Bizonytalanság a négyzeten

Az után, hogy Edith válaszára visszaírtam, elküldte, hogy nagyjából mikor jönnek Erdélybe, melyik időszakban körülbelül hol lesznek, és megbeszéltük, hogy találkozunk. Nagyon örültem ezeknek a fejleményeknek és annak, hogy úgy éreztem, hogy haladnak a dolgok. Továbbra is kitartóan imádkoztam útmutatásért, és másokat is kértem erre. Amikor találkoztunk az imacsoportban a lányokkal, akikkel január óta imádkozunk leendő párkapcsolatért, házasságért, tisztaságért és hivatásért, nekik is elmeséltem, hogy mik történnek velem hivatás terén. Úgy, ahogy nekik megfogalmaztam és elmondtam az egészet, nagyon erősen láttam és éreztem benne Isten vezetését attól kezdve, hogy először feltűnt a másik önkéntes lehetőség egészen addig, hogy végül mégis más irányba fordította Isten a tekintetemet, és időben szólt, hogy nem az a jó út, s ne azt kövessem, s hát utólag kiderült, hogy nagyon is igaza volt, és most itt ez a másik lehetőség, amelyikkel kapcsolatban még semmi sincs eldöntve, de nagyon is jónak tűnik eddig. A lányok nagyon örültek ezeknek a híreknek, és ígérték, hogy ők is imádkoznak majd ezért a szándékért. 

Nekem mindettől függetlenül teltek a hétköznapjaim, közben számos rendezvény is volt, mint például a flashmob vagy a karizmaiskola, amik kicsit elterelték erről a dologról a gondolataimat, viszont teljesen elfelejteni ezek mellett sem tudtam. Sokat gondolkodtam ezen a lehetőségen, és úgy éreztem, hogy tényleg vágyat érzek rá, és nem csak vágyat éreztem rá, de abban is majdnem biztos voltam, hogy ez az az út, amit követnem kell. Azonban nem mindig voltam ilyen biztos benne, időszakonként változott, voltak napok, amikor már az indiai tájat s ruhákat láttam magam előtt, másnap meg azt éreztem, hogy képtelen lennék elhagyni a várost. Nem is igazából a városról volt szó, sokkal inkább a közösségről és az emberekről. Amikor először gondoltam az elmenésre még decemberben, akkor még a szobám és az otthonos környezet meg a család volt, ami legelső helyen eszembe jutott, hogy amiatt nem szívesen mennék el, különösen a szobámról éreztem, hogy nagyon kötődök hozzá, mint "az én szeretett kis zugom"-hoz, viszont azóta ez megváltozott, mostmár ez jóformán eszembe sem jut, vagy ha mégis már egyáltalán nem érzem annyira fontosnak, viszont egyre erősebben kezdtem érezni, hogy a személyek, főleg a közösségtagok tényleg nagyon közel állnak hozzám, s előfordult hogy ima után kb. két órát zokogtam az ágyon, amikor belegondoltam abba, hogy lehetséges, hogy tényleg elmegyek, s éreztem, hogy megszakad a szívem, amiatt, hogy el kell válni a srácoktól, ez alatt különösen azokat az embereket értem (többnyire fiúkat, de pár lány is akad), akikkel együtt szoktunk szolgálni a közösségben, dicsőítésekben stb. Ők sokkal közelebb állnak a szívemhez, mint bármelyik másik ember, jóformán velük élek, hisz nincs olyan hét, hogy ne találkozzunk legalább egyszer, de sokszor előfordul, hogy hét napból ötön is találkozunk, szóval tényleg nagyon megszeretettem őket, és szívszaggató fájdalmat okoz az elválás gondolata.

Ezen kívül még más is nagyon elbizonytalanított. Annak ellenére, hogy időnként kaptam a Bibliában a hivatásra vonatkozó buzdító igehelyeket, valahogy nem éreztem magam lelkesnek. Egyszerűen azt kezdtem érezni, hogy valami hiányzik, mégpedig az a tűz és lelkesedés, amely szerintem az ilyesmit meg kellene előzze, legalább is a múltkor, amikor még az első lehetőséget fontolgattam, akkor nagyon is éreztem ezt, most meg mintha teljesen hiányozna egy ideje. Nem tudom mi történt, de valahol lemaradt a lendület. Fülöp Magdi azt mondta erre, hogy nem is csoda, mert nem tudok jóformán semmilyen részletet a dologról, szóval nem nagyon lelkesíthet eddig semmi, hacsak az nem, hogy talán Indiába megyek egy nővérrel. Azt mondta, hogy várjak türelemmel, találkozok velük majd májusban, s akkor kiderül, hogy egyáltalán miről van szó, hogy miért lelkesedhetek. Abban igaza van szerintem, hogy valóban nem tudok eddig sokat az ottani tevékenységről, de úgy érzem, hogy ennél többről van szó, s nagyon kezdett aggasztani, hogy egyre kétkedőbben gondolok az elmenésre.

Mivel a döntéshozás fontos lépésének tartom a megkülönböztetést (sőt egyesek az egyetlen jó módszernek mondják), ezért ismét nekiálltam megkülönböztetni ezt a kérdést a kurzuson tanult módszerek segítségével annak ellenére, hogy sejtettem már, hogy merre fog borulni a mérleg. A múltkor az egyetlen negatív szempont az volt, hogy nem lesz templom, közösség, s valószínűleg stabil lelki élet sem, ez ebben az esetben természetesen fel sem merül, azon kívül pedig az, ami annál feltételes volt, mint például az evangelizációs lehetőség, hogy talán ilyesmit is bele lehet majd vinni a szolgálatba, az meg itt szintén eleve nemcsak lehetőség, de úgymond feladat is, így az ilyenek is jóval nagyobb pontszámot kaptak most, és a táblázat vége az lett, hogy majdnem duplája pontszám jött ki, mint ami elégséges lett volna az igen eredményhez, ezen kívül meg a szöveges módszerek alapján is sokkal inkább ingen a válasz, mint a múltkor, és valahogy mégsem voltam teljesen nyugodt. 

Egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy biztosan ezt kell csináljam, és meg voltam győződve, hogy ez nem csak a félelmeim miatt van, mármint az új helyzetből adódó félelem miatt, vagy esetleg azért mert nem nagyon tudok konfliktus nélkül együtt lakni másokkal, és tartok tőle, hogy milyen lehet a közösségi élet (mármint nem úgy közösségi, mint a Mécsesben, hanem olyan értelemben, mint amikor a közösség együtt is lakik egy házban). Félek attól, hogy milyenek lesznek ott a társak, hogy sikerül-e majd velük normális emberi kapcsolatokat kialakítani, nekem ugyanis az ilyesmi elég nehezen megy bizonyos dolgok miatt, és tényleg tartok tőle, hogy lesz-e ott legalább egy ember, akivel tényleg jóban tudok majd lenni, meg tudom majd értetni magam, s az is kérdés, hogy megtalálom-e majd a helyem ott közöttük a szolgálatban, meg hasonlók. Egyszerűen tele vagyok félelmekkel, de valahogy úgy érzem, hogy nem ezek a legnagyobb akadályok, hogy ezeket valójában hitből könnyen le tudnám győzni, de ezen kívül biztosan kell legyen még valami, ami gátol. 

Elmondhatatlanul összezavarodtam, és a teljes bizonytalanságba zuhantam. Biztosan tudom, hogy korábban nagyon erősen éreztem a hívást, és azt, hogy ezt kell tennem, s meg vagyok győződve, hogy ezek a benyomásaim igazak voltak, csak azt nem tudtam akkor sem, és most sem tudom, hogy valójában a kettő közül melyik az Isten akarata, melyik az, amelyiket inkább szeretné: hogy az a jobb, ha itthon maradok, s próbálok szolgálni, ahol tudok, vagy ha csatlakozok hozzájuk, és elmegyek ebbe az alakuló misszióba, ahol viszont biztosan van munka és feladat, és az is biztos, hogy szükségük van segítségre. Nem tudom, egyszerűen nem tudom, s ez a bizonytalanság lassan megőrjít. Olyan jó lenne, ha valaki tudna segíteni, s meg tudná mondani biztosan, hogy mi Isten terve rám vonatkozólag (vagy legalább csak erre az egy helyzetre), hogy aszerint dönthessek, mert én már nem tudom, mit csináljak. Ez olyasmi, amit puszta józan ésszel nem lehet eldönteni, hisz bármelyiket választom, dönthetek nagyon rosszul, s tudom, hogy csodálatos terve van a számomra, ahogy azt is tudom, hogy amit Ő tervez nekem az lesz a legjobb, de fogalmam sincs, hogy ahhoz melyiket kéne válasszam a két út közül, hisz mindkettő lehet jó vagy rossz. Olyan nagy szükségem lenne a bölcsességére ehhez a döntéshez, de valahogy nem hallom, amit mond, vagy pedig szándékosan nem mond semmit, nem tudom... 

Az elmúlt két hét egyetlen valóban vigasztaló válaszát Dániel Józsitól hallottam. Józsi közösségvezető Csíkban, s ő szervezi meg Regina nővérnek (és Edithnek) a programját, hogy mikor hova mennek majd, amíg Erdélyben, pontosabban székelyföldön vannak, ugyanis egyik közösségtől a másikhoz viszi majd őket, s Edith azt írta a legutolsó levelében, hogy őt hívjam fel, és kérdezzem meg, hogy milyen a programjuk, és mikor találkozhatnék velük. Mikor felhívtam, elmondtam röviden Józsinak is, hogy miről van szó, erre ő nagy meggyőződéssel igyekezett megnyugtatni, hogy ne aggódjak, mert ez a nővér annyira el van telve Szentlélekkel, hogy minden gond nélkül működik nála a prófécia és az ismeret szava, mégpedig annyira, hogy amikor ő találkozott vele először, és szó volt arról, hogy Józsi csatlakozik a közösségükhöz, már akkor megmondta neki, hogy igen, egy darabig köztük lesz, de nem marad örökre velük, s később Józsit valóban visszahívta Isten Erdélybe, így csak egy ideig lakott náluk, szóval ne aggódjak, mert ő először is már régóta imádkozik értem, ha tud rólam, és felmerült ez a lehetőség, másodsorban pedig Isten biztosan meg fogja mutatni neki, hogy van-e valamilyen közös ügyünk vagy sem, mármint hogy együtt fogunk-e majd szolgálni ezen a missziós területen, vagy pedig nem arra hív engem Isten. Érdekes volt mindezt végighallgatni, s be kell valljam, hogy valóban ez volt az első igazán vigasztaló szó hetek óta, mármint olyan értelemben, hogy tényleg megnyugvást adott bizonyos szinten. Már korábban be kellett ismerjem, hogy én nem látok tisztán ebben az ügyben (ugyanis túlságosan szubjektív a nézőpontom), és egyszerűen nem hallom, hogy mit mond nekem erre a döntésre vonatkozóan Isten (feltéve, ha mond valamit), viszont abban még mindig reménykedhetek, hogy a nővér főleg mivel karizmatikus és a Szentlélekkel él sokkal közelebb áll Istenhez, s mint ilyen talán "jobban veszi az adást fentről", és ha én nem is látok ki ebből a helyzetből, ő talán meg tudja mondani, hogy ez-e Isten akarata vagy sem. Vagyis ez a beszélgetés lehet az egyetlen reményem arra, hogy tisztábban lássak, de ha véletlenül mégsem mondana semmi ilyesmit a jövő(m/nk)re vonatkozóan, akkor is biztosan segít majd a továbbgondolkodásban, hisz akkor legalább további információhoz juthatok (ami Magdi szerint akár tényleg lelkesíthet is).

