MEHR 2015

Ez volt az ötödik MEHR konferencia, amin részt vettem, és határozottan állíthatom, hogy mind körül ez érintett meg és formált át a leginkább. Van egyfajta otthonosság már a helyben, most már nagyon jól tudjuk, hogy hova megyünk, és miért megyünk, hogy ott találkozni fogunk Istennel, és hogy valami nagyon mély dolog fog lejátszódni bennünk. Ez évről évre így történt, de míg az első alkalom pusztán egy nagy élmény volt, a második már nem csak egy nagy találkozás volt, hanem hihetetlen csodaként is éltem meg. A harmadik már elkezdett mély dolgokra rámutatni, a negyediken már több minden is formálódott, a mostani pedig egy az egyben hazavágott olyan szempontból, hogy bár nagy öröm volt a dicsőítés, és hogy jelen lehettem, a tanítások nem csak az eszemhez szóltak, az értelmemhez, és még csak nem is a szívemhez, hanem valahogy nagyon mélyen alappilléreket rengettek, esetleg döntöttek ki bennem. Olyan témákat érintettek, amikkel komoly problémáim vannak, és amik nem csak a lelki fejlődésem lehetőségének útjára mutattak rá, hanem mintha kivették volna a lent elhelyezkedő téglákat az olyan épületből, ami nem jól volt felépítve, így folyamatosan nem csak a jelenlét öröme nőtt bennem, meg Isten tetteire való rácsodálkozásom, hanem egy bizonyos szinten egyre mélyebbre is kerültem, és egyfajta nyomasztó, elkeseredettség is erőt vett rajtam, ahogy egyre másra dőltek össze bennem a dolgok. Ennek persze biztosan megvolt a célja, és bár nagyon erőteljes volt ez a folyamat, amin most pár nap alatt keresztülmentem, és néha éreztem, hogy nagyon megvisel, mégis talán szükséges volt ennek így lennie, hiszen a hétköznapokban szinte sosem hagyom szólni Istent ennyire mélyen, néha még a legegyszerűbb dolgokra vonatkozó szavát sem hallom, nemhogy arra lenne lehetősége, hogy engem mélyen belül átformáljon. Amúgy biztos vagyok benne, hogy amit itt cselekedett, az nekem a javamra válik, és tényleg szükségem van a változásra, a belső átalakulásra, mert még nagyon messze állok attól a személytől, amilyennek ő megálmodott engem, de ettől függetlenül még nagyon fájdalmasak voltak ezek a felismerések, és ezek a tapasztalatok, bár hiszem, hogy valóban formált annak ellenére, hogy semmi különleges megnyilvánulás nem történt, egyszerűen csak a könnyem folyt majdnem minden olyan jellegű témánál, tanúságtételnél, imánál. 

A tanítások:

Johannes természetesen most is hozta a szokásos formáját, és mind olyan témákról beszélt, ami a hallgatók többségét szíven ütötte, beleértve persze engem is. Az első téma a kudarcainkhoz való hozzáállásról szólt, hogy hogy viszonyulunk ilyenkor magunkhoz és a helyzethez, amivel nekem is problémám van, mert én is hajlamos vagyok ilyenkor szidni és leértékelni magamat. Péter példáján keresztül szemléltette, hogy milyen hatása van annak, hogy mekkora az önértékelésünk, hogy amikor ő nagynak képzelte magát, és rászólt Jézusra, akkor Ő Sátánnak nevezte, mert az emberek dolgaival törődik és nem az Istenével, viszont miután háromszor elárulta, az első feszült találkozáskor nem szidta meg őt, ahogy normális ember tenné, hanem hozzá szólt, a ő kicsi és összetört énjéhez, és csak annyit kérdezett, hogy szeretsz-e engem, majd újra megerősítette őt az elhívásában. Isten a mi gyenge, kicsi semmi személyünkhöz szól, viszont ha ezzel szeretjük Őt, akkor általunk hatalmas dolgokat vihet végbe, nem mi tesszük ezeket, hanem Ő általunk, és akkor sem szeret minket kevésbé, ha néha kudarcot vallunk. 

A második téma az emberiség alapvető problémájáról szólt, mégpedig az EGO uralmáról, amely rabszolgaságba kényszerít minket, mivel mindig magunk körül forgunk, és nem tudjuk tényleg azt mondani Istennek, hogy legyen meg mindenben a Te  akaratod. Rengeteg energiát belefektetünk abba, hogy biztonságot, népszerűséget, ellenőrzést, kényelmet, hatalmat szerezzünk, és betegesen félünk ezek elvesztésétől. A kontroll, a komfort, a biztonságot adó tárgyak elvesztése mintha lényünk legalapvetőbb részeinek elvesztése lenne, ezért nagyon agresszívan támadunk, ha valaki érinti ezeket a problémákat, ilyen vágyaink viszont sosem csillapulnak, bármennyire is sokat szerzünk belőlük. Ezek mind bálványok, és mint ilyenek idővel beszennyezik a lelkiismeret, és áldozatokat is követelnek. A megoldás minderre az istenfélelem, a Rá való figyelés, az, hogy Őt helyezzük a középpontba. Beszélt a szem-identitásról is, ami a helyes hozzáállást tükrözi, mármint azt, hogy olyanok kell legyünk, mint egy szem. A szem mindent láthat, arra van teremtve, hogy nézzen, és minden szépséget észrevegyen, gyönyörködjön benne, de saját magát nem láthatja. Ezért nem helyes, ha az ember mindig saját magára tekint. A szépséget kell észrevegyük, és mindazt lássuk, amit Isten mutat nekünk, akkor tesszük azt, amire rendelve vagyunk.

