85. nap - Halloween

84. nap - Walsall

83. nap - teadélután

Ma egy viszonylag nyugodt napunk volt kevés izgalommal. Reggeli ima után elmentünk misére, majd takarítás után felmentem egyet imázni. Eléggé nyomasztó a számomra, hogy még mindig nem tudom, hogy merre van az előre, és mit kellene tegyek. Olyan bizonytalan ez az egész helyzet, hogy akkor most megyek-e, maradok-e, mikor meddig és hol fogok tartózkodni. Személy szerint jóformán bármilyen változatra nyitott lennék, akár a menésre, akár a maradásra, akár a máshova, akár a hazautazásra, tehát lehetőség bőven van, csak épp nem tudom, hogy melyik lenne a jó döntés, és hogy melyik ezek közül az, amelyiket Isten szeretné, s jónak gondolja a számomra. Eléggé össze vagyok zavarodva, viszont teljesen biztos vagyok benne, hogy a saját eszemmel akkor sem fogom tudni megoldani a problémát és kitalálni, hogy mit csináljak, ha tízszer ennyit gondolkodok rajta, így átadtam újra az egészet Istennek, hogy intézzen mindent a saját tervei alapján, mert az lesz a legjobb mindenkinek, de majd vezessen egyértelmű jelek alapján, hogy valóban fel is ismerhessem, hogy mi az Ő akarata. 

Délután ma is volt imacsoport. Lorna vezette, és amióta elment a nővér, határozottan ez az imacsoport tetszett a legjobban, pedig ma is mondtak rózsafüzért, de hihetetlen módon sikerült megússzam, hogy én kelljen vezessek egy tizedet, úgyhogy ennek már eleve örültem, de amúgy önmagában a többi rész is sokkal jobban tetszett. Szerettem a dalokat, amiket énekeltünk, és a Szentírási részről, amit felolvastak is egész érdekes beszélgetés alakult ki, szóval ezt a mai délutánt kivételesen nem bántam nagyon. Utána teát és kávét szolgáltunk fel a csoport tagjainak, mert a hónap utolsó keddje volt, ami azt jelenti, hogy utána maradnak egy kis beszélgetésre. Volt egy kis sütemény, amit szintén Lorna hozott, meg készítettünk nekik innivalót: három teát és egy kávét, ugyanis ma csak négyen voltak. Elkezdtek beszélgetni, s annyira jól érezték magukat, hogy még egy óra múlva is ott voltak a legtöbben. A régi háborús időkről meg minden egyébről is csevegtek. Sokáig ott ültem bent, és hallgattam őket, érdekes volt az ő szempontjukból is megtudni valamit arról az időszakról, de aztán hamar témát váltottak és számos egyéb dolog is szóba került. Gittának volt még egy megjegyzése, amit nagyon érdekesnek találtam. Miután bevittem az innivalót, egyszer csak hirtelen megkérdezte, hogy táncolok-e. Mondtam, hogy igen, otthon rendszeresen táncoltam. Elmosolyodott, s azt mondta, hogy tudta, mert valahogy látszik a mozdulataimon. Ezt nagyon érdekesnek találtam, mert tény, hogy nagyon szeretek táncolni (különösen a társasági táncot szeretem, bár a nyári tábor óta a néptáncban is látok újra némi lehetőséget), meg ha egyedül vagyok, és nem lát senki, akkor itt is szívesen fordulok kettőt, vagy lépek néhány tánclépést, de ha tudom, hogy emberek között vagyok, akkor sosem teszem, de ezek szerint azon kívül is láthat valamit rajtam. Sosem gondoltam bele, hogy mégis miben jelenhet ez meg a külsőn, de tény és való, hogy nem ő az első, aki erre így rákérdezett, mert egyszer volt még egy lány, aki egyáltalán nem ismert, s kb. a második kérdése volt ugyanez, s mikor visszakérdeztem, hogy miből gondolja, akkor azt mondta, hogy egyszerűen ahogy állok, arról látta. Nem különösebben volt aztán folytatása ennek a témának, de attól még nagyon érdekesnek találtam.

82. nap - csira

81. nap - húsleves

80. nap - telik a pohár

Ma sem jött Kriszta reggeli imára. A héten egyetlen egyszer sem volt. Nekem ez annál tovább nem fáj, mert örülök, ha nem vagyunk egy helyen, de tudom, hogy ha a nővér itt lenne, akkor nem tehetné ezt meg, mert amióta elutazott, rendszeresen marad fent olyan ürüggyel, hogy öltöznie meg készülnie kell a fordításra, márpedig azt megtehetné máskor, vagy felkelhetne korábban, ha arról van szó, mert biztos, hogy a nővér sem tolerálná ezt így, de hát ő megteheti, hogy lelógja az imákat, s neki senki sem szólhat, ha nem épp korrekt módon jár el. 

Akkor jött le, mikor mi már befejeztük a reggelit, de ez a pár perc is elég volt egy újabb összetűzéshez a házimunkával kapcsolatban, aminek során ismét a közösség "szentségével" és fontosságával érvelt, ami számomra továbbra is csak egy üres fogalom. Tény, hogy semmi sem érdekel, ami a házzal vagy a közösséggel kapcsolatos, de ettől még elvégeztem az erre vonatkozó kötelességeimet, bármennyire is utáltam őket, és örültem, hogy miután befejezem, értelmesebb dolgokkal is foglalkozhatok, és eddig még viszonylag jól tűrtem a Kriszta kötekedéseit is, viszont ma, amikor nemcsak számon kért rajtam valamit, amit amúgy senki más sem végez el, de még azzal is megvádolt, hogy nem végzem el a munkámat, éreztem, hogy lassan betelik a pohár. Annál is inkább, mert pont most vádolt meg vele, mikor a héten sokkal lelkiismeretesebben végeztem el mindent, mint máskor, egyáltalán nem szeretettel, de sokkal alaposabban és lelkiismeretesebben, s erre most azt követeli, hogy jövő héten majd jelentsem minden alkalommal, mikor végeztem, hogy ellenőrizhesse, hogy mit hogy csináltam meg. Őszintén szólva eszem ágában sincs megtenni. Én is végzem a dolgomat, ahogy eddig, s jobb lenne, ha ő is a sajátjával foglalkozna, és nem mindig azt keresné, hogy mikor mibe köthet bele, mert lassan kezd elegem lenni a nagyképű és fölényeskedő viselkedéséből, és egyre közelebb állok hozzá, hogy azt mondjam, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mit mond. A tiszteletet és tekintélyt ki kell érdemelni, s neki egyik sincs meg ezekből az én szememben, s minél inkább erőlteti, és próbálja kikövetelni magának, hogy azt csináljam, amit mond, annál közelebb kerülünk a biztos elváláshoz, bár lehet, hogy épp ezt akarja, nem tudom. Nem azért vagyok itt, mert szeretem, sőt egyenesen ki nem állhatom ezt a közösséget, de eddig legalább a hétköznapok elviselhetőek és élhetőek voltak, de ha ettől arrafele mindenbe bele akar kötni, tényleg nem fogom tovább értelmét látni az itteni szenvedésnek, és örömmel fogok elmenni. És amúgy nem csak emiatt mennék el, hisz tényleg amióta itt vagyok, egyetlen percig sem éreztem azt, hogy szeretnék maradni, inkább feladatként meg kötelességként éltem meg azt, hogy itt kell legyek, de sosem vágytam rá igazán, s amióta  a nővér említette, hogy ha szeretnék, akkor elmehetek, azóta teljesen biztos vagyok benne, hogy nem lesz hosszú életű az itt-tartózkodásom. Leginkább Taizébe vágytam, mert éltem már azzal a közösséggel, és tudom, hogy nagyon szerettem velük, mert nemcsak életet láttam benne, de nagyon sokat tanultam is tőlük és nagyon mély kapcsolatba kerültem ott Istennel, de miután visszaválaszoltak, hogy csak március és október között tudnak fogadni, vagyis várnom kellene legalább négy hónapot, azóta már csak azon gondolkodom, hogy itt vagy otthon jobb azt kivárni. Biztos, hogy sokkal boldogabb tudnék lenni otthon ezalatt az idő alatt, és sokkal jobban vágyom is ott lenni, viszont a haza- meg visszaút nagyon bonyodalmas és költséges mulatság, így ezen még gondolkodom, de ha ilyen lesz a hátralévő négy hónap hangulatban, mint ez a mai nap, akkor akár háromszor annyit is fizetek az útért, de hazamegyek. Persze ezt még meg kell különböztessem, mert ennyire hirtelen csaknem dönthetek, de tényleg nagyon nehéz akár egy vagy két olyan dolgot találni, ami a maradás mellett szólna. 

Amúgy a mise után Tündének segítettem egy kicsit a furulyázásban. Nagyon lelkes, és elég rövid idő alatt nagyon sokat tanult. Most karácsonyra készül néhány dalt tanulni, és azokat válogattuk, hogy mi az, amit esetleg el tudna azokból játszani. Utána ismét elmentem a konditerembe. Ez volt a negyedik alkalom, és már egyáltalán nem tűnt megerőltetőnek a hasizom, bár a szobabiciklin továbbra is alaposan megdolgoztam, amikor egy szintet váltottam felfele a múltkorihoz képest, de hát az a lényeg, hogy mozogjak és erősödjek, úgyhogy nem sajnálom a fáradságot.