A találkozó most hétvégén lesz valamikor, pénteken vagy szombaton, ez holnap derül ki, mikor felhívom őket, de a biztonság kedvéért a vonatjegyet már megvettem csütörtökre. Addig is továbbra is ülök a bizonytalanságomban, s hogy ne legyen minden olyan egyszerű, mint ahogy eddig kinézett, ma még valamit tudatosítottam, ami még az eddigieknél is jobban összezavart. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de nagyon kiborított. Most jöttem rá, hogy több mint egy hete ott lappang a fejemben, de valahogy csak ma sikerült rajtakapjam magam. Azt vettem észre, hogy ima alatt akarva-akaratlan egy olyan személyre gondolok, aki számomra nagyon szimpatikus, s akit (korábban?) nagyon szerettem. Igazából most vettem észre, hogy több mint egy hete folyton eszembe jut (gyakran ima előtt vagy után), csak eddig valahogy nem tudatosítottam. Ebben igazából nem is az a legbosszantóbb, hogy időnként eszembe jut valaki, hisz bárkinek lehetnek bizonyos srácok szimpatikusak, vagy bárki szerelmes lehet úgy hirtelen, s ha egy akármilyen srácról lenne szó, nem is nagyon foglalkoznék vele, vagy legalább is biztosan nem ilyen szinten érdekelne, hisz biztosan nem adnám fel a (potenciális) hivatásomat egy akármilyen most előkerült személy érdekében, viszont egy olyan valakiről van szó, aki nem új, akit egy éve hihetetlen tűzzel szerettem, és képes lettem volna elmenni érte a világ végééig is, még egy verset is írtam róla, viszont nem voltak kölcsönösek az érzéseink, így tavaly nyáron megbeszéltük, és lerendeztük az egészet. Én minden további nélkül megértettem, és el is fogadtam, amit mondott, igazából csak arra volt szükségem, hogy tudjam, hogy hányadán állunk, s hogy ne reménykedjek tovább fölöslegesen. Ez még a nyáron volt, s mire ősszel kezdődött az egyetem, már teljesen feldolgoztam a történteket, és úgy tudtuk kezdeni az évet, mintha semmi sem történt volna, és meglehetősen jól megvoltunk. A szeretet ugyan nem múlik el épp olyan hirtelen, mint a szavak, s továbbra is sokkal közelebb állt a szívemhez, mint mások, mégsem gondoltam semmi hasonlóra több, mint egy fél éven keresztül, most valamiért mégiscsak előjöttek ezek az érzések, és nagyon is megzavartak. Azt hittem, hogy megőrülök tegnap, mikor rájöttem, hogy miről van szó, s hogy ismét elkezdett feltűnni az elmúlt hetekben. Éreztem, hogy falnak megyek, mikor tudatosítottam, hogy ismét előjött ugyanaz az érzés. Egyszerűen nem értem, hogy honnan jön ez, és mért pont most. A múlt nyáron letisztáztuk, hogy részéről biztosan nem lesz semmi köztünk, s én ezt tényleg elfogadtam minden további nélkül, ezért nem értem, hogy miért pont ő jutott eszembe, hisz róla mostmár tudom, hogy nem vagyok az esete. Egy személy ritkán változik ekkorát egy fél év alatt, de még ha meg is történne, akkor sem egyértelmű a számomra, hogy honnan jön ez a gondolat. Végtére is három helyről jöhet: tőlem, Istentől vagy a gonosztól. Ha tőlem jön, akkor az azt jelenti, hogy hiába tűnt úgy, mégsem tudtam teljesen lerendezni magamban a dolgot, s amiatt jött fel ismét, de ebben az esetben nem értem, hogy miért most tűnt fel először, s miért egyetlen egyszer sem az elmúlt hét hónap alatt, hisz ha tőlem jönne, szerintem hamarabb is előkerült volna. Szerintem ennek az időpontnak elég nagy szerepe van, ezért én inkább a másik két lehetőség egyikét tartom valószínűbbnek. Ha Istentől jön, akkor utalhat arra, hogy mégiscsak maradjak itthon, s ne menjek el, mert itthon szán nekem valamilyen feladatot, s ezzel akar ebbe az irányba mutatni, viszont ebben az esetben szintén jöhetett volna hamarabb a gondolat, még mielőtt ennyire beleásom magam ebbe a lehetőségbe, azon kívül meg nem elég ehhez az esethez az, hogy nekem eszembe jut ő, ahhoz még egy másik biztosabb jel is kéne, hogy semmiképp se legyen félreérthető a dolog, s mivel eddig ennek se híre, se hamva, s nagyon gyanús is nekem, hogy ez ennyire az utolsó héten tudatosult bennem, sokkal valószínűbbnek tartom, hogy egy kísértésről van szó, márpedig ha az, akkor egy nagyon aljas fajta, én ugyanis ezt a személyt őszintén nagyon szeretem és tisztelem, és érte talán képes lennék arra, hogy azt mondjam, inkább nem megyek el, s ezt az érzést kihasználni biztosan csak a gonosz képes, belőle viszont tényleg ki is telik, hisz ha már nem használt a mindenféle elbizonytalanítás és nehézség, és továbbra is ugyanúgy előrefele haladok, akkor szerintem ezt a lehetőséget is mindenképpen meg akarta próbálni, hátha ezzel célt ér. Hogy mi lesz belőle, azt nem tudom, de igyekszem nagyon elővigyázatosan és körültekintően eljárni, s háromszor is meggondolni, mielőtt valami hibát követnék el. Először is bármi történjék, ragaszkodom hozzá, hogy mindenképpen találkozzak a nővérrel, aztán annak függvényében, hogy mit mond, meg miket beszélünk, kiderül, hogy merrefele mutat majd az irány. Igyekszem mindenképpen ezt az utolsó szempontot figyelmen kívül hagyni a döntésnél és mérlegelésnél, hogy ne emiatt menjek vagy maradjak, hanem pusztán Isten akaratára és vezetésére figyeljek, de nagyon nehéz ezt kizárni, mert hihetetlenül felkavart, és úgy a feje tetejére állította az érzelmi világomat, hogy csak na, de amíg kísértésként tudom kezelni, addig hitben szerintem lesz elég erőm fölötte maradni. Az imáim amúgy már jó ideje arról szólnak, hogy Isten mutassa meg a rám vonatkozó tervét, akaratát, és vezessen ebben a döntéshelyzetben, ezen kívül pedig ha az a szándéka, hogy maradjak, akkor mutassa meg, hogy mire hív itthon, ha pedig azt szeretné, hogy elmenjek velük, akkor segítse és könnyítse meg az elválást, hogy hátrahagyhassam az itteni dolgokat és követhessem az Ő akaratát, bárhova is vezet. Ma is ezt kérem tőle!

