Válaszúton

Több, mint egy hét eltelt az utolsó bejegyzésem óta. Ez a hét igazi érzelmi hullámvasút volt a számomra. Hatalmas mélységeket és magasságokat éltem át, s most ismét ott vagyok, ahol a part szakad.

Egy hónappal ezelőtt hatalmas bizonytalanság és összezavarodottság jellemezte minden napomat. Egyszerűen az őrület szélén álltam, s napról napra egyre rosszabb lett, ahogy a nővérrel való találkozás napja közeledett. Április utolsó napjaiban hétfőn és kedden fordult velem még egy hatalmasat a világ, s éreztem, hogy a feszültséget lassan már nem bírom, de a legrosszabb a május 1 utáni hazaút volt, amikor tényleg azt éreztem, hogy ezt már nem lehet elviselni, s a legapróbb dolog borított ki úgy, mint még soha semmi. Azon a héten pénteken, május 3-án találkoztam végül a nővérrel, de mint már korábban leírtam, nem egy egyértelmű válaszra vezető, teljes lelki békét adó találkozó  volt, hanem még jobban összezavarodtam, mint korábban. Azt mondtam akkor Sziszinek, hogy egy olyan két-három hetet szeretnék még gondolkodni, mérlegelni, s legkésőbb június elejéig dönteni fogok. Június elseje most szombaton lesz, s ma kezdtem megint úgy érezni magam, mint egy hónappal ezelőtt, ismét ugyanazt a nyomást és terhet érzem, ismét ugyanazt a bizonytalanságot. Az elmúlt hetekben ez nem volt annyira erős, talán a döntési időpont közeledése okozza, hisz egy hónappal ezelőtt is ugyanezt éltem meg, hogy május elején találkozok majd a nővérrel, s tudnom kellene, hogy mit mondjak majd neki, s akkor a találkozó közeledése hozta ki belőlem a legrosszabbat, de most már tényleg a végleges döntéshez közeledek, s ez a gondolat ma ismét nagyon erősen utolért nem is beszélve az ehhez kapcsolódó nagyon embertpróbáló érzelmekről.

Arról, hogy az elmúlt hónapban mi történt, már írtam egy párszor, de igazából a lényeg valahogy mindig kimaradt, s erre azt hiszem, hogy a múlt héten jöttem rá, hogy mi is volt valójában ez. Azt mondtam, hogy még gondolkodok pár hetet, de ami azt illeti azon kívül, hogy időnként eszembe jutott, nem sok volt a tulajdonképpeni gondolkodás. Vártam, kitartóan és reményekkel tele vártam, hogy mi történik, hogy hátha történik egyáltalán bármi is. Igazából azt a személyt vártam, akivel kapcsolatban az a megérzésem volt. Vártam, hogy hátha lép egyet, hátha tényleg odajön és beszélgetünk, hátha mégiscsak közeledni kezd, és történik valami, bármi, ami megmutatja, hogy mi is van köztünk, vagy hogy egyáltalán van-e valami azon kívül, hogy van néhány hely, ahova ugyanúgy eljárunk... Az volt az érdekes, hogy tényleg észrevettem dolgokat, bizonyos előrelépésre utaló jeleket, de nem tudom megmondani, hogy az a valóság volt-e, és a tulajdon szememmel láttam, vagy csak feltűnt valami, amit teljesen rosszul értelmeztem, s igazából csak a vágyaim miatt láttam azt, amit látni véltem. Nem tudom, még most sem tudom. 

Általában nyitott szemmel járok a világban (legalább is igyekszem), de az biztos, hogy az engem érintő témákkal kapcsolatban igenis szemfüles vagyok, s főleg vele kapcsolatban meghallok minden elejtett mondatot, s feltűnik minden leplezett gesztus is. Ilyenekből tudtam meg egészen biztosra, hogy valóban tetszik neki valaki, s azt is, hogy az illető székely. Információból ez egyáltalán nem sok, mégis hatalmas tűzzé élesztette a remény aprócska szikráját, mivel társult ehhez még néhány mélyebb pillantása és felém intézett mondata. Egyre inkább vártam, hogy hátha mostmár történik valami, de mégsem úgy lett... Mármint történt valami, rá egy olyan hétre, de ez egyáltalán nem a várt irányba mutatott, viszont a "valami" kategóriába mindenképpen beleillik, s elég egyértelműen megmutatta, hogy ismét tévedtem, méghozzá nem is kicsit.  Az történt ugyanis, hogy akkor este egy kisebb társaságban folytatott beszélgetés után a legnagyobb meglepetésemre két másik lányt kísért haza. Ez annyira meglepett, hogy mire hazaértem se fogtam fel teljesen. Több idő kellett elteljen, míg tudatosítottam, hogy ez mit is jelent. Egyáltalán nem láttam még őt másfele hazamenni, mint amerre lakik, főleg nem azért, hogy kísérgessen valakit, ezért, ha ezt tette, az biztosan komoly és félreérthetetlen jele annak, ami benne zajlik, mármint annak, hogy a két lányból az egyik tetszik neki. Hihetetlen lázadás volt bennem akkor este, egyszerűen képtelen voltam elhinni, nem is igazán azt, hogy mást választ, mert ezt a lehetőséget előre elfogadtam, s felkészültem rá, hanem inkább azt, hogy pont ezt a lányt (akiről valószínűleg szó van). Egyszerűen képtelen vagyok ezt megérteni, valahogy nem látom bennük a közös érdeklődési terültet, vagy semmi hasonlót, azon kívül meg azért ennyire elképesztő ez az egész, mert ez a lány már másodszor kezd pont azzal a személlyel kapcsolatot, aki fele én is nyitott lennék. Nem tudom, hogy csinálja, de az biztos, hogy sikerült nagyon meglepnie, ő az utolsó, akire gondoltam volna, s mégis úgy tűnik, hogy ő lett a szerencsés. Nagyon erősen elgondolkodtatott ez arról is, hogy vajon mi lehet az, amit keresnek a fiúk egy lányban, s bennem nincs meg, míg benne viszont igen, vagy lehet, hogy talán azt a kérdést kell inkább feltenni, hogy mi az, amit a fiúk egyáltalán nem fogadnak el egy lányban, s bennem megvan ez, ami csökkenti az esélyeimet, belőle viszont hiányzik, s így nem üldözi el vele a felé közeledőket. 

Több, mint egy napig hatalmas fájdalom és csalódásként éltem meg ezt az eseményt, s képtelen voltam felfogni, hogy őt választotta, s tényleg nem az volt bennem, hogy nem engem, hanem hogy pont őt... Aztán elmentem egyet misére. Ott is egyfolytában ez járt a fejemben, de valahogy rájöttem, hogy valójában mindketten hívő keresztények, s Isten akaratát keresik az életükre vonatkozóan, vagyis ha ők így egymásra találnak, akkor az biztosan Isten szándéka szerint való, s minden úgy történik, ahogy éppen a legjobb, s azonkívül meg ő is biztosan tudja, hogy mit keres, mire vágyik, s ha ezt pont benne látja, akkor ám legyen. A lányra sem haragudtam már, egyszerűen elfogadtam a helyzetet, s a misét végül értük ajánlottam fel, s az áldozás után azért imádkoztam, hogy áldja meg Isten a kapcsolatukat, s vezesse őket boldogságban egymás felé, ha ez az Ő akarata. Ezután hatalmas megkönnyebbülést éreztem, s miséről hazafele már az volt bennem, hogy milyen jó, hogy ez kiderült, így legalább tudom, hogy mihez tartsam magam, s látom már, hogy egészen biztosan nem lesz köztünk semmi, s így nyugodt szívvel mehetek el Angliába akár egy évre is, s elmehetek akkor Indiába is, és nem kell majd nyár után siessek ide vissza, hanem nyugodtan ott lehetek, amíg szükség van ott rám, s tehetem azt, amire Isten használni akar. Olyan nagy lelkesedéssel gondoltam erre, hogy még én is meglepődtem, s valahogy akkor jöttem rá igazán, hogy valóban mennyire szeretnék elmenni, amikor ezt az utolsó szálat, ami még mindenképpen ide kötött, ezzel az említett eseménnyel elvágta. (Erre lehet, hogy én nem lettem volna képes, mert lassan el tudom vagdosni a szálakat a közösség egyes tagjai felé (bár ezeket is nagyon nehezen), meg a család felé, de ehhez lehet, hogy nem lettem volna elég erőm, így ezt megtette végül ő helyettem azzal, hogy egyértelműen más fele fordult.) Talán kicsit örültem is akkor neki, s az akkori érzelmeim, s lelkesedésem jeleként másnap, amikor szembejött velem egy antikváriumban egy indiai útikönyv, szinte gondolkodás nélkül meg is vettem, hogy hát arra mindenképpen szükségem lesz majd. 

