A disszertációírás örömei

Ez a disszertációírás elmondhatatlanul nehéz volt, sokkal jobban megviselt, mint azt el tudtam volna képzelni. A korábbi kettő sem volt piskóta, de ez minden eddigin túltett. Az ezelőtti kettőnél a konkrét írás ideje három nap volt, előtte persze össze volt állítva egyik esetben táblázat rendszerezve, a másik esetben meg a jegyzetek elő voltak készítve, s csak össze kellett rakni, illetve meg kellett fogalmazni az egészet, most erre kb. egy hetem volt, mégis azt éreztem a legelső pillanattól, hogy képtelenség, és lehetetlenség megcsinálni és időben befejezni az egészet. Lehet, hogy azért, mert már kezdek belefáradni az ilyenekbe, lehet hogy azért, mert németül kellett írni, és az eleve nehezen megy, nem tudom pontosan, hogy melyik az elsődleges oka a dolognak, de a lényeg az, hogy szörnyen lassan haladtam, és már a legelején kivitelezhetetlennek tűnt a dolgozat, s közben, ahogy haladtam is folyamatosan ezt éreztem egészen a legvégéig.

Sokáig amiatt is lelkiismeret-furdalásom volt, hogy egészen a leadás előtti hétig meglehetősen sokat aludtam éjszakánként, holott tudtam, hogy nem vagyok meg, és nem haladok elég jól, mégis hat órákat aludtam szinte mindig a szesszióban. Ez korábbi évekre visszaemlékezve már-már luxusszámba ment, így emiatt is rosszul éreztem az elején magam, bár elég hamar eljutottam odáig, mikor drasztikusan lecsökkent az alvásidő, hogy legalább esélyem legyen befejezni a munkát. Utolsó héten ugyanis, a mécseses végzős szerda utáni éjszaka öt órát aludtam, s utána péntekre virradólag már csak háromra futotta. Ez persze az a péntek volt, amikor a Kolozsvár sosem alszik! rendezvénysorozat keretében ismét Az éjszaka fénye evangelizációs alkalmat tartottunk, és mivel megígértem, hogy segítek, az utána levő éjszakám se lett túl hosszú, így utána is csak három órát aludtam, hogy közben tudjak haladni. Persze normális ember azt mondta volna, hogy elment az eszem, hogy a dolgozatnak még a fele sincs meg, s én négy-öt órát csak úgy elmegyek evangelizálni, de akkor tényleg azt éreztem, hogy ez most sokkal fontosabb, hisz a dolgozat amúgy sem volt biztos, hogy meg tud lenni, ott viszont mindenképpen szükség volt emberekre, és sokkal fontosabbnak éreztem azt, hogy ott legyek és megtegyem azt, amit megtehetek, mint hogy üljek a szobában, s nézzem a monitort, s közben ugyanúgy ne haladjak, mert a többiekre gondolok, és arra, hogy nekem is köztük lenne a helyem. Ettől függetlenül mivel az idő már nagyon szorított, az alkalom után azért írtam még egy pár órát, és hajnalban újra keltem, hogy tudjak írni és haladni.

Szombat reggel volt. Ismét elmentem a szessziós dicsőítésre, ahogy a vizsgaidőszak minden egyes napján, és a végén megkértem az ottlévőket, ahogy korábban még néhány testvért, hogy feltétlenül imádkozzanak a disszertációírásomért, mert nagyon le vagyok maradva, és már tegnap el kellett volna küldjem a tanárnőnek. Ők persze megígérték, hogy támogatnak imában, és őszintén szólva tényleg éreztem is később, ahogy igazából az egész folyamat alatt, hogy imában sokan ott vannak mögöttem és támogatnak engem, mert már akkor úgy álltam, hogy négy napra aludtam 11 órát, s ez még csak az eleje volt, mégse voltam fáradt, tudtam ülni a gépnél és figyelni, írni, haladni, s már maga az a tény, hogy idén tavasszal, most ebben az időszakban nem volt akkora meleg és kánikula, mint a tavaly nyáron, hogy ne lehessen egy helyben ülni és figyelni a hőség miatt, már önmagában ez is hatalmas csoda volt. Én  nem emlékszem, hogy az elmúlt hat évben lett volna ennyire hűvös tavasz és koranyár, mint most, amikor a legnagyobb szükségem volt arra, hogy haladni tudjak. Mindent egybevetve tehát tényleg nagyon sok irányból éreztem, hogy segítenek a különböző körülmények, és annak ellenére, hogy igazából pénteken el kellett volna küldjem a teljes dolgozatot a tanárnőnek (vagyis hát már egy fél hónapja el kellett volna, de ez most már nagyon aktuális lett volna), s még a fele se volt kész, ennek ellenére egészen bizakodó kezdtem lenni szombat délre, amikor is hirtelen minden a feje tetejére állt.