Gabriele Kolozsváron

Gabriele Scheidgen, akit felénk a többség csak röviden Gabriele néven ismer, az augsburgi Gebetshaus (imádság háza) elkötelezett teljes idejű szolgáló tagja. Én személy szerint Augsburgban a 2012-es MEHR konferencián láttam először, ahol tanúságot tett arról, hogyan cselekedett Isten a számtalan szörnyűséggel teli életében, és hogyan változtatta meg a már-már teljesen reménytelen és kilátástalan helyzetét. Nagyon megérintett mindaz, amit mondott, és nagyon meglepett, amit Cotiso mondott utána róla, hogy ő és még egy hölgy minden vasárnap reggel két órát imádkoznak Romániáért és értünk, s minderre úgy érzett hívást, hogy semmilyen köze sincs ehhez az országhoz, még sosem járt itt, és se rokona, se semmilyen hozzátartozója nem idevalósi, egyszerűen csak a szívére helyezte Isten, hogy imádkozzon érte, s azóta ők ketten, és (amíg kint volt Augsburgban, addig) Cotiso is imádkoztak vasárnap reggelenként az itteni ébredésért. Köszönetképpen mindezért énekeltünk neki még akkor 2012 januárjában a konferencia utolsó napján délben indulás előtt egy ároni áldást, ami nagyon meghatotta. 

Azután Kolozsváron láttam ismét, még a tavaly, amikor életében először eljutott Romániába. Cotiso hozta el a közösségünkbe, ahol ismét tanúságot tett. Itt most sokkal több részletet osztott meg, mint Augsburgban, így még inkább látszott, hogy Isten milyen hatalmas dolgokat cselekedett az ő életében. Nagyon mély és szívhez szóló volt minden mondata. Miután megosztotta az életének ezeket a részeit, egy közös imára hívott mindenkit, amelyben imapárok imádkoztak a résztvevőkért, és sorra végigjárva az emberek között a különböző benyomásaikat is elmondták, meg a próféciákat, amiket a Szentlélek mutatott nekik. Nagyon építő és áldott egy alkalom volt. Utána visszamentek Németországba.

Az idei MEHR konferencián láttam őt viszont, a program ideje alatt többnyire csak futólag, viszont vasárnap különleges időpontban volt az ima Romániáért, így mi is részt tudtunk venni rajta. Ő vezette, és minden fontos területért imádkoztunk, ami az ország ébredésével kapcsolatban állhat, mindezt persze dicsőítéssel kezdve és végezve, a legvégén pedig még egymásért is imádkoztunk. Nagyon különleges volt ez az alkalom. Annak ellenére, hogy emiatt hajnalok hajnalán keltünk, egyáltalán nem voltam álmos, és valami olyan mély erő és hit volt abban az imában, és olyan nagy lelkesedést adott, hogy teljesen áttüzesített. Miután véget ért, az előtérben még beszélgettünk egy keveset, majd elénekeltük nekik ismét az ároni áldást, és készültünk a hazaútra.

