Egy rövid, de annál emlékezetesebb Taizés nyár

Mint már korábban írtam, egy hihetetlenül nehéz és mozgalmas, vizsgákkal teli időszakkal kezdődött a nyár. Ezt követően épp egy pár hét pihenésre volt még idő, amit szokásomhoz híven Taizében töltöttem, ahol korábban sosem tapasztalt dolgokat éltem át, ugyanis bár én pusztán a lelkem nyugalmáért mentem oda, életemben először az is megesett velem Taizében, hogy szerelmes lettem. 

  

 Általában sok párt lehet látni a Taizés hetek végén, akik úgy péntek-szombat táján találnak egymásra, és utolsó napokra összeragadnak (sokszor szó szerint értve). Ez eléggé értelmetlennek és gyerekesnek tűnik a számomra, és bár szép, ha az ember párokat lát, meg bizonyos szinten kívánja is a társaságot, mégsem látom sok értelmét két napra összejönni valakivel, aki kontinensnyi távolságban lakik, s akit jó esetben soha többet nem fog viszontlátni az illető, tehát ilyen szinten én nem is kerestem Taizében az ilyen kalandokat, és mindig amiatt a békéért megyek oda, amit ott tapasztalni szoktam, mert valahogy Isten akaratát látom ott egy kicsit megvalósulni abban, ahogy az emberek békében élnek egymás mellett nemzettől és felekezettől függetlenül, ezen kívül pedig a napi program nagy része Istenről és az Ő akaratának a kereséséről szól.

Ennek ellenére idén mégis találkoztam valakivel. Kezdetben nem is figyeltem rá, csak egy személy volt a kiscsoportunkból, de idővel másképp kezdtem látni. Egy nagyon kedves németországi fiú, Michael volt, aki felkeltette az érdeklődésem, és igazából nem is én kezdtem érdeklődni utána, hanem az tűnt fel, hogy ő az, aki különösen követi minden mozdulatomat és szavamat, bár eléggé esetlenül kommunikáltam vele németül is, nemhogy angolul. Valami csodálatos volt az, ahogy figyelni tudott rám, szerintem azelőtt senki sem figyelt még rám ennyire. Az elején úgy tűnt, hogy nagyon különbözőek vagyunk, és más világban élünk, mégis levett a lábamról az, ahogy szinte a gondolatomat is mindig kitalálta. Nagyon figyelmes volt, és a németekkel szembeni bizonyos fokú előítéletek ellenére nemhogy merev vagy kényes nem volt, de kifejezetten szolgálatkésznek és rugalmasnak mutatkozott, sokszor elszégyelltem magam mellette, hogy sokkal alázatosabb, és nagyon sokat tanulhatnék tőle. Annak ellenére, hogy már kedd-szerda környékén éreztem, hogy van közöttünk valami, nem akartam semmi eszetlenséget sem csinálni, sőt igyekeztem nagyon is reálisnak látni a dolgokat: kb. 2000 kilométerre élünk egymástól, és nem igazán van lehetőségünk máshol találkozni, bár a MEHR konferencia felkeltette az érdeklődését. Szóval nem igazán van jövője a dolognak, és mikor este egymás mellett ültünk imán napról napra egyre nagyobb összhangban, akkor többször is megfogalmazódott bennem, hogy nagyon tisztelem, és talán szeretem is (azt, amit eddig megismertem belőle), viszont semmilyen testi kapcsolatot nem szeretnék, mert nem lenne semmi értelme, és már amúgy sem vagyunk gyerekek, akiket az ilyen tábori kalandok éltetnek, tehát az nem lenne jó senkinek sem, de rá kellett jöjjek, hogy ő sokkal felnőttebb volt, mint én, mivel nem is próbálkozott semmivel annak ellenére, hogy lelkileg tényleg egyre közelebb kerültünk, és ezt nagyon tiszteltem benne, főleg miután elváltunk.

Utolsó este is, mikor elment aludni, mivel neki másnap haza kellett vezetnie, nem ígértünk egymásnak semmit, még azt sem, hogy írunk majd, csak egy egyszerű öleléssel búcsúztunk, nekem viszont utána órákon keresztül folytak a könnyeim, és még mindig nem voltam képes felfogni, hogy ilyesmi történhetett velem. Először is az, hogy találkoztam valakivel, aki ennyire szimpatikus, azon kívül az, hogy én is tetszettem neki, és más körülmények között akár jövője is lehetett volna a dolognak, hiszen lelki téren is hasonlítunk, mindez pedig ennyire a semmiből történt, a derült égből, váratlanul. A fájdalmas benne pedig  az, hogy el kell válni. Kb. éjjel fél ötig itattam az egereket, bár egy idő után más is foglalkoztatott, nem csak ő. 