Fontos tudni, hogy én ugyebár németül kellett írjam a dolgozatot, mert német pedagógiát tanultam, minden tantárgyunk németül volt, és ezt is így kellett megírni, viszont nekem a német nyelvű szakszövegírás nem igazán az erősségem, mint azt el lehet képzelni. Egy év óvodai, 12 év iskolai és 2 év egyetemi németoktatás után sem voltam képes három értelmes és összefüggő mondatot elmondani helyesen, ezért volt szükség rá annak idején, hogy feltétlenül kimenjek Ausztriába vagy Németországba nyelvet tanulni, s ezért fagyasztottam az egyetemi oktatást egy évig, míg elmentem oda németezni. Igazából nekem az az egy év volt, amit valóban némettanulásnak nevezhetek, amikor tényleg tanultam és használtam is a nyelvet, többnyire reggeltől estig, s azon kívül, hogy egyfolytában németül kellett beszélni és értekezni az emberekkel, Ausztriában minden este néztem egy filmet a tévében, természetesen azt is németül, amiből amúgy rengeteg új szót és kifejezést tanultam, Németországban pedig olvastam több, mint 8000 oldalt szintén németül, ami nagyon sokat segített megérteni, hogy mit miért és hova tesznek a mondatban, és nagyon sokat fejlődött ennek köszönhetően az én beszédstílusom is. Miután az év leteltével hazajöttem, hatalmas meglepetés volt a számomra, hogy mostmár értem, hogy miről is hablatyolnak a tanárok, és képes voltam megérteni és megszeretni olyan tanárokat is, akiket korábban ki nem állhattam egyszerűen azért, mert megértettem, hogy mit szeretnének, és rájöttem, hogy igazuk van, és hogy valójában jót akarnak nekünk. Hatalmas különbség volt az elmenetelem előtti és utáni egyetemi életem közt, mintha egy új világ vagy dimenzió tárult volna ki a szemem előtt, és kipróbálhattam olyasmit is, amire korábban még csak gondolni se mertem volna, hisz én, aki utáltam a német nyelvű óráimat, s különösen Velicát, aki a német tanárok réme volt a számomra, és azt reméltem, hogy soha többet nem kell majd hozzájuk órára menjek, végül úgy döntöttem, hogy ezt szeretném tovább tanulni, és német pedára iratkoztam mesterire pontosan Velicához, és egyetlen pillanatig sem bánom, mert nagyon szerettem azt is, amit tanultunk meg azt is, ahogy tanultuk, és sokkal értelmesebb dolgokat csináltunk, mint bármelyik más szakon amit tanultunk volna. A lényeg az, hogy annak idején Németországban sikerült annyira megtanulni németül, hogy majdnem mindent megértek, amit hallok, meg egészen jól boldogultam itt a német mesterin is, és most januárban még fordíthattam és szinkrontolmácsolhattam is a MEHR konferencián, viszont egyáltalán nem hibátlan, ahogy beszélek meg ahogy írok. Főleg nyelvtani és egyeztetésbeli hibám van nagyon sok úgy írásban mint ejtésben, és nagyon sokat kellene dolgozni rajta, hogy ezeket ki tudjam küszöbölni, de a lényeg az, hogy most, amikor a disszertációt kellett írni, tisztában voltam ezekkel a hibákkal, és nagyon fontos volt, hogy találjak valakit, aki kijavítja a dolgozatot, hogy lehetőleg helyesen adhassam le. Ezt tudtam már korábban is, meg a vizsgaidőszakban még a tanárnő is figyelmeztetett egyszer rá, hogy feltétlenül javíttassam majd ki, így elkezdtem keresni valakit, aki ezt meg tudná tenni nekem. Hosszas keresgélés után végül elvállalta egy lány, akinek átküldtem a már meglévő oldalakat. 

Éppen szombat délután vártam vissza a javított változatot, hogy küldjem el végre a tanárnőnek, mikor felhívott telefonon, és közölte, hogy mégsem lesz ideje megcsinálni, mert nem halad vele olyan gyorsan, mint remélte, s hétfőn neki is vizsgája van, amire tanulnia kell, és leghamarabb hétfőn délután tudna dolgozni vele. Azt hittem, hogy az erő kimegy a lábamból, amikor ezt meghallottam. Mondtam neki, hogy megértem, de ettől függetlenül egyre inkább kétségbeestem, mert fogalmam sem volt, hogy akkor mit fogok csinálni, s azt viszont nem értem, hogy akkor miért vállalta el, ha mégsem tudja megtenni, és  miért nem mondta már az elején, hogy nem ér rá, mert akkor azóta már ötször kerestem volna mást, de így utolsó pillanatban nem nagyon volt kihez futni. Szombat délután volt, már pénteken el kellett volna küldjem a teljes anyagot, s a felét küldtem át neki pár napja javításra, de így végül ez sincs meg, s nem sok esélye van, hogy én szombat este találjak valakit, aki vasárnapig kijavítja nekem a teljes dolgozatot a már meglévő részt is, meg még azt, amit azután írok hozzá. Egyszóval rendesen megijedtem, s azt se tudtam merre induljak nagy kétségbeesésemben. Ijedten hazatelefonáltam, s elmondtam, hogy mi történt, s kérdeztem egyre sűrűbben, hogy most mit csináljak. Anyu adott néhány ötletet, de egyik se tűnt nagyon jónak, így letettem a telefont. Igyekeztem megnyugodni és végig arra gondolni, hogy nem véletlenül történt ez sem, mert Istennek terve volt vele, és biztosan valami sokkal jobbat akar kihozni belőle, bár akkor még semmi sem látszott az egészből. Később ismét beszéltünk anyuval, azalatt megpróbált ő is érdeklődni itt-ott, de nem sok sikerrel, aztán mégiscsak támadt egy ötlete, hogy hívjam fel az úgymond "németországi nagybácsimat", és kérdezzem meg, nincs-e valamilyen ismerőse, aki elvállalná ezt nekem. Siettem is egyből telefonálni. A felesége vette fel, ő is épp az ajtóból jött vissza, mert ment valami főpróbára, ahonnan csak éjszaka ért volna haza. Elmondtam neki hamar, hogy miről van szó, s ő az egyik távoli rokonunkat javasolta, akit én még csak nem is ismerek, de amúgy ő is magyar származású, viszont Németországban járt iskolában, és tökéletesen beszél, így biztosan ért hozzá. Enikőnek hívják és megadta a telefonszámát, s én hamar fel is hívtam, de nem vették fel. Később próbálgattam még egy párszor amíg végül beszélni tudtunk. Elmondtam, hogy ki vagyok, ki ajánlotta, és hogy miről van szó. Igazság szerint, ha engem felhívna valaki egy ilyen szöveggel, lehet hogy azt mondanám, hogy elment az esze, hogy azt se tudom kicsoda, s egy nap alatt javítsam ki a dolgozatát, holott amúgy nekem is dolgom van, stb., de ő nem így reagált, hanem azt mondta, hogy hát végül is el tudja vállalni, majd megadta a címét, s én levélben átküldtem neki a már meglévő részt, és részletesen elmagyaráztam mindent, hogy miről van szó. Kicsit később visszaírt, hogy igazából kedd délelőttre tudja ígérni, ha az úgy rendben lesz. Válaszoltam neki, hogy nagyon kedves, hogy elvállalta, de az sajnos nekem már nagyon késő, mert kedden le kell adni a végleges változatot a titkárságon, s előtte a tanárnő is el kell olvassa, vagyis legkésőbb hétfőn reggel át kell küldjem neki. Erre visszaírt, hogy megpróbálja akkor hétfő délelőttig, de vasárnap délutánnál hamarabb nem tud nekifogni. Mondtam, hogy rendben, s hogy addig én még megpróbálom befejezni és megírni a végét. 

