleg ha az egy tanítás. Továbbra is egyre inkább érzem, hogy nő bennem a nyomás, és egyre kevésbé tudom elviselni egyik napot a másik után. Egyszerűen nem szeretem itt, és kikészít ez az egész, nem az emberek, még csak nem is a közösség, aminek amúgy nagyon tetszik a célkitűzése meg minden, csak az a mód nem, ahogy megvalósítani próbálják ezt. Egyszerűen nem tudom megélni ezt a szellemiséget, és egyre jobban szenvedek minden apróságtól.

Ebédszünet és még egy rész tanítás után a közösség megbeszélése következett, így ismét átvonultunk a tévészobába. Mi hárman lányokul egy helyre ültünk, a többiek meg körben a szobában, ki széken, ki ágyon. Elég érdekes hangulata volt a megbeszélésnek, mivel szinte végig arról volt szó, hogy a nővér most utazik, miket kell elintézzen, és aközben milyen programok lesznek itt, meg miket fognak szervezni majd azután, hogy visszajött. Az egész ilyen tervezgetős, álmodozós megbeszélés volt, de nagyon tetszett a hangulata, mert sokat viccelődtek is egymással, meg egyszerűen csak olyan jó volt nézni és hallgatni ezeket az embereket, ahogy szervezik a különböző dolgokat, és mind olyan lelkesek, és annak ellenére, hogy elhangzott néhány olyan dolog is, amire akár én is szívesen elmennék, úgy összességében az volt bennem, hogy én valahogy nem tudok ilyen lelkes lenni, és bár hivatalosan már egy hónapja a közösséghez tartozok, valahogy mégsem érzem úgy, hogy ezek rám is ugyanúgy vonatkoznának, vagy hogy én is ugyanúgy része lennék ennek az egésznek. Inkább külső szemlélőként látom még mindig magam, és nem tudom, hogy mitől változhatna ez meg. A társalgás amúgy tényleg aranyos volt, s nagyon jól elbeszélgették az időt, majd ahogy véget ért, újabb teázás következett, aztán  a közös program lezárása, aminek a végén a nővér mindenkivel húzatott egy cetlit a mézesbödönből.

Ahogy az emberek lassan elmentek, mi is felmentünk a szobába, s jó volt egy kicsit egyedül lenni, amíg Kriszta elkészítette az ebédet. Evés után beosztottuk az éjszakai ügyeletet, és mivel nekem vasárnap kell főzni, ezért most is az azelőtti váltást kaptam, mint a múltkor, azon kívül meg az esti utolsó rendet. Végül elmosogattunk, majd mindenki ment a maga dolgára.

58. nap - mézesbödön

Ima és reggeli után volt még egy kis időm felmenni a szobába és átnézni az angolos dolgokat, ugyanis ma csak 10:15-re kellett bemenjek az iskolába, mert ezt a napot személyes interjúkra szánta a tanárnő, és mindenkivel külön-külön akart találkozni, hogy megbeszélje, ki hogy halad. Mivel nem tudtam, hogy feladatok is lesznek-e vagy csak beszélgetés, jobbnak láttam ismételni egy kicsit, majd elindultam. Épp akkor érkeztem meg, mikor végzett Binggel. Az elején kellett írni néhány mondatot bizonyos témákról, majd átnézte, és elbeszélgettünk egy kicsit. A múltkori tesztet is kiértékelte. Azt mondta, hogy hibátlan a hallás és az olvasás utáni szövegértésem, viszont az írásban voltak hibáim, és a beszéd megy a leggyengébben. Ezt mondjuk én is tudtam, mert hiába olvastam már Németországban 800 oldalt angolul, és hiába nézek sokszor angol nyelvű filmet, megtanulom belőlük azt, hogy megértsem a dolgokat, azt viszont nem, hogy hogyan lehet folyékonyabb a kommunikációm, és hogy juthatnak hamar eszembe a szavak, ha valamit meg szeretnék fogalmazni, hogy elmondjam valakinek. Ezt csak beszédbeli gyakorlással lehet fejleszteni, úgyhogy azt javasolta a tanárnő, hogy beszéljek olyan sokat angolul, amennyit csak tudok, hisz már két hét alatt hatalmas előrelépést lát, és ha még egy kicsit foglalkozok vele, akár ezen a téren is ugyanolyan jó lehetek, mint a többin. Egy külön feladatot is adott hozzá, amin keresztül ezt javíthatónak látja, mégpedig azt, hogy minden héten meséljek el egy-egy történetet két másik csoporttársamnak, ami bár egy bonyolult legyen, például egy regény eseménye vagy hasonló, hogy legalább öt percig folyamatosan beszéljek róla lehetőleg úgy, hogy a többiek megértsék, úgyhogy már jövő hétre készülhetek egy ilyennel. Amúgy nagyon sokat dicsért, és további tippeket is adott, hogy mivel javíthatok még a kommunikáción, különösen arra vonatkozóan, amit az itteni angol emberekkel folytatok. 

A beszélgetés után hazajöttem, majd kis időre rá elmentünk Krisztával vásárolni a hétvégére. Mivel sokáig csepegett és egy hete kidobtuk a tartalék élelmiszerek számára fenntartott hűtőt, nagyon figyeltünk vásárláskor arra, hogy csak annyi élelmiszert vegyünk, amennyit tárolni is tudunk, ugyanis a most használható és meglehetősen kisméretű hűtőbe nem fér bele minden, amit eddig normálisan kettőben tartottunk, úgyhogy nagyon spórolni kell a hellyel. Ettől függetlenül beszereztünk minden valóban szükséges dolgot, majd hazajöttünk. Én faltam egy keveset, majd egyből fordultam is vissza, mert akartam menni úszni. Miután jó alaposan megmozgattam az izmaimat, ismét hazajöttem. 

Délután többnyire a "mézesbödön" címkéjének az elkészítésével foglalkoztam, ugyanis Tündével közösen elhatároztunk, hogy itt is készítünk egy olyan "mézesbödön"-t, mint amilyen a KEL-nél is van. Ő már hetek óta írogatja a bibliai verseket hozzá, ami nem olyan egyszerű, mint magyarul, hogy csak kiírja az ember a kedvenc igéit, ezt még ki is kell keresni az angol Szentírásban, s azt leírni a lapra. Ettől függetlenül elég sok összegyűlt eddig, és arra gondoltunk, hogy jó lenne már most hétvégén kitenni, mert ha újra 40 órás szentségimádás lesz, akkor talán szívesen vennének belőle az emberek, így elkészítettem hozzá egy szép címkét, amire ráírtam a nevét, amit előzőleg persze le kellett valahogy fordítani (és végül a Honey Jar nevet kapta), s hogy nehogy ne értsék meg az emberek, hogy miről van szó, még a 119-es zsoltár 103-as versét is odaírtam magyarázatként, majd kicsit kidíszítettem a lapot, és felragasztottam a szép henger alakú dobozra, amit kineveztünk erre a célra, és már csak a nővért kellett megkeressük, hogy megmutathassuk neki a művünket, és engedélyt kérjünk a kitételére, viszont mivel este nem volt itthon, egyszer elmentünk misére, és csak miután mi is és ő is hazaért, utána mutattuk meg. Hihetetlenül örült neki, és tetszett neki az ötlet, így hamar kerestünk egy helyet az új doboz számára a kápolna egyik polcán, majd miután az utolsó előkészületek is megtörténtek másnapra, lassan nyugovóra tértünk.