Ez a hét egy nagyon különleges ünnepi nagyhét volt, mivel Taizében háromszoros évfordulót ünnepeltek: 100 éve született Roger testvér, 75 éve alapította a közösséget, és 10 éve halt meg. Ennek tiszteletére nagyon különleges volt a program egész héten, sok olyan ráadással, ami máskor nem volt, ezen kívül pedig vasárnap délután egy teljesen rendhagyó megemlékezést is tartottak, amely egy szabadtéri imaalkalom formájában került megszervezésre, és kb. 10.000 embert vártak rá. Mivel, mint később kiderült nem csak a tízezer fiatalról volt szó, akik 97 különböző országból érkeztek oda, hanem a számos egyházi vezetőről is, hiszen jóformán minden felekezet elöljárói képviseltették magukat, és a pápát leszámítva, aki egyházi életben fontos személy, az mind ott volt, kb. negyed órán keresztül sorolták a megjelent vezetőket, és még nem keresztény részről is megjelent pár személy az iszlám képviseletében, de egy buddhista szerzetes is ellátogatott arra a napra oda. A lényeg, hogy hihetetlenül nagy horderejű esemény volt, és mivel Franciaországban az utóbbi időben igen nagy a terrorizmusveszély, egész héten katonák járőröztek Taizé utcáin, és a hét vége közeledtével tizessével érkeztek a további katonai- és mentőautók. Ilyesmi eddig nem fordult elő Taizében, hogy ennyi fegyveres katona járkáljon egyfolytában, sőt ez mindig maga volt a megtestesült békesziget, ahol a legnagyobb különbségek ellenére is mindenki elfért a másik mellett, tehát ezek a nagy óvintézkedések és készülődések a hétvégére csupán annyit értek el, hogy az is félni kezdett a vasárnap délutánra várt terrortámadástól, aki eddig esetleg nem gondolt volna ilyen lehetőségre, és hát józan ésszel belátva aki nagy sebet akar ejteni a kereszténység testén, az biztosan itt csapott volna le, hisz itt minden keresztény felekezetnek komoly kárt lehet okozni, ezért akkor éjjel szombatról vasárnapra virradólag a könnyeim nem csak Michaelről szóltak, az első pár órában kétségtelenül igen, de utána egyre inkább arról, hogy az járt a fejemben, hogy mi van, ha holnap mind felrobbanunk, és próbáltam megszokni ennek a gondolatát, esetleg felkészülni rá. Már korábban is megfordult a fejemben, ezért vettem pár képeslapot, és akkor éjjel megírtam őket a családnak. Mindegyikre ráírtam, hogy csodálatos volt itt, és hogy ez a legjobb hely az egész világon. Tudtam, hogy a postaláda messze van a domboldaltól, ahol másnap leszünk, és arra gondoltam, hogy ha lesz is valami, akkor is a postaládának van esélye egyben  maradni, és remélhetőleg a leveleket majd kiszállítják, akkor is, ha gond lenne. Így miután befejeztem az írást, még vártam egy picit, majd öt óra körül felkeltem, és a barakk fele menet bedobtam őket a postaládába. 

Másnap persze nem történt terrortámadás, valószínűleg tényleg nagyon vigyáztak ránk, de a tizenöt mentőautó attól még készenlétben volt, meg egy helikopter is egyfolytában körözött a fejünk fölött, én pedig úgy ültem a domboldalon, hogy gyönyörködtem az égben, és sajnáltam, hogy Michael nem lehet mellettem, pedig tegnap este még egymás mellett ültünk ugyanott a szombat esti szintén nagyon különleges imán. 

Szívesen írnék többet is erről a hétről, mert tényleg csodálatos és felemelő volt. Michael nélkül is az lett volna, de vele még különlegesebb volt, viszont erre most nincs lehetőségem. Ehelyett mellékelek még néhány képet, na meg persze a videók linkjét, amiket a hét alatt készítettem a különféle népek énekeiből, amik nagyon emlékezetesek voltak, az idei kedvenceimet pedig külön is linkelem. 

A Taizé fele történő útról és visszaútról szintén nem ejtettem még szót, bár idén azt valahogy nem tartottam annyira fontosnak annak ellenére, hogy az is szép volt. Odafele Grácban és Párizsban álltunk meg, visszafele pedig Pólában, Fiumében és a Plitvicei-tavaknál, ahova végül nem mentünk be, mivel az egyik lány elhagyta a személyijét, és azt kellett bonyolítani, szóval kalandból bőven kijutott. Egy pár képet azért ezekről a helyekről is mellékelek, majd leírom még, hogy mi a két legfontosabb dolog, amit tanultam ezen az úton.