Ezután a tanárnőnek is írtam, hogy kapjon ő is valami minimális életjelt tőlem, és hogy tudjon róla, hogy feltétlenül szeretném én is befejezni az egyetemet és megírni a dolgozatot. Elmondtam neki, hogy hogy jártam a javítással, s megkérdeztem, hogy szeretné, hogy most átküldjem a már megírt részt helytelenül, vagy jobb, ha hétfőn küldöm a javított változatot. Kicsit később válaszolt. Leírta, hogy kedden hajnalban el kell utazzon külföldre, ahol nem lesz internetje, úgyhogy az előtt el kell olvassa, de mindenképpen javított változatot akar látni, úgyhogy inkább csak hétfőn küldjem, viszont nem ígér semmit, mert nem tudja, hogy még lesz-e akkor elég ideje elolvasni. Igazából ezzel a levéllel eléggé megijesztgetett, de nem volt mit tegyek, a javításhoz a dolgozat el volt küldve, minden úton volt és haladt, én meg még neki akartam fogni írni. 

Ezekkel a telefonálgatásokkal és levelezésekkel természetesen szinte eltelt a fél nap, és hirtelen szombat este lett, én meg alig írtam aznap valamit, de akkor viszont gőzerővel nekiálltam, hogy ha minden újra sínen van, akkor elkezdjek az írással is ismét haladni. Mivel azonban az azelőtti két éjszakán együtt aludtam hat órát, ezért kettő fele már ragadt le a szemem, s eldöntöttem, hogy lefekszek egy kicsit aludni, de mert másnapra volt meghirdetve a KEL-es végzősnap, ezért ismét csak három órát mertem kiutalni magamnak, és ötre húztam az órát, hogy mire menni kell, még legalább egy fejezetet meg tudjak írni.

A keléssel nem is volt gond másnap, bár éreztem, hogy minden egyes hajnalban egyre nehezebben szedem ki magam az ágyból, de néhány marék hideg víz csodákra képes, így én is hamar magamhoz tértem. Nekifogtam írni, s mint már mondtam, reggel még odatelefonáltam Krisztának, s megbeszéltem vele, hogy csak délben megyek a végzősnapra, így addig be is tudtam fejezni a fejezetet, aminek őszintén nagyon örültem, mert így túl nagy lelkiismeret-furdalás nélkül elmehettem erre az amúgy számomra nagyon fontos rendezvényre, amit semmiképpen sem szerettem volna kihagyni, és annak ellenére, hogy elmentem, a délutáni nagy szünetben is hazamentem írni, ahogy este a mise után is. Akkor történt amúgy, hogy ahogy beléptem a gépen a programokba, jelezte a yahoo, hogy levelem érkezett. Enikő írt, és már küldte is vissza a kijavított változatát a dolgozatnak. Nagyon meglepődtem, hisz álmodni se mertem, hogy ilyen hamar elkészül vele, főleg azután, hogy kezdetben keddre akarta megcsinálni. Megköszöntem neki nagyon szépen, és megkérdeztem, hogy nagy pofátlanság lenne-e, ha megkérném, hogy a második felét is nézze át. Az írással természetesen nem voltam meg, mert majdnem az egész napot a KEL-nél töltöttem, de ami megvolt, azt átküldtem, miután szólt, hogy sejtette, hogy megkérem rá, és küldhetem nyugodtan. Közben én dolgoztam tovább, majd egy olyan negyven percre átléptem akkor este a KEL-es buliba is, de nagyon fáradt voltam, úgyhogy hamar hazamentem. Mire hazaértem, már ott állt pár perce a postaládámban a levele a második rész javított változatával, amire akkorát néztem, hogy majd kiesett a szemem, és nem győztem hálát adni az Úrnak, hogy ilyen segítséget küldött nekem, aki annak ellenére, hogy sosem látott, és még csak nem is ismer képes a vasárnapját arra áldozni, hogy az én dolgozatomat javítsa. Neki is nagyon szépen megköszöntem és megkérdeztem azt is, hogy mivel tartozok, mert nem voltam biztos benne, hogy merek annyira pofátlan lenni, hogy másnap még azt is megkérdezzem, hogy az utolsó részt is átnézné-e, így egyszer ezt akartam rendezni. Annyira drága volt, mert azt válaszolta, hogy aznap vatikáni valutáért dolgozott, vagyis megteszi egy "Isten fizesse!". Ez már több, mint amit el lehet képzelni és ésszel fel lehet fogni! Még egyszer megköszöntem neki és jó éjszakát kívántam.

Mivel három éjszaka aludtam 3 órákat, és jóformán egész este sírtam a végzősnap miatt, teljesen megdagadtak a szemeim, és már semmit sem láttam velük, így kénytelen voltam lefeküdni. Ez éjfél után volt kicsivel. Háromra húztam órát, s annak ellenére, hogy szörnyen álmos voltam akkor is, elég hamar felkeltem, mert a nyugtalanság nem hagyott aludni, majd gyors hideg vizes mosakodás után nekiálltam, hogy összeszerkesszem a két javított részt, és egy kicsit formázzam az egészet, készítsek egy bibliográfiát, és bár egy vázlatot biggyesszek az elejére, ha már tartalom még nincs benne, hogy legalább azt lássa a tanárnő, hogy mi lesz a gerince és a szerkezete az egésznek, s abból mennyi van már meg, s mi az, ami még hiányzik, majd elküldtem neki a levelet az éjszaka közepén. 

Kint még sötét volt, bár már kezdet pirkadni. Én gőzerővel nekiláttam az írásnak, hogy végre fejezzem be az utolsó részeket is, hogy ha sikerül, azt is ki tudjam javíttatni, közben pedig fél szemmel a felkelő nap felé kacsintgattam. Nagyon szeretem nézni a hajnalt és azt, ahogy a Nap felemelkedik. Sokszor előfordult már, hogy dolgozatírás közben utolért a hajnal, államvizsgaíráskor is mindig így jártam utolsó éjszaka, így most is várható volt, mégis meglepődtem, hogy milyen szép napkelte volt. Egy pár képet is készítettem, mint korábban is szinte mindig. Nagyon szeretem a napfelkeltéket fotózni, ahogy a napnyugtákat is, de tőlem az ablakból csak az előbbit lehet látni, úgyhogy csak ezt tudom megmutatni.

 

Közben persze írtam még a dolgozatot. Ez volt az a nap, amikor megkértem Henit, hogy ha nem gond, akkor vezesse egyedül a reggeli dicsőítést, mert nem hiszem, hogy beérek. Tavaly sem voltam az utolsó dolgozatírós reggelen. Ilyenkor annyira drága minden egyes másodperc, hogy tényleg szükségesnek éreztem, hogy valaki mást kérjek meg, hogy bemenjen reggel dicsőítést vezetni, így otthon maradhattam és írhattam tovább. 