A hazaúton ahogy a könyvtár előtt eljöttem, támadt egy furcsa érzésem, ugyanis az fogalmazódott meg bennem, hogy még egyetlen könyvtári könyvet sem olvastam el, pedig már lassan egy hónapja van belépőm, s ha úgy adódna, hogy nemsokára elmegyek, akkor nagyon sajnálnám, hogy itt volt a lehetőség, és nem használtam ki egyetlen egyszer sem, hogy kiolvashassak egy olyan könyvet, amit máshol nem tehetnék, és mivel a Narnia első részét pár napja befejeztem, a másodikat meg akármikor folytathatom, hisz a saját példányom, s akár majd otthon is olvashatom, úgy döntöttem, hogy kiveszek valamit. Lehet, hogy nem ennyire sürgős a dolog, és még sok időm lesz onnan kikölcsönzött könyveket olvasni, de egyáltalán nem biztos, nem tudom, hogy két hetet vagy négy hónapot leszek még itt, de tényleg sajnálnám elszalasztani a lehetőséget, így bementem. A múlt héten, mikor bejártam ellenőriztetni a kártyámat, mert a központi könyvtárban úgy látták, hogy valami nincs rendben vele, akkor szétnéztem egy kicsit odabent, és körbejártam a polcokat, hogy lássam, milyen könyveik vannak, és találtam akkor egy részleget, ahol külföldi könyvek vannak, és volt ott egy könyv ami valami miatt különösen felkeltette az érdeklődésemet. Egy dél-afrikai írónak egy díjnyertes regénye, és úgy döntöttem, hogy azt most akkor kikölcsönzöm, így a az első itteni könyvtári könyvemmel tértem vissza a házba, de nem fogtam neki egyből olvasni, hanem egyszer tusoltam, majd imádkoztam.

Ebédkor viszonylag tűrhető volt a hangulat a délelőtti vita ellenére, és a végén Andrásnak köszönhetően nevettünk is egy csomót, ami nagyon jól esett. Utána a szobámba felmenve ismét olvastam a katekizmusból egy nagyobb részt, és meg kell, hogy mondjam, hogy napról napra egyre jobban tetszik, úgyhogy lehet, hogy ha majd a végére értem ezt is elölről fogom kezdeni, de az még messze van, addig is egyelőre apránként haladok előre.

79. nap - "új élet"

78. nap - takarítás

Ma ismét én kellett vezessem a reggeli imát. Ez volt a negyedik ilyen a héten. Mostmár meg se lepődök, ha Kriszta azt mondja, hogy nem jön le. Amúgy nem olyan nehéz, s mivel így az időre is meg az ima vezetésére is kell figyeljek, nem tűnik annyira unalmasnak és fárasztónak az egész, szóval így még jobb is talán valamivel, mint amúgy. Utána reggeliztem, majd elmentem misére. Ma is gyerekmise volt, és nagyon megörültem, mikor a templom előtt megláttam egy osztálynyi iskolást, akit épp beterelni próbáltak a tanítók. Akkor már biztos voltam benne, hogy ismét ők fognak énekelni, mint két héttel ezelőtt. Mikor elindultam, még nem voltam biztos benne, hisz múlt héten hagyományos mise volt alig pár emberrel, de most egyből mosolyogni kezdtem, ahogy megláttam ezeket a derékig érő kis emberkéket, amint sorban állnak a kék-fehér egyenruhájukban, és befele mennek. A templom már majdnem tele volt a többi osztályok diákjaival, de még utána is sok csoport érkezett, akiket oldalt ültettek le. Nem tudom, hogy hányan voltak, de legalább 12 osztálynyi csöppség lehetett, mert egészen a legutolsó oszlopig mind ők ültek a padokban, s csak utána következtek a felnőttek a hátsó néhány sorban. A mise most is gyönyörű volt, bár legelőször sokkal nagyobb hatást tett rám, hisz akkor nem számítottam rá, hogy ennyire szép lehet. Nagyon aranyosak voltak mind a gyerekek, azok is akik felolvastak, vagy ki kellett menjenek valamit csinálni, meg azok is akik egyszerűen csak énekeltek. Tündériek voltak, s mégis olyan nagy erő volt a hangjukban. Nagyon felemelő egy mise volt, legalábbis az én számomra. 

Ahogy hazaértem, nekiláttam a házbeli takarítanivalóimnak, majd ahogy azt befejeztem, a saját szobámban is nekiláttam rendet rakni. A laptopommal kezdtem. Azt olvastam egyszer egy cikkben, hogy az ember számítógépe, s általában annak a billentyűzete sokkal mocskosabb, mit a WC,  és több baktérium is  hemzseg rajta (hisz a WC-t mindenki tudatosan takarítja és fertőtleníti, a gépét meg akaratlanul is elhanyagolja, s nem is gondol rá, hogy mennyi mocsok lehet rajta). Elsőre nehezen hittem, de jobban belegondolva, hogy egyfolytában csak lepi a por, s jó esetben még akármi más is ráömölhet, belefolyhat, ha az ember a közelében eszik-iszik, meg ide-oda rakosgatja, nem is beszélve arról, hogy sokszor mocskos, zsíros kézzel írunk, így egy idő után már nem is tűnt annyira lehetetlennek a dolog, és mivel nemrég szemmel látható vastagságú lett a koszréteg a gépen, úgy döntöttem, hogy rászánom magam, és alaposan kitakarítom. Nedves törlőkendővel és nagyon aprólékos munkával gyönyörűen tiszta és (újra) fehér lett a felülete, a szürke részek pedig kb. nyolc árnyalatot világosodtak. A kisebb bemélyedésekbe, résekbe benyúlva onnan is eltűntek a fekete színű koszcsíkok, és miután minden egyenesebb felületet megtisztítottam, nekiláttam a billentyűzetnek, ami közelről nézve sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint korábban, mikor nem vizsgáltam meg jobban. Alaposan letöröltem minden egyes billentyűt figyelve arra, hogy ne csak a tetejét, hanem az oldalát is jól megdörzsöljem, így elég lassan haladtam, de a különbség már egy fél sor után jól látszott, így lelkesen folytattam, s miután az eredetileg fehér színű rongynak minden egyes centije szabályosan fekete lett a mocsoktól, de legalább mindegyik billentyűről eltűnt a vastag zsírréteg meg oldalt a tömény kosz- és porlerakódás, egy ecsettel alájuk is benyúltam, és finom óvatos mozdulatokkal szépen kisepertem azt, ami a billentyűrendszer alá szorult be. Az elején nem voltam benne biztos, hogy van értelme a dolognak, inkább csak az alaposság kedvéért akartam ezt is megpróbálni, de miután egyetlen sor alól porcicák tömegét és egyéb apró szöszt meg hajszálat is ki tudtam húzni, úgy gondoltam, jobb lesz folytatni a dolgot. Inkább nem szeretném leírni, hogy mennyi kosz volt beszorulva oda a sorok közé/alá, de azt biztosan állíthatom most így a munka végeztével, hogy a gépem megvétele óta ilyen tiszta nem volt, és hát valljuk be, hét év után igazán megérdemel ennyit egy laptop, főleg ha munkaeszközként még továbbra is szeretném használni.

Ezután folytattam a szobában a takarítást. Porszívóztam, port törültem, elpakoltam néhány elől lévő dolgot a helyére, és olyan alaposan kitakarítottam, hogy még az ágyat is elhúztam. Nem tudom, mért jött rám ez a nagy takaríthatnék, de most kivételesen nagyon jól esett. Talán az az oka, hogy jelenleg elég nagy káosz van a fejemben a jövővel kapcsolatban, és ha azt nem is tudom még, hogy mi lesz az elkövetkezőkben, legalább a szobában szerettem volna tisztán látni magam körül. A lényeg, hogy kicsit rendbeszedtem a helyet, majd hanyatt vágtam magam az ágyon, és imáztam egyet. Jó hosszas volt, legalább másfél órán keresztül kérdezgettem Istent, hogy mi a terve, s hogy mit szeretne velem kapcsolatban, de nem nagyon válaszolt. Ez után következett a megszokott Szentírásolvasásom. A napi ige után folytattam az Újszövetség folyamatos olvasását, és ma érkezett el az a nap, amikor sikerült másodszor is a végére érni. Egyszer már elolvastam, s most fejeztem be másodszor, úgyhogy majd valamikor ismét elölről kezdem. (Az Ószövetséget is sikerült már egyszer átrágni, s másodszor is elkezdeni, de abból még csak a harmadik könyvnél vagyok, s valahogy nem haladok vele, mert a sok hosszas leírásnál mindig napokra elakadok.) Tervezem, hogy amikor most újra elkezdem az Újszövetséget, akkor hozzáolvasom a különböző szövegbeli utalásokat a még jobb megértés érdekében. Régóta látom őket, de valahogy sosem szántam rá magam, hogy mind felkeressem azokat az igehelyeket, amikre utal az a szövegrész, pedig lehet, hogy több mindent meg lehetne így érteni belőle, ezért legközelebb így fogom majd olvasni. Utána olvastam még egy keveset a katekizmusból is. Annak ellenére, hogy csak hétfőn kezdtem el, már elértem az első kisebb résznek a végéhez, és határozottan tetszik az egész. Nem hittem volna, de élvezem olvasni, és azon kívül nagyon sokat tanulok belőle, meg el is gondolkodtat pár kérdésen, szóval nagyon hasznos olvasmánynak találom, és mindenkinek sok szeretettel ajánlom. 

Mindezzel persze teljesen eltelt a nap, s este mikor csengetett Tünde az evéshez, még nem volt meg a házi feladatom az angolórára, de attól még nagyon tetszett nekem így ez a délután, és nem éreztem időpazarlásnak. Evés és mosogatás után aztán ismét elmentünk a missziós hét mai programjára, ahol egy kedves karizmatikus papbácsi tartott tanítást, a végén pedig a korábbi napoktól eltérően imaszolgálat is volt, bár itt most kivételesen csak papok imádkoztak, és mivel hárman voltak, az egész templomnyi ember hármójukhoz állt sorba, közben meg gyönyörűen énekelt a dicsőítőcsoport, de persze ők is inkább visszafogottabb, csendesebb dalokat. Amúgy nagyon tetszett, és olyan békés volt az egész. A végén én is beálltam a sorba. A pap csak egy áldást mondott, semmi különleges vagy személyreszóló dolgot, mégis éreztem, hogy nagyon erősen jelen volt benne Isten, és valahogy olyan nyugalom áradt át rám, és azt éreztem, hogy lehet, hogy nem tudom, hogy mit fogok majd az elkövetkezőkben csinálni, hogy itt maradok Birminghamben egészen jövő őszig, vagy átmegyek máshova, vagy hazamegyek, nem tudok semmit, és az eszemmel nem tudom kitalálni, hogy melyik a jó, vagy mit kellene csináljak, de valahogy ennek ellenére azt éreztem, hogy nem is ez a fontos, hanem csak Isten, s hogy vele legyek, mindegy, hogy hol, és egyszerűen olyan jó volt utána visszamenni a padba, s csak úgy ülni, hallgatni a dalokat, s a dicsőítő dalt, amit a végén énekeltek, és én is ismertem, azt velük együtt énekelni, valahogy olyan jó volt, csak úgy ott lenni Isten jelenlétében, és nem csinálni semmit, az elég volt nekem abban a percben, és nem is kívántam semmi mást.