Ez a nagy lelkesedésem ki is tartott még úgy egy olyan fél napot, utána sajnos megint történt néhány dolog (láttam, ahogy mélyen a szemembe néz időnként (amitől amúgy simán elolvadok), meg ahogy minden mozdulatomat követi tekintetével a társaságban), ami nagyon elbizonytalanított, de tudom, hogy mit láttam akkor este, s nem hagyom magam ismét elragadtatni az érzelmeim által (legalább is nem akarom hagyni). Nem értem őt, sosem értettem (hiába hittem azt), egyszerűen nem tudom értelmezni a viselkedését, s mivel sokszor kerüli a közelségem, s egyszerűen átnéz fölöttem, hajlamos vagyok azt hinni, hogy valójában még csak barátként sem tekint rám, szóval tényleg jobb, ha valóban hagyom, hogy haladjon az útján, s igyekszem én is követni az enyémet. A probléma csak az, hogy az én utam most elágazáshoz érkezett, és semmiképp sem haladhatok tovább egyenesen, amerre eddig mentem. Az egyik út ugyan közelebb van ahhoz, amelyen eddig jártam, de egy kicsit csak eltér attól, mert ha a közösségnek történetesen tagja is maradhatnék még egy olyan évig (bár szerintem többen is várják, hogy átmenjek a másikba), akkor sem folytathatnám azt, mint eddig: az egyetem véget ért, munkát kell akkor keresni, s megtalálni, hogy mi az, amit tényleg szeretnék csinálni, s ugyanakkor a szolgálatokon belül is megnézni, hogy mi az, amit még tehetnék, mert tényleg érzem, hogy ez így nem elég. A másik út fele sokkal élesebb kanyart kell venni, s eléggé nagy a köd arrafele, úgyhogy szinte semmit sem lehet előre látni. Azt tudom, hogy egy hónap angliai közösségi élettel kezdődne (s valahol a távolban talán India rajzolódik ki), de hogy valójában mi jön utána, az már engem meghalad. Elmondhatatlanul nehéz dönteni, továbbra is ugyanúgy itt állok az útkereszteződésnél, mint már annyiszor, s még mindig nem tudtam egyet se lépni előre, mindig ismét felállok, hogy most indulok, de valahogy mégsincs soha elég erőm megtenni az első lépést, mert még egyszer sem volt egy tényleg száz százalékos bizonyságom egyik vagy másik út felé. Tény, hogy nagyon vágyom párkapcsolatra, s ez egy igazán fontos szempont (a döntésben is), de nem ez az egyetlen, s akár úgy is el tudom képzelni a maradást, hogy nincs semmilyen előrehaladás ezen a téren, hanem egyszerűen dolgozok, mint minden normális ember, s mellette szolgálok ott, ahol érzem, hogy tehetek valamit, ezt pedig ugyanolyan fontosnak találom (akár nélküle is), mint azt, hogy elmenjek, s ott éljek a közösséggel. Egyszerűen nem tudom, hogy melyik a jobb, nem tudom, hogy melyikkel segíthetnék több embernek, vagy szolgálhatnék tényleg Istennek tetsző módon mások felé. Én úgy érzem, hogy tényleg mind a kettőt nagyon szeretném és szívesen csinálnám, ezért is olyan nehéz ez a döntés, és valahogy sosem kapok igazán kielégítő választ rá. 

A mai evangélium a gazdag ifjúról szólt. Valahogy nagyon találónak s magamhoz nagyon közelinek éreztem. Kérdi, hogy mit tegyen, hogy elnyerje az Isten országát, Jézus azt mondja neki, hogy tartsa meg a törvényeket. Erre azt válaszolja a fiú, hogy azokat gyerekkora óta megtartotta. Jézus ránéz, megszereti, s elküldi, hogy adja el minden vagyonát, ossza szét a szegényeknek, s aztán kövesse Őt, mert ez az egy fogyatkozása van még. A történet vége az, hogy a fiú elkeseredve távozik, mert nagy vagyona volt. Igazából az én esetemben nem feltétlenül fizikai vagyonról van szó (bár arról is részben), hanem sokkal inkább lelki kincsekről, s még inkább kényelemről, ragaszkodásokról, megszokásokról és hasonlókról. Én ugyan nem tartottam meg gyerekkoromtól minden parancsot, de tudom, hogy a mostani hétköznapi életemben még mindig van egy fogyatkozásom, s hogy még inkább oda kell adjak Neki mindent, s követnem kell, s tényleg vágyom is rá, de nem tudom, hogyan tegyem. Lehet, hogy valóban hátra kell hagyjak mindent, s elmenjek először Angliába, majd oda a világ végére, de az is lehet, hogy itthon kell valamit tegyek (bármennyire is hihetetlen nem tudnám megmondani, hogy melyik a nehezebb, s melyik jár több lemondással). Az biztos, hogy még mindig nem tudom, mit fogok csinálni. A mai igében a 32-es zsoltár 8-as verse azt mondja, hogy "Bölccsé teszlek, és megtanítlak téged az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged." Elhiszem az Úrnak ezt az ígéretét, de a konkrét vezetését még mindig nem érzem ebben a helyzetben. Válaszúton vagyok. Előttem a két lehetőség, és döntenem kell. Az idő egyre fogy, a hétvége egyre inkább közeledik, s én várom az útmutatást...

Kata távozása

Vasárnap volt imacsoportos találkozónk. Megosztáskor elmesélte Kata, hogy milyen lehetőséget kínáltak fel neki, ugyanis felajánlottak egy titkárnői, segédi állást a plébánián, ahova gyerekkora óta tartozik, viszont ez azzal járna, hogy nyáron ott lenne, hogy betanítsák, s ősztől már kezdene is, és akkor jövőre vissza se jönne ide Kolozsvárra, csak időnként egy-egy egyetemi órára. Ez a hír nagyon meglepett, s nagyon el is keseredtem, hogy milyen kár, hogy elmegy, s nem jön vissza, pedig milyen jól egyeztünk, s mennyire szerettem, de ugyanakkor láttam azt is, amit ez számára jelentett. Elgondoltam, hogy mások évtizedeken keresztül keresik azt a szakmát, amit szívesen tudnának végezni, s mondta, hogy már ő is gondolkozott rajta, hogy vajon mit csinálhatna a jövő év után, hol helyezkedhet el, most pedig tálcán kínálják neki ajándékként azt az állást, ami nem csak nem megerőltető, de amit tényleg szeretne is csinálni, ugyanakkor ismeri és szereti ott az embereket, emellett barátságos és otthonos a környezet, egyszóval tényleg az, amire úgy igazán vágyni lehet, s aminek csak örülni kell, ha megadatik, viszont mégis ott volt a sok "de". Ő is mondta, hogy ez nagyon szép és jó, de nem tudja, hogy kire hagyja a zenecsoportot, meg a többi KEL-es embertől való elválás sem könnyű, azon kívül pedig az egyetemmel sem lehet tudni, hogy alakulnak majd a dolgok, meg a párkapcsolatnak se tesz túl jót a távolság, és lehetne még sorolni. Ezek az ellenvetések mind elhangzottak, elsősorban tőle, de én is teljesen átéreztem őket. Megkérdeztük aztán, hogy de szeretné-e elvállalni, s azt mondta, hogy igazából igen, de a zenecsoporttal nem tudja, hogy mit csinál, mert ott még nem látja az utódját, a többi viszonylag megoldható, úgyhogy valószínűleg igent fog mondani most pünkösdkor, mikor hazamegy, mert addig volt a gondolkodási határidő, s aztán nyárig, amíg majd menni kell, addig ez még kialakul, mert ezt a tanévet még úgyis itt tölti. 

Akkor ebben maradtunk, aztán folytattuk az imacsoportos megbeszélnivalókat és tevékenységeket, ima alatt még ő gitározott, utána, ahogy véget ért, elment zenecsoportos misét előkészíteni, majd miután az lejárt úgy volt, hogy segít nekem az esti dicsőítéskor az éneklésben. Ezen a héten elég nagy összevisszaság volt, mert a román vonalon tanulóknak most volt a húsvéti vakáció, azon kívül In memoriam Laci, és nem utolsó sorban diáknapok is voltak, amik elég sok embert érintettek közülünk. A mise után elkezdtem kérdezgetni az embereket, hogy ki jön fel dicsőítésre, de akik diáknapoztak, azok azért nem jöttek, mert fáradtak voltak, akik meg nem, azok azért mert sietniük kellett valahova vagy valami egyéb dolguk volt, a lényeg az, hogy amikor elindultam felfele, akkor még egyetlen emberről sem tudtam, aki akart volna maradni, ettől függetlenül elkértem a kulcsot, hogy maradhassak, mert úgy éreztem, hogy mivel az utóbbi pár hétben mindenféle egyéb okok miatt elmaradt a vasárnap esti dicsőítés, nagyon fontos lenne, hogy most legyen, s akár egyedül is nagyon szívesen maradtam volna, de semmiképpen sem szerettem volna, ha ez a hét is kimarad. Felmentem hát a terembe, s mivel a mise után még nem hozták fel a technikai felszerelést, lementem a templomba, hogy segítsek nekik. Közben megkérdeztem Katát, hogy mennyire lelkes, erre nagyon furcsán nézett rám, s megkérdezte, hogy miért. Mondtam, hogy, hát maradna-e akkor is, ha az összlétszám úgy 3 alatt lenne? Visszakérdezett, hogy csaknem mi ketten vagyunk összesen, mire bólintottam, hogy hát egyelőre pedig sajnos úgy néz ki. Erre legyintett egyet, hogy őt nem zavarja, s hogy akkor is szívesen marad, de azért még megpróbáltuk meghívni esetleg a zenecsoportos embereket, hátha lenne kedvük. Végül úgy adódott, hogy két lány fel is jött, s miután elkezdtük a dicsőítést, nagyjából a harmadik dalnál még két ember visszajött, akik időnként még szoktak jönni. Ez számomra egy nagyon erős visszajelzés volt, hogy igen, tényleg fontos, mert lehet, hogy lennének emberek, akár olyanok is, akiket én személyesen nem hívok, de ha nem lettünk volna ott, egyszerűen meg kellett volna forduljanak, s hazamenjenek, így viszont megtalálták azt, amit kerestek, s hiszem, hogy jó volt ez így, de az kellett hozzá, hogy akár egyedül is hajlandó legyen valaki maradni, s még legalább egy ember, aki van olyan lelkes, hogy marad vele. A lényeg, hogy egy nagyon szép esténk volt ott fent, aztán utána még beszélgettünk egy keveset, majd hazamentünk. 