Egy későbbi tanításában öt tippet adott arra vonatkozóan, hogy mit tegyünk ahhoz, hogy találkozhassunk Istennel, meghallhassuk az Ő hangját:

1. Legyünk jelen!

2. A hit egyenlő a fókusszal, vagyis azzal, hogy mire figyelünk. A hit nem érzés, hanem a szív cselekedete.

3. A dicsőítés az ajtó

4. Életre kelni az IGE által ("Az én szavam élet és lélek.") 

5. Nyelvima

Később szó volt még a fiúi illetve a lányi identitásról, és imádkoztunk azért, hogy helyreálljon a gyermeki identitásunk, hogy ne árvákként éljünk, hogy ne az árvagyermeki mentalitás határozza meg az életünket, hanem az, hogy Isten fiai, lányai vagyunk, mert ez teszi lehetővé, hogy majd később igazi felelősségteljes felnőttek és jó szülők legyünk, és csak ezáltal állhatnak helyre a férfi és női szerepek a világban. Az utolsó tanítás pedig arról szólt, hogy mennyire meghatároz minket mások tekintete, az, hogy mások hogy gondolkodnak rólunk, de elég hamar rájöhetünk, hogy mindenki igényének, elvárásának nem tudunk megfelelni, és belebetegszünk, idegroncsok leszünk, ha az embereknek akarunk megfelelni. Sokkal fontosabb, hogy mindig tudatosan kizárjuk őket, és csak Istenre figyeljünk, az Ő tekintete alatt legyünk, mert ez segít minket az épülésben, és abban, hogy azokká válhassunk, akinek Isten szeretne minket látni. Isten szeretettel néz ránk, vezet minket, de nem hajt, ad nekünk elég időt, ezért legyünk mindig jelen a pillanatban, és igyekezzünk megdicsőíteni Őt minden cselekedetünkkel. A látható dolgok elmúlnak, a láthatatlanok megmaradnak.

Johannes tanításán kívül az is nagyon tetszett, amit Pete Greig mondott, vagyis hogy fontosabb Isten jelenléte, minthogy minden egyes vágyunk valóra váljon, illetve hogy az Istennel való jó kapcsolat az, ha sokszor beszélgetünk Vele apró dolgokról, mintha ritkán nagy dolgokról. 

A legemlékezetesebb és legerősebb előadó a számomra mégis Heidi Baker volt az idei konferencián. Sokat hallottam korábban róla, és nagyon szerettem volna élőben is találkozni vele, de nem gondoltam volna, hogy ennyire mély hatással lesz rám. Elképesztő, hogy mennyire hiteles, mennyire őszinte, és  mennyire igazi gyermeke Istennek. Tényleg gyermek, aki mindenben ráhagyatkozik az ő mennyei apjára, és mindenben engedelmeskedik is neki, és ezek által hatalmas csodák történnek. Nem mond nemet, bármilyen logikátlannak, vagy ostobaságnak is tűnik az, amit kér tőle Isten, és egyáltalán nem érdekli, hogy az emberek mit gondolnak róla, csak Istenre figyel. Valahogy azt mutatta nekem, hogy igen, ilyennek kell lenni, de elmondhatatlanul nehéznek is tűnik az ide való eljutás, tényleg nagy harcnak. Még nagyon messze állok tőle, de éppen ezért nagyon jó volt látni őt, hallani a történeteit, és az volt a leghasznosabb, hogy megpróbálta összefoglalni, hogy mi segíthet minket ezen az úton:

1. Tudni, hogy ki Isten (Mindenható, a mindenség Teremtője és Ura, bármire képes)

2. Tudni, hogy ki vagyok én (Isten gyermeke)

3. Tudni, hogy ki nem vagyok én (Nem vagyok Isten! Juhhhé!) 

4. Mindig többet kell kérni!

Néhány földi dolog:

A konferencia tanításai után pár szóban megemlíteném, hogy a szállás idén volt a legjobb, nagyon szép sportcsarnok volt, tágas, nem túl hideg, és nagy fürdők voltak, több wc, és több tusoló. Alvó- és pakolóhelyem is több volt, mint máskor: egy egész bordásfalra dobálhattam fel a cuccaimat, ezen kívül mindkét oldalt volt kb. harminc centi hely mellettem, vagyis szorulni sem kellett. Bár kezdetben nem voltam biztos benne, az utazás is jobb volt, mint más években, bár itt azért voltak még érdekességek, de ezt majd később. Helyeket is mindig nagyon jókat kaptunk a teremben, két dicsőítéskor is az kb. egy méterre voltam a színpadtól. A technika idén még pazarabb volt, mit tavaly, és nem tudom miért, de ez is megérintett egy bizonyos szinten. A Romániáért való imán Cotiso megkért, hogy fordítsak Gabrielenak németre, így az megint egy érdekes tapasztalat volt, és közben láthattam egy olyan keverőt, amilyent másképp talán életemben soha nem láttam volna, ez is a technika csúcsa, de hát Isten megérdemli a legjobbat. Viszont lelkileg sem volt üres az az ima, hisz Gabrielevel sikerült beszélgetni közben néhány dologról, és egy képet is kapott, mikor egymásért imádkoztunk, hogy egy liliomnak az egyik nyílása még nincs kinyílva, mintha görcsösen szorítaná magát, de Isten segít azt is kinyitni, azt a valamit is elengedni, amit még eddig nem sikerült. Ez egyértelműen nekem szólt, és több területen is lenne ötletem, hogy mire vonatkozhat. 

A konferencia programjából amúgy csak három részt kellett fordítsak, egy evangélikus istentiszteletet, ami nem lepett meg, mert azt valahogy minden évben én kapom, és két misét, ami idén olyan szempontból volt könnyebb, mint máskor, hogy az egyik nő adott egy liturgiaszöveget, ami azért nagyban segít, és csökkenti a halandzsázás mennyiségét, hisz így sokkal hivatalosabban tudom elmondani a szertarásszövegeket, mintha szavanként fordítom. A fordítás amúgy idén kabinokban történt, ami szintén egy érdekes, új tapasztalat volt, és kicsit furcsa is, hiszen egy dobozba vagy bezárva, amiből ki lehet látni, de eléggé messze van a konkrét történésektől, olyan elszigetelt érzés, hallani ugyanolyan jól lehet benne, de a távolság és a levegőtlenség, bezártság kicsit zavaró. A tanításokat Cotiso fordította egy nővel váltásban, akiről amúgy kiderült, hogy hivatásos tolmács, szóval ne csodálkozzak, ha Cotiso elégedettebb vele, mint velem, és nehezebb témákat is rábíz, de igazából számomra talán jobb is volt így, hogy nem kellett tanítást fordítsak, mert így másképp tudtam rá figyelni, és jegyzetelni is sikerült, ami úgy nem ment volna.

Néhány ajándék:

A legelső, ami már indulás előtt kiderült az az, hogy egy jóakaróm, valamilyen őrangyalom kifizette helyettem az 50 eurós előleget, amit akkor épp nem tudtam volna. Viszont mivel kiderült, hogy mégsem indul busz, és mindenki külön kell megoldja a kiutazást, ezért abból visszakaptam 35 eurót, így nem kellett indulás előtt külön váltsak. Mivel már két évben is nagyon meg szerettem volna venni az Augenlieder cdt, arra gondoltam, hogy akkor ebből megveszem. Első évben 26, másodikban 21 euró volt, de annyi pénzem sosem volt, hogy ezt megengedhettem volna magamnak, így aztán úgy döntöttem, hogy akkor majd idén. Ez meg is történt, és mivel csak 17,95-be került, még egy Gebetshausos üveget is tudtam venni, ami szintén régóta tervben volt. A kettő együtt került 30 euróba, a maradék ötöt pedig beletettem a kosárba, amikor Heidi Baker szolgálatára volt a gyűjtés. 

Mivel a 7-es csarnokban mindenféle egyházi szervezetek képviseltették magukat, ott többször is körbejártam, és egy helyen láttam a Youcat asztalánál egy ifjúsági Szentírást, amire épp kiírtak egy nyereményjátékot, és beneveztem rá két nap is. Utolsó nap, mikor mentem érdeklődi, kiderült, hogy nem nyertem meg, de felajánlotta a fiú, hogy féláron meg lehet aznap venni, mondtam, hogy nem kérem, köszönöm, mert nincs semmi pénzem. Kérdezte, hogy honnan jöttem, és mikor mondtam, akkor megfordult, és hozott nekem egy példányt. Azt mondta, hogy kettőt vett magának, hogy egyet elajándékozzon, és ezt nekem adja. Egyszerűen csak úgy. Hát nem elképesztő?

Szintén ajándék volt az a pénz is, amit egy testvéren keresztül adott az Úr azzal az üzenettel, hogy többszörösen visszaadja nekem, amit adtam (bizonyára arra gondolt, amit a Cotisoék házához küldtem, és igazából nem vártam érte vissza semmit, de akkor is csodálatos, hogy Ő mégis visszajelez nemcsak arról, hogy ez jó döntés volt, hanem azt is elmondja, hogy többszörösen visszaadja nekem). 