Hazafele, ahogy beszélgettünk, Krisztának most is volt néhány meglehetősen nagyképű megjegyzése, de most kivételesen annyira jól éreztem magam, hogy még ezeket is figyelmen kívül tudtam hagyni, és úgy tenni, mintha egyáltalán nem is zavarna. 

77. nap - új kilátások

76. nap - maradás?

75. nap - a böjt

74. nap - Rita ötlete

73. nap - elkeserítő hírek

72. nap - ismét St. Chad's

71. nap - megkülönböztetés

70. nap - új könyvtár

69. nap - konditerem

68. nap - a plakát

67. nap - újfajta feladat

Mint minden vasárnap, most is keltem, és mentem le főzni. Tünde és Kriszta bementek a központba az abortuszklinikához, mert bejelentkeztek, hogy ebben a negyven napos az élet védelméért szóló imában bevállalnak két órát, én meg otthon maradtam főzni. Babérleveles krumplilevest készítettem, másodiknak disznósültet rizzsel, mint már egyszer korábban is, desszertnek pedig kerestem egy új kókuszos receptet. Most is a süteménnyel kezdtem. Az internetet találtam egy rácsos kókuszos tésztát, ami nagyon jól nézett ki, és elolvasva se tűnt túlságosan nehéznek az elkészítése leszámítva azt, hogy gyúrós tészta, amit nem nagyon szeretek csinálni. Nekiálltam mindent a leírás alapján elkészíteni, és nagyon hamar összeállt az egész. A tepsi aljára lefektettem a kinyújtott tészta nagyrészét, majd rátöltöttem a kókuszos krémet, a tetejére pedig megformáztam a rácsokat, majd betettem sülni. Nem kellett sok idő elteljen, hogy az egész konyha felséges kókuszillattól áradozzon, ami meg is maradt egészen az ebédig, és kinézetre is nagyon jó lett a végeredmény. Minden kétséget kizáróan ez a sütemény sikerült eddig a legjobban, amióta itt vagyok, és a többieknek is mind nagyon ízlett. 

Mire minden mosogatás, elpakolás és takarítás véget ért, már három óra volt. Felmentem a szobába egy kis időre szusszanni egyet, megnézni a leveleimet, meg egy kicsit pakolászni, majd elmentem misére. Utána már egyből kezdődött is az esti közbenjáró csoport, ami két okból is különleges volt. Nem csak azért, mert a múlt héthez hasonlóan most is mondták, hogy válasszunk mi is dalt, és így elénekeltek egy olyant, amit nagyon régóta nem hallottam, de nagyon szeretek, hanem miután minden ima lejárt, elkezdtek a missziós héttel kapcsolatos szervezésekről is beszélgetni. Aranyos volt, ahogy próbáltak minél eredményesebb reklámlehetőségen gondolkodni. Mondta Andrew, hogy egy csomó szórólapot betett a programról a templomba, de nem akarnak elvenni/elvinni belőle az emberek. Végül Tomnak jutott az eszébe, hogy nem lenne rossz egy hatalmas plakát vagy bannerszerű dolog sem, ami ott lehetne a templomban az előtéren belül az ajtó fölött, hogy meglássák az emberek, ahogy mennek be, és hogy ez jó figyelemfelkeltő lenne. Az elején tetszett a többieknek az ötlet, de nem nagyon látták, hogy valósíthatnák meg, mert már kevés az idő, s mire valaki valahol megcsináltatja, s felkerül, arra már késő, így már-már le akarták szavazni. Nekem egyből, első hallásra jó ötletnek tűnt, és nem értettem, hogy mit problémáznak ennyit a megvalósításon, hisz nem olyan nagy dolog három lapot egymás után ragasztani, és felírni rá jó nagyban a szöveget, és már akartam is mondani, hogy ha szeretnék, akkor én elvállalom, de közben annyira belemerültek abba, hogy mennyire nehezen kivitelezhető a dolog, hogy már tényleg egy hajszálra voltak a lemondástól, én meg nem akartam félbeszakítani őket, de egy adott pillanatban mégiscsak jeleztem, hogy beszélnék, és mondtam, hogy én szívesen megcsinálnám hétfőn, ha akarják, s akkor kedden reggel már fel is tehetik. Tom egyből lelkes lett, s visszakérdezett, hogy tényleg megcsinálnám-e, s látszott, hogy nagyon örül neki, de ugyanakkor úgy láttam, hogy Andrew is legalább annyira hálás, még ha nem is mondott szóban semmit, de akkor láttam először igazán érdeklődve és félig-meddig mosolyogva rámnézni, ami többet mondott a szavaknál. (Eddig mindig azt éreztem, hogy nem kedvel ez az ember, ami egy kicsit bántott, mert engem viszont nagyon sok kedves személyre emlékeztet ő, néhány igazán jó barátra, meg kicsit apukámra is, és valahogy örülnék neki, ha felém sem a szigorú felnőtt arcát mutatná, mert azt láttam, hogy másokkal mindig barátságos és vidám volt, csak eddig valahogy velem nem.) A lényeg az, hogy elvállaltam, hogy a hétfői nap folyamán elkészítem nekik a plakátot. Tom elismételte még egyszer, hogy mit kell ráírni, s mondta, hogy majd este értejön. Én amúgy nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert azt éreztem, hogy végre csinálhatok valamit, aminek még értelme is van. Ez az első olyan igazi feladatom, amióta itt vagyok, ami tényleg segít is valakit/valamit, és az, hogy én ajánlhattam fel úgy, hogy amúgy senki részéről sem volt ez elvárás, hanem tényleg azért mondtam, mert szívesen dolgoznék vele, az volt a legjobb benne, így este már úgy feküdtem le, hogy lélekben a másnapi "fontos feladat"-omra készültem, és azt tervezgettem, hogy mekkora lapra és hogy fogom ráírni a megfelelő szöveget.

Barátság?

Tegnap az Invocation nevű rendezvényen sok nagyon jó tanítást hallottam. Az elsőben volt egy mondat, ami nagyon megfogott. Azt mondta a pap, hogy a legveszélyesebb mondat, amit kimondhatunk, az az, hogy "szeretlek". Elég sokat gondolkodtam utána rajta, hisz ennek a mondatnak valóban mindig következménye van, és felelősséggel jár a kiejtése. Elsősorban nem párkapcsolati szempontból beszélt róla, sokkal inkább embertársi, felebaráti megközelítésben, és valóban igaza lehet. A kis herceg jutott eszembe róla, amikor a róka a megszelídítésről beszél, de szerintem minden barátságra, és a legtöbb emberi kapcsolatra is érvényes, amit mond.

- Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

- Kapcsolatokat teremteni?

- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyan­olyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

 ...

- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.

- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

 ...

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. (…) - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.

Azért ragadott meg különösen ez a gondolat (nem csupán A kis hercegből az idézet, hanem az egész, amit mondott, amiről ez is eszembe jutott), mert az utóbbi időben nagyon sokszor elgondolkodtam különböző emberi kapcsolatokon. Elsősorban az otthoni barátaimra gondolok sokat, a Mécses és a KEL bizonyos tagjaira, akik nagyon hiányoznak, és azt érzem, hogy bármennyire is szerettem volna folyamatosan tartani velük a kapcsolatot, rendszeresen elhanyagolom őket, ahogy mindenki mást is, akivel épp nem tudok rendszeresen találkozni, és rengetegszer feltettem magamnak a kérdést, hogy mennyit is ér egy barátság, és meddig tud tartani. Nem tudnám megszámolni, hogy hány ember volt már, akivel életem egy bizonyos szakaszában nagyon jóban voltam, sokat beszélgettünk, és nagyon szerettem őket, de ahogy változtak a körülményeink és elkerültünk egymás mellől, jóformán teljesen megszűnt a kapcsolat, hiába volt abban az időben a legjobb barátom, barátnőm az illető. Az új helyeken pedig új ismerősök akadnak egy idő után, akivel az ember az idejét tölti, s akkor ők képezik számára a jelent, de ha máshova kell költöznie, akkor ott ismét újabb személyekkel találkozik, a régiekkel meg egy idő után többnyire megszakad a kapcsolat. Nem hiszem, hogy ez feltétlenül minden esetben így történik, vagy hogy ez törvényszerű lenne, de én saját magamon sajnos ezt figyeltem meg, és tény, hogy amikor az iskolát elvégezzük, akkor még hisszük, hogy az addigi legjobb barátnőnkkel továbbra is ugyanolyan marad a kapcsolat, és majd naponta írunk egymásnak, de ha elválnak az útjaink, akkor ez többnyire mégsem így történik, és azt figyeltem meg, hogy annak ellenére, hogy Ausztriába indulásomkor is meg voltam győződve, hogy a KEL-es ismerőseimmel tartani fogom majd a kapcsolatot, talán egyszer beszélgettünk Enikővel messengeren, és talán egyszer még egy valakivel. Tudtam róla, hogy mi történik otthon, mert a listáról ugyanúgy kaptam a leveleket, és egyfolytában fájt a szívem, hogy nem lehetek velük, de valahogy azt éreztem, hogy nem csak az időszűke miatt nem írtam nekik, hanem mert nem is nagyon tudtam volna mit írni, hisz akkora a távolság köztünk, hogy én nehezen tudtam volna hozzászólni ahhoz, ami ott történik, ők pedig szinte semmit sem tudtak arról, hogy én hol és hogy élek, mik az apró örömeim és bánataim.