Kedden este elmentem misére, s igazából akkor lett nagyon furcsa minden, mikor a végén a tiszti elkezdte búcsúztatni Katát, egyszerűen nem értettem, mert a vasárnapi beszélgetés után tudtam, hogy készül elmenni, de nem értettem, hogy ahhoz mért kell már most búcsúztatni, mire utólag megértettem, hogy a két találkozás között változtak valamelyest a dolgok, s úgy adódott, hogy neki már jövő héten kezdeni kell, ha szeretne menni. Ez igazi hideg zuhany volt a számomra, még úgy is összeszorult időnként a szívem, ha csak arra gondoltam, hogy majd jövő évtől elmegy, de így, hogy hirtelen egyik pillanatról a másikra volt-nincs, ez nekem túl sok volt. Nagyon kiborultam tőle, egész úton hazafele csak a folyton ömlő könnyeimet töröltem, s másnap, szerdán is kétszer utolért a zokogás. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni, s ha erre gondoltam, akkor éreztem, hogy szakad meg a szívem. Éveken keresztül itt volt a közelben egy karnyújtásnyira, mindig lehetett számítani rá, s nem csak emiatt, de a sok együtt töltött idő és szolgálat meg a közös imacsoport hatására is nagyon a szívemhez nőtt. Megszerettem, s nagyon fájt, ha arra gondoltam, hogy vasárnap még gitározott, aztán ő készítette elő a misét, mint a zenecsoport vezetője, s az is, hogy ő volt az egyetlen, aki feljött este szolgálni annak ellenére, hogy simán megtehette volna azt is, hogy elmegy, s ez most volt pár napja, s mindez olyan természetes volt, de lehet hogy mindezekből ez volt az utolsó alkalom, hisz ha Udvarhelyen fog dolgozni, akkor ki van zárva, hogy eljöhessen a csoportba, biztosan nem fogja többet a miséket se előkészíteni, s az se valószínű, hogy ezentúl itt tud lenni vasárnap este, ha egyszer hétköznap dolgozni fog, s hétfőn reggel mennie kell a plébániára. Hihetetlenül felkavart ez az egész, s már előre hiányzott minden egyes alkalom, amikor nem lesz ott, akár a keddi vagy vasárnapi misékre gondoltam, akár a szerdai mécsesekre, vagy az utána esedékes sörözésekre vagy bármire. 

Szerdán délután beszéltem anyuval telefonon, s neki is elmondtam, hogy mi történt, s akkor, miközben beszéltünk jöttem rá, hogy itt most igazából nem is feltétlenül csak Katáról van szó. Tény, hogy nagyon szeretem, s nagyon megvisel minden számomra kedves személytől való elválás, de igazából azért kavart fel ennyire, mert ez más dolgokat is mozgat bennem, mégpedig az én elmenésemmel kapcsolatos kérdést, meg úgy egyszerűn az életnek ezt a szakaszát, mikor az emberek elvégzik az egyetemet s továbblépnek. Ősszel voltam egy esküvőn, nagyon szép rendezvény volt, de elég sok szempontból nyomasztott is, mivel azt láttam, hogy ott vannak azok az emberek, akikkel éveken keresztül egy közösségbe jártam, s nem csak azok voltak ott, akik jelenleg Mécsesesek, hanem azok is, akik korábban azok voltak, még az én odaérkezésem idején, a legtöbbjüket a mostaniak már nem is ismerik. Elgondolkoztatott az, hogy mennyire változik minden. Jól esett ismét találkozni velük, s velük lenni, viszontlátni azokat, akiket akár 3-4 éve nem láttam, de azelőtt hetente többször is találkoztunk, viszont rájöttem, hogy nem csak én, hanem ők is változtak azóta. A közösségben egyének vannak, többnyire egyedülálló személyek, ami alatt most nem azt értem, hogy nincsenek párkapcsolatban, hanem sokkal inkább azt, hogy önmagukért felelnek, kint- vagy bentlakásban laknak, egyetemre járnak, beosztják a pénzüket, ételüket stb., eljárnak szórakozni különböző társaságokkal, és hasonlók. S korábban ezek a személyek is mind ilyenek voltak, s az volt bennük a közös, hogy a különféle egyetemek és tevékenységek eltérősége ellenére mind ugyanabba a közösségbe jártak, az esküvőn viszont azt láttam, hogy akár egyedül, akár kettessével szét vannak szóródva a világban. Elmentek Kolozsvárról, mindenki haza a régi városába, vagy akár egy teljesen új helyre, ott dolgoznak, s élik a hétköznapjaikat párjukkal, házastársukkal vagy akár egyedül, de a lényeg az, hogy egymással szinte egyáltalán nem tartják a kapcsolatot annak ellenére, hogy korábban szinte bármit megtettek volna a másikért, ha szüksége lett volna rá. Ez nagyon elgondolkodtatott akkor arról, hogy mit ér a közösség, s mit érnek a benne kialakuló emberi kapcsolatok, ha rá két évre, már azt sem tudod, hogy a korábbi szobatársad vagy jó barátod egyáltalán melyik városban lakik vagy mivel foglalkozik. Vannak akik azt mondják erre, hogy ez a természetes, s ez az élet rendje, hogy az ember elvégzi az egyetemet, megházasodik, letelepedik, családot alapít, munkát keres, elhelyezkedik, stb. és elsősorban a férjével/feleségével ápolja a kapcsolatot, és az új helyen lévő emberekkel. Ez bizonyos szempontból érthető is, és tény, hogy a közösségbe tartozás is mindig a jelen közösségre vonatkozik, tehát valószínűleg ott is megvan mindenkinek a maga helye ebben, de attól még fáj látni, hogy mennyire képesek eltávolodni az emberek egymástól. Talán nem viselne meg ennyire, ha én is csak három évet lettem volna ott a közösségben, vagy akár ötöt a mesterivel együtt, de mindezt egyhuzamban, és nem egy egyéves megszakítással, mert így sokkal több embert (generációt) ismertem meg, és jobban látom a különbséget, nem is annyira az emberek között, mert szerettem azokat is, akik elmenésem előtt ott voltak, meg azokat is, akik most vannak ott, s talán a mostaniakat kicsit jobban, mert velük most élő a kapcsolatom, és egy évvel többet is voltam velük, mint az előzőkkel, de ennek ellenére még megtörténhet, hogy tőlük is ugyanúgy eltávolodok idővel, mint a korábbiaktól, pedig nem szeretném. És ez jött most elő bizonyos szempontból Kata búcsúztatása során, nem ennyire tudatosan az esküvőhöz kapcsolva, és mérlegelve, de valahol ezeket a dolgokat is mozgatja, hogy tényleg nem szeretném, hogy ennyire elszakadjunk egymástól, s idővel mindenkitől. 

A másik dolog, amit nagyon erősen felhozott, hogy itt van most nekem is ez a hivatásra vonatkozó kérdésem, amit már hónapok óta mérlegelek. Kata tudott dönteni egy hét alatt, s elválni majdnem mindentől, én meg már egy féléve csak őrlődök, s még mindig nem tudtam elhatározni magam. Ugyanattól a közösségtől búcsúzunk, ugyanazoktól az emberektől, s mégsem megy nálam ugyanúgy. Nem tudom, miért, megtörténhet, hogy számomra többet jelent a közösség vagy az egyes emberek, vagy a hely, vagy bármi, de lehet az is, hogy ő egy már ismert hely és tevékenység mellett dönt, míg én zsákban veszem a macskát, de akár az is előfordulhat, hogy ő tudja, hogy ettől még a legfontosabb emberi kapcsolata, vagyis a párkapcsolata megmarad, míg én a távozásommal talán olyasmit veszthetek vagy szalaszthatok el, amit később megbánnék. Nem tudom, igazából még nekem sincs konkrét válaszom ezekre a kérdésekre, valójában mindegyik érvényes egy kicsit (inkább nem tippelgetem, hogy melyik hány százalékban), de biztos, hogy átadtam Istennek ezt a kérdést, s hagyom, hogy vezessen, ha szeretne, s ha azt kéri tényleg lemondok mindegyikről, s rábízom magam, s megyek, amerre hív, bárhol legyen is az, de ettől még el tudom képzelni, hogy mekkora fájdalom lesz, ha úgy adódik, hogy mindenkit hátra kell hagyjak, ha egyetlen személy búcsúztatása is ennyire megvisel. (Talán épp azért élem meg ezt most ennyire erősen, mert az (esetleges) elválás gondolata az utóbbi időben nálam is eléggé közel van, bár ki tudja, eleve nehezen viselem a számomra szeretett személyektől való elszakadást.)