Valamikor déltájban visszaírt a tanárnő, hogy jó a dolgozat, de javítsam ki amiket bejelölt, és formázzam úgy, ahogy írta, s abban a dokumentumban folytassam, mert ott átalakította már az oldalbeállításokat, s hogy fejezzem be nyugodtan a dolgozatot, s másnap majd adjam le. Én még visszakérdeztem, hogy akarja-e látni a végét is, de szólt, hogy arra már nem lesz ideje, mert kell utazzon, s csak a védésre ér vissza, viszont egyszerűen tegyem majd azt is a végére, ha megvan, és adjam majd le. 

A válasza nagyon megnyugtatott, mert így nem kellett kapkodjak, hogy a végét is időben megkapja. Ettől függetlenül sikerült délutánig azt is befejezni, és mikor rákérdeztem Enikőre, hogy átolvasná-e azt is, csak ennyit írt vissza: "Ha lúd, hát legyen kövér, küldheted.", ami egyértelműen azt jelentette, hogy elvállalja, és elég hamar vissza is küldte javítva. Ezzel együtt akkor már minden megvolt, minden egyes rész elkészült külön-külön, már csak össze kellett rakni mindent és formázni a tanárnő igényei szerint. Ezek amúgy elég furcsa elvárások voltak, mármint annak ellenére, hogy jóformán mindenütt a Times New Roman a normál és alapértelmezett betűtípus-követelmény, ő Arialt kért, ami szerintem ronda, és egyáltalán nem esztétikus, nem utolsó sorban az olvasást is nehezíti, mert nem talpas betű. Ezen kívül, ami engem még nagyon felháborított, az az, hogy az összes bekezdést kiszedette. Ennél nagyobb ostobaságot még csak nem is hallottam soha. Megcsinálom, mert ha ezt kéri, akkor ezt kell tenni, de amúgy őrültségnek és értelmetlennek látom mindkét változtatást, mert ez csak egy hatalmas lecsót eredményez a szövegben, mert nem látszik se eleje se vége az új részeknek, ami szerintem nemcsak a szemet zavarja, de az eligazodást is nagyon megnehezíti, szóval elég ocsmány lett így a dolgozat, de ha nekik ez kell, akkor ezt kapják. Ezt leszámítva a többi dolog, amit javasolt, az csak pár apróság volt, még vagy két alfejezetcím, meg kicserélt néhány szót a szövegben, de a többi rendben volt. Örültem, hogy a tartalomba és vázlatba sem szólt bele, mert annak a számozásából aztán tényleg nem akartam volna engedni, elég marhaság az Arial, nem kell még mellé ez a csúnya 1.1.1.2-es számozás is, szóval nagyon hálás voltam, hogy erre vonatkozólag semmit sem mondott, így számozhattam a fejezeteket normálisan római számmal, az alfejezeteket meg arabbal, s így egészen szép lett legalább ez. Igyekeztem a javításokat hamar kiküszöbölni, majd nekiálltam, hogy összerakjak mindent, különös tekintettel a mellékletekre, amiket nagyon sok helyről kellett összeszedjek, mert minden egyes fájl más mappába volt elmentve téma szerint. Végül lassan ugyan, de összeállt a dolgozat, s hétfő estére teljesen elkészült leszámítva a tartalomjegyzéket és a két előlapot, de tudtam, hogy ez már hamar fog menni, és kedd reggel is meg tudom csinálni, így nyugodt szívvel feküdtem le, és a négy háromórás éjszaka után most kivételesen 5 órát aludtam. 

Annyira pihenten keltem fel, hogy az elképesztő, bár nem csoda, hogy ennyi nemalvás után a szervezetem már ezért a plusz két óráért is nagyon hálás volt. Gyorsan összeraktam még amit kellett a dolgozatba, majd összeszedtem a papírokat, amik a leadáshoz kellettek, felírtam a dolgozatot cd-re, majd elindultam a titkárságra, hogy leadjam. Ott őrült nagy sor volt, mint ahogy várni lehetett. Néztem, hogy sok fura papír van a végzősök kezében, ami nálam nincs, de nem zavartattam magam. Mire odaértem, azonban kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű a dolog, mint reméltem, ugyanis le kellett volna még adni az egyetemi diplomámat eredetiben és hitelesített másolatban, és a dolgozat tartalmát két nyelven, amikről én semmit sem tudtam. Amikor szóltam a titkárnőnek, hogy nekem még ki sincs véve a diplomám, mert eddig nem volt szükségem rá, nagyon megnézett, és csak úgy vette el a doszáromat, hogy írtam egy bizonylatot, hogy másnap beviszem a hiányzó papírokat, így annak ellenére, hogy a dolgozat tulajdonképpen már kész volt, mégsem tudtam megnyugodni, mert egy nagyon nehéz és bonyolult bürokráciai ügyintézés még hátravolt addig, és a tartalmakat is meg kellett írni. Németül megfogalmaztam, és azt a lányt kértem a javításra, aki először visszautasított, Péter pedig a német eredetiről lefordította nekem románra, amiért nagyon hálás vagyok, mert nagyon nagy segítség volt nekem, hogy nem kellett ezért még két személyen átmenjen az egész szöveg, majd lefeküdtem.