Amiután visszamentem jöttem rá, hogy szinte egyáltalán nem beszéltem senkivel, és ez nagyon fájt. Persze egyből vissza tudtam kapcsolódni az ottani életbe, volt néhány új arc, meg néhány csoportnak másabb volt egy kicsit a hangulata, hisz az emberek alakítják mindeniket, és az épp ottlévők arcát fogja mindig tükrözni a csoport, de valahol legbelül attól még folyamatosan ott volt bennem, hogy igen, itt vagyok, s én is tudom, miben segíthetek, meg ők is szeretettel fogadnak vissza, de a kettő között akkor is volt egy év, amikor jóformán semmilyen kapcsolatot nem tartottunk, és úgy tűnt, hogy ezt vagy nem vette észre rajtam kívül senki, vagy mindenki egyetértett vele, de bennem ott maradt a kérdés, hogy lehet ilyen egy barátság? Most itt vagyok, beszélgetünk, időt töltünk egymással, aztán elmegyek, nem hallotok rólam egy évig semmit, majd mikor visszajövök, egy nap után ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mintha semmi sem történt volna azalatt az idő alatt. Barátság az, ami csak akkor él, ha egymás mellett vagyunk, vagy elvárható (és ha igen, akkor meddig és milyen formában), hogy éltessük a kapcsolatot akkor is, ha már külön utakon járunk?

Haragudtam magamra a németországi év lejárta után, hogy annyira elhanyagoltam mindenkit, és szinte egyik korábbi barátomról/barátnőmről sem tudtam, hogy mit is csinál, mi foglalkoztatja, milyen problémái vannak, és meglepődve tapasztaltam miután visszaértem, hogy az ismerőseim egy része megházasodott, mások eljegyezték egymást vagy épp ismerkednek, megint mások munkahelyet találtak vagy elköltöztek. Egy csomó minden történik az emberekkel, és ezek akkor is újdonságként hatnak, ha amúgy egy városban élünk, akkor is nagy hírként újságolnák el, de ha valaki kiszakad egy időre a megszokott környezetéből, elmegy valahova és egy bizonyos idő után visszatér, sokkal inkább feltűnik minden ilyen változás, hisz egyszerre szembesül mindazzal ami azalatt történt, és az az érzése, hogy amíg ő távol volt, addig nála megállt az idő, a többiek életében viszont legalább kétszer olyan gyorsan telt, és minden megváltozott. Ez történt velem három éve, és bár nagyon sok baráttal ugyanott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk, sok kapcsolat teljesen meg is szűnt, mivel mire visszajöttem, arra a másik fél költözött el. Lehetnek olyan barátaink, akik csak akkor számítanak annak, ha együtt vagyunk? Elfogadható ez?

Annak idején három éve nagyon fájt a távolság, ami köztem és a többiek között volt, mégse írtam senkinek se, és most itt vagyok Angliában, ugyanúgy távol minden kedves és szeretett személytől, és ugyanúgy elhanyagoltam mindenkit. Írtam két levelet a listára, hogy tudják, mi van velem, meg itt a blogot is igyekszem vezetni (annak ellenére, hogy egyre nehezebb), de személyes leveleket nem írtam. Nagyon sokáig ott ültek az e-mailek a postaládámban (azokéi, akik annak ellenére, hogy én nem írtam nekik, mégis rákérdeztek, hogy mi van velem), de nem válaszoltam rájuk. Az elején időhiány miatt nem írtam, aztán már egyszerűen azt éreztem, hogy nem tudnék mit írni, viszont folyamatosan lelkiismeret-furdalásom volt miatta, hisz én tényleg szerettem volna tartani velük a kapcsolatot, és akartam volna is írni, de valahogy azt éreztem, hogy nem tudok. Aztán pénteken valahogy mégiscsak megembereltem magam, és igyekeztem legalább a levelek felére válaszolni, így megírtam és elküldtem tízet (utána már lett volna kedvem többet is írni, de az időmből és energiámból egyszerre csak ennyire futotta). Három választ kaptam azóta. Mindeniknek nagyon örültem, és hihetetlen nagy szeretettel olvastam őket, de ettől függetlenül valahogy továbbra is az van bennem, hogy ez mégsem olyan, attól még hogy írtunk két levelet, ugyanolyan távol vagyunk, és ugyanúgy nem tudjuk fenntartani azt a szintet a barátságunkban, ami korábban volt, mert az angolórás csoporttársaim, akikkel hetente kétszer találkozok valahogy sokkal közelibbnek tűnnek, és tény, hogy senki nem mondta, hogy választani kellene közülük, vagy nem lehetne akár folyamatosan mind a kettőt ápolni, de akkor is kérdés bennem, hogy milyen szintig tud működni egy "távbarátság". Szerintem ez kicsit olyan, mint szerelemben a távkapcsolat: van is, nincs is. Van, mert elméletileg létezik, van valaki, akivel időnként találkozol, vagy ha az nem sikerül, megpróbálsz más módon beszélni vele, de igazából nincs, mert sokszor pont a legfontosabb pillanatokban nem tud melletted lenni a távolság miatt, és tudod, hogy ott a távolban valahol, és gondolhatsz róla szépeket, kérdezheted magadtól, hogy vajon mit csinál, de a valóságban úgysem tudhatod, hisz nincs veled, és még csak a kezét sem foghatod meg, s ha véletlenül támogatásra, bátorításra lenne szüksége, akkor sem feltétlenül tudsz mellette állni, mert ha a távolság és a körülmények megakadályozzák, hogy vele legyél, akkor csak a messzeségből biztosíthatod együttérzésedről, de lehet, hogy neki nem erre lenne szüksége.

A távkapcsolatok nagy része egy idő után pont emiatt felbomlik. Ez kell történjen a távbarátságokkal is? Mitől/kitől függ, és milyen mértékben?

66. nap - invocation

Ez egy nagyon különleges szombat volt, ugyanis egy olyan programra mentünk be a városközpontba, amire egész Angliából jönnek résztvevők, és nem is csak onnan, hanem néhányan messzebbről is. Reggeli ima után öltöztünk, majd elindultunk a lányokkal az állomásra, és vonattal bementünk Birmingham központjába. 

Az Invocation nevű rendezvény, amire igyekeztünk, a St. Chad katedrálisban volt, és a hivatásról szólt. Ahogy odaértünk, már érződött a rendezvény különleges hangulata, ugyanis az egész hely tele volt különféle rendekbe tartozó apácákkal, szerzetesekkel, papokkal és persze fiatalokkal. Miután kiálltuk a hosszú sort a regisztrációhoz, bejelentkeztünk, és bementünk a templomba, ahol épp Edwin Fawcett énekelt bevezetésképpen néhány dicsőítő dalt. Már amikor ideadták a programot, feltűnt, hogy ismerős nekem valahonnan a neve, mire mondta Kriszta, hogy egy elég híres, és errefele ismert dicsőítőről van szó, aki sok dalt is írt. A dalok után volt a hivatalos megnyitó, majd előrehívtak egy papot, aki az első tanítást tartotta. Mondott néhány érdekes dolgot, de a leginkább az lepett meg, amikor azt állította, hogy a legveszélyesebb mondat, amit kimondhatunk, az az, hogy "szeretlek". Elég sokat gondolkodtam utána rajta, hisz ennek a mondatnak valóban mindig következménye van, és felelősséggel jár a kiejtése. Elsősorban nem párkapcsolati szempontból beszélt róla, sokkal inkább embertársi, felebaráti megközelítésben, és valóban igaza lehet. Annak ellenére, hogy nem tért ki különösen a barátságra, engem nagyon elgondolkodtatott róla (a következő bejegyzésben olvashatod). Ahogy ő befejezte a tanítást, egy kétszemélyes színházi társulat lépett fel. Bemutattak egy rövid jelenetet, majd abból kiindulva kezdték meg a tanításukat, ami szintén nagyon sok mindent felhozott bennem.

(folytatása következik...)

65. nap - Szentlélek szeminárium

64. nap - a legjobb mise

63. nap - hosszas ima

62. nap - bowlingozás

61. nap - fordulópont

Elkezdődött az új hét, és mivel holnap indul a nővér Magyarországra és Romániába, elkezdtem összekészíteni azt, amit haza szeretnék vele küldeni. Természetesen szó sem lehetett semmi fölösleges csomagról vagy olyasmiről, amire nekem itt már nem lehet szükségem, ezt nem kérhettem, hisz eléggé nagy dolog már önmagában az, hogy visszafele elhoz nekem pár dolgot. Mégis szerettem volna valami apróságot küldeni az otthoniaknak, egy kis levelet, pár itteni szórólapot imákkal, meg ilyeneket.

(folytatása következik...)

60. nap - beszélgetés a nővérrel

Most vasárnap 7:30-kor kellett lemenjek a kápolnába, hogy felváltsam Krisztát a szentségimádáson. Mivel éjjel háromig elég jól lefedték a házon kívüliek az időpontokat, most csak másfél óra jutott fejenként az éjszakából (úgy, hogy a nővér nem is vállalt semmit belőle). Bementem a kápolnába, és ahogy sikerült kicsit lecsendesedni és megnyugodni, újra elkezdtem kérdezgetni Istent, hogy mit akar tőlem, mit tehetnék én, és hogy egyáltalán miért hozott ide, mert tényleg semmi értelmét sem látom az egésznek. Most vasárnap múlt egy egész hónapja, hogy elköteleződtem a közösség felé, és az volt bennem, hogy ha a hátralévő 11 hónap is olyan lesz, mint ez az első, akkor nem élem túl az évet. Nem fizikailag, hanem elsősorban lelkileg. Borzalmas egy időszak volt. Egyszerűen kín számomra itt ülni ebben a házban, és nem tudom, mit tehetnék, és hogy fogom ezt elviselni jövő szeptemberig. Természetesen most sem kaptam semmilyen választ, és csak arra figyeltem fel egy idő után, hogy behúz egy kocsi a parkolónkba. Utánam ugyanazok a hölgyek jöttek kilencre, akik a múltkor is. Ahogy megérkeztek, kicsit összeszedtem magam, majd kimentem a konyhába reggelizni, és nekiláttam az ebédnek. 