Továbbra is fájt Katától, mint kedves baráttól való elválás, s szerdán két renden is alaposan megsirattam. Este a Mécsesben természetesen külön elbúcsúztattuk, de utána kimentünk még egyet közösen inni valamit és beszélgetni. Nem emlékszem, hogy valaha is mentünk volna ennyien, de Katáért tényleg sokan eljöttek, összesen tizenöten voltunk, és bár néhányan egészen korán elmentek, kellemes volt az este. Legutoljára öten maradtunk, mikor egykor kértek, hogy lassan fizessünk. Sétálva indultunk el a hűvös éjszakában. Megálltunk a sarkon, ahonnan Katának másfele kellett menni, hogy alhasson még egyszer utoljára eddigi szálláshelyén. Búcsúzáskor szorosan megöleltük egymást, senki sem szólt, már nem volt mit mondani, de annak ellenére, hogy Péter előre kikészítette a papír zsebkendőt, egyikünk sem sírt, a könnyeink is elfogytak már. Egyszerűen csak elbúcsúztunk, s ő elindult egyedül felfele, mi pedig lefele az úton.

Csend van

Már több mint egy hét eltelt amióta utoljára írtam, s ugyan nem igaz, hogy nem történt azóta semmi, de valahogy mégis olyan, mintha kicsit megállt volna az idő. Még a múlt hét elején be szerettem volna fejezni egy német dolgozatot (egy tízoldalas regényelemzést kell írni vizsga gyanánt), s ha nem lesz meg mostanában, később nem lesz időm rá a disszertációírás miatt, de egy egész hét alatt semmit se haladtam vele. Ott ültem az asztalnál s néztem a lyukat a levegőbe. Egyszerűen nem tudtam odafigyelni a dolgozatra, pedig ott volt megnyitva az orrom előtt, s a könyv kiterítve az asztalra a jegyzetekkel, de mégsem ment. Diáknapok is voltak a múlt héten, és nemcsak a húgom versenyzett, hanem a közösségből is sokan, és egyfolytában az ő programjukat néztem, meg az eredményeket, s magán az eseményen is sokat gondolkodtam, meg ennek kapcsán az átlagos egyetemisták értékrendjén. A lényeg, hogy mindenre figyeltem, csak arra nem, amire kellett volna. 

Azon kívül a hivatással kapcsolatos kérdés is milliószor eszembe jutott. Múlt kedden este beszélgettem valakivel egy elég hosszasat ezzel kapcsolatban, s nagyon megértő, kedves és bátorító volt, de valahogy mégis az volt bennem, hogy nem érzi át az egésznek a súlyát, s hogy mennyire nehéz ebből a helyzetből nézni a kérdést, és hogy nem olyan egyszerű megtenni a dolgokat, mint ahogy ő mondja. A beszélgetés végefele igazából arra jutottunk, hogy át kell adjam az egészet Istennek, mert Ő az, aki tudja, hogy mi hogy a legjobb. Ezzel természetesen egyet is értettem, s mivel már jóval azelőtt beláttam, hogy én valóban képtelen vagyok átlátni, s saját erőmből és tudásomból jól dönteni, ezt meg is tettem másnap délelőtt imában. Egyszerűen elmondtam, hogy tudom, hogy a legjobbat akarja a számomra, s hogy az Ő terve sokkal jobb, mint amit én valaha is el tudnék képzelni, s átadtam Neki ezt az egészet. Rábíztam, hogy vezessen arra, amerre Ő szeretne, mert tudom, hogy az lesz jó, s azt szeretném, ha nem az én amúgy is igen gyakran változó érzéseim, és gondolataim vezetnék ezt a döntést, hanem Ő, és azt szeretném, hogy legyen meg az Ő akarata.

Ez után azt éreztem, hogy tényleg valóban jó kezekben van ez a kérdés, s hogy tényleg nem kell aggódjak, mert bárhogy lesz is, bármerre is alakulnak  a dolgok, az lesz a jó, de hogy még biztosabb legyen, hogy valóban teljes egészében átadtam mindent, úgy adódott, hogy aznap este pont Sziszi tartott tanítást a Mécsesben. Nagyon meglepődtem, mikor megláttam, mert nem mondta a múltkor, hogy készül mostanában errefelé, de attól még nagyon örültem neki. Az evangelizációról beszélt, és arról, hogy ezt hogy lehet eredményesen végezni. A tanítványságiskolában korábban öt napot foglalkoztunk ezzel a témával, és egyszer még kettőt kicsit később, de valahogy úgy érzem, hogy most ért meg igazából bennem ez az egész, mármint mostanában, az elmúlt félévben, hónapokban kezdett igazán nagyon erős lenni ez a vágy, és ezért most különösen örültem neki, hogy ismét hallhatom a legfontosabbakat ezzel kapcsolatban, de ami a legérdekesebb volt, hogy a végén ott a közösségben is lehetőség volt rá, hogy újra átadjuk az életünket Istennek, s így ismét átgondoltam mindent, és még inkább megerősítve a délelőtt elmondottakat, újra átadtam életem minden területét különösen nagy tekintettel a jövővel és hivatással kapcsolatos kérdésekre. Utána igazi szabadságot éreztem, s talán egy kicsit azt is, hogy valójában mindegy, hogy hogy fogok dönteni, mert nem az a lényeg, hanem az, hogy közben milyen a kapcsolatom Istennel, és hogy az egyszerű hétköznapokban hogyan tudom szolgálni és közvetíteni Őt az emberek fele.

Azóta valahogy olyan nagyon furcsán áll az idő, olyan, mintha nem történne semmi. Egyszerűen csend van. Talán kicsit túl nagy is a csend. Nem változott semmi, nem történik semmi, nem jönnek újabb impulzusok, nem hallok érveket sem az elmenés sem a maradás mellett, újabb érzések sem jönnek, ha másokkal beszélek is mindig ugyanúgy érzem magam, s ugyanazokat a válaszokat vagy kérdéseket hallom. Olyan, mintha már semmi újat sem lehetne mondani ezzel kapcsolatban, mintha már minden elhangzott volna, ami elmondható, mostmár csak mérlegelni és dönteni kell. Azzal a különös megérzésemmel kapcsolatban sem történt semmi, nem változtak a dolgok. Bizonyára tévedtem, könnyen megtörténhet, de talán jobb is így. Egyszerűen csak csend van mindenütt. Néha az a benyomásom, talán vihar előtti csend, s jön majd valami, ami mindent megváltoztat, máskor meg úgy tűnik, hogy nem, itt már tényleg nem lehet újat hozzáadni, ennyi van, ez alapján kell dönteni. Igazából továbbra is van bennem egyfajta nyugtalanság, mivel hogy választás előtt állok, s még mindig nem tudom, mit kéne tegyek, de ez nem olyan stresszes, kiborító nyugtalanság és összezavarodottság, mint a találkozó előtti héten, egyszerűen csak érzem, hogy attól mert épp nem történik semmi, attól még ezt a kérdést nem tudom háttérbe szorítani, s hogy előbb-utóbb mégis csak dönteni kell, s mondani nekik valamit. Igazából mostmár az "összezavarodottság" és "bizonytalanság" kifejezések is teljesen semmitmondóak és kiüresedettek lettek, egyáltalán nem lehet velük leírni azt, ami bennem van. Nem vagyok sem ideges, sem zavart, de igazából nyugodt és békés sem. A korábbi félelmeim és reményeim, szempontjaim és érveim is mintha mind eltűntek volna, nem, mintha nem léteznének vagy nem lennének érvényesek ma is, de valahogy mintha már csak egy függönyön keresztül látszanának. Egyszerűen csak várom, hogy teljen az idő, és remélem, hogy amikor elérkezik a megfelelő pillanat, vagy akár időközben valamikor megérzem, hogy mégis mit kéne tegyek, vagy hogy döntsek, ha pedig nem, s valóban tényleg teljesen az én szabad választásomra és döntésemre van bízva, akkor meg még inkább csak azt tudom remélni, hogy valóban azt fogom majd választani, ami nemcsak nekem okoz majd örömöt, hanem amivel mások fele is szolgálhatok majd, s hogy áldás lesz rajta.

Kezdenek tisztulni a dolgok

Tegnap volt egy hónapja, hogy elkezdtem írni ezt a blogot. Elképesztő, hogy mennyi minden történt azóta, s nem csak események szintjén, hiszen azt már megszoktam, hogy vannak hetek, mikor annyi minden történik, mint máskor egy egész hónap alatt, az elmúlt hetek meg jóformán mind ilyenek voltak, de ezen kívül lelkileg is hatalmas hullámvölgyeken és hegyeken mentem keresztül. 