Másnap reggelig már hat órát aludtam, bár így is korán keltem, és a dicsőítésről egyből rohantam a diplomát kivenni, hogy még időben le tudjam majd adni. Hatalmas szerencsével, amit a gondviselésnek köszönhetek, egyből a sor elejére kerültem, és több, mint húsz embert tudtam megelőzni, mert én előre kitöltöttem egy papírt, amit ők csak ott kaptak a kezükbe, s amire kitöltötték, én már boldogan sétáltam ki az épületből a két diplomámmal. Onnan gyorsan rohantam hitelesíttetni, majd bevittem a titkárságra a tartalmakkal együtt. A titkárnő minden akadékoskodás nélkül elvette, még beszélgettünk is egy pár percet, mert nem volt tömeg, hisz az csak tegnap volt a határidő miatt, majd mielőtt kijöttem még rákérdeztem a biztonság kedvéért, hogy akkor ugye negyedikén van a védés. Erre nagyon meglepődött, és szólt, hogy nem, mert elsején van. Erre rajtam volt a meglepődés sora, hisz nem akartam hinni a fülemnek. Kb. háromszor is visszakérdeztem, hogy biztosan jól tudja és hétfőn van a védés, elsején és nem csütörtökön, ami negyedike, mire mind állította, hogy hétfő két óra. Sehogy se akartam elhinni. Annyira meglepődtem, hogy nem bírtam magamhoz térni. Hogy lehet egy olyan dátumot módosítani, ami előre félévre le van közölve minden hivatalos adatbázisba, és azon kívül nem csak az, hogy módosítanak, mert az még megtörténhet, hisz Romániában minden lehetséges, de nekem nem szólt senki róla, se a tanárnő, se a csoporttársak, se a titkárnő. Ha akkor véletlenül rá nem kérdek, lemaradok a saját védésemről ennyi munka és erőfeszítés után, mert én nagy nyugodtan hazasétáltam volna, csütörtökön pedig szépen felöltözve mentem volna védeni, ahol nem lett volna senki, s akkor derült volna ki, hogy már három napja lejárt az egész. Eléggé nagy sokk lett volna. Így is az volt, mert ha el nem maradok kedden azokkal a papírokkal, s nem kell szerdán visszamenjek miattuk, a keddi tolongásban biztosan nem kérdeztem volna rá erre, hisz nekem annyira egyértelmű volt a csütörtök, amit hónapok óta tudunk. Szóval valóságos csoda volt nem csak az, hogy tényleg elkészült időben ez a dolgozat, ami minden logikának ellent mond, de az is, hogy egyáltalán elérhettem a védést, mert isteni kegyelem, hogy időben megtudhattam, hogy három nappal előrehozták a dátumot. Ezek után számomra egyáltalán nem kérdés, hogy Isten ott volt-e velem végig ebben a folyamatban, mert egyértelműen lehetett érezni úgy az írás alatt, mint ezekben a pillanatokban, mikor a legnagyobb káoszban és összevisszaságban utolsó pillanatban mégis minden a helyére került, hogy igenis ott van, erőt ad, segít, bátorít és támogat, és biztos vagyok benne, hogy Nélküle nem lett volna meg soha ez a dolgozat, így pedig sikerült annak ellenére, hogy végig lehetetlennek látszott.

Végzősnap

A szesszió második hetének a vasárnapján, június 23-án volt idén a  KEL-es végzősnap. Nekem ez már a harmadik végzősnapom volt, amin részt vettem, mégis teljesen más volt, mint a korábbi kettő, és sokkal jobban készültem is rá lélekben éppen azért, mert tudtam, hogy most élesben megy a dolog, s nem csak azért vagyok ott, mert befejezem valamelyik egyetemet, hanem azért, mert most tényleg el is fogok menni, és búcsúznom kell a KEL-től. 

Mivel a disszertációírással továbbra is nagyon le voltam maradva, felhívtam Krisztát, hogy mehetnék-e esetleg kicsit később, úgy mondjuk az ismerkedős játékok után. Mondta, hogy igen, és így reggel öttől fél egyig, amíg indultam több, mint öt oldalt tudtam írni, ami hatalmas haladásnak számított, és úgy érzem, hogy jó volt, hogy ezt így csináltam, mert nem tudtam volna nyugodt lelkiismerettel elmenni egy egész napra úgy, hogy semmit sem haladtam a dolgozattal, így viszont tényleg úgy éreztem, hogy elmehetek, s azon kívül nagyon fontos is volt nekem, hogy ott legyek ezen a napon. 

Mikor odaértem, elmondta Kriszta, hogy korábbi évekkel ellentétben most nem a végén kapjuk meg a tarisznyát, hanem már most az elején üresen, és nekünk kell útközben összeszedni az útravalót. Nagyon tetszett ez a gondolat, és egyből nagyon lelkes lettem. Az első feladatom az volt, hogy kaptam egy borítékot, ami tele volt cetlikkel, amik különféle tevékenységeket neveztek meg, és nekem sorba kellett rakni őket annak függvényében, hogy milyen sorrendben történtek ezek az én egyetemi éveim során. Nagyon érdekesnek találtam a feladatot, és gyorsan nekiálltam szétválogatni és rendszerezni a cetliket. Ahogy a sorrend lassan kialakult, kezdett világos lenni, hogy nekem ez a lista sem lesz egységes és hagyományos, mert nekem egy folyamat volt az egyetemi év, hanem igazából inkább kettő, ugyanis volt egy elég nagy szakadás az első két év és az utolsó három között, mégpedig az, amikor Németországban és Ausztriában voltam. Az valahogy megtörte az egészet, és nem mondom, hogy rossz volt, mert ennek is nagyon sok előnye volt így, de az a lényeg, hogy emiatt is nagyon eltért az eredmény a többiekétől. Ami érdekesség kiderült még ebből a feladatból, az az, hogy sok minden kimaradt az egyetemista életemből. Ezekből sok van, amit nem is igazán bánok, mint például a diáknapok, vagy hogy nem aludtam még el buszon meg hasonlók, de van néhány, amit azért mégiscsak jó lett volna átélni pl. romantikus séta a fellegvárnál, vagy a botanikuskert-látogatás. Az utóbbit talán még tudom pótolni, de a többit már nehezen.

Miután az előtérben megtudtam, hogy mi az, ami kimaradt az utóbbi években az életemből, és megpróbáltam rekonstruálni, hogy mi történt velem Németország előtt, és mi utána, az irodába mentem, ahol egy vagány keresztrejtvényt kellett megfejteni a KEL-re vonatkozóan, és felidézni egy az irodához kötődő emléket. Nekem csak a tavaly ilyenkori időszak jutott eszembe, amikor otthon a lakásban dögmeleg volt, mert ismét feltettek valamilyen hülye reklámot az ablakra, ami sötét is, és a friss levegőt se engedi be, így hőszigetelő is, mégpedig sajnos a rosszabb fajta, ugyanis mikor kint 37 fok volt, a szobában 44-ről 45-re ugrott a hőmérő, és képtelenség volt három percnél tovább ülni egy helyben a meleg miatt, egyszerűen folyt rólam a víz, és szabályosan ragadtam hozzá a székhez. Lehetetlenség volt így bármit is csinálni, nemhogy államvizsgát írni, így felhívtam Enikőt, mint akkori pasztorálasszisztenst, hogy bemehetnék-e esetleg a KEL-hez dolgozni, mert otthon már nem tudok, s ott olyan jó hűvös van a vastag falak miatt. Minden további nélkül engedélyezte, így egy az egyben beköltöztem gépestől, könyvestől az irodába, hogy tudjak haladni. Természetesen megvolt az eredménye, mert annak ellenére, hogy időnként betévedt néhány ember, akikkel szóba kellett állni, és olyankor leállt  a munka, így is két nap alatt annyit haladtam, mint az azelőtti egy héten összesen, és végül sikerült elég hamar, három nap alatt megírni a dolgozatot, vagyis utolsó pillanatban ugyan, de le tudtam adni. Ha akkor nincs a KEL, ahova be lehet jönni, és azon belül is az iroda, ahol otthonos körülmények között lehet dolgozni, akkor biztosan nem lett volna meg az államvizsgám abban a kánikulában.