Mivel múlt héten olyan desszert volt, amit nem kellett sütni, most illett valami rendeset készíteni, így a diós puszedli mellett döntöttem, ami a múltkor annyira ízlett mindenkinek, hogy még aznap este el is fogyott az egész. Levesnek amúgy zöldpaszulyt főztem, másodiknak pedig ismét nyárson sült finomságokat készítettem rizzsel, mert ez a nővér kedvence az én menümből, és mivel most pár hétig úgyse lesz itt, gondoltam, örülne neki, ha olyat ehetne utolsó vasárnap, amit szeret. A süteményből amúgy eleve dupla adagot készítettem, és miután rájöttem, hogy hogy működik a diódaráló, mivel kiderült, hogy a múltkor rosszul volt összerakva, egészen jól tudtam dolgozni vele egyedül is. Amíg az öt tepsi tészta sorra lesült, nekifogtam megpucolni a leveshez a paszulyt, majd miután odatettem főni (mert a korábbi tapasztalataim alapján ennek itt nagyon sok időre van szüksége), nekiláttam a másodikhoz is felvágni a húst, gombát, paprikát és hagymát. Minden sokkal jobban és gyorsabban ment, mint a múltkor, mert már kezdtem kitapasztalni, hogy itt mit hogy lehet jól csinálni. Egy üres pillanatban még az asztalt is meg tudtam teríteni, és mivel minden épp időben elkészült (másodszor amióta itt vagyok), félkor már hívtuk is le a többieket. 

Ebéd után mondott egy olyat a nővér, hogy mielőtt elmegy, mindegyikünkkel szeretne beszélgetni egyet, úgyhogy mosogatás után egyből kezdi is Andrással, utána engem szeretne még ma délután látni, Tündével meg majd holnap beszél. Miután rendbe raktuk a konyhát be is ment András a tévészobába, és miután ők végeztek, engem hívatott. Le is mentem. Azzal kezdte, hogy nem szeretné, ha bármit is elfelejtenék a házimunkából, így csinált egy táblázatot, amiben rendszerezte a tennivalóimat, és minden napra alaposan beosztotta, hogy mikor mit kell elvégezzek, és nem lehetett nem észrevenni, hogy ezzel egyúttal egy csomó olyan is belekerült, ami eddig nem volt az én feladataim között, s nem egy olyan is van a listán, amit otthon normális háztartásokban félévente vagy évente egyszer szokás csinálni, itt meg rendszeresen akarja velem végeztetni ezeket is. Eléggé dühös lettem emiatt az agyonszervezés miatt, s nem csak azért, mert pontosan meg akarja határozni, hogy mit melyik nap csinálhatok, és világkatasztrófa lesz, ha nem szerdán mosok fel, hanem hétfőn, (ahogy amúgy eddig tennem kellett), de az is nagyon zavaró, hogy napról napra egyre több és több ostoba feladatot talál ki, amit nagyon kedvesen rám akar tukmálni. Aztán rátért valamire, ami még ennél is jobban idegesített. 

Délelőtt, amikor egyszer bejött a konyhába, elkéreztem tőle két helyre. Először is, hogy mehessek ne csak úszni, hanem konditerembe is, mert amióta itt vagyok, már hat kilót híztam, ami eléggé botrányos, nem csak azért, mert legalább hét éve ugyanannyit nyomtam, s mióta idejöttem folyamatosan csak hízok, első három héten három kilót szedtem fel, majd az utána lévő négy alatt még egy ugyanannyit. Borzasztó rossz itt az élelmiszer különösen a kenyér, zöldségek, gyümölcsök, s nem csak az a gond, hogy nincs ízük, de tápértékük se nagyon van, és a mindenféle édes kekszek és sütemények agyon vannak édesítve, és mindezért nagyon hamar elhízik itt az emberek többsége. (A korábban Angliában élő ismerőseim nagy része is mind elhízott és az itteni emberek többsége is eléggé kövér.) Viszont én mindenképpen tenni szeretnék ez ellen, és eléggé komolyan elkezdtem az úszást, hetente kétszer járok egy-egy órára már hetek óta, de úgy tűnik, hogy még ez sem elég (hiába több, mint az elmúlt hatéves sportátlagom), ezért úgy gondoltam, hogy mennék még talán konditerembe is, mert mást nem lehet itt fedett helyen csinálni, csak ezt a kettőt. A lényeg az, hogy elkéreztem a nővértől, hogy járhassak ettől arrafelé erre is. A másik dolog pedig, amire szintén el kellett kérezzek, az a csütörtöki próba, mert a most csütörtöki csörgőzésem után mondta Kathleen, hogy jó lenne egyet próbálni, mert van néhány dal, amit kicsit másképp játszanak, s meg kéne ezeket beszélni, és hogy majd hívni fog, hogy találkozzunk csütörtök délután, viszont egyszer meg kellett kérdezzem a nővértől, hogy mehetek-e. Mindkettőre igent mondott akkor, de amikor a délutáni beszélgetésünk volt, akkor vissza tért még egyszer az utóbbi kérdésre. 

Miután ideadta a táblázatot a mindenféle tennivalóimmal, utána elkezdte  mondani, hogy mennyire fontos a lojalitás, és hogy mekkora jelentősége van a közösséghez való hűségnek. Elég nagyot néztem erre a mondatra, mert nem értettem, hogy hova akar kilyukadni vele, de aztán ahogy tovább folytatta ezt a magasztos beszédet a közösség szellemiségéhez való ragaszkodáshoz (miközben az én fejemben az járt, hogy ahhoz egyáltalán jelentenie kellene nekem valamit az egésznek, hogy ragaszkodni tudjak hozzá, na mindegy), a lényeg, hogy egy idő után kiderült, hogy mire utal vele, ugyanis mindenképpen azt akarta elmondani (az elején virágnyelven, aztán mikor látta, hogy nem veszem a lapot, elég konkrétan), hogy semmiképpen se merjek beszélni Kathleennek a közösségről, de ha véletlenül mondanék is valamit, semmiképpen sem lehet az bármi negatív. Nem tudom, mire alapozta, hogy bármit is mondanék neki, mert annak ellenére, hogy az ég és föld világán egyáltalán nem szeretem a közösséget, attól még nem akarok nekik rosszat, és eszembe se jutna az itteni emberek előtt szidni őket annál is inkább, mert tudom, hogy az itteniek szeretik a nővért, és tudom, hogy amúgy sem értenék meg azt, hogy én miért nem szeretem itt, mert nem egy konkrét oka van, amin könnyen változtatni lehetne, s akkor minden rendbejönne, hanem egyszerűen az egésznek a szellemiségét nem bírom elviselni, ami amúgy önmagában nem rossz, sőt egyértelműen többeknek is tetszik, csak nekem személy szerint nem jön be. Ettől függetlenül végig kellett hallgassak egy nagyon hosszas és meglehetősen idegesítő szentbeszédet arról, hogy mennyire rossz, ha bárki is kritikusan néz valamit, és még sokkal borzasztóbb, ha véletlenül panaszkodni is mer valakinek, vagy egyáltalán hangot ad negatív véleményének. Mindez nem csak azért volt nagyon idegesítő, mert egyértelműen célozgatni szeretett volna vele a nővér, de valahogy sehogy sem tudott megérinteni, amit mondott, de amiatt is eléggé visszás volt a dolog, hogy ő viszont mindeközben úgy szidta szegény Kathleent és a korábbi két lányt, aki beszélgetni mert vele, mint a bokrot, és megbotránkoztató volt hallani a hangjában azt, hogy mennyire elítéli őket. Értem én, hogy nagyon kedves az ő szívének ez a közösség, és az is egyértelmű, hogy jobban félti a jó hírnevét minden másnál (amúgy kíváncsi lennék rá, hogy miért, mert tűz nélkül ritkán van füst, szóval azért csak kell legyen benne valami, ha ennyi embernek nem tetszett korábban, s emiatt ennyire fél, hogy rossz híre megy a háznak). A lényeg az, hogy nagyon erősen a lelkemre kötötte, hogy semmiképpen se beszéljek neki a közösségbeli negatív dolgokról, s én ezt nyugodt szívvel meg is ígértem neki. Ezen kívül még arról is szólt, hogy én ugyan nem mehetek el látogatóba senkihez (leszámítva Kathleent abban az esetben, ha próba előtt vagy után teával kínál), akár valamilyen imacsoport tagja hív meg, akár másvalaki, viszont ha akarom, akkor én hívhatok majd át másokat. Ez után még mondott pár mondatot, és úgy éreztem, hogy lassan vége a beszélgetésnek, így kezdtem készülődni a felálláshoz, amikor rákérdezett, hogy de úgy amúgy rendben vagyok, szeretem itt? Na ez volt az a pillanat, amikor egyszerre tört elő belőlem minden, amit két hónap alatt próbáltam elnyomni, mert erre a kérdésre sehogy se lehetett azt válaszolni, hogy á, persze, minden a legnagyobb rendben, mert az ég és föld világán semmi sincs itt rendben. Elkezdtek ömleni belőlem a szavak, és kb. öt perc alatt mondtam el (majdnem levegővétel nélkül) mindazt, ami felgyűlt bennem az elmúlt időszak alatt, hogy mennyire nem szeretem itt, hogy mennyire ki vagyok borulva bizonyos dolgoktól, hogy mennyire nem mond nekem semmit ez az egész, hogy mennyire nem szeretem és értelmetlennek látom, amit csinálunk, és hogy egyáltalán nem értem, hogy mért kell itt legyek, mert azt éreztem, hogy Isten idehívott, és hogy valami célja van ezzel, de egyáltalán nem értem, hogy mi, és napról napra egyre rosszabbul vagyok lelkileg, és már az sem jelent semmit a számomra, amit korábban amúgy szerettem. Miután befejeztem azt, amit úgy elsőre el tudtam mondani, csak nézett rám eléggé meglepődve, majd azt mondta, hogy imádkozzunk, hogy Isten mutassa meg, az akaratát. Imádkozott egy kicsit, de nem nagyon változott semmi, aztán az mondta, hogy most elutazik, s aztán majd ha visszajön decemberben (igazából nem tudjuk meddig fog maradni, akár három héten belül is visszaérhet, de előfordulhat, hogy valóban elhúzódik akár decemberig is), akkor beszélgetünk újra, s ha még mindig így fogom érezni, akkor átalakítjuk az elköteleződésemet társult tagságra, és akkor már nem kell a házban lakjak és elmehetek. Az volt a legelső gondolatom, mikor ezt meghallottam, hogy jaj de jó, tényleg elmehetek, s nem kell végigszenvedjem ezt az egész évet, de aztán eszembe jutott India, ami amúgy januárra volt esedékes, s mondtam, hogy igazából már amikor az elköteleződésen gondolkoztam, már akkor tudtam, hogy nem fogom itt szeretni, de úgy döntöttem, hogy maradok, mert azt éreztem, hogy ezt kell tennem, és mert úgy éreztem, hogy valami miatt nagyon fontos India, s talán ott lesz valami dolgom. Erre nem mondott különösebben semmit, csak hogy majd még beszélünk róla, ha visszajött. De kicsit később rájöttem, hogy valójában azt sem tudom, hogy az is milyen lenne, s ha ez a közösség lelkisége, hogy egy helyben ülünk és imádkozunk, akkor lehet, hogy Indiában is ugyanezt csinálnánk, hisz soha egyetlen szóval sem mondta, hogy bármi fizikai tevékenység is folyik ott, azon kívül pedig az is elképzelhető, hogy tényleg nem szeretne vinni, ha nem jutok el odáig, hogy éljek-haljak ezért a közösségért, márpedig elviselni is alig tudom, nem tartom valószínűleg, hogy decemberig teljesen megszeretném, hisz már most napról napra rosszabb, így valahogy az járt a beszélgetés után a fejemben, hogy nemhogy az angol diplomáért (amit leghamarabb februárban kaphatnék meg), de még Indiáért sem éri meg itt szenvedni további négy vagy öt hónapot, nemhogy egy egész évet, és nagyon boldogan elmennék, ha valóban megtehetném, így jóformán még el sem ment a nővér és én már azt vártam, hogy visszaérjen, és átbeszélhessük ezt az egészet. 