Azóta semmit sem hallottam róluk, de tegnap este a Mécsesben egy nagyon örömteli dicsőítés után, amikor hátranéztem, egyszer csak megláttam őket, ahogy jönnek előre tanítást tartani (Gabriele és Cotiso, mint tolmács, de a másik hölgy is ott állt oldalt). Hihetetlenül meglepődtem, hisz ha valaki vendég érkezik a közösségbe, ha nem is hivatalos forrásból, de itt-ott elejtett mondatokból azért szoktam értesülni róla, de most semmit sem hallottam erről. Röviden bemutatkoztak, majd Gabriele elkezdett tanítani a tanúságtételről.. Beszélt arról, hogy mire kell figyelni előtte és közben, majd miután befejezte, kaptunk egy-egy lapot, hogy írjuk le a tanúságtételünket. Ennél a pontnál kicsit meglepődött az emberek többsége, de az igazán nagy csend csak akkor állt be, mikor szóltak, hogy ezt néhányan el is fogják mondani most este. Én is nekifogtam az írásnak, de annak ellenére, hogy egyszer már megpróbáltam megfogalmazni, elég nehezen ment. Alig volt néhány sorom, mikor szóltak, hogy jár le az idő, s jöhet az első jelentkező. Egyáltalán nem gondoltam még végig az egészet, de valahogy éreztem, hogy mennem kell. Igazából egyetlen pillanat műve volt, egyszerűen csak felemeltem a kezem, s már hívtak is ki. Mikor ott álltam az emberek előtt, akkor jöttem rá, hogy mire vállalkoztam, s egyből elkezdett remegni a kezemben az írószer. Nagyon nehezen jött ki az első szó a számon, mintha teljesen elfelejtettem volna, hogy miről akartam beszélni, de aztán, ahogy az első mondatot kinyögtem valahogy nagy nehezen, a többi már könnyebben jött, bár teljesen folyékony azért nem volt. Igyekeztem nagyon röviden elmondani a legfontosabb dolgokat, és éreztem, hogy nemcsak figyelnek rá, de meg is értik, s kicsit át is érzik azt, amiről mesélek. A történet közepéig tudtam, hogy mit akarok mondani, de ott megint elakadtam egy keveset, s a vége egyáltalán nem sikerült épp annyira örömtelire, mint amennyire szerettem volna. Talán ha sikerül azt a részét is átgondolni, akkor jobban érezhető lett volna, hogy a kezdettel szemben most mekkora hatalmas öröm és boldogság van bennem, de ezt most valahogy nem sikerült átadni. Az idő a végéhez közeledett, én meg befejeztem és helyrementem. Az első gondolatom az volt, hogy "húúú, sikerült!", és nagyon örültem neki, de rögtön utána jött egyből a negatív is, hogy "nem, nem volt jó..., nem csináltad jól..., elrontottad..., nem is volt örömteli a vége, akkor meg hogy várod, hogy elérje a célját, és azt mutassa az embereknek, amit te szerettél volna...., hogy többet beszéltél a negatívról, mint a pozitívról, és jóformán csak sajnáltattad magad..., nem volt logikus..." stb. Ezek a gondolatok elég rendesen megtették a magukét, s szabályosan elkeserítettek. Kb. már a harmadik embernél tartottunk, mikor annyira helyrejöttem, hogy ismét tudtam úgy igazán figyelni, s még mindig nagyon erősen csak a negatív gondolatokat éreztem. Közben hallgattam a többieket, s volt néhány tanúságtétel, mely különösen megérintett, többek között a Csabáé, mert az övé valóban örömtelire és bátorítóra sikerült. Ekkor már kezdtem tudatosan figyelni rá, hogy igazából elmondtam a tanúságtételemet, és ez a fontos, hogy összeszedtem magam, s a félelmem ellenére kiálltam, s valójában Isten dolga, hogy megérintse általa az emberek szívét, s üzenjen ezen keresztül, s hogy amennyi abban a percben akkor rajtam múlt, azt megtettem, s lehet, hogy nem volt teljesen logikus és átgondolt a vége, de legközelebb majd az lesz, ez pedig addig is egy nagyszerű lehetőség volt a növekedésre. Azért is örültem ennek a lehetőségnek, mert nagyon erősen égett bennem az utóbbi időben az, hogy tanúságot tenni, evangelizálni, s Őt hirdetni, azon kívül pedig már több, mint egy éve tervezem megírni a tanúságtételemet, viszont a mindenféle tennivalók miatt valahogy mindig elhalasztottam, hogy hát van most annál sürgősebb is, s ez most egy nagyszerű alkalom volt arra, hogy újból átgondoljam, megfogalmazzam, és még gyakorolhattam is az elmondását. Az igazán nagy meglepetés a számomra valójában az alkalom végén volt, amikor ketten is odajöttek hozzám, és mondták, hogy nagyon megérintette őket, amit mondtam, (ez őszintén engem nagyon meglepett, s valahogy olyan furcsán néztem rájuk, hogy biztosak ők ebben, ugyanis nehéz volt elhinni, hogy Isten már ez által is tudott szólni emberekhez, szóval ez nekem nagyon sokat jelentett). Ami még érdekes volt, hogy Gabriele is odajött, s ő is mondta, hogy nagyon megérintette a tanúságtételem, s hogy szerinte nemcsak hogy nem volt logikátlan, hanem átgondoltnak tűnt, azon kívül meg jó volt, hogy a jó dolgokról is annyit beszéltem, mint a rosszról, s így megmaradt az egyensúly (ezt én nem nagyon éreztem, de neki elhiszem, ha ezt mondja), s ami a legfontosabb, hogy buzdított, hogy mindenképpen folytassam ezt, s mondjam el még minél több embernek, mert nekem "van, amit elmondani". Ebben a dologban úgy érzem, hogy igaza van, s amíg a széken ültem, s a többieket hallgattam, már akkor feljött a gondolat, hogy milyen sokféleképpen el lehetne ezt mondani, hogy különféle irányba lehessen vele buzdítani vagy bátorítani az embereket. A lényeg, hogy az alkalom végére kezdtem megbékélni a gondolattal, hogy ez volt, már elmondtam, ennyi volt, és ilyen, s ezen már nem tudok változtatni, szóval ez marad, s lassan kezdtem elfogadni. Teljesen nyugodt még nem voltam, de kezdtem elengedni az önvádakat a fülem mellett. A Mécses után kimentünk még egyet egy páran beszélgetni. Az elején sétáltunk egyet, majd beültünk az Insomniába. Én már a séta alatt kezdtem szabadabbnak érezni magam, de a beszélgetés  alatt kezdtem igazán tapasztalni, hogy valami megváltozott bennem, kezdtem sokkal inkább önmagam lenni, és időnként meg mertem szólalni, el mertem mondani néhány dologról a véleményem, amit korábban nem sokszor tettem, ez valahogy olyan érdekes és új érzés volt. Meg vagyok győződve, hogy Isten hatalmasat gyógyított rajtam az elmúlt időszakban (s nem csak fizikailag, hanem lelkileg is), hisz másképp sosem lettem volna képes kiállni hatvan ember elé, s elmondani azt, ami legmélyebben van a szívemben (nem beszélve arról, hogy mindezt úgy tettem, hogy egyetlen könnyet sem ejtettem közben, ami biztosan a gyógyulás jele). De nem csak ez előtt, de ez által is gyógyított Isten, hisz tényleg sokkal könnyebbnek és szabadabbnak éreztem utána magam, mintha szükség lett volna erre ahhoz, hogy el tudjam engedni magamban azt a görcsös fájdalmat, amit évek óta hordozok, s azzal hogy megosztottam, s megvallottam vele Isten hatalmát és szeretetét, teljesen átalakult, s már nem gátol abban, hogy önmagam lehessek. Amúgy meg ma reggel, mikor felkeltem már nem csak szabadságot, de határtalan örömöt és boldogságot is éreztem, majdnem úgy el voltam szállva, mint megtérésem után, s ebből meg még inkább arra következtetek, hogy ez a tegnapi tanúságtétel valóban Isten akarata volt, s cselekedett általa (másokban, és bennem is). 