Végezetül lezárásképp amit mindenképpen érdemes megjegyezni az az, hogy nem rossz, ha az ember készen áll arra, hogy akár másnap is meghalhat, de attól még ez nem biztos, hogy így is lesz, de mindenképpen emlékezetes tapasztalat, hogy egyszer már úgy éreztem, hogy készen állok, és ha Isten is úgy akarja, akkor el tudok búcsúzni a földi léttől. A másik tanulság pedig, és ez talán most aktuálisabb a számomra, az az, hogy tényleg nem kell stresszeljek és aggódjak amiatt, hogy nem fogom megtalálni majd az igazit, hisz ez az egy hét megmutatta, hogy ha elérkezik az idő, akkor Isten egyik pillanatról a másikra képes elém hozni valakit, akivel nagyon könnyen egymásra fogunk majd találni, úgyhogy továbbra is foglalkozzak csak az Ő akaratával, építgessem az országát, és amikor a legjobb lesz számomra, akkor lehetővé teszi majd az igazi találkozást.

Életem leghosszabb szessziója

Igen, tudom, hogy már évek óta nem írtam ide egy sort sem, pedig gyakran telnek el egymás után olyan hetek, amikor annyi minden történik, amit nagyon szeretnék megosztani, leírni, és fontos is lenne, mert tudom, hogy egy idő után már nincs úgy türelmem visszatérni, és bár kedvem lenne, minél több idő telik el, annál nehezebb visszaemlékezni, és összeszedni az erőmet, hogy végre leüljek és megírjam, amit már hónapokkal azelőtt szerettem volna. Így jóformán az elmúlt két év minden aktuális eseményének a leírása elmaradt. Legutoljára a nyáron történteket szerettem volna mindenképpen leírni, de természetesen amikor friss volt, akkor még annyira közelről érintett, hogy nem tudtam volna szépen megfogalmazni, így ennyi idő távlatából pedig már nem lesz olyan, de azért megpróbálom röviden vázolni a legfontosabbakat. 

Ami azt illeti, nem tudom, honnan kezdjem, mert bárhonnan is indulnék, minden egyes mondat további magyarázatra szorul. Tervezem utólag leírni röviden az előzményeket is, úgyhogy most csak vázlatosan fogok utalni rá. 

A lényeg, hogy jött a tavasz, pontosabban a nyárnak az eleje, és ezzel egy időben elkezdődött a bolondok háza az iskolában, ahol már másfél éve tanítok (sajnos még egy bejegyzést sem sikerült erről az időszakról írni, terveim szerint pótolom még a mulasztást). A Batthyány Ignác Technikai Kollégiumban tanítok magyart, jelenleg egy IX., két X., három XI. és két XII. osztálynak (ez heti 24 órát jelent, ami amúgy nagyon sok). Elérkezett tehát a május, és a XII. osztályok meg kellett írják a dolgozatot, nekik rekord idő alatt ki is kellett javítani, s mialatt írattam a kisebb osztályokkal, azalatt ők jöttek könyörögni a lezárásuk miatt, és utolsó utáni pillanatban is zaklattak a feleléssel, hogy éppen meg ne bukjanak. Ez persze az egyiknek sehogy sem sikerült, de hát ez van, sorozatosan puskázott, s a végén csodálkozik, hogy három 1-essel nem jön ki az átmenője, na de mindegy. A lényeg, hogy a futás már elkezdődött ezzel, emellé jött még az óralátogatás, ugyanis jelentkeztem véglegesítő vizsgára, és ahhoz kétszer négy órát kell nálam hallgassanak, aminek a második fele most volt esedékes, tehát amiatt is izgultam, ehhez pedig még hozzájöttek az egyetemi gondok. Hogy miért egyetem, mikor már mindent befejeztem (magyar, német, filozófia, könyvtár, német peda mesteri)? Hát azért, mert ahhoz, hogy a második évre is visszajöhessek ide tanítani, ahhoz muszáj volt elkezdeni a magyar mesterit is, mert nem fogadták el a németet, hiába megvan minden papírom. Ez a tavaly nyárnak volt a nagy sokkhatása, ha lesz időm rá, majd leírom azt is. A lényeg, hogy el kellett ezt is kezdeni, pedig a fenébe kívántam az egészet, és egyáltalán nem hiányzott még ez is, s ott még kellett szemináriumot tartani, úgyhogy ingázgattam hétfőnként Kolozsvárra, s ráfizettem egy csomó pénzt nem csak az utazásra, mivel kedvezményt ilyen nagy lovaknak már nem adnak, hanem a tandíjra is, mert az állam ugyebár csak egy mesterit támogat. 