Amúgy ez a délutáni társalgás eléggé megviselt minden szempontból, és eléggé ki voltam borulva még akkor is, amikor a templomba mentem. Egy kivételesen szép mise volt, többnyire ismert énekekkel, amit nagyon jól esett hallgatni, de nem igazán tudtam figyelni magára a szertartásra, egyszerűen csak az járt a fejemben, amit a nővér mondott, meg úgy ez az egész helyzet. Ahogy ott álltam a templomban, és felnéztem, újra az volt bennem, hogy gyönyörű ez a templom, nagyon szép az egész környék, még a ház is szép, az itteni emberek mind nagyon kedvesek, aranyosak, segítőkészek, szeretetreméltók, és nagyobb bőség van étel szempontjából itt a házban, mint amiben valaha éltem, mindig legalább kétféle felvágott, különféle sajtok, zöldségek, gyümölcsök, mindenféle kekszek, csokik, chipsek és egyéb különlegességek, és szórakozási meg szabadidős lehetőség is rengeteg van, ott az ingyen uszoda, konditerem, könyvtár, a házban van zongora, ott a kert a paddal, a közelben vannak parkok és egyéb helyek, és ismerőseink meg programjaink is vannak. Az csapódott le bennem, hogy ez egy eszméletlenül jó hely, ha az ember ésszel próbálja nézni, és minden adott ahhoz, hogy valóban boldogan és bőségben élhessen itt valaki, hisz mindenünk megvan. Itt tényleg boldogan lehetne élni, és Tünde tud is, de én valamiért nem. Rájöttem, hogy nem a hellyel van a baj, és még csak nem is velem, hanem egyszerűen csak nem illünk össze. Csodálatos minden, ami itt van, és minden adott, ami kellhet, de mégse tudok örülni neki, nekem egyszerűen nem erre van szükségem, egyszerűen rossz helyen vagyok, nem itt kell lennem, és ez csak most tudatosult.

59. nap - házi mise

Ma ismét 40 órás szentségimádás volt hónap első hétvégéje lévén. Tünde elkezdte hétkor, mint a múltkor is, de mi kicsit tovább is alhattunk, mert most kivételesen elvállalta egy pap, hogy misézzen nekünk itt a házban, úgyhogy nem kellett reggel korán keljünk, hogy reggelizzünk és templomba menjünk, mivel ez így a program része volt. Az emberek ugyanúgy 10:30 körül érkeztek, akkor volt egy félórás dicsőítés, de csak énekkel, mert Ray, aki gitározni szokott, most nem tudott jönni, így hangszeres kíséret nélkül maradtunk. Tizenegykor kezdődött a mise, ami amúgy elég hangulatos volt, és sokkal többet énekeltünk, mint amennyit vasárnaponként szoktak. S mivel ez az egész itt volt nálunk bent a kápolnában, ez volt az első olyan nap, hogy egyáltalán nem tettük ki a lábunkat az ajtón, hanem egész nap bent volt a házban.

Ahogy lejárt a szertartás, volt még egy kb. negyedórás csendes szentségimádás, majd teaszünet következett, amikor a korábbi hasonló lelki napokhoz hasonlóan most is mindenkit végig kellett kérdezni, hogy mit kér és ki is kellett szolgálni. Ez a része mondjuk nem olyan rossz, legalább történik valami, s van benne valami élet és lendület, de mivel nem voltak most sokan, csak úgy húszan, elég hamar befejeztük.

Ez után következett a tanítás. Ma elsősorban a lelki sebek gyógyulásáról volt szó, s azok a dolgok, amiket a nővér az elején mondott el, nagyjából tetszettek is, de egy idő után eltért mindenfele, és ismét mesélt egy csomót. Azt éreztem, hogy annak ellenére, hogy többnyire olyasmiket mond, amik akár jó dolgok is lehetnek, egyszerűen nem tud érdekelni, amit beszél, s csak ülök a széken, bámulom a lyukat a levegőbe, s várom, hogy mikor lesz már vége, hogy felmehessek a szobámba. Azt tudatosítottam, hogy egyszerűen valahogy nincs tekintélye előttem, ezért ha időnként tényleg olyasmit talál mondani, ami akár hasznos, akár szép gondolat, akkor sem tud megérinteni, mert képtelen vagyok felnézni rá, ami kicsit furcsa, mert apáca, s így alapból el kellene ismerjem, mint Istenhez közelebb álló személyt, de akkor sem tudom. Arra jöttem rá, hogy amikor otthon a Mécsesben tanított valaki, vagy Szent Andrásban, vagy KEL-nél, vagy Regnum Christinél vagy bárhol ilyen helyen, akkor (szinte kivétel nélkül) mind felnéztem azokra, akik tanítottak, és tudtam, hogy hiteles, leellenőrzött források alapján beszélnek, és mindig alaposan utánajárnak annak, amit mondanak, ezzel szemben a nővérrel kapcsolatban nem érzem ezt. És most nem csak arról van szó, hogy mondott néhányszor olyasmit, amivel nemcsak nem értek egyet, hanem egyenesen felháborítónak is találom, hanem valahogy arról, hogy mindig saját magából indul ki, és azt hirdeti, amit ő átélt, és ahogy átélte, s nem tudja elhinni, hogy ez nem minden esetben van így, és nem mindenkire érvényes ugyanúgy az, ami vele történt. Törvényszerűségnek veszi azt, ami egyszer valahol megtörtént és elvárást támaszt abba az irányba, hogy ez máskor is másokkal is így legyen, azon kívül pedig sokszor indul ki nemcsak a saját korábbi emlékeiből, hanem másoktól (nem feltétlenül megbízható forrásokból) származó történetekből is, és annak ellenére, hogy Isten tényleg elhalmozta őt mindenféle jóval és teszi még a mai napig is, meg az emberek is nagyon szeretik, én valahogy mégis azt érzem, hogy nem tudom tisztelni, és elmondhatatlanul nehéznek tűnik, hogy figyeljek arra, amit mond, főleg ha az egy tanítás. Továbbra is egyre inkább érzem, hogy nő bennem a nyomás, és egyre kevésbé tudom elviselni egyik napot a másik után. Egyszerűen nem szeretem itt, és kikészít ez az egész, nem az emberek, még csak nem is a közösség, aminek amúgy nagyon tetszik a célkitűzése meg minden, csak az a mód nem, ahogy megvalósítani próbálják ezt. Egyszerűen nem tudom megélni ezt a szellemiséget, és egyre jobban szenvedek minden apróságtól.