Miután elmeséltem Bettinek ezt a történetet, a klubba mentem tovább, aminek az állt az ajtajánál, hogy "az élet játék, játszd". Ennek megfelelően itt játszani kellett, mégpedig pingpongoztunk egyet Dalmával. A meccset én nyertem, de utána is ütögettünk még egy keveset, majd  miután megkaptam a megérdemelt jutalmat, vagyis a pingponglabdát, továbbindultam.

A szépen virágzó udvaron át mentem fel a legfelső terembe. Ott választhattam egy igekártyát, és vissza lehetett tekinteni a korábbi évek plakátjai segítségével az elmúlt időszakra. Nagyon jól esett, hogy most kivételesen a 2007-es album is ki volt téve, mert eddig egy végzősnapon sem volt, és emiatt mindig kicsit úgy éreztem magam, mintha én valahogy nem tartoznék annyira a végzősök közé, hisz én el voltam csúszva egy évvel hozzájuk képest, és így sosem állt fenn az, hogy együtt kezdtük a KEL-es életet, mert én mindig idősebb voltam, mint a többiek, de most kivételesen az az év is ki volt téve, amikor én kezdtem, így sokkal otthonosabban éreztem magam. Nagyon jó volt viszontlátni a színes lapokon az a rengeteg rendezvényt, amin az elmúlt hat évben részt vettem, vagy aminek a szervezésében akár én is segítettem. Érdekes, hogy olyan rendezvény is volt, amibe még be is segítettem, de a plakátját csak most láttam először, viszont mindenképpen kellemes volt ez a visszatekintés.

A legnehezebb feladat csak ezután következett, amikor meg kellett írni egy levelet az elsőéveseknek és egyet a KEL-nek. Ez nekem nagyon nehéz volt. A legelején, mikor az elsőévesekét próbáltam megfogalmazni, akkor még valahogy nagy nehezen tudtam türtőztetni a könnyeimet, de mikor a KEL-ének nekifogtam, már nem bírtam, és elkezdtek patakban hullani. Az elsőéveseknek ezt írtam:

Az elsőéveseknek

Hat évet töltöttem itt a KEL-nél, s ha tehetném, szívesen ülnék itt még legalább hatot, mert minden egyes itt töltött idő segített, formált és alakított, és azt tanácsolom nektek, hogy ti is legyetek nyitottak, és merjetek elmenni a különböző csoportokba, és nyitni a többiek fele, mert sosem tudhatjátok, hogy melyik csoport keretén belül fogjátok megtalálni a helyeteket. Legyetek nyitottak, és forduljatok bátran az emberek fele, mert itt igaz barátokra lelhettek, és mindenek előtt nyissátok meg a szíveteket Isten előtt, mert hatalmas és csodálatos dolgokat visz végbe, és itt a KEL-nél minden programon keresztül tud szólni, ezért hallgassuk Őt, és figyeljünk arra, hogy mit szeretne tanítani nekünk. A KEL-nél tehát önmagadra, barátokra és Istenre lelhetsz, igazi ajándék ez, és mindenki számára nyitott. Gyere te is!

A KEL levelét alig tudtam végigírni, ekkor már egyre csak hullottak a könnyeim, mint a záporeső. Fogalmazni nem volt olyan nehéz, de minden egyes búcsúszó leírása fájdalommal járt, mert egyszerre öntött el az öröm és a hála, hogy itt lehettem, és az elmúlt hat évet velük élhettem meg, viszont majd meghasadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy most elmegyek, s nem leszek többet velük. Ezt írtam:

A KEL-nek!

Köszönöm az utolsó hat évet, köszönöm a barátokat, az elfogadást és a szeretetet. Köszönöm a lehetőséget a fejlődésre, tanulásra, növekedésre és hibázásra. Köszönöm a programokat, feladatokat és kihívásokat. Köszönöm a testvéreket, barátokat, imákat, mosolyokat és könnyeket. Köszönöm a helyet a dolgozatírásra, a társakat, akikkel megélhettem ezeket a csodálatos éveket és köszönöm azt is, hogy itt megismerhettem Istent. Egyszerűen csak köszönöm, hogy itt lehettem. Az elmúlt hat évben a KEL volt az otthonom, és a Mécses a szűk családom. Hálás vagyok minden egyes percért, amit itt tölthettem. Egyszerűen csak köszönöm. 

Szeretettel

Vincze Eszter

Ahogy végeztem, átadtam a papírt Csengének, majd maradtam még egy kicsit megnyugodni, végül lementem a felső terembe, ahol már várt a terített asztalka a mindenféle finomsággal. Evés közben régi fényképeket nézegettünk, amiket kivetítettek, és beszélgettünk különféle rendezvényekről, amik eszünkbe jutottak.

Miután mindenki beérkezett és evett, körbeültünk és egy kis megosztás következett, amikor röviden meséltünk a napunkról, hogy mi fogott meg minket különösen, majd elmeséltük a jövőre vonatkozó terveinket, s néha a múltra is visszakérdeztek, hogy milyen csoportokba jártunk. Én is elmondtam, hogy missziós tevékenységek fele kacsintok, amire a kedvenc papunk eléggé meglepődött, és visszakérdezett néhány dologra, de viszonylag összefüggően tudtam válaszolni annak ellenére, hogy ismét nagyon közel álltam a síráshoz, bár még mindig itt tudtam a legértelmesebben beszélni erről.

 

Miután mindenki sorra került, emléklap- és kalaposztás volt, majd hármasával énekszó mellett levonultunk a templom elé fotózkodni. 

 

 

 

Sok csoportkép készült mindenféle variációban, itt látható két teljes, egy lányos és egy mécseses változat:

 Ezt követően volt egy olyan másfélórányi szünet, amikor semmilyen program nem volt a miséig, így én ezalatt nagyon gyorsan hazamentem, hogy legalább egy fél táblázatot elkészíthessek még a dolgozatból. Ez el is készült, így mire visszafele siettem, hogy időben elérjek misére, újra érezhettem, hogy haladtam egy kicsit, s talán mégiscsak megleszek, annak ellenére, hogy még mindig le voltam maradva.