Ma délután még egyszer találkoztam velük. Itt is van minden héten ima Romániáért, és mivel ők most vannak itt, előrehozták egy nappal az alkalmat. Gabriele vezette az imát, s mivel Cotiso gitározott, én fordítottam, amit mondott (évek óta nem fordítottam ilyen rosszul németet, de úgy tűnt, hogy ettől függetlenül értik, amit mond). Az után egymásért is imádkoztunk, s úgy adódott, hogy vele voltam egy kiscsoportban. Imádkoztak a hivatásbeli kérdésemért, s hogy meghalljam Isten hangját erre vonatkozólag, ő meg elmondta a saját szándékát, hogy arra vágyik, hogy fizikai gyógyulásokat láthasson Jézus nevében, s ne csak lássa őket, hanem rajta keresztül is történhessenek ilyenek. Az elmúlt hétvége után ezt nagyon meg tudtam érteni. Elmondta, hogy ő is ott volt múlt szombaton a gyógyító alkalmon, s látta a gyógyulásokat, de szeretné, ha általa is történnek, s Isten ilyen módon is használná. Azt is mondta, hogy korábban azt kapta egy próféciában, hogy ez itt Romániában fog történni. Nagyon lelkesen imádkoztunk a szándékára (már amennyire a fordítási nehézségek lehetővé tették), majd befejeztük a csoportban az imát. Ő hátrább ment, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat, ami már korábban is feljött, de nem tudtam elhessegetni, hogy a hétvégén, mikor imádkoztak a látásomért, s részlegesen javult, akkor azt mondták, hogy kérjek még imát, hogy tisztuljon ki teljesen a látásom, s esetleg megkérhetném őt, hogy imázzon értem. Annyira erős volt ez a gondolat, hogy odamentem hozzá, s elmondtam neki, ő meg egyből intett, hogy üljünk le s imádkozzunk. Nem túl hosszasan, de kimerítően imádkozott. Miután befejezte, s visszamentünk dicsőíteni, kinéztem az ablakon, és határozottan teljesen tiszta és egyenes vonalakat láttam. Sokkal távolabb láttam tisztán, mint eddig bármikor. Alig akartam hinni a szememnek. Időnként egy-egy pillanatra még elhomályosodott, de többnyire tökéletesen tiszta és egyenes volt. Csodálatos volt szemüveg nélkül így látni. A hétvége óta reggelenként, s délelőtt el egészen koradélutánig szintén meglehetősen tiszta szokott lenni a látásom, de esténként néha annyira homályosan látok, hogy két méterről nem ismerem fel az emberek arcát az utcán. Akinek említettem ezt eddig, mind azt mondta, hogy azért van, mert fárad a szemem, s hogy ez a gyógyulás jele. Hiszem, hogy igazuk van, mert korábban sosem láttam este rosszabbul, mint reggel, most pedig hatalmas a különbség a reggeli tiszta s világos látásom, s az esti homály között, szóval én is hajlok arra, hogy egyértelműen gyógyul a szemem, ha csak lassan is, de tényleg sosem láttam még ilyen egyenes vonalakat szemüveg nélkül, mint mikor az imaházban kinéztem akkor az ablakon. Nagyon hálás vagyok mindezért Istennek és neki is.

Karizmaiskola

Ha egy félévvel ezelőtt megkérdezte volna valaki, hogy ki az a Damian Stayne, azt mondtam volna, hogy fogalmam sincs. De az utóbbi hónapokban egyre többet lehetett hallani a nevét azóta, hogy elkezdték hirdetni a karizmaiskolát, amit itt szerveztek Kolozsváron. A közösségből sokan beiratkoztunk, s a szervezők egy idő után elkezdték a leveleket küldeni a részletekkel. Előfordult, hogy egy videót is mellékeltek a levélhez, ami a világ különböző pontjain történ gyógyulásokból mutatott be néhányat, melyek általa történtek. Íme egy ezek közül:

Nem sokat tudtunk a programról. Szó volt a levelekben pár témáról, amikről lesznek majd tanítások, de ez alapján nem igazán tudtam elképzelni, hogy pontosan mire is számíthatok. Nem igazán volt időm túl sokat gondolkozni ezeken a dolgokon, mert előtte való héten teljesen lekötött a flashmob szervezése, ami amúgy nagyon jól sikerült, azon kívül pedig egy hét alatt 3399-en nézték meg szombati alkalomról feltöltött videót, és 8227-en olvasták el a róla szóló rövid beszámolót az egyik híroldalon. Ez szerintem már önmagában is elképesztő, hogy nem csak azokhoz érhetett el az üzenet, akik épp akkor ott voltak és látták, hanem még további kb. 10.000 ember értesült róla, s akkor a nyomtatott sajtóról és rádióról még nem is beszéltünk. A lényeg, hogy eléggé lekötötte mindez a rendezvény előtti napjaimat, s talán kedden vagy szerdán eszméltem rá, hogy nemsokára kezdődik a Karizmaiskola. 

Mivel egy héttel a kezdés előtt felhívtak, hogy kellene vetítsek a hétvégén, s én elvállaltam, valamivel hamarabb mentem csütörtökön kezdéskor, hogy tudjuk még megbeszélni és beállítgatni a vetítenivalókat. Ezen kívül pedig nem tudom, hogy hogy (mivel nem terveztem), de valahogy úgy alakult, hogy a technikai dolgok egy része is rám maradt, ez alatt értem a mikrofonok és különböző kábelekhez tartozó sávok ki-bekapcsolását a keverőnél a megfelelő időben, plusz a megfelelő hangerőre húzását is. Ezelőtt még sosem foglalkoztam ilyesmivel rendezvényen, csak annyit értek hozzá, amennyit a fiúktól tanultam a Mécsesben, s igazából azt sem tanították, csak úgy lestem el tőlük, de valahogy megtanultam, hogy mit hova kell bedugni, s kb. mit hova kell húzni rajta, ez viszont korántsem jelentette azt, hogy értek hozzá, így nem csoda, hogy minden jó szándékom ellenére sem ment éppen zökkenőmentesen a dolog, annál is inkább, mert üres volt a terem, mikor beállítottuk a dolgokat, s mikor megtelt, teljesen másképp szólt minden, így folyamatosan állítgatni kellett még vetítés közben. Ez a kettő eléggé lefoglalta a figyelmemet a dicsőítések alatt, de a tanításokra szerencsére tudtam figyelni.

Nagyon szimpatikus embernek találtam Damiant, hihetetlen, hogy milyen humorral és beleéléssel tudott előadni dolgokat, tényleg magához vonta a figyelmet, nem nagyon lehetett unatkozni mellette. Azon kívül pedig a tartalom is eléggé érdekelt. Sok mindenről tudtam már abból, amit mesélt, de mindenhez tudott újat is mondani, és voltak részek, amikről korábban nem igazán hallottam. Segített megértetni, hogy bizonyos dolgok sokkal fontosabbak és jelentősebbek, mint amilyeneknek én azokat gondoltam eddig, azon kívül pedig tényleg lelkesítő is volt, amiket mondott, s nem utolsó sorban nagyon sokat növekedett a hitem már csak azáltal, hogy hallottam a tanításokat, és akkor még egyetlen árva szót sem írtam a gyakorlati részről.