Ebédszünet és még egy rész tanítás után a közösség megbeszélése következett, így ismét átvonultunk a tévészobába. Mi hárman lányokul egy helyre ültünk, a többiek meg körben a szobában, ki széken, ki ágyon. Elég érdekes hangulata volt a megbeszélésnek, mivel szinte végig arról volt szó, hogy a nővér most utazik, miket kell elintézzen, és aközben milyen programok lesznek itt, meg miket fognak szervezni majd azután, hogy visszajött. Az egész ilyen tervezgetős, álmodozós megbeszélés volt, de nagyon tetszett a hangulata, mert sokat viccelődtek is egymással, meg egyszerűen csak olyan jó volt nézni és hallgatni ezeket az embereket, ahogy szervezik a különböző dolgokat, és mind olyan lelkesek, és annak ellenére, hogy elhangzott néhány olyan dolog is, amire akár én is szívesen elmennék, úgy összességében az volt bennem, hogy én valahogy nem tudok ilyen lelkes lenni, és bár hivatalosan már egy hónapja a közösséghez tartozok, valahogy mégsem érzem úgy, hogy ezek rám is ugyanúgy vonatkoznának, vagy hogy én is ugyanúgy része lennék ennek az egésznek. Inkább külső szemlélőként látom még mindig magam, és nem tudom, hogy mitől változhatna ez meg. A társalgás amúgy tényleg aranyos volt, s nagyon jól elbeszélgették az időt, majd ahogy véget ért, újabb teázás következett, aztán  a közös program lezárása, aminek a végén a nővér mindenkivel húzatott egy cetlit a mézesbödönből.

Ahogy az emberek lassan elmentek, mi is felmentünk a szobába, s jó volt egy kicsit egyedül lenni, amíg Kriszta elkészítette az ebédet. Evés után beosztottuk az éjszakai ügyeletet, és mivel nekem vasárnap kell főzni, ezért most is az azelőtti váltást kaptam, mint a múltkor, azon kívül meg az esti utolsó rendet. Végül elmosogattunk, majd mindenki ment a maga dolgára.

58. nap - mézesbödön

Ima és reggeli után volt még egy kis időm felmenni a szobába és átnézni az angolos dolgokat, ugyanis ma csak 10:15-re kellett bemenjek az iskolába, mert ezt a napot személyes interjúkra szánta a tanárnő, és mindenkivel külön-külön akart találkozni, hogy megbeszélje, ki hogy halad. Mivel nem tudtam, hogy feladatok is lesznek-e vagy csak beszélgetés, jobbnak láttam ismételni egy kicsit, majd elindultam. Épp akkor érkeztem meg, mikor végzett Binggel. Az elején kellett írni néhány mondatot bizonyos témákról, majd átnézte, és elbeszélgettünk egy kicsit. A múltkori tesztet is kiértékelte. Azt mondta, hogy hibátlan a hallás és az olvasás utáni szövegértésem, viszont az írásban voltak hibáim, és a beszéd megy a leggyengébben. Ezt mondjuk én is tudtam, mert hiába olvastam már Németországban 800 oldalt angolul, és hiába nézek sokszor angol nyelvű filmet, megtanulom belőlük azt, hogy megértsem a dolgokat, azt viszont nem, hogy hogyan lehet folyékonyabb a kommunikációm, és hogy juthatnak hamar eszembe a szavak, ha valamit meg szeretnék fogalmazni, hogy elmondjam valakinek. Ezt csak beszédbeli gyakorlással lehet fejleszteni, úgyhogy azt javasolta a tanárnő, hogy beszéljek olyan sokat angolul, amennyit csak tudok, hisz már két hét alatt hatalmas előrelépést lát, és ha még egy kicsit foglalkozok vele, akár ezen a téren is ugyanolyan jó lehetek, mint a többin. Egy külön feladatot is adott hozzá, amin keresztül ezt javíthatónak látja, mégpedig azt, hogy minden héten meséljek el egy-egy történetet két másik csoporttársamnak, ami bár egy bonyolult legyen, például egy regény eseménye vagy hasonló, hogy legalább öt percig folyamatosan beszéljek róla lehetőleg úgy, hogy a többiek megértsék, úgyhogy már jövő hétre készülhetek egy ilyennel. Amúgy nagyon sokat dicsért, és további tippeket is adott, hogy mivel javíthatok még a kommunikáción, különösen arra vonatkozóan, amit az itteni angol emberekkel folytatok. 

A beszélgetés után hazajöttem, majd kis időre rá elmentünk Krisztával vásárolni a hétvégére. Mivel sokáig csepegett és egy hete kidobtuk a tartalék élelmiszerek számára fenntartott hűtőt, nagyon figyeltünk vásárláskor arra, hogy csak annyi élelmiszert vegyünk, amennyit tárolni is tudunk, ugyanis a most használható és meglehetősen kisméretű hűtőbe nem fér bele minden, amit eddig normálisan kettőben tartottunk, úgyhogy nagyon spórolni kell a hellyel. Ettől függetlenül beszereztünk minden valóban szükséges dolgot, majd hazajöttünk. Én faltam egy keveset, majd egyből fordultam is vissza, mert akartam menni úszni. Miután jó alaposan megmozgattam az izmaimat, ismét hazajöttem. 

Délután többnyire a "mézesbödön" címkéjének az elkészítésével foglalkoztam, ugyanis Tündével közösen elhatároztunk, hogy itt is készítünk egy olyan "mézesbödön"-t, mint amilyen a KEL-nél is van. Ő már hetek óta írogatja a bibliai verseket hozzá, ami nem olyan egyszerű, mint magyarul, hogy csak kiírja az ember a kedvenc igéit, ezt még ki is kell keresni az angol Szentírásban, s azt leírni a lapra. Ettől függetlenül elég sok összegyűlt eddig, és arra gondoltunk, hogy jó lenne már most hétvégén kitenni, mert ha újra 40 órás szentségimádás lesz, akkor talán szívesen vennének belőle az emberek, így elkészítettem hozzá egy szép címkét, amire ráírtam a nevét, amit előzőleg persze le kellett valahogy fordítani (és végül a Honey Jar nevet kapta), s hogy nehogy ne értsék meg az emberek, hogy miről van szó, még a 119-es zsoltár 103-as versét is odaírtam magyarázatként, majd kicsit kidíszítettem a lapot, és felragasztottam a szép henger alakú dobozra, amit kineveztünk erre a célra, és már csak a nővért kellett megkeressük, hogy megmutathassuk neki a művünket, és engedélyt kérjünk a kitételére, viszont mivel este nem volt itthon, egyszer elmentünk misére, és csak miután mi is és ő is hazaért, utána mutattuk meg. Hihetetlenül örült neki, és tetszett neki az ötlet, így hamar kerestünk egy helyet az új doboz számára a kápolna egyik polcán, majd miután az utolsó előkészületek is megtörténtek másnapra, lassan nyugovóra tértünk.

57. nap - újra csörgőzök

56. nap - lelki válság

Ma ima és reggeli után ismét siettem az iskolába. Valahogy mindig az az érzésem, hogy olyan jó kijönni abból a házból és olyan helyre menni, ahol normális emberekkel lehet találkozni, és ahol egyenlő felekként lehetünk, beszélgethetünk, ismerkedhetünk, és nincsenek semmilyen különös elvárással felém, hanem egyszerűen önmagam lehetek. Lelkesen mentem hát az angolórára, ami ma is nagyon jó volt. Van egy új csoporttársunk Carolina, aki Spanyolországból jött, és eredetileg az Entry 3-as csoportba osztották, de most felhelyezték hozzánk, mert nincs nálunk elég ember. Elméletileg kellene legyen még valaki, de ő most nem tudott jönni. A feladatok most is izgalmasak voltak, egyszerűen szeretem, amiket csinálunk, és szívesen tanulok így.

Ahogy hazamentem, Tünde épp a bögréket fehérítette, mert a nővér megkérte rá. Szegény szódabikarbónával próbálta kidörzsölgetni a fekete tea nyomait belőlük, de én nekiálltam segíteni, és a hagyományos súrolóporral negyedannyi idő alatt sokkal fehérebbek lettek, mint neki a sok sikálása után, úgyhogy végül én fejeztem be a saját módszeremmel őket, és a nővér is nagyon elégedett lett az eredménnyel. Ahogy ott végeztem, felmentem kicsit a szobába, majd kettőre siettem a templomba szentségimádásra, mert ezen a héten én voltam a soros, hogy bent üljek egy órát a kápolnában és őrizzem az Oltáriszentséget. Szerencsétlenségemre épp belefutottam egy temetésbe. Olyan furcsa volt már amikor a templom mellett voltam, mert orgonaszót hallottam bentről, amihez amúgy az ittlétem alatt eddig egyetlen egyszer sem volt szerencsém, így nagyon meglepődtem, de azt gondoltam, biztosan csak gyakorol a kántor, valamilyen zenés misére, de ahogy elértem az ajtót, és megláttam, hogy tömve tele van a templom fekete ruhás emberekkel, egyből világos volt, hogy temetnek valakit. Ki is jött egy férfi elém az ajtóba, mikor látta, hogy nemcsak nem úgy vagyok öltözve, mint aki temetésre jött, de el is bizonytalanodtam. Elmondtam neki, hogy miért vagyok ott, s megkért, hogy menjek a túlsó falhoz, ameddig véget ér, mert nemsokára mennek majd ki a menettel. Át is mentem, és meghúzódtam a sarokban, amíg szépen lassan kivonultak a dal vége után. Gyönyörű ír furulyaszóra indult el a menet, és szépen lassan kiszállingóztak az emberek, én meg előrementem a kápolnába. Egy nő volt bent, aki kicsivel azután, hogy megérkeztem elment, de aztán jött egy másik hölgy is nagyjából velem egy időben. Egy idő után letérdeltem, és csak az a kérdés volt bennem, hogy miért, miért vagyok itt, és mi értelme van ennek az egésznek, de választ természetesen most sem kaptam rá. Ahogy lejárt az időm, eljöttem, és szépen hazasétáltam, nem volt kedvem tovább ott ülni. 