A legnagyobb ajándék pedig egy kedd reggeli beszélgetés volt Gordonnal, azzal a Gordonnal, aki a prófétálásról írta a könyvet, amit amúgy már elolvastam. Az egész úgy kezdődött, hogy elnéztem a kezdési időpontot. Azt láttam, hogy 8-tól lesz egy dicsőítés, és féltől kezdődik a program, de azt nem néztem, hogy nem fél kilenctől, hanem fél tíztől, így szinte erőszakkal berángattam a fiúkat reggel nyolcra, helyet foglaltunk a teremben, majd reggeliztünk, és azalatt esett le, hogy elég durván elnéztem a dolgot. Azt nem tudom, hogy ők inkább élvezték, vagy inkább mérgelődtek amiatt, hogy elnéztem, de nem kommentálták hangosan a dolgokat, amiért azért hálás vagyok. Reggeli után történt, hogy valaki azt kérdezte, hogy nem Gordon az, aki mögöttem ül a másik asztalnál. Én az elején nem is értettem, hogy kire gondolnak, meg hát amúgy sem ismerhettem volna fel, mert még nem találkoztam vele személyesen, de ő tényleg jól látta, így egy idő után, mire én a fürdőből visszajöttem, valahogy hozzánk került az asztalhoz. Én a másik oldalra ültem, Csabival szemben, és figyeltem a beszélgetést. Gordon egy idő után nekiállt imádkozni Szabiért, aztán hárman kezdtünk vele beszélgetni, mármint Gordon, Csabi és én. Annak ellenére, hogy Csabi épp azelőtt való este mondta, hogy nem beszél sem németül sem angolul, mindent meg tudott kérdezni, amit akart. 

A legfontosabb a beszélgetésből talán ez a két mondat, ami arra vonatkozik, hogy mik az első lépések ahhoz, hogy meghalljuk Isten hangját:

1. Teljes és totális önátadás.

2. Vágyak és érdek nélkül figyelni Isten hangjára, megkérdezni, hogy mi a véleménye a dolgokról, még mielőtt elkezdenénk fantáziálni vagy kötődni a különböző lehetőségekhez.

Egy idő után azt mondta Gordon, hogy ezt még elmondja, aztán imádkozik kettőnkért. Befejezte azt gondolatot, majd megfogta Csabi kezét, megkérdezte a nevét, és imádkozni kezdett. Becsukta a szemét, és csendben figyelt az Úrra. Egy pár percre rá megkérdezte Csabitól, hogy a felesége vagyok-e, mondta, hogy nem, akkor azt kérdezte, hogy a barátnője-e, mondta, hogy nem, aztán azt, hogy van-e felesége, mondta, hogy nincs, majd hogy van-e barátnője, erre is azt mondta, hogy nincs. Ekkor Gordon újra elcsendesedett, és magában imádkozott, de azért ez a rövid párbeszéd már önmagában nagyon furcsa volt. Először is biztosan kellett jöjjön neki valami kettőnkkel kapcsolatban, hogy ezeket mind végigkérdezte, engem meg azért lepett meg főleg az utolsó kérdésre adott nemleges válasz, mert meg voltam győződve, hogy Csabi és Adél között van valami, tény, hogy legalább nyolc év a különbség köztük, de attól még nagyon sokszor jöttek fel együtt is a városba különböző programokra, és mindketten annyira szimpatikusak, hogy nem szeretnék a boldogságuk útjába állni, de attól még kicsit fájt, mikor együtt láttam őket, mert Csabival én is el tudnám képzelni az életemet, és épp emiatt nagyon különös volt hallani Gordontól ezeket a kérdéseket, mert nem tudom letagadni, hogy mekkorát bukfencezett a szívem mindeniknél. Egy rövid csendet követően aztán ismét beszélni kezdett hozzá missziós tevékenységről, és még Afrikát is említette. Csabi nagyon aranyos volt, mert jöttek a kérdései, hogy de ő csak most kezdett el dolgozni a szakmájában. Erre Gordon azt kérdezte, hogy szerinte ezt Isten nem tudja? És hogy ne aggódjon, mert ez nem most lesz, imádkozzon továbbra is, maradjon kapcsolatban Istennel, és Ő majd szólni fog, hogy mikor érkezett el az ideje neki, akkor meg már kész lesz rá. Őszintén szólva én úgy látom, hogy Csabi kicsit megijedt a próféciája hallatán, de engem még inkább vonzana ez, mintsem taszítana. Utána én következtem, és észrevettem, hogy mielőtt a nevemet kérdezte, amikor a kezem után nyúlt, megnézte a gyűrűs ujjamat, hogy van-e rajta valami, de ezt a témát nálam már nem hozta fel. Két dologról beszélt velem kapcsolatban.  Az egyik egy körhinta, amin rajta vagyok, és ami annyira gyorsan megy, hogy elvesztem miatta a tájékozódási képességemet is, és nem látok tisztán, meg hogy túl sok dolog van az életemben, de Isten segít majd leszállni, és akkor minden kitisztul. A másik pedig az, hogy Isten mennyire nagyon szeret engem, elmondhatatlanul és különleges módon, és sosem használna egyszerűen eszközként. Nagyon megérintett, amit mondott, mert egyértelműen rólam szólt, ugyanakkor megnyugtató is volt. A legjobban viszont a Csabinak feltett kérdések ütöttek szöget a fejemben, mert egy olyan esélyt villantottak fel, amit szinte már lehetetlennek hittem, s bár ez még semmi konkrétumot nem jelent, azt hiszem, szeretném, ha tényleg a jövőre vonatkozott volna.