Úgy volt felépítve a program, hogy minden nagyobb témakörhöz tartozott egy gyakorlati rész, ami be volt tervezve, s ekkor konkrétan kipróbáltuk, hogy miről is van szó, s bebizonyosodott, hogy működik mindaz, amiről azelőtt tanított. A szombat délutáni gyógyító alkalom pedig teljes egészében egy hatalmas gyakorlati rész volt. Előtte délben  külön lehetőségünk volt nekünk a gyógyulásokat megtapasztalni, hogy este majd mi szolgálhassunk mások fele. Úgy délben, mint este is hatalmas gyógyulásokat láttunk, bár én személy szerint az estiekhez nem nagyon tudtam hozzájárulni, mert kiderült, hogy annak ellenére, hogy nem volt előre betervezve, akkor is kellett szolgálni a vetítésben, s így az egész alkalom alatt ott kellett üljek a színpad közepén, hisz túl rövid volt a kábel ahhoz, hogy a projektortól messze el lehessen menni, így végig ott ültem egy zongoraszéken egy kis asztalkánál, s vetítettem a dalszövegeket. Őszintén szólva az elején nagyon rosszul esett, hogy nem lehetek én is ott a nézőtéren, de utólag egészen megbékültem vele, s annak ellenére, hogy egyáltalán nem érzem jól magam a tömeg előtt, itt meg 800-1000 fős embercsoport bámult, csodálatos érzés volt látni őket egyetlen hatalmas ünneplő tömegként, amikor dicsőítés volt, s az is leírhatatlan, hogy milyen volt látni, mikor Damian megkérte, hogy emeljék fel a kezüket, akik ilyen és ilyen betegségekből gyógyultak meg az ima alatt, s egyszerre integetett kb. ötven ember, hogy ők meggyógyultak az említett betegségből. Szemből néztem a teljes nézőteret, s így ezek a részletek nagyon jól látszottak, s nagyon emlékezetes marad ez a látvány, ahogy a dicsőítésé is, amikor mindenki állva, felemelt kezekkel énekelt. Nagyon erősen lehetett érezni, hogy Jézus valóban jelen volt, és láttuk a gyümölcseit: a csonkák felépülnek, a sánták járnak, a vakok látnak: és dicsőítik Izráel Istenét. (Mt 15,31) Öt olyan személy is feljött a színpadra tanúságot tenni, akik mankóval jöttek, s azelőtt nem tudtak anélkül járni, most meg a színpadra már fel sem hozták azt, s szabályosan táncoltak a dal alatt. Voltak, kiknek kezük, lábuk, térdük, bokájuk, hátuk gyógyult meg, de látás és hallás javulásáról is voltak beszámolók, ahogy rákos daganat eltűnésénél is lendültek kezek a levegőbe, azon kívül meg volt egy bácsi, aki kiszállt a tolószékből, és még sok más felsorolhatatlan számú csoda történt. Időnként olyan érzésem is volt, hogy olyan sok a teljesen elképesztő és megmagyarázhatatlan csoda, hogy jóformán teljesen természetesnek tűnik, és szinte már meg sem lepődök a következőn. Nem tudom teljesen leírni mindazt, amit akkor láttam a saját szemeimmel, de az biztos, hogy HATALMAS ÉS CSODÁLATOS ISTENÜNK VAN!

Ha mindezek után lehet még ilyet mondani, akkor a vasárnapi nap talán még a szombatinál is mélyebb dolgokat hozott elő a számomra, ugyanis nemcsak a programban hátramaradt események következtében, de egy Szabival folytatott hosszabb beszélgetésem során is úgy éreztem, hogy lelkileg is egy hatalmasat gyógyultam, és sikerült felszínre hozni olyan dolgokat, amik valahol nagyon mélyen voltak elásva, jóformán nem is tudtam róluk, mégis sokszor megkeserítették az életemet. Nem volt könnyű mindezekkel a dolgokkal szembesülni,  de hiszem, hogy most ezek után ilyen téren is változni, javulni fog a helyzet.

 Mindent egybevetve csodálatos volt ez a hétvége, nem lenne kérdés számomra, hogy elmennék-e ismét, ha most kellene dönteni. Elképesztő volt látni Isten csodáit szombat este, azt, hogy ma is ugyanúgy gyógyít, mint kétezer évvel ezelőtt, s azért is volt ez felejthetetlen a számomra, mert mikor korábban hallottam hasonló dolgokat, mindig az járt a fejemben, hogy ilyen talán van Amerikában, vagy itt vagy ott, de sosem hittem volna, hogy én is láthatom, erre meg (talán éppen ezért) ott kellett üljek a színpad közepén, és szemtől szembe láttam mindezt, s nem csak a felemelt kezeket, ami jelezte, hogy meggyógyult az illető valamiből, hanem láttam az arcukat is, mely leírhatatlan örömöt sugárzott, láttam, ahogy felszabadultan mosolyog egy nő, aki kisgyermekét tartja a kezében, s a háta gyógyult meg, és mellettem táncolt a színpadon a néni, aki húsz éven keresztül csak mankóval tudott járni, szerintem látnom kellett mindezeket, és az sem kérdés, hogy nőtt-e a hitem általa, mert egyértelműen igen a válasz (nem is keveset...). Azon kívül pedig azt is csodálatosnak találtam, hogy milyen egység tudott megvalósulni a karizmaiskola résztvevői között úgy nyelvi mint felekezeti szinten. Nem zavart senkit, hogy a másik görög vagy római katolikus esetleg protestáns, ahogy az sem, hogy magyar vagy román, békében és egyetértésben tudtunk együtt épülni és szolgálni, s ez szerintem érvényes volt úgy a papokra, mint a dicsőítésben szolgálókra, ahogy minden egyes résztvevőre is, tényleg meg tudtunk lenni együtt szeretetben, s nem a vitaforrást keresték az emberek, hanem azt, hogy hogyan segíthet egyik a másiknak. KRISZTUSBAN VALÓBAN VAN EGYSÉG! Kívánom, hogy mindenki megélhesse!