A mise amúgy gyönyörű volt, gitáros, mint minden végzősnapkor, és szerintem az év egyik leggyönyörűbb miséje volt. Annyira meghatott, mikor leültem, és láttam, hogy milyen sokan eljöttek szolgálni, olyanok is, akik akár féléve nem néztek a zenecsoport fele, vagy amúgy is ritkábban lehetett őket szolgálni látni. Olyan drágák voltak, hogy szinte mindenkit visszahívtak. Újra ott volt Kata, aki olyan hirtelen eltűnt a félév közepén, ismét előkerült Doni, akit rég nem láttam arrafele, s ott volt Voli, aki nélkül nehezen tudnám elképzelni a zenecsoportot, és ott volt Péter, aki gitározott, s mikor meghallottam az első dalnál, hogy még rá is énekelt, amit amúgy nem szokott, olyan jól esett, és annyira szép volt, hogy a könnyem egyből kicsordult, pedig nem szerettem volna sírni, de már késő volt, elkezdtem, s be se fejeztem egész mise alatt, csak a prédikáció közben volt, hogy egy picit abba tudtam hagyni. Nagyon szép és megható volt az egész, olyan igazi gyönyörű utolsó emlék a gitáros miséről. A tiszti is nagyon szépet prédikált a továbblépésről meg az élet nagy dolgairól útravalóként, és mint minden évben, természetesen most is járt külön áldás a mise végén a végzősöknek. Egyszerűen gyönyörű volt a mise, jó eséllyel pályáznak a legszebb KEL-es mise címre, bár a két szememet teljesen kisírtam a végére, s ha odajött valaki megölelni, csak még rosszabb lett, mert akkor még erősebben elöntöttek a búcsúval és elválással kapcsolatos érzelmek. Ettől függetlenül Kata és Péter is megölelgetett, ahogy Timi és Voli is meg még egy páran. Valahogy sehogy se kívántam kimenni a templomból. Végül mivel úgy döntöttem, hogy az évzáró és végzősnapos bulira semmi esetre sem fogok most így egyből odamenni, meg hát a szememnek is szüksége volt addig egy kis megnyugvásra, úgy döntöttem, hogy egyszer hazamegyek, írom még egy pár óráig a dolgozatot, s majd később átnézek oda, így hazaindultam.

Otthon sikerült is egy keveset haladni, de mire 11 lett, annyira elálmosodtam a sok éjszakai nemalavás után, hogy inkább aludni lett volna kedvem, mintsem bulizni, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy ha nem fogok elmenni, akkor egész hátralévő életem során bánni fogom, hogy még csak oda se mentem erre az utolsó KEL-es bulira, így elhatároztam, hogy elmegyek, s max. egy órát maradok, ha jól telik, ha meg nem, akkor jövök haza, s folytatom a munkát vagy alszok egyet. Gyorsan felöltöztem, s elmentem, de annak ellenére, hogy ott egy párat táncoltam, annyira fáradt voltam, hogy az összehullás szélén álltam, és kb. negyven perc után el is jöttem, mert nem bírtam már ébren maradni se rendesen, nemhogy bulizni, így elköszöntem, hazamentem, s lefeküdtem ismét csak három órára, hogy aztán kelek, s írok tovább, de a szememnek szüksége volt legalább ennyi alvásra. A buli amúgy nem volt a legjobb, de rossz se lett volna, ha kicsit több energiám van hozzá, de így tényleg nem tudtam élvezni, de legalább elmentem s benéztem. Különösebben nem bánom, hogy csak ennyi lett belőle, de örülök, hogy legalább elmentem odáig, a nap meg tényleg gyönyörű és emlékezetes marad. Nagyon tetszett, és szükségem volt rá, hogy valóban búcsút vehessek a KEL-től, hacsak egy időre is, bár ezt még mindig nem tudom. A lényeg, hogy ez volt a harmadik, de minden bizonnyal utolsó végzősnapom, és felejthetetlen élmény volt. Örülök, hogy ott lehettem, köszönöm a lehetőséget.

Kolozsvár sosem alszik!

Az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam a jegyzetek írását, de annyi minden történt egyszerre, hogy sehogy sem bírtam utolérni magam. 

Korábban már írtam a Light of night avagy Az éjszaka fénye elnevezésű evangelizációs alkalomról, amit a Mécses közösség szervezett meg a ferences templomban június 5-én. Csodálatos és kegyelmekben gazdag este volt, és elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy akkor ott lehettem. Utána többször is visszagondoltam még rá, s valahogy mindig az volt bennem, hogy szeretnék még hasonlóban részt venni, de igazából nem nagyon láttam már túl sok esélyt rá. Azonban mégis úgy alakult, hogy rá két hétre lehetőségünk adódott egy hasonlót szervezni ezúttal a Piarista templomban.

Eleve egy olyan hét volt, ami teljesen zsúfolt volt, s már így is rengeteg dolog történt, kezdve az utolsó team alkalomtól a végzősbúcsúztató Mécsesig, nem is beszélve arról, hogy épp most kellett elkészüljek a disszertációval s átküldjem a dolgozatot a tanárnak, de ettől függetlenül mégiscsak örültem, mikor kiderült, hogy még egy ilyen lehetőségünk is lesz a héten, és nem azt néztem, hogy a hetem már amúgy minden határon túltesz érzelmi és fizikai megpróbáltatások terén, hanem egyszerűen csak azt mondtam, hogy igen, szívesen segítek és ott leszek. Lehet, hogy egyesek hülyének néztek, hogy két éjszaka után, mikor alig aludtam valamit, s a dolgozatomnak még fele se volt meg, én ahelyett hogy otthon írtam volna, vállalkoztam, hogy segíteni fogok, mégis meggyőződésem, hogy ez volt a helyes, és nem bánom egyetlen pillanatig se, mert már előre azt éreztem, hogy hiába esztelenségnek tűnik elmenni, valóban komoly ígéret az, hogy keressétek előbb Isten országát és az Ő igazságát, és mindenek megadatnak néktek (Mt 6,33), és amíg az Ő országának épülésén munkálkodok, addig még a disszertációírást is meg tudja áldani, s végül a dolgozat is sikeresen elkészült rá néhány napra, s ezen az estén is erőmhöz képest szívvel-lélekkel szolgáltam. 