A kocsi nem volt a ház előtt, mikor megérkeztem, mert a nővér elment Krisztával és Tündével a bevásárló központba élelmiszert és mindenféle egyéb tartalékokat venni, hogy felszereljék hosszabb távra a házat, hogy legyen minden készleten, ha elutazik a nővér. Amikor megérkeztek, csengettek, hogy menjünk le kipakolni. Most Kriszta volt az, aki gondoskodott a keserűségemről, és arról, hogy újra sokkal erősebben azt érezzem, hogy utálom az egész helyet, de különösen azt, hogy itt vagyok. Nagyon kiborított, és nagyon zavar a fölényeskedő viselkedése, amivel egyfolytában érezteti, hogy fölöttünk áll, hogy ő a főnök a háznál (persze csak a nővér után), és hogy ő az, aki bármit megtehet, még azt is, amit mi nem. A nővér hangulatember, ha jó kedve van, akkor nagyon kellemes is tud lenni vele, viccelődik meg hasonlók, viszont ha ideges, akkor katasztrófa, de igazából nem is csak egyikükkel vagy másikukkal van a baj, hisz akár kettejüket együtt is el lehetne viselni, ha a többi dolog jó lenne, de igazából semmi sincs rendben. Se a lelki se a hétköznapi része az itteni életnek. Nagyon-nagyon fáraszt minden itt töltött nap, egyszerűen érzem, hogy kiszívja belőlem az erőt és az életkedvet. Nem csinálunk az ég és föld világán semmi hasznosat, csak élünk ebben a nagy házban elzárva majdnem mindentől, ami a normális élethez tartozik, szenvedünk az ostoba szabályok mérhetetlenül nagy súlya alatt, és várjuk, hogy egyik nap után teljen a másik. Az a legszomorúbb, hogy igazából az a kevés dolog, ami örömöt okoz az ittlétben, annak semmi köze sincs se a közösséghez, de még csak a valláshoz se, akkor meg mi értelme az egésznek. Nem érzem, hogy bármi haszna van az ittlétemnek, se olyan szempontból, hogy én használhatnék másoknak, se abból, hogy bármi itteni dolog használhatna nekem (talán az angol nyelvtanulás képezi az egyetlen kivételt). Minden, ami itt van, megtalálható otthon is, viszont az otthoni jó dolgokból szinte semmi sincs itt. Olyan elkeserítő és lehangoló az egész. S az a legrosszabb, hogy azt figyeltem meg, hogy olyan dolgok kezdenek teljesen üresek és semmitmondóak lenni, amik otthon amúgy nagyon fontosak voltak a számomra (főleg lelki téren). Nagyon szerettem a szentségimádást, ami kéthetente volt a Kelnél, mert ott tényleg el tudtam csendesedni (annak ellenére, hogy néha énekeltünk is közben, vagy talán épp amiatt, nem tudom), és nagyon vártam mindig a keddi és vasárnapi miséket is, és nem csak azért, mert minden kedden gitáros mise volt, és néha vasárnap is, hanem azon kívül is szerettem, mert igazi találkozás volt, akár Takó két szava is elegendő volt ahhoz, hogy Isten szólni tudjon általa, és a többiekkel is igazi egységben tudtunk jelen lenni, itt meg semmit sem érzek ebből. Kötelesség a napi mise, és a szentségimádás is, és elmegyek, mert muszáj, de abszolút semmit sem jelent, sőt egyre inkább csak üres kényszerként élem meg, és fáj, hogy így van, mert tudom, hogy nem ez a normális. Túl sok van belőle ahhoz, hogy örülni lehessen neki, és eljutottam odáig, hogy teljesen mindegy mostmár, hogy ki van-e téve az Oltáriszentség vagy sem, mert ugyanúgy nem jelent semmit a számomra. Egyszerűen azt érzem, hogy megöli ez a sok kényszeres formaság a hitemet és kiöli belőlem az összes lelkesedést, ami valaha volt. Eddig is ezt éreztem, de egyre erősebb. Elkezdtem felélni az energiatartalékaimat, és elfogyott az erőm ahhoz, hogy némán elviselhessem ezt az egészet. Nem nagyon tudok már mosolyogni, legalább is nagyon nehéz, és egyre inkább csak a szobámon belül vagy a házon kívül érzem jól magam. Megbántam, hogy itt maradtam, haza kellett volna menjek, amíg még lehetett, mert akkor még dönthettem volna másképp, mostmár nem tudok, és az elköteleződés napja óta egyre többször érzem úgy, hogy rossz döntést hoztam. Lehet, hogy mégis van valami konkrét dolog, ami miatt Isten azt akarta, hogy itt üljek, de eddig még semmit se mutatott ebből, és az eddigiek alapján milliószor boldogabb voltam (és lehetnék akár most is) otthon. Nem is beszélve arról, hogy kezdődik az új tanév, mostantól programok is lesznek már, és emiatt még jobban fáj arra gondolni, hogy most akár ott is lehetnék velük, és nem itt ebben a hideg, esős országban. És a húgom beköltözött a szobámba, és megtörtént az, amit a leginkább szerettem volna elkerülni, mégpedig az, hogy kilakoltasson onnan, és minden cuccomat kipakolja a szekrényemből, fiókomból, és kitegye a teraszra meg egyéb helyekre, és közölte, hogy miután hazamegyek se enged visszaköltözni, pedig az a szoba teljesen az én ízlésemet tükrözi, minden azért olyan benne, mert én rendeztem be, és én adtam meg az egész hangulatát, abban vagyok otthon, és nem teheti meg velem, hogy ne engedjen vissza, pedig amúgy képes rá, hogy megtegye. Egyszerűen utálom ezt az egész helyzetet, és sokkal inkább vágyom arra, hogy összepakoljak és hazamenjek mindenestől és újra normális életem lehessen, mint arra, hogy elhozza a nővér a csomagot Kolozsvárról, hogy itt ülhessek egy egész évet.

Amúgy Tünde és András továbbra is nagyon kedves és megértő, Tünde délután próbált egy kis lelket önteni belém, András meg mise után kérdezte meg, hogy tehet-e valamit értem, de igazából nem sokat tudnak segíteni, és sajnálom az ő kedvüket is elrontani, úgyhogy ha csak tehetem, igyekszem kerülni az ilyen témájú beszélgetést. Viszont este beszéltem egyet Sziszivel, kész csoda, hogy sikerült elérni kb. két hónap után. Még nem is beszéltem vele, amióta itt vagyok. Mondjuk ő se sokat tudott segíteni, meghallgatott, és próbált az eszével érveket keresni a hely mellett, de nem igazán volt túl meggyőző, amit mondott, úgyhogy csak annyit tett hozzá a végén, hogy ajánljam fel az itteni szenvedésemet, és hogy imádkozni fog értem. 

55. nap - Josephine nővér

Gyönyörű napkeltére ébredtem. Ez volt az eddigi legszebb, amióta itt vagyok. Kár hogy a mesés reggel után borús felhők takarták el úgy az eget, mint a lelkemben a napot.

A szokásos reggeli tevékenységek következtek: ima, reggeli, mise és szentségimádás. Ma újra hallhattunk egy nagyon szép kórusművet, amíg a pap az Oltáriszentséget kitette. Egyetlen egyszerű sorból állt (Magnificat anima mea Dominum), de meseszép volt úgy az ének, mint a hangszerelés. Nagyon szívesen elhallgattam volna akár az egész ott töltött időszak alatt, de hát pár perc után most is kikapcsolták. A délelőtt takarítással majd imával telt, aztán az imacsoport következett. 

Valahogy egész nap rossz kedvem volt, már tegnap azt éreztem, hogy nem jó ez itt, egyszerűen nem érzem jól magam, az meg fel sem merül, hogy egyáltalán boldog is lehetnék. Ez az érzés meg csak még tovább fokozódott ma. Egyszerűen érzem, hogy megőrülök ezen a helyen, semmi értelmeset nem csinálunk, csak telik egyik nap a másik után, jó nem történik semmi, rossz meg annál több. S a délutáni imacsoport meg még rosszabbul telt, mint eddig bármikor. Egy Josephine nevű nővért vártunk látogatóba, hogy majd ő beszéljen. Állítólag ír és nagyon lelkes. Kezdés előtt pár perccel érkezett meg, amúgy tényleg aranyos volt, nem is lett volna vele semmi gond azt leszámítva, hogy egyáltalán nem fogott meg az se, amit ő mondott, annak ellenére, hogy olyasmikről beszélt, amik normál körülmények között még érdekeltek volna is. Jó dolgokat mondott, és valóban vidám és lelkes volt, de engem teljesen átjárt a keserűség az egész hely és helyzet miatt, és egyszerűen képtelen voltam átélni azt, amit mond. Nagyon kiborultam már a dicsőítés alatt, mert azt éreztem, hogy már kezd ez is csak üres énekelgetés lenni, és nem azért, amiért az elején annak tűnt, hogy hangszer nélkül nyolc idős nő tízfele énekel, hisz azóta rájöttem, hogy azért ilyen ez, mert nem tudnak még hangszeres kíséretet is biztosítani, de ettől még nagyon lelkesek, aranyosak, és valóban szívből dicsőítenek, még ha nem is úgy, ahogy azt otthon megszoktam. Most sokkal inkább bennem van a baj, gátként élem meg ezt a helyet, és mindent, ami itt történik, és nem közelebb hoz ez az egész Istenhez, hanem még jobban eltávolít. Egyszerűen csak ültem a széken egész csoport alatt, és némán folytak a könnyeim, ki nem mehettem, bent meg semmit se tudtam tenni, ami akár kicsit is segített volna bármin is. Lejárt a csoport, elraktam az énekeskönyveket és felmentem a szobába. Próbáltam olvasással, kötéssel meg ilyenekkel elterelni a figyelmemet, s elkövetni valamit, hogy helyrejöjjek, de nem sikerült. A könnyeim felszáradtak, mire ebédelni kellett menjünk, de a kedélyállapotom semmit sem javult, csak egyre rosszabb és rosszabb lett. Josephine nővér elbúcsúzott ebéd után, mi mosogattunk, aztán szétszéledtünk a szobáinkba. Annyira felzaklatott ez az egész nap, hogy később se jöttem helyre, és még azt is elfelejtettem, hogy Attilának azt mondtam, hogy este elérhető leszek, de amilyen állapotban voltam, még a messre se léptem fel. Egyszerűen nem voltam alkalmas arra, hogy bárkivel is normálisan beszélgessek, vagy bármit csináljak.