Mindezek, amit eddig leírtam csak egy-egy apró szemelvény mindabból, ami ott történt, és az igazán nagy mélységeit nem képes átadni, tehát az, ami a leginkább átformált, ami a leginkább történt bennem, arra csak utalni tudtam ezek által, igazán leírni nem lehet, de ez már segíthet abban, hogy egy képet adjon arról, ami ott történt. 

Mindezek után érdemes még pár szót szólni az utazásról. Először nagyon elkeseredtem, mikor hallottam, hogy nem lesz busz, és kocsikkal kell menni, mert nem tudtam, hogy lesz ez megoldható, aztán mikor hallottam, hogy én a három alfalvi fiúval fogok utazni, akkor az azért nem tűnt annyira rossz változatnak. Szabitól és Csabitól nem féltem, tudtam, hogy nagyon jó fejek, a harmadik fiút nem ismertem, de gondoltam, hogy baj csak nem lehet. Főleg Szabi miatt örültem ennek a változatnak, mivel a CT képzésen megismert Tihaméren kívül, akit nagyon szimpatikusnak találok, Szabi tűnt még az egyetlen versenyképes fiúnak nálam. Nagyon sokat gondolkodtam már róla, és mindenképpen mellette szólt, hogy tanít, vagyis értelmiséginek számít, beszél nyelveket, és mindenekelőtt persze az, hogy hívő. Tény, hogy már egy éve egyértelműen kiderült, hogy Csabi sokkal jobban vonz, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy ő elérhetetlen, és mióta az utóbbi félévben egyfolytában Adéllal láttam fájdalommal ugyan, de lemondtam róla, amúgy sem mutatott túlságosan nagy érdeklődést irántam, legalább is nem nagyobbat, mint más fele, pedig nekem elmondhatatlanul szimpatikusnak tűnik, és nagyon vonz benne valami, ami jelen esetben nem csak a két szép szeme, mint Tihamérnál. A lényeg, hogy Csabi megközelíthetetlennek tűnt, de Szabi még akár elérhetőnek is, úgyhogy valahol mégsem bántam ezt az utazási felállást, és mellettem is ült hátul, szóval odafele tudtunk beszélgetni. Az elején nem volt semmi gond, és konkrét baj később sem lett, de még nem értünk oda, és már kialakult bennem egy olyan érzés, hogy ezt mégiscsak nagyon elbaltáztam, mert sehogy sem bírom elviselni a jelenlétét. Mármint nem utálom, mint embert, de mint potenciális jelöltet egyértelműen kizárhatom, mert nem fogok tudni vele egy napot sem eltölteni úgy, hogy ne menjen az idegeimre. Igazából nem tudom megindokolni, hogy mi változott meg, mi történt bennem, mitől lett más, de az biztos, hogy ezt már mielőtt odaértünk, nagyon erősen éreztem, és meg is lepődtem rajta. Ő viszont úgy tűnt, hogy nem érzi, és úgy tűnt, hogy egyre másra próbálkozik: folyamatosan mellém ült a teremben, próbált többször is megérinteni, hozzám szólni, én meg egy idő után már futottam volna a másik irányba, és még csak meg sem tudtam volna magyarázni, hogy miért, de valami nagyon taszítani kezdett benne. Eddig is tudtam, hogy nem vonz igazán, de ez a váltás nagyon durva volt, főleg úgy, hogy igazán megbántani sem akartam, csak azt szerettem volna, hogy hagyjon békén. Az csak a hazafele vezető úton fogalmazódott meg bennem, hogy eleve nem lett volna etikus csak azért próbálkozni nála, mert az "akár még el tudnám képzelni" kategóriába esik, de igazából nem vonz. A lényeg, hogy mindez már az odaúton lejátszódott bennem, és az útjából való kitérésre történő próbálkozások valahogy többször is előfordultak a konferencián, erre meg csak rátett egy lapáttal az, amit Gordon kérdezett Csabitól velem kapcsolatban. Nem tudom, hogy elpirultam-e, amikor a kérdéseket feltette, mert őszintén szólva annyira összezavartak, hogy még erre sem tudtam figyelni, annyira sok erőmet elvette, hogy valahogy magamhoz térjek és odafigyeljek. De az biztos, hogy egy olyan gondolatot libbentettek meg, amiről nem is sejthette, hogy bennem mennyire mélyen jelen volt kb. egy évvel ezelőtt, az alfalvi Fülöp kurzus után, hogy igen, számomra úgy tűnt, hogy Csabi lenne az ideális, és utána tényleg "teljesen véletlenül" még sokszor összefutottunk, és olyan is volt, hogy bár nem láttam, éreztem a jelenlétét, hogy a közelemben van a templomban, és tényleg ott volt, mikor odanéztem. Ezek mind lejátszódtak bennem, és tényleg meg voltam győződve, hogy ő az igazi