Az előkészületekre sajnos nem maradt túl sok idő, mert csak kedden este dőlt el a beszélgetés során, hogy végül mégiscsak megszervezzük, hiába kevés az idő, és nem lesz itt Tiszti, de Gábor elvállalta, hogy összeszedi az embereket és a dolgokat, s egy páran még lelkesen támogattuk az ötletet. Csütörtök este volt egyetlen megbeszélés, ahol a legfontosabbakat átnéztük, második találkozóra már nem is maradt lehetőség. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk a templomban nyolckor, hogy kilencig tudjuk előkészíteni a helyszínt. 

Igazából már akkor délután látszott, hogy nem vagyunk túl sokan. A múltkor csak díszíteni több ember jött, mint most, hogy még megbeszélés is kellett volna legyen előtte, de hát annyiból kellett gazdálkodni, amennyi volt. Annak ellenére, hogy húsznál kevesebben voltunk ott, be tudtuk osztani magunkat a három órára a különböző helyszínekre úgy, hogy kb. arányos legyen, és mire oda jutottunk, hogy elkezdtük volna, már azelőtt, mikor még az utolsó szalagokat tűztem fel a díszítéshez, az emberek már elkezdtek jönni a templomba. Mi még megvártuk, hogy szabályosan elkezdődjön az alkalom énekkel meg a Szentség kitételével, s csak aztán indultunk ki az utcára, de bent a templomban akkor már voltak néhányan. 

Én Enikővel voltam beosztva, és ketten indultunk ki első térésként az utcára. Furcsa volt látni, hogy annak ellenére, hogy a Kolozsvár sosem alszik rendezvénysorozat keretén belül kértek fel minket erre, és a többi program miatt nagyon is tele voltak az utcák járókelőkkel, mégis alig egy pár ember volt nyitott arra, hogy tényleg be is jöjjön a templomba. Utólag, ahogy összeszámoltuk a gyertyákat 456 mécsest találtunk, amit meggyújtottak az este folyamán, tehát jóval többet, mint a múltkor, mégis az volt végig az érzésem, hogy itt valami nem igazán jó. Nagyon éreztem az alkalmat megelőző közbenjáró imák hiányát, mert amíg kint álltunk az utcán végig azt láttam, hogy rengetegen vannak, s az emberek mégse akarnak bejönni. Nem erőltettük, és tényleg kedvesen hívtuk őket, de rengeteg volt a visszautasítás. Tehát annak ellenére, hogy szám szerint többen jöttek be, mint a múltkor, én mégis azt éreztem, hogy ennél sokkal többen lehettek volna, ha azokat nézem, akik egyszerűen csak elmentek mellettünk az utcán. A múltkor ha nem is jött be mindenki, akit meghívtunk, de többnyire minden második, vagy legrosszabb esetben minden harmadik ember nyitott volt, és kíváncsian nézett be. Most ezzel szemben sokszor nyolc-kilenc ember is elmenet mellettünk úgy, hogy jóformán ránk se nézett, s végig se hallgatott, amíg végül valaki bejött, s az is feltűnt, hogy az emberek többsége épp csak 1 vagy 2 percet tölt bent. Persze akkor is értelme van, ha csak előremennek gyertyát gyújtani, majd kijönnek, de úgy tűnt nekem, hogy nem igazán voltak nyitottak arra, hogy akár többet is kapjanak. Nem szidom őket, sokkal inkább sajnálom, mert tudom, hogy sokan hatalmas dolgot szalasztottak el ezzel. 

Természetesen azért most is történtek sokakban változások, és így is nagyon sok ember életében cselekedett Isten, hisz voltak, akik kint a templom előtt mosolyogva olvasták az igekártyájukat, és mutatták nekünk, vagy volt, aki elcsendesedve tényleg időt töltött a Szentség előtt, de jóval kevesebb ehhez hasonlót láttam, mint a múltkor. 

Az emberek hívogatása utáni órában a padban ültem és közbenjártam, majd utolsó órára az ajtóhoz voltam beosztva. A közbenjárást végig nagyon fontosnak éreztem aznap, mert tényleg azt láttam, hogy ez hiányzott nagyon az előkészületekkor, s ennek érződött a hatása az este folyamán is. A közbenjárás alatt láttam néhány meghatódott embert, és láttam, hogy ha csendesen is, de Isten mégiscsak működött most este is bennük, így tovább imádkoztam az előremenőkért meg a templom előtt elhaladókért is. 

Az utolsó órára már eléggé lecsendesedett minden. Tizenegy után már nem jöttek olyan sokan, de attól még továbbra is folytattuk a szolgálatot egészen éjfélig. Valahogy úgy éreztem, hogy ez az utolsó óra kicsit valahogy meghittebb, mélyebb volt, mint a többi, és annak ellenére, hogy nem sok dolgunk volt már az ajtónál, mégis jól esett ott állni a kellemes hűvös levegőben, és előrenézve látni a templomot, a mi templomunkat a félhomályban, s elől megvilágítva az oltári szentséget. Valahogy olyan volt az egész, mint egy álom. Nagyon szerettem a múltkori alkalmat, mert egy az egyben csodaként és áldásként éltem meg, és egyáltalán nem zavart, hogy a ferenceseknél volt, mert azt a templomot is szeretem a testvérekkel együtt, de valahogy volt bennem egy olyan kimondatlan vágy, hogy azért szeretném, ha egyszer nálunk a piariban is lenne egy hasonló, és ez most megtörtént. Egyszerűen örültem neki, hogy van, és boldog voltam, hogy ott lehetek, mert a múltkori alkalom után álmodni se mertem róla, hogy még egyszer részese lehetek hasonlónak, és íme most kaptam ajándékba még egy lehetőséget. S tényleg éreztem hiányosságokat meg komoly nehézségeket főleg szellemi téren az este folyamán, de mégis az áldást láttam benne, és hála volt a szívemben, hogy megtörténhetett. Egyáltalán nem kérdés számomra, hogy jó volt-e, hogy megszületett így ez az alkalom, mert ha csak egy pár percre is, mégiscsak bejött több, mint négyszáz ember, és lehet, hogy nem volt mindenkinek nem tudom mennyire mély találkozásban része, de hiszem, hogy értelme volt, és ahogy a kurzusokon mindig is mondták, az evangelizációt úgy lehet a leginkább elrontani, ha az ember nem csinálja, így még inkább meg vagyok győződve, hogy annak ellenére, hogy kevesen voltunk, és nem voltunk annyira felkészültek, mint legutóbb, mégis értelme volt, és áldás volt rajta.