Ez volt tehát az alaphelyzet. Egyfelől futottam az egyetemi ügyek miatt, másfelől futottak a XII-esek a lezárásaik miatt, harmadsorban az osztályom, merthogy a XI.D osztálynak az osztályfőnöke is vagyok, nos tehát az osztályom mivel tizenegyedikesek, nekik volt a feladatuk a végzősöknek a terem díszítése, az ajándékok előkészítése, és még egy csomó más egyéb, amit ugyebár nem tudnak magukra elintézni, hanem abba is elég rendesen bele kellett dolgozni. A ballagás május 28-án volt, és akkor már két hete meg sem álltam, néha csak pár órát aludtam, de nem lehetett szünetet tartani, mert a dolgok nagyon gyorsan követték egymást. A ballagás előtti nap is éjjel három körül tudtam lefeküdni, mert egy csomó mindent még elő kellett készíteni, és így is másnap alig lettünk meg az utolsó pillanatban. Itt egy kép a feldíszített teremről, a nagy rohanás ellenére szerintem egészen szép lett:

A ballagás után lejárt a bankett is, de pihenni ezután sem lehetett, mert akkor jött az utolsó tanítási hét az egyetemen, jöttek a dolgozatleadási határidők, és a tulajdonképpeni szesszió csak ezután kezdődött, amikor a három hetes vizsgaidőszakkal egy időben az iskolában is a javítások és lezárások ideje következett, legalább is a vizsgaidőszak első két hetében még a lezárásokért futottak, aztán az iskolában következett a gyakorlat, majd a lezárás és statisztikakészítés, és az igazán félelmetes időszak még csak ezután következett, ugyanis három olyan nagy vizsgám volt három egymás utáni héten, amelyikből egy is sok egy nyárra, nemhogy a három együtt. 

Július 3-án felvételim volt a Collegium Talentum ösztöndíjprogramjához, ami egy doktoranduszokat támogató magyarországi alapítvány, és nagyon színvonalas, nagyon komoly vizsga és képzés, amit tartalmaz, és szükségem van a támogatásukra, mert nem igazán van már, amiből a tandíjamat kifizethetném. Ez volt egyik hét péntekjén (amúgy egészen jól ment, felvettek), rákövetkezendő héten volt a véglegesítő vizsga 9-én, nagyon féltem tőle, ott volt a hegynyi könyv, azt sem tudtam, melyiknek fogjak neki, s tanulni a kettő között nem nagyon volt idő. Ettől függetlenül ez is egészen jól ment, sokkal inkább Isten kegyelméből, mint az én tudásom miatt, de 8,50 lett. Elkezdtek folyni a könnyeim, mikor megláttam az eredményt, mert kb. 7-esre tippeltem, viszont 8-as a legkisebb átmenő jegy. Az utána következő szerdán, 15-én pedig versenyvizsgázni kellett, s hogy még izgalmasabb legyen a dolog, ez a változatosság kedvéért németből volt, nehogy megunjam a magyart. Ettől is nagyon féltem, ugyanis ezen múlt, hogy lesz-e állásom, és nem elég az, hogy a fenti iskolában megszűnt a hely, amelyiken tanítottam, mert jön vissza a tanárnő a szülési szabadságról, és azt mondták, hogy jelentkezzek máshova, hanem az is érdekesebbé tette a helyzetet, hogy mivel nincs még meg a magyar mesteri, ezért csak németből jelentkezhettem, és bár volt egy hely a Salamonban meghirdetve (a város elitiskolája, ahol én is tanultam, meg ahol a fél családfám is, és ahol apukám is tanár volt annak idején), de az németből, és volt rá még egy másik jelentkező is, tehát kicsit idegtépő két komoly vizsga után úgy fogni neki a harmadikra tanulni, hogy tudod, hogy ha a másik jobbat ír, akkor az övé lesz a hely, s annak a másiknak történetesen német hangzású neve van. Szóval bajból elég, ehhez meg hozzájött még, hogy annyira kifárasztott szellemileg a véglegesítővizsga, hogy utána három napig jóformán semmilyen értelmi tevékenységre nem voltam képes, komolyan olyan voltam, mint akin átment a gyorsvonat, s épp azon vagyok, hogy valahogy magamhoz térjek, amire nem volt túl sok idő, mert hat napra rá jött ez a vizsga. Nagyon nehéz volt, és bár minden kérdésre és alpontra válaszoltam, nagyon vártam a javítókulcsot. Este fel is tették, és az alapján kiszámoltam, hogy 7,5 és 8-as között kell kapjak, ha szigorúan pontoznak, ha meg jóindulatúan, akkor akár afölött is lehet a jegy, úgyhogy megnyugodtam. 