annak ellenére, hogy alig ismertem, de mindenkinél jobban vonzódtam hozzá, viszont aztán lebeszéltem magam a folytatási lehetőségről, hisz a véletlen találkozások lassan abbamaradtak, és sokszor kezdtem Adéllal látni, tolakodni pedig nem szeretnék, inkább szépen félreállok, Gordonnak ez a mondata pedig éppen ezek miatt sokkhatásként ért, és nem tudtam, hova tenni. Annyira kíváncsi lettem volna, hogy mi játszódik le benne. Hogy mennyire szereti Adélt, mennyire szereti Margót, és hogy egyáltalán valaha legalább egyszer gondolt-e már rám ilyen kontextusban. Érdekelt volna, hogy Gordont emiatt a mondat miatt hülyének nézte-e, vagy esetleg rávilágított egy lehetőségre, ami addig nem fordult meg a fejében. Mindennél jobban érdekelnének a válaszok ezekre a kérdésekre, mert úgy érzem, hogy nagyon fontosak lennének a számomra, már csak azért is, hogy ne kezdjek el újra álmodozni, ha semmi értelme és jövője az egésznek. Simán lehet például, hogy ez a kérdés Gordontól, mint az ő saját személyétől jött, vagy nem? S ha netán mégis Isten keze van a dologban, az még mindig nem jelent semmit, ha Csabi jobban szereti a korábban említett személyt,, akkor velem úgysem fog törődni, hiába lehetne valami nagyon szép dolog ebből. Meg hát én sem vagyok biztos benne, hogy tudok annyira jó lenni, mint amilyent megérdemel. Isten segítségével és áldásával biztos menne, de akkor ahhoz ezt három személy kell akarja, amiből eddig csak egyről tudok nyilatkozni. Mindenesetre a további napok folyamán nem tűnt úgy a velem való viselkedéséből, hogy kerülne, sőt olyan is volt, hogy ketten nekiálltunk beszélgetni vacsoraidőben, és csak később csatlakozott még valaki, meg egy keveset ott a kiállításon is tekeregtünk, én igyekeztem nem különösebben mutatni felé semmi változást, egyszerűen csak nyitottságot, figyelmet, aztán hogy mit értett belőle, azt nem tudom. A szívemet minden esetre idén is szaggatta, hogy utolsó este Margóval újra egymásra találtak. Nem tudom elképzelni, hogy miért kínozzák minden évben egymást a MEHR-en az utolsó napokban, mikor egyértelműen látszik, hogy egyiküknek sem jó ez, de attól még minden évben eljátsszák, és én bármennyire is szeretnék segíteni, nem tudok, ezért szívem szakadt meg, mikor láttam, hogy el-eltűnnek kettecskén, vagy csak meghitten beszélgetnek az ima utáni dicsőítés alatt. A lényeg, hogy a nagy szájam következtében azt az egy dolgot sikerült elérjem, hogy nem velük együtt utaztunk haza, és az sem érdekel, ha utálni fog emiatt, de az ő érdekében is tettem. Persze másnap reggel egyértelműen kiderült, hogy Margónak ez nem tetszett, mert tett nekem néhány sértő megjegyzést, de átláttam rajta, és ahelyett, hogy megsértődtem volna, örültem neki, mert ez azt mutatta, hogy egyértelműen fájlalja, hogy nem jött össze a közös hazaút, én viszont meg voltam győződve, hogy így volt a legjobb mindenkinek. A konferencia végeztével ebédeltünk még egyet, aztán egy Ritáékkal készült közös kép után hazaindultunk. Természetesen a hazaút is tartogatott néhány meglepetést és extraajándékot. A meglepetések közé tartozott például, hogy kicsivel indulás után István vezetett, és mindenki más elaludt. Én elég hamar újra megébredtem, és nekifogtam olvasni valamit, közben meg időnként gyönyörködtem a tájban. Az egyik szép hegy mellett Csabi is megébredt, és elcsodálkozott rajta, mondtam, hogy meseszép, és hogy az odaúton én nem vettem észre ezeket, ebből aztán nem tudom hogy, de egy olyan beszélgetés alakult ki, ami kb. tíz perc múlva már a közösségünknél tartott, rá öt perccel az emberek közötti kapcsolatról mondtam valamit kicsit hosszasabban, annak kapcsán meg visszajelzett, hogy nagyon sok jó dolgot mondok, de lehet, hogy zavarja az embereket, hogy nincs lehetőségük válaszolni, megjegyzéseket fűzni hozzá, és ez lehet, hogy sokszor elriaszt másokat. Hihetetlenül igaz egy meglátás. Nem sértődtem meg, hanem további beszélgetésbe elegyedtünk (s közben meg voltam lepődve, hogy egy nappal korábban Timi vőlegénye, Arnold szinte szóról szóra ugyanezt mondta pusztán barátilag, és abból