Konkrét válaszom erre a hivatásbeli kérdésre még mindig nincs, de nagyon sok minden letisztult bennem egy kicsit az elmúlt két nap alatt. Sokat imádkoztam ma is és tegnap is, és elkezdtem ismét vágyat érezni a menésre. Rájöttem, hogy ha másra nem is volt jó az a találkozó, mármint olyan szinten, hogy nem tudtam utána könnyebben dönteni, s még jobban összezavarodtam aznap, mint korábban voltam, de most derült ki, hogy igazából arra mégis jó volt, hogy azóta nem félek már annyira a közösségi élettől (nem olyan szinten, mint ahogy a Mécsesben van, hogy hetente egyszer találkozunk, hanem úgy, ahogy ők csinálják, hogy együtt is laknak, s szigorú napirend és tevékenységek vannak meghatározva), mostmár valahogy nem félek annyira ettől. Nem mondtak annál tovább semmi csábítót ezzel kapcsolatban, de valahogy mégsem tartok már annyira tőle, ahogy attól sem, hogy nem találok ott senkit, akivel összebarátkozhatnék, és jól kijöhetnék, valahogy rájöttem, hogy ha megyek, akkor azt mindenképpen Istenért tenném, akár egy hónapról, akár évekről van szó, s ha Ő ott van velem, akkor már nem olyan lényeges, hogy a többiek mit mondanak, vagy mit gondolnak, azon kívül meg mért ne egyeznénk, ha egyszer ugyanazért vagyunk ott, s ugyanazok a fontosak a számunkra. Szintén ide tartozik az is, hogy már az sem fáj, ha arra gondolok, hogy itt kell hagyni a lakást vagy várost. Nagyon szeretem a szobámat, s tényleg nagyon otthon érzem magam benne, mert kicsit olyan, mint én vagyok, s Kolozsvárt is inkább érzem otthonomnak, mint Gyergyót, de valahogy úgy érzem, hogy el tudnám hagyni őket, ahogy akár a közösséget is. Van néhány személy, akihez még mindig nagyon ragaszkodom, de volt ma egy olyan érzésem, hogy hát ha Isten hív, akkor megyek, és az lesz a jó, s ezeket az embereket ugyan nagyon szeretem, de attól még el tudok menni (talán).

Beszélgettem tegnap egy keveset Dániel Józsival. Mondtam neki, hogy mennyire vágyom azt tenni, amit Isten szeretne, hogy tegyek, de nagyon összezavarodtam, mikor egy idő után már nem igazán mondott semmit, elvezetett valameddig, de most nem segít meghozni a döntést. Azt mondta erre, hogy Isten időnként visszakérdez, hogy "és te mit szeretnél?". Igazából akkor történt a legnagyobb felismerésem, amikor elkezdtem ezen a kérdésen gondolkodni. Tudatosítottam, hogy számomra Isten mindennél fontosabb, s tudom, hogy semmi se vagyok nélküle, s Ő számomra a legfontosabb és az, hogy időt töltsek Vele, és megtegyem azt, amire hív. Ez eddig rendben van, mert ezt tudtam eddig is, az új dolog ott jött be, amikor elképzeltem, hogy mit felelnék, ha tényleg megkérdezné, hogy én mit szeretnék, s azt érzem, hogy azt mondanám, hogy elsősorban az Ő akaratát szeretném teljesíteni, tehát ha azt kérné, hogy menjek el, s tudnám biztosan, hogy ezt szeretné, akkor minden további kérdezés és gondolkodás nélkül pakolnék és mennék függetlenül attól, hogy mit hagyok itt, vagy mennyire fáj közben a szívem, vagy fordított esetben, akkor is maradnék, ha közben hatalmas mehetnékem lenne, feltéve, hogy tudnám, hogy erre hív, s itt szán nekem feladatot, mert tudom, hogy az Ő terve sokkal jobb, mint amit én el tudok képzelni, s ha pillanatnyilag mást is éreznék, akkor is az a legjobb a számomra, amit Ő szeretne. Viszont ha tényleg úgy tevődne fel a kérdés, hogy mire van nekem a legnagyobb vágyam, akkor azt válaszolnám, hogy valóban vágyok arra is, hogy elmenjek oda, s úgy használhasson ott vagy bárhol a világban, ahogy szeretne, viszont a szívem mélyén ennél valamivel erősebb az a vágy, hogy megtalálhassam azt, akivel kölcsönösen szerethetjük egymást, vagyis vágyom a párkapcsolatra, a házasságra és a családi életre, mindeközben persze továbbra is szolgálnék abban, amire hív, de a lényeg az, hogy a családos élet iránti vágy a szívem mélyén valahogy erősebb egy kicsit, mint az, hogy elmenjek. Természetesen tudom, hogy igazából a kettő nem zárja ki egymást, és az egyiktől még ugyanúgy megvalósulhat a másik is, mármint simán elképzelhető akár az is, hogy elmegyek néhány hónapra, akár 1-2 évre, s utána, amikor elérkezik az ideje, s a megfelelő személy, akkor majd családot alapítunk, viszont azt is el tudnám képzelni, amennyiben tényleg az én vágyaimról van szó, hogy akár már most elkezdjenek alakulni a dolgok ilyen irányba, és akkor esetleg csak nyárra menjek el hozzájuk. Igazából nem tudom, elég nehéz ezt átlátni, természetesen már nagyon régen vágyom családra, de eddig is tudtam várni, és nem fog most problémát okozni, ha még várnom kell néhány évet, vagy ha Isten kéri, akár azt is el tudom fogadni, hogy ne legyen majd, de amúgy szeretném, és nagyon örülnék neki, ha megvalósulna, de nem érzem most annyira égetőnek, hogy emiatt üljek itthon, hogy ezt várjam, s ne menjek el, holott úgy éreztem hogy Isten hívott. Igazából akkor derülne ki, hogy melyik az erősebb bennem, ha úgy adódna, hogy most egy ilyen lehetőség is lenne, s a kettő közül kellene válasszak. Az az igazság, hogy a múlt héten többször is volt egy olyan érzésem, hogy ez megtörténik, és ilyen téren is lesz változás, de nagyon megnyugodtam, hogy eddig nem lett semmi, mert így könnyebb egy kicsivel. 

Semmiképp sem akartam, hogy az jöjjön ki a dologból, hogy ha lesz valami, akkor maradok, ha meg nem lesz semmi, akkor megyek, de tény, hogy ez az egyetlen dolog, amire talán még az elmenésnél is jobban vágyok (szívem szerint), bár mint mondtam, szívesen lemondanék róla, ha tudnám hogy Isten ezt kérné. De Ő egyelőre nem mond semmit, s én úgy szeretném, hogy ettől a dologtól függetlenül döntsek, hisz a kápolnában is azt éreztem, hogy nem feltétlenül kell menjek, de nem értettem, hogy akkor mi értelme lehetett az egésznek. Igazából elég fontos érv a maradás ellen, hogy Isten eddig csak olyasmit mutatott meg, arról, hogy milyen irányba szeretne vezetni, vagy milyen feladatokat szán nekem, ami arra az esetre vonatkozik, ha elmegyek, s jóformán semmit, arra az esetre, ha maradnék. Úgy érzem, hogy valami többet kell tegyek szolgálat terén, mint eddig. Nagyon szeretném Isten országát építeni, de úgy érzem, hogy az, amit eddig itt Kolozsváron tettem, az valahogy nem elég, ezért is kerestem valami olyat, ahol vagy ahogy többet adhatok. Úgy érzem, hogy nem elégséges, a heti egyszeri/kétszeri zenei szolgálat a dicsőítésben és az évi egy vagy két kurzusszervezés a Szent Andrással, meg az a pár egyéb rendezvény amelyikbe időnként besegítek, legyen az akár flashmob, akár valamilyen más program, egyszerűen többre vágyom, még jobban szolgálni és hirdetni Istent, s erre eddig nem sok lehetőséget láttam itt, de a napokban ez is változott egy keveset. Először is még pénteken nekem ajándékozta Regina nővér Az Isteni szeretet kiáradása című könyvét, amit Kolozsvárra jövet a vonaton ki is olvastam. Hihetetlen hittel, erővel és szeretettel van megírva az a könyv, a végére szabályosan lángolt a szívem, de nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy közben felismertem néhány hiányosságomat, amikre szeretnék ezentúl odafigyelni, és azon kívül nagyon sok ötletet is adott, különféle ima és szolgálat kapcsán, s ezalatt rájöttem, hogy Istent bárhol lehet szolgálni, nem kell ahhoz feltétlenül Indiába menni (persze ez kicsit hülyén hangzik), természetesen tudtam ezt eddig is, de valahogy most tudatosítottam még inkább, hogy nem az a lényeg, hogy konkrétan mit teszek, hanem az, hogy elegendő időt töltsek Istennel, és akkor bárhol vagyok, az Ő szeretetét sugározhatom az embereknek, és segíthetem őket a legkülönfélébb helyzetekben is. Azon kívül pedig érkezett ma egy levél Bernitől, akivel a flashmobot szerveztük, hogy szeretne összeülni néhány emberrel, hogy ötleteljünk még egy kicsit arról, hogy milyen folytatása lehet még ennek, vagy mit szervezhetnénk még esetleg közösen akár más közösségekkel is. Ez a levél is sok ötletet adott, valahogy megmutatott egy lehetőséget, amivel lehetne még itt foglalkozni, hisz nagyon fontosnak tartom a mindenféle evangelizációs lehetőségeket, és nagyszerű lenne, ha lehetnének rendszeresebben ilyenek, hogy megszólíthassuk általuk azokat az embereket is, akik eddig nagyon távol voltak, de ugyanúgy szükségük van nekik is Istenre. Tényleg szeretném, ha felébredne ez a város és az egész ország. 