Viszont egy héttel később kiderült, hogy ez a jegy nem lett épp ilyen magas, sőt kritikán aluli lett, ugyanis 5,40-et kaptam. Mikor megláttam, azt hittem, leesek a székből, s jó sokszor megnéztem, hogy biztosan jól látom-e, de annyi volt, s ezzel bennem ki is hunyt a remény az állásra, pedig előtte való este még az is eszembe jutott, hogy megröhögném, ha a megyéből én kapnám a legnagyobb jegyet, nem tudom miért, de volt egy ilyen megérzésem, viszont az 5,4 eléggé kijózanító hatással volt rám. Attól még a biztonság kedvéért megnéztem a többiek jegyét is. Összesen 5-en vizsgáztunk, három csíki, és két gyergyói, az egyik csíki 5,00-át kapott, egy másik 5,10-et, a harmadi 2,70-et, és a másik gyergyói lány 5,05-öt. Amikor végignéztem ezt az egészet, tényleg nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek. A kritikán aluli 5,40-em, valóban a legnagyobb jegy a megyében, és nem csak a gyergyói lányénál jobb 35 századdal, de az összes többinél is. Ez valami olyasmi, ami szerintem elképesztő, ez az, amire azt mondom, hogy ilyen nincs, éreztem én, hogy az enyém lesz a legjobb, de nem gondoltam, hogy így, amúgy meg tényleg biztos voltam benne, hogy mindenképpen 7-es fölött ér a dolgozatom, de egyszerűen annyira megijedtem ettől a kicsi jegytől, hogy a kontesztálás eszembe sem jutott, nehogy még jobban megbogarásszák, s levonják, s ezzel elveszítsem az első választás lehetőségét. 

Amúgy később kiderült, hogy ez rossz ötlet volt, ugyanis, pár nappal ezután az a hír járta, hogy hatalmas botrány volt az egész országban, mert több tantárgy esetében is igazságtalanul és alaptalanul lepontozták a dolgozatokat, és aki beadta a kontesztálást, annak 2-3 jegyeket is emeltek. Ez a pletyka önmagában még nem zavart volna, de kiderült, hogy nálunk, ez a 2,7-es dolgozatot író lány beadta, és a végleges eredményeknél az jött ki neki, hogy 5,3, ami sokkal több, és nem csak a korábbi jegyénél több, de a többiekénél is, ami azért eléggé felháborító, mert ha reálisan ennyivel többet ér az ő dolgozata, akkor ez alapján az enyém is tényleg simán 7-es felett kellett volna legyen, s akkor elfelejthettem volna a vizsgázgatást egy életre, így viszont jövőre mindenképpen újra kell menjek. S bár nagyon idegesít ez az egész olyan szempontból, hogy biztos vagyok benne, hogy felemelték volna nekem is, még mindig jobban jártam, mint a többi, mert továbbra is nekem volt a legnagyobb a jegyem, míg ő ezzel a második helyre került, és kiválasztotta azt az egyetlen csíki helyet, amit az első pontozás alapján mások kaphattak volna meg, így velük szemben sokkal nagyobb igazságtalanság történt, és ők sem tehetnek semmit ellene. De hát ilyen a román tanügy. Ettől függetlenül számomra július 15-én lejárt életem leghosszabb szessziója, ami május közepétől két hónap volt, de ha a konkrét vizsgákat nézem, akkor is bőven megvan a 6 hét, ami jóval több, mint elég. Őszintén szólva kezdek kicsit belefáradni ebbe az egészbe, és bár sokkal kevesebb energiát fektettem bele, mint korábban, mert egyszerűen érzem, hogy már nem bírom úgy, Isten mégis nagyon megáldotta az egészet, és eredményeit tekintve szebb lett, mint eddig bármelyik, mert az egyetemen minden egyes tantárgyból 10-est kaptam (nem tudom, mi üthetett a tanárokba, mert ilyet nem szoktak csinálni), a felvételi sikeres volt, a véglegesítő vizsga is elsőre meglett, és ha a szörnyen kicsi jegyet nem vesszük figyelembe, akkor a versenyvizsga is nagyon eredményes volt, hiszen én választhattam elsőnek a megyéből, és az új tanévet már a Salamonban kezdem, ami olyan, mint egy túl szép álom, amit eddig még csak kívánni se mertem. Dicsőség az Úrnak, aki erőt ad a nehéz helyzetekben, és megáldja a kicsit, amit odateszünk!