is egy nagyon jó beszélgetés alakult ki, ahogy ebből is). Egyértelműen akar Isten ezeken a fiúkon keresztül is építeni, mindeközben pedig úgy éreztem, hogy nagyon fontos, hogy mit válaszolok, hogy tényleg jól értse, amit mondok. Azt hiszem, ez sikerült, bár nem biztos, de a lényeg, hogy egy igen komoly és mély beszélgetéssel indult a dolog. Aztán Szabi is felébredt, ő is kérdezett valamiket, aztán kétfele szakadt a párbeszéd, István kérdezett valamit Csabitól, s ők elől elkezdték osztani, Szabi meg engem próbált lelkileg építgetni, bár eléggé fenntartásokkal kezelem a dolgot, mert nagyon úgy tűnik, hogy nem tud elszakadni a saját énjétől, miközben Isten véleményéről beszél, mivel még mindig úgy érzem, hogy akar valamit tőlem, és nem pusztán barátilag mondja ezeket, így egy adott ponton kicsit konkrétabban is mondtam, hogy nincs közöttünk szinte semmi, hátha megérti, és abbahagyja. Egy idő után aztán sötétedés táján egy megálló után Csabi átvette a kormányt, és ekkor kezdődtek az érdekes dolgok. Szabi elkezdett mindenféle dolgokat kérdezni, az elején a konferencia témáival, tanításaival kapcsolatban, aztán valahogy nagyon mélyre mentünk, és imádkozni kezdtünk, és nagyon mély megtapasztalásaink voltak, úgy ott a kocsiban útközben. További kegyelmeket kaptunk, békét, útmutatást, Szentlelket, és sok minden egyebet, és végül egy nagyon hosszú imalánc alakult ki, egymás után imádkoztunk különböző dolgokért, és egyre mélyebb és egyre személyesebb lett az egész. Elképesztő, hogy mi alakult ki belőle, a lényeg azonban az, hogy az összes eddigi buszos utazást megérte ez az autós hazaút, mert bár a buszon végighallgattuk az élménybeszámolókat, ilyesmi elképzelhetetlen lett volna, márpedig itt mindannyian épültünk. Egy idő után aztán abbamaradt valahogy, de összességében több órán keresztül imádkoztunk, ezt onnan tudjuk, hogy beraktunk egy dicsőítő cd-t, és az ötödik számnál kezdtük el az imát, én meg legalább négyszer néztem nagyobb időközönként úgy a műszerfalra, hogy az ötödik dalnál tartott, szóval legalább négyszer végigment a cd, de ez akkor senkit sem érdekelt, mert le volt halkítva, és senki sem arra figyelt. Amikor aztán mindenki elcsendesedett, Szabi és István el is aludtak, én viszont azt éreztem, hogy nem szabad. Először is tény, hogy a fiúk nagyon jól vezettek, és teljes biztonságérzetben utaztam velük, Csabi meg még énekelt is végig éjjel, mikor vezetett odafele, s aki énekel, az pedig ritkán alszik, szóval tényleg félelem nélkül aludtam az odaúton, de visszafele valahogy azt éreztem, hogy kicsit másabb a helyzet. Odafele pihenten vezetett mindenki, de ott négy napja senki nem aludt egy normálisat, általában öt-hat órákat aludtunk, ami azért édeskevés, s ha most éjjel mindenki alszik, ő meg egyedül vezet, az szerintem nagyon nehéz és fárasztó lehet, és mivel úgy gondoltam, hogy könnyebb, ha nem egyedül van ébren, ezért eldöntöttem, hogy én sem alszok. Miután a többiek ledőltek, a kezemet hátulról rátettem az ülésére, ami könnyű volt, hisz pont előttem ült, és imádkoztam érte, hogy ne legyen fáradt, és tudjon figyelni az útra. Ő most is zenét hallgatott vezetés közben, néha énekelt is, de most nem végig, így ami dalt ismertem, én is énekeltem nagyon halkan vagy dúdoltam csak azért, hogy tudja, hogy nincs egyedül. Nem akartam szólni hozzá, hogy ne zavarjam se a koncentrálásban, se a gondolataiban, ha esetleg valamin elmélkedne, de végig dúdoltam, hogy tudja, hogy nem alszok arra az esetre, ha fáradt lenne, s inkább beszélne, azon kívül pedig úgy tűnt, hogy bizonytalan az útvonalban, és azt sem árt, ha nézi valaki. Amúgy szörnyű volt az idő, az elején ömlött az eső, aztán havazott, majd hóvihar volt, és végül ismét hosszú, kitartó eső. Ő vezetett, én pedig ültem a kezemet az ülésén tartva. Nem imádkoztam végig, de nem vettem le a kezemet. Így telt el az egész éjszaka. Egy helyen volt egy letérő, amelyiknél mondtam az irányt, de nem hallotta, ezért aztán rosszfele tért el, és vissza kellett forduljunk, de legalább valami hasznomat vette, hisz kevesebbet kellett