Nagyjából ezekre a dolgokra jutottam az elmúlt két nap alatt az imában. Mint látszik, még mindig eléggé összevisszák és több irányba mutatóak a gondolataim, de az biztos, hogy sokkal higgadtabb vagyok, és nem az őrület határán állok, hanem békét és nyugalmat érzek, s bár válaszom még mindig nincs (azt mondtam, hogy kb. 2-3 hetet szeretnék gondolkodni még, s legkésőbb június elejéig választ adni), meg vagyok győződve, hogy Isten segíteni fog, s bárhogy is fogok majd dönteni, úgy lesz jó, és áldás lesz rajta.

Találkozás Regina nővérrel

Szerdán úgy beszéltük Edith-tel, hogy ma reggel fogok találkozni velük. Tegnap este 6:30-ra húztam az órát, hogy időben fel tudjak kelni, és elérjem a 7:43-as vonatot Csíkszereda felé. Mivel kicsit későn feküdtem, aggódtam, hogy vajon fel tudok-e majd időben kelni, de az izgalom már kétszer is felköltött a kellő idő előtt, ugyanis egyszer még öt körül, és egyszer hat körül is megébredtem, azzal az ijesztő gondolattal, hogy elaludtam és lekéstem a vonatot. Szerencsére ez nem így történt, és fél hétkor első csengésre megébredtem, reggeliztem, felöltöztem, s indultam is lefele az állomásra. A vonat késett 15 percet az indulással, így útközben felhívtam Dániel Józsit, hogy negyed órával később találkozzunk, de mondta, hogy ne aggódjak, mert lejön majd elém az állomásra, ha az utolsó megállónál megcsengetem. Így is történt, és szerencsésen találkoztunk, odavitt a házhoz, ahol a Regina nővér lakott, épp köszönt neki, aztán elment. 

Nem kis feszültség volt bennem az első percekben, bár az legelső kínos pillanatokon átsegített a bemutatkozás meg az ezzel járó formalitások folyamata. Kérdezték, hogy kérek-e esetleg teát, s mivel gondoltam, hogy amellett egészen kényelmesen el lehet majd beszélgetni, igent mondtam. Bementünk a konyhába, s amíg a tea ázott a forró vízben, addig elkezdtek kérdezgetni. Igyekeztem a töredékes és nagyon hiányos angoltudásom ellenére a lehető legértelmesebb és legérthetőbb mondatokban válaszolni. Arról beszéltünk elsősorban, hogy honnan hallottam róluk, hogy miért szeretnék elmenni, ki vagyok, s honnan jövök, mit csináltam eddig, mit tanulok, mit és hol szolgálok, és hasonló kérdéseket tettek fel. Próbáltam mindenikre úgy válaszolni, hogy a lehető legvalósabb és legteljesebb képet kaphassa a helyzetről, hogy az alapján tudjon majd akár véleményt alkotni, akár tanácsot vagy útmutatást adni. Időnként beleszőtt a beszélgetésbe néhány saját tapasztalatot is, hogy különböző helyeken milyen élményei voltak, mivel ezek néha eléggé vicces történetek voltak, gondolom, hogy a feszültséget akarta oldani vele, bár nem biztos, lehet, hogy amúgy is ilyen mesélős fajta, csak én nem ismerem. Amúgy végig nagyon kedves és aranyos volt, olyan igazán kedves, szeretnivaló anyóka hatását tette rám (természetesen annak ellenére, hogy egyáltalán nem öreges a gondolkodás- és beszédmódja). Edith is rögtön az elejétől szimpatikus volt a számomra, végig nagyon kedves és barátságos volt.  Elég sokat beszélgettünk ott kint a konyhában. Majdnem végig a nővér kérdezgetett engem, vagy időnként mesélt, de volt egy pillanat, hogy megkérdezte, hogy van-e esetleg valami, amit én szeretnék megtudni. Mondtam, hogy igazából a közösségi élettel kapcsolatban szeretném kérdezni, hogy ez pontosan miből is áll, mert jóformán semmit sem tudok róla, s el sem tudom képzelni, hogy ez milyen lehet. Meséltek erre egy keveset a napi programról, meg pár tevékenységről, amit rendszeresen végeznek, de egy olyan igazán nagy és átfogó képem nem lett ettől az egészről, az viszont egyértelműen kiderült, hogy bármiről is legyen szó, és bármennyi időre is köteleződnék el hozzájuk, az mindenképpen egy legalább egy hónapos próbaidővel kezdődne ott náluk Angliában, ahol a közösségi élet során kiderülhet, hogy egyáltalán milyen nekem ott lenni, s mennyire működőképes számomra ez a közösségi élet, vagy hogy szeretném-e azt így folytatni. 

Miután ezeket megbeszéltük, mondta a nővér, hogy menjünk kicsit imádkozni. Edith kérdezte, hogy rá is szükség lesz-e, de mivel az egész addigi beszélgetés alatt alig három-négy szót vagy kifejezést kellett segítsen lefordítani, azt mondta a nővér, hogy boldogul nélküle is, így csak ketten mentünk be a kápolnába. Mivel korábban nem beszéltünk erről, ott mondtam el neki, hogy annak ellenére, hogy korábban nagyon erősen meg voltam győződve arról, hogy ez az én utam, és ezt kell kövessem, az utóbbi időben nagyon összezavarodtam, és mostmár egyáltalán nem tudom, hogy mi van, s mi az Isten rám vonatkozó terve. Miután ezt meghallgatta, elkezdtünk imádkozni, s amikor nem nyelveken imádkozott, akkor azt kérte az Úrtól angolul, hogy töltsön be, s adjon békét nekem, és a Szentlelket is elég sokáig hívta. Ezután megkérdezte, hogy hogy érzem magam, s én nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy hatalmas békét érzek. Továbbra sem éreztem biztosabbnak magam a döntésre vonatkozóan, viszont egyértelműen béke volt bennem. Utána megkérdezte, mi a legnagyobb félelmem az elmenéssel kapcsolatban. Mondtam, hogy félek attól, hogy nem fogom ott megtalálni a helyem a közösségben, vagy hogy nem fogok ott találni olyan személyt, akivel jól kijövök, de az a legfájdalmasabb, ha arra gondolok, hogy el kell válni a mostani közösségtől, de különösen néhány személytől, akikkel együtt szoktunk szolgálni. Egy keveset imádkozott ezért is, majd egy idő után rátért a döntésre vonatkozó imára. Mikor ezt befejezte egyből megkérdezte, hogy a családos vagy a szerzetesi élet vonz, s nem lepődött meg, mikor a családost mondtam, s tovább beszélt erről a témáról, s mintha megérzett volna valamit, rákérdett, hogy van-e egy konkrét személy. Mondtam, hogy hát tulajdonképpen van, vagyis talán lenne, de eléggé reménytelen a helyzet, úgyhogy nem sok esélye van a dolognak. Kicsit furcsa volt, mert abból, ahogy beszélt, meg ahogy egyből rátért erre a témára, az a benyomásom támadt, hogy talán valami olyasmit láthatott, érezhetett, ami neki azt mondja, hogy én nem fogok kimenni hozzájuk, hanem sokkal inkább ebbe az irányba fogok mozdulni. S mivel mindezek után még azt is mondta, hogy vannak egyesek, akiket (nagyon erősen) hív az Úr valamilyen irányba, de vannak, akiknek csak felkínálja a lehetőséget, és szabadon dönthetnek, s utána nagyon erősen és sokszor kihangsúlyozta, hogy szabadon dönthetek, s hogy Isten nem fog se megharagudni, se kevésbé szeretni, ha nem megyek majd el hozzájuk erre a szolgálatra. Ez a rész engem még inkább elbizonytalanított, mert valahogy úgy gondoltam, hogy amit mond, az sokkal inkább az elmenés irányába fog mutatni, mintsem a maradáséba, ezt pedig én egyértelműen a maradás melletti érvnek/gondolatnak éreztem, nekem legalább is nagyon úgy csengett le (még ha nem is feltétlenül ezt akarta mondani vele). Ezután imádkozott még egy keveset azért, hogy vezessen Isten a döntésben, aztán kinyitotta a szekrénykét, hogy látszodjon az oltári szentség, s mondta, hogy kimegy, hogy egyedül hagyjon imádkozni. Mielőtt elérte az ajtót még megkérdeztem tőle, hogy most kell döntenem, vagy ráér, csak hogy tudjam, hogy mikorra várja a választ. Azt mondta, hogy ráér, s hogy dönthetek nyugodtan, s majd ideadja az e-mail címét, hogy tudjam megírni neki, hogy döntöttem, de hogy nem sürgős, ezzel kiment. Nem hiszem, hogy voltam valaha ennyire feldúlt, és összezavarodott állapotban, mint abban a percben, mikor becsukta az ajtót maga mögött, s éreztem, hogy megint egyszerre rám szakad az egész nyomás, mindaz a feszültség és bizonytalanság, ami ezzel az egész helyzettel járt. Éreztem, hogy képtelen vagyok tisztán gondolkodni, s hogy nem tudnék most normális döntést hozni, csak zokogtam s megállás nélkül folytak a könnyeim, de egy idő után elkezdtem imádkozni, s kérdezni az Urat, hogy mit szeretne igazán? Egy jó negyedóra után elkezdett csendesedni a belső zűrzavar, s lassan-lassan mintha lecsendesült volna minden, s ismét kezdtem egyre nagyobb békét érezni. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan valahogy azt éreztem, mintha egy "nem" lett volna bennem, egy olyan érzés, hogy nem, nem kell nekem (feltétlenül) elmenni, s hogy talán mégiscsak nagyobb békém van a maradásra. Nem tudom, hogy ez honnan jött, mert eddig mindig igeneket éreztem, vagy ha nem volt bennem, akkor az mindig valamilyen félelemhez vagy egyébhez kapcsolódott, de most valahogy úgy éreztem, hogy talán azok nélkül is inkább a maradásra van békém, bár nem voltam teljesen meggyőződve, egyszerűen ezt éreztem akkor, de valahogy nem találtam se értelmét, se logikát benne. Az a kérdés jött fel bennem utána, hogy de akkor mi értelme volt ennek az egész hercehurcának, s hogy mire volt jó eddig eljutni, ha végül mégis "nem", de erre a kérdésre sehogy sem kaptam választ. (Isten tudja, hogy mennyire szeretném az Ő akaratát követni, s hogy tényleg szívesen elmennék akár ide, akár máshova, ha tényleg biztosan tudnám, hogy ez az Ő akarata, de nélküle sehova se akarok menni, s szívesen megyek el vagy maradok itthon, ha mondja, csak mondaná már, és nem értem, hogy ha mégis azt szeretné, hogy maradjak, akkor korábban mért mondta, hogy menjek, vagy mért hagyta, hogy azt higgyem?) 