visszamenni, mintha továbbmegy rajta. A határnál ébredtek fel a többiek. Mikor a sorban álltunk, megjegyezte, hogy nem aludtam sokat, mert hallotta a dúdolást, mondtam, hogy semmit sem, aztán azt kérdezte, hogy miért, nem voltam álmos, mondtam, hogy de, csak így éreztem jobbnak, annál többet nem mondtam. Ha leesik neki, hogy főleg miatta virrasztottam, hogy neki könnyebb legyen, akkor jó, ha meg nem, akkor úgyis mindegy, a lényeg, hogy mi ketten végig ébren voltunk, és mikor megkérdezte Szabi tőle, hogy  álmos volt-e, akkor azt mondta, hogy nem, és István is kérdezte egyszer még útközben, hogy vegye-e át, s azt mondta neki is akkor, hogy nem kell. A határ után cseréltek végül, akkor beszélgettünk még egy keveset, Szabi megint kérdezett egy csomó mindent a gonoszról meg az ő hatásáról, befolyásáról, ez egy idő után nagyon idegesítő, hogy szinte csak ez érdekli, pedig nem ez kellene a középpontban legyen, de aztán egy idő után megint elcsendesedtünk és elaludtunk, ezúttal én is ledőltem, hisz reggel héttől akkor hajnali négyig semmit sem aludtam, s ez már majdnem egy egész nap. Az alvás mondjuk nem lett hosszú, mert rá két órával, kb. hat körül elértük Kolozsvár határát, és felköltött István. Az elején úgy volt, hogy a Polus parkolójában kitesznek, de mivel ott semmi mozgás nem volt, bevittek az első buszmegállóig, ahol már jártak a buszok, aztán megfordultak és elmentek az autópálya fele. Megköszöntem a társaságot, mondtam, hogy sokat épültem általuk, aztán elhajtottak, én meg ottmaradtam a buszmegállóban a gyönyörű hóesésében. Nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára ilyen szép havazást. Hogy az éjszakai ébrenlét végül is jó vagy rossz döntés volt, azt nem tudom, nem akartam volna sem tolakodni, sem hülyeséget csinálni, de nekem ez így jó ötletnek tűnt, amúgy meg nem hülye, előbb-utóbb szerintem csak rájön, hogy mi játszódott le valójában, s ha mégsem, akkor úgy is mindegy. Én ezt minden esetre elengedem így, ahogy van, én úgysem tehetek az ügyben már semmit. Itt vagyok Kolozsváron, és végzem a dolgomat, amiért itt vagyok, készülök a hétfői előadásra és órákra, aztán ha valami csoda folytán lesz valamilyen folytatása a dolognak, akkor állok elébe, ha pedig mégsem, akkor sem bánom, hogy így történt, hisz én azt tettem, ami helyesnek tűnt, és legalább jeleztem, hogy számomra van olyan fontos, hogy képes vagyok négy nap nem alvás után is ébren maradni vele, ha attól neki könnyebb. Hogy ez hogy csapódott le benne, azt persze szintén nem tudhatom, de mondom, hogy már a Gordonos beszélgetés is eléggé ellentétes érzéseket kiválthatott belőle, s arról sem tudok semmit. Az a helyzet, hogy rájöttem, hogy minél többet gondolok erre az egészre, annál inkább érzem, hogy bedilizek, márpedig úgysem tehetek semmit, és ha tehetnék sem tudom, hogy segítenék vagy ártanék vele. A tegnap este sétáltam egy keveset itt mellettünk a téren, ezeken gondolkodtam, mindazon, ami a MERH-en történt, és többször is Csabinál lyukadtam ki. Rájöttem, hogy ezt így nem jó, mivel én úgysem tudom eldönteni, hogy amit Gordon mondott, az tőle jött vagy Istentől, ahogy azt sem tudom, hogy mit váltott ez ki Csabiból, ahogy az éjszaka történtekről sem tudom a véleményét, de még azt sem, hogy hozzám hogy viszonyul úgy magában, az is megtörténhet, hogy még ő sem tudja, tehát mindenképpen leghamarabb időt kell hagyni ennek az egésznek, úgyhogy eldöntöttem, hogy semmit sem teszek az ügy érdekében azon kívül, hogy imádkozom, hogy Isten vezessen mindkettőnket az Ő akarata szerint abba az irányba, amelyik mindkettőnknek a legjobb, és átadtam Neki ezt az egész helyzetet minden vetületével. Ő tudja, hogy mit tervezett Csabi számára, mit az én számomra, és hogy a két út kell-e kapcsolódjon. Ő mindkettőnknek jót akar, s ha az Ő terve valósul meg, akkor az mindkettőnk számára boldogságot fog hozni attól függetlenül, hogy pontosan miben is nyilvánul ez meg. Szóval Rá bíztam ezt az egészet, imádkoztam azért is, hogy építgessen engem tovább, hogy olyan legyek, amilyennek eltervezett, majd hazamentem.