Egy kicsivel azután hogy nagyjából sikerült megnyugodni, visszajött a nővér, becsukta a szekrénykét, majd kimentünk. Kérdezte, hogy maradok-e ebédre. Mondtam, hogy nem akarok zavarni, s hogy van szendvicsem, amit majd meg tudok enni, úgyhogy ne aggódjon, de ő nagyon vendégül szeretett volna látni, s mondta, hogy a szociális testvérek főztek nekik, s van bőven. Végül maradtam, közben beszélgettünk még. Elmondtam, hogy mit éreztem ima alatt, de hogy nagyon ellentétes érzelmek is feljöttek bennem. Elmondtam, hogy továbbra is érzem, hogy nem elég az, amit itt amúgy tenni szoktam szolgálat terén, s hogy Isten többet vár, viszont ettől függetlenül mégis egy "nem"-et éreztem, amíg ott voltam, hogy nem feltétlenül kell nekem elmenni, de hogy nem értem, hogy akkor mi értelme volt mindennek, amin az elmúlt félévben keresztülmentem. Erre nagyon sok mindent mondott, amik szerintem részben ismét ellentmondásosak. Először is azt mondta, hogy valószínűleg akkor többet kell szolgáljak itt, és esetleg keressek egy olyan munkát, ami tényleg örömet okoz nekem (ez inkább a maradásra utal), viszont azt is mondta, hogy ha úgy van, akár egyetlen hónapra is kimehetek, mert Isten azt is megáldja, ha akár csak egy hónapot neki szánok, és amúgy ha nem tetszik, bármikor vissza lehet jönni mindenféle harag és szégyen nélkül, de legalább megpróbáltam, s ha valami miatt mégis maradnék, talán megbánnám később, hogy még csak meg se próbáltam (ezek pedig inkább a menésre utalnak), s az utolsóban igazat is kell adjak neki, mert azt én is sokszor éreztem korábban, hogy ha azt mondanám, hogy nem megyek el, biztosan megbánnám, hogy még csak azt sem tudom, hogy mire mondtam nemet. Végig ilyen és ehhez hasonló ellentétes dolgok kavarogtak a fejemben, de ezzel nagyjából a végére is értünk az ebédnek, s rákérdezett, hogy tudom-e, hogy mikor van vonatom. Ekkor 12:40 volt, mondtam, hogy egy után kicsivel van egy vonat, mire ő megkérdezte, hogy letalálok-e  az állomásra, s mikor mondtam, hogy igen, akkor látszott, hogy búcsúzni készül, erre én is elkezdtem összeszedni magam, s miután elbúcsúztam tőle, s indulni készültem, megálltunk még egy kicsit beszélgetni Edith-tel a bejárati ajtóban, s mivel egyik mondat a másikat érte, kb. húsz percet még ott álltam az ajtónál, végül megöleltük egymást, s elindultam. Egy óra el volt múlva, mire kijöttem, de mivel csak 37-kor ment a vonat, bőven volt még időm, ezért elkezdtem sétálni lefele. Útközben megálltam még az egyik templomnál, s leültem bent, hogy egy kicsit lehessek még a csendben.

Mikor közelgett a vonat érkezésének ideje, odamentem az állomáshoz, jegyet vettem, majd felültem a vonatra. Útközben még ezen gondolkodtam, s hogy ne maradjak egyedül a zavaromban, az Úr még egy szociális testvért is küldött társaságnak, akivel szintén beszélgettem egy keveset erről, s bár nem sokat tudott segíteni, kaptam tőle egy igekártyát ajándékba, amelyen ez állt: "Amit az Úr akar, mindent végbevisz." Zsolt 135,6 Gyergyóban aztán leszálltam a vonatról, nagyon szép idő volt, úgyhogy sétáltam még egy keveset felfele, s közben felhívtam Sziszit, mert megígértem neki, hogy mindenképpen szólok neki, hogy hogy alakult ez a beszélgetés. Mivel épp dolga volt, s csak két percet tudott rám szakítani, nagyon röviden igyekeztem elmondani neki a lényeget, vagyis hogy "sokkal okosabb nem lettem, nagyon sok mindent hallottam és tudtam meg, de úgy igazán nem lettem okosabb tőle, mármint ha lehet ilyet mondani, akkor most még jobban össze vagyok zavarodva, mint amikor odamentem". Erre nevetett egyet, s azt mondta, hogy akkor minden rendben van, ez úgy valahogy nem tűnt túlságosan együttérzőnek, de elfogadtam, elmondtam még, hogy továbbra is nagyon bizonytalan vagyok, s hogy milyen ellentétes gondolatok futkároznak a fejemben. Erre azt mondta, hogy ő is így kezdte (hogy pontosan mit, azt nem fejtette ki), de a lényeg, hogy arra bátorított, hogy ne siessem el a döntést, hanem gondoljam még át. Ezzel egyetértettem, mert bár volt egy ilyen benyomásom a vonaton hazafele, hogy akármi történjen, ha többre nem is, egy hónapra mindenképpen ki kellene menni, hogy legalább azt lássam, hogy mire mondok nemet (ha nemet mondok), tehát mindenképpen meg szeretném nézni, hogy hogy élnek, de ettől függetlenül még nem szeretném elsietni a döntéshozást, s hogy még szükségem van időre, talán úgy egy hónapra, hogy még egyszer át tudjam elmélkedni alaposan az egészet. Ezzel ő is egyet értett, majd elbúcsúztunk és letette a telefont. Volt valami furcsa érzésem vele kapcsolatban, s azzal, ahogy beszélt, de inkább nem szeretnék ezen a részleten gondolkodni, mert még inkább elbizonytalanít, úgyhogy egyszerűen igyekszem a továbbiakban lehetőleg nem jobban szétesni, s tovább folytatni a mindenféle tevékenységeket úgy a szolgálatokat, mint az egyetemmel kapcsolatos dolgozatokat, és közben kitartani imában, s kérni továbbra is nagyon erősen a vezetést, hogy jól és bölcsen dönthessek majd Isten akarata szerint.

Mit szólt mindehhez Isten?

Elmondhatatlanul össze vagyok zavarodva a hivatással és minden egyébbel kapcsolatban, de főleg ez a döntéshelyzet visel meg nagyon, amely előtt állok, és emiatt lassan már semmilyen hétköznapi helyzetben sem tudok rendesen viselkedni, és már jóformán semmit sem tudok normálisan lereagálni, egyszerűen érzem, hogy nem tudok mit kezdeni magammal, s lassan beleőrülök ebbe az egészbe. A találkozó a nővérrel holnap lesz, de addig még, hogy jobban viseljem a várakozást, és ezt a hihetetlenül nyomasztó helyzetet, úgy döntöttem, hogy az ima mellett megpróbálom átnézni, és összeírni mindazt, amit eddig Isten a hivatásomra vonatkozóan üzent akár próféciák formájában különböző személyeken, testvéreken keresztül, akár szentírási igék által. Mint utólag kiderült, több ilyen van, mint gondoltam. Nem jött, hogy elhiggyem, mikor összeírtam, hogy Isten már ennyi mindent mondott nekem ezzel kapcsolatban akár most, mióta felmerült az első lehetőség, és elkezdtem azt mérlegelni, akár korábban, de szintén leendő hivatásra vonatkozóan. Nagyjából ezeket mondta eddig:

Istennek nagy terve van velem, fontos dologra hívott el. (Prófécia, 2011. augusztus. 30. S.)

Megkaptam a bölcsesség ajándékát. (Prófécia, 2011. augusztus. 30. S.)

Kép: egy puzzle-darabka, ami még egyedül van, de Isten látja a helyét, és be fogja majd illeszteni, s összeáll majd a nagy kép. (Prófécia, 2012. május. 6. G.)

Örömmel tölt el, hogy velem jársz, hogy foghatom a kezed, de itt az ideje, hogy megengedd, hogy átöleljelek, amikor egyedül vagy, és senki sincs veled. Lázadni fog ez ellen az értelmed és az érzelmeid, de én megadom neked mindazt, amit az emberektől nem kapsz meg, viszont az emberektől sosem kaphatod meg azt, amit én adhatok neked, és hidd el, hogy ez a helyes út. (Prófécia, 2012. július. 27. B.)

Istennek sokkal hatalmasabb terve van veled, mint amit el tudnál képzelni. Ne félj! Isten szeretetébe bele kell ugrani. (Prófécia, 2012. szeptember. 19. A.)

Szeretlek téged, ölemben tartalak, minden nap szólok hozzád, csak ki kell nyisd a füled, hogy meghalld. Én alkottalak téged, már anyád méhében én formáltalak, és csodálatos tervem van a számodra, nagy dolgokra hívtalak el, én készítelek majd fel, te csak indulj és ne félj. Azt akarom, hogy vidám és boldog legyél, nem szomorúságra rendeltelek. Már elő van készítve a helyed a mennyben. (Prófécia, 2012. december. 2. N.)

Isten nem fog olyasmit kérni, amit nem tudok megtenni, vagy olyasmit elkérni, amit nem tudok odaadni. (Prófécia, 2012. december. 9. R.)

„Én vagyok az Úr, Istened, ki tanítlak hasznosra, és vezetlek oly úton, amelyen járnod kell.” 
Iz 48,17 (2012. december 14.)

„Eredj, s valami a te szíveden van, vidd véghez, mert az Úr veled van.” 2Sám 7,3 
(2012. december 24.)

Gyönyörködöm abban, ahogy belesimulsz az akaratomba. (Prófécia, 2013. január 1. R.)

„Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Mk 1,3 (2013. január 1.)

Isten meg fogja nekem mutatni az utat. Lépésről lépésre fog vezetni, mindig lépésről lépésre, soha nem fogom előre tudni a teljes utat, de lépésről lépésre vezetni fog. (Prófécia, 2013. január 4.)

Isten előkészített számomra egy konkrét utat, és örülne, ha azt választanám, de több út is vezet a célhoz, és csak rajtam áll, hogy melyiket választom. (Prófécia, 2013. január 5.)

Átadom majd másoknak a hitemet, és lesznek, akiket visszavezetek hozzá. (Prófécia, 2013. 
január 5.)

Állok egy útelágazásnál, és nem azért nem látom Jézust, s hogy merre kell menni, mert otthagyott, hanem mert kicsit előresiettem. Ott van nem sokkal mögöttem, és meg kell várnom, akkor majd Ő megy elől és vezet engem, addig is egyszerűen várjam, és töltsek Vele időt. (Prófécia, 2013. január 9. G.)

Ne tegyek magamnak szemrehányásokat, és ne higgyem, hogy bármit is rosszul csináltam. (Prófécia, 2013. január 9. G.)

„Vigyázzatok, tartsatok ki állhatatosan a hitben, viselkedjetek bátran, legyetek erősek!” 1 Kor 16,13 (2013. február 3.)

„Szólt pedig az Úr nekem mondván: Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, már megszenteltelek, prófétának rendeltelek a népek közé.” Jer 1,4-5 (2013. február 3.)

„Itt vagyok, engem küldj!” Iz 6, 8 (2013. február 10.)

„Ne félj, mostantól fogva embereket fogsz.  … elhagyták mindenüket és követték őt.” Lk 5, 10-11 (2013. február 10.)

„Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig.” ApCsel 13,47 (2013. február 14.)

„Menjetek el: Íme én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” Lk 10,3 (2013. február 14.)

„Vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize el nem fogy.” Iz 58,11 (2013. február 16.)

„Kövess engem! És az mindent elhagyván felkelt és követte őt.” Lk 5,27-28 (2013. február 16.)

„Láttatok vele csodadolgokat.” Mik 7,15 (2013. március 2.)

Gyümölcsöt fogsz teremni. (Prófécia, 2013. március 4. T.)

Olyanok vagyunk, mint a tenger partján álló nagy hajó, akik Jézus szavára kihajózunk a hullámzó tengerre, de Ő segít majd nekünk. (Prófécia, 2013. március 4. K.)

„Eredj ki a te földedből és a te nemzetséged közül, és jer arra a földre, amelyet mutatok neked.” ApCsel 7,3 (2013. március 5.)

Félelmet és bizonytalanságot látok benned, ugyanakkor érzem Isten hatalmas, égető szeretetét irántad. Bízz Benne, mert csodálatos jövőt szánt neked, ne félj, csak bízz benne! (Prófécia, 2013. március 18. D.)

Nyisd meg a szád a tanításra! Bizonyságot kaptam afelől, hogy tanítani fogsz. (Prófécia, 2013. március 18. N.)

„Az Úr Isten bölcs nyelvet adott énnekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel.” Iz 50,4 (2013. március 24.)

„Íme az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek.” Iz 42,1 (2013. március 25.)

„Én, az Úr, hívtalak el igazságban, és fogom kezedet, és megőrizlek, és népnek szövetségévé teszlek, pogányoknak világosságává, hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket.” Iz 42, 6-7 (2013. március 25.)

„Anyám méhétől hívott el az Úr, anyámnak szíve alatt már emlékezett nevemről. És mondta nekem: Szolgám vagy te, Izráel, akiben én megdicsőülök.” Iz 49, 1.3 (2013. március 26.)

„Tisztelt vagyok az Úr szemeiben és erősségem az én Istenem! Így szól: Kevés az, hogy nekem szolgám légy, a Jákób nemzetségeinek megépítésére és Izráel megszabadultjainak visszahozására, sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!” Iz 49, 5-6 (2013. március 26.)

„Mert így parancsolta nekünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig.” ApCsel 13,47 (2013. március 27.)

„Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” ApCsel 13,20 
(2013. április 6.)

„Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.” Mk 16,15 
(2013. április 6.)

Nem azért kerültél ebbe a világba, hogy beleolvadj, és ugyanolyan legyél, mint a többiek, hanem hogy világítani tudj. Merj másmilyen lenni és kitűnni a tömegből, és bátran szólni mindarról, amit megtapasztaltál! (Prófécia, 2013. április 8. G.)

Ne aggódj, mert Isten vezetni fog az úton, s magabiztossá tesz. (Prófécia, 2013. április 10. D.)

Van benned egy kérdés, amit még nem rendeztél le, ne félj dönteni, mert elérkezett az ideje. (Prófécia, 2013. április 10.)

Ne félj, az Úr vezet és megerősít majd, elmúlnak a kételyeid, s megerősít a döntésedben. (Prófécia, 2013. április 10. M.)

„Munkálkodjatok de az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre.” Jn 6,27 (2013. április 15.)

Bátran használd a szolgálatban is a művészi adottságaidat, amiket kaptál! 
(Prófécia, 2013. április 19. J.)

„Ő pedig mondta: A mi atyáinknak Istene választott téged, hogy megismerd az ő akaratát, és meglásd amaz Igazat, és szót hallj az ő szájából, mert leszel neki tanúbizonysága minden embernél azok felől, amiket láttál és hallottál.” ApCsel 22,14-15 (2013. április 25.)

„Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek föl, és ha valami halálost isznak, meg nem árt nekik, betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.” Mk 16,17-18 (2013. április 25.)

Istennek hatalmas terve van veled, embereket fogsz vezetni, arra hív, hogy szóljál a szívükhöz, vigasztald őket, a lelkigondozás sem lesz távol tőled. (Prófécia, 2013. április 25. G.)

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem!” Jn 14,1 
(2013. április 26.)

„Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, és nagyobbakat is cselekszik azoknál, mert én az én Atyámhoz megyek. És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban.” Jn 14, 12-13 
(2013. április 27.)

„Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen! Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid sem hiányzik, Isten egyedül elég.” Avilai Szent Teréz (2013. április 29.)

„Bölccsé teszlek, és megtanítlak téged az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged.” Zsolt 32,8 (2013. április 29.)

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.” Péld 3,5 (2013. április 29.)

„Én a te nagyságos dolgaidat hirdetem.” Zsolt 145, 6 (2013. április 30.)

„A te egész néped előtt csodákat teszek, amilyenek nem voltak az egész földön, sem a népek között, és meglátja az egész nép, amely között te vagy az Úrnak cselekedeteit, mert csodálatos az, amit én cselekszem veled.” 2Móz 34,10 (2013. április 30.)

„Mindazt, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek, és legyetek nekem tanítványaim.” Jn 15,2.8 (2013. május 1.)

„Isten régebbi idő óta kiválasztott engem miközülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangéliumnak beszédét, és higgyenek.” ApCsel 15,7 (2013. május 2.)

Ezek közül sajnos nem mutat mindenik egyértelműen egyik vagy másik irányba, de az biztosan kiderül ezekből a számomra, hogy Istennek igenis nagy terve van velem, és tudom, hogy azt szeretném követni, bármi legyen is az, mert meg vagyok győződve, hogy sokkal csodálatosabbat szánt nekem, mint azt elgondolhatnám, és csak remélni tudom, hogy holnap már valamivel közelebb leszek hozzá, hogy megtudjam, merre vezet ez a nagyszerű terv.