Keresztény flashmob

Az elmúlt hét nagyon mozgalmas volt. Alig érkeztem vissza (jóformán még félig betegen) a vakációról, egyből elkezdett zajlani az élet. Már régóta szervezzünk a flashmobot, de most kezdtek nagyon is felgyorsulni az események, mivel ez volt az utolsó hét, és még nagyon sok volt  a tennivaló, megszerveznivaló és beszereznivaló. Személy szerint a szombat esti teázásért és zsíros-kenyerezésért feleltem, bár ez is csak kedden derült ki, és az igazán nagy hajtás csak szerdán kezdődött. Csütörtökön az ima után tartottunk egy főpróbát. Kíváncsian mentem el, mert azóta, hogy elkezdődött a szervezés, még sosem láttam, hogy egyszerre hét embernél több táncolta volna el a koreográfiát, márpedig ez két nappal az esemény előtt nem túl biztató, s mint a próbán kiderült, nem igazán tudja mindenki a táncot, s összhangról sem nagyon lehetett beszélni. Nem igazán tudtam, hogy mire számíthatunk, mikor láttam, hogy milyen kevesen vagyunk, és hogy mennyire szét vagyunk esve, annál is inkább, mert másnap már a téren kellett ezt eltáncolni. 

Korábban, 2011. december 9 és 10-én már volt egy hasonló keresztény flashmob itt Kolozsváron, mindkét este a főtéren táncoltunk, csodálatos és nagyon áldott egy alkalom volt mindkettő, hatalmas tömeg táncolt, és rengeteg néző is volt, de akkor már nyár végén elkezdődött a szervezés, és a tánctanítás is sok héten keresztül zajlott. A rendezvény előtt két főpróba is volt, és mindkettőn rengetegen voltunk. Most ezzel szemben nekem úgy tűnt, hogy meglehetősen kevesen vagyunk. Ez talán azzal magyarázható, hogy idén úgy alakult, hogy épp egy pár héttel a húsvéti vakáció előtt kezdődtek el a tánctanítások, és a vakáció miatt is majdnem másfél-két hét kiesett, így kevesebb ember tudott bekapcsolódni. Ettől függetlenül azokkal, akik ott voltak a főpróbán, sikerült megbeszélni, hogy nagyjából milyen lesz a lefolyása az egésznek, és többször is elpróbáltuk. Úgy váltunk el, hogy találkozunk másnap a téren, s addig is még gyakoroljunk otthon. 

Péntek délelőtt a flashmobhoz szükséges dolgokat próbáltam beszerezni, így telefonálgattam és egyeztettem még emberekkel. Kint meglehetősen borús volt az idő, és úgy péntekre, mint szombatra esőt mondott az időjárás-előrejelzés, ez szintén nagyon nyugtalanított. Délután hamarabb mentünk, hogy tudjunk még imádkozni a flashmobért. Kértük az Úr áldását mindhárom alkalomra, és hogy szóljon ezáltal az emberekhez, ezen kívül pedig imádkoztunk azért is, hogy ne essen az eső, és minden rendben menjen. Mikor elérkezett az idő, kimentünk a térre, ami meglehetősen üresnek tűnt, majd miután elkezdtek gyűlni egy páran, azután is az volt az érzésünk, hogy csak mi vagyunk ott, akik táncolni fogunk, és nincsenek nézők, akik épp arra járnak, mert a déli eső mind elkergette az embereket. Amíg a különböző előkészületek zajlottak, hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy kisüt a nap, és annak ellenére, hogy még mindig hűvös volt, kezdett kitisztulni az ég, majd hét után pár perccel elindult a zene, és elkezdődött a tánc. Egyik mozdulat követte a másikat, egy darabig csak magam elé néztem a földre, de mikor egy pillanatra feltekintettem, azt láttam, hogy előttem széles sorokban állnak az emberek, s néznek minket, vagyis a szomorkás idő ellenére mégiscsak kerültek emberek is, akik kíváncsiak voltak erre, s az utólagos visszajelzések alapján sokukat meg is érintette, amit láttak.

Ízelítőként néhány kép a péntek esti alkalomról (Kolozsvár főtere, 2013. április 12. 19:00):

Szombaton reggel ismét be volt borulva. Ömlött az eső, amikor a Iulius Mall fele mentünk. A bevásárlóközpontban nem zavaró, ha kint esik, de az esti alkalom miatt ez nagyon aggasztott. Valamivel hamarabb ott voltunk, így ismét tudtunk egy rövidet imádkozni kezdés előtt, majd kimentünk a központi részre, s néztük, ahogy gyűl a tömeg. Sokkal többen voltunk, mint előtte való este, hisz több keresztény rendezvény és találkozó is volt a hétvégén, s onnan is átjöttek az emberek. Miután elindult a zene, kitöltöttük a rendelkezésünkre álló teret, s az egész Iulius Mall zengett Az egész föld felett című dal háromnyelvű változatától, s az arra járók megálltak egy percre, hogy megnézzék, mi is történik. Csodálatos élmény volt a más nemzetiségű és felekezetű testvérekkel egységben, teljesen felszabadultan énekelni és táncolni, hisz ez nem csupán egy dal és néhány mozdulat volt, hanem ezzel egyúttal meg is vallottuk, hogy Jézusban hiszünk, aki feltámadt és él, hogy átadtuk Neki az életünket, s Vele járunk, ez pedig hatalmas örömmel tölt el bennünket.

Íme egy felvétel a szombat déli alkalomról (Iulius Mall, 2013. április 13. 12:00):

Délután csodálatos módon elállt az eső, és gyönyörű napsütéses idő lett, olyan igazán szép tavaszi délután, amiért nagyon hálás vagyok Istennek, de ekkor még nem tudtam megnyugodni, ugyanis a tennivalók nagy része még hátra volt. Sikerült megvenni a kenyereket, majd az utolsó percekben a teához valót, és azt is, ami majd rákerül a kenyérre. A lányok segítségével hamar megkentünk a hét hatalmas kenyeret, és végül a tea is időben elkészült. Mire mindent lehordtunk, arra már el is érkezett az idő az esti, utolsó alkalomhoz. A terep nem volt olyan sima és egyenletes mint a másik két helyen, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy itt is hatalmas örömmel táncoljunk. A bentlakó egyetemisták közül többen is lejöttek az udvarra, de olyanok is voltak, akik az épület ablakából figyelték ezt a "rendkívüli" jelenséget. Miután befejeződött a nem több, mint tíz perces utolsó flashmob is, a két nap lezárásaként még ott maradtunk egy kicsit beszélgetni a bentlakások között a kertben. Tea, zsíros- és lekváros kenyér bőven volt, közben pedig továbbra is sütött a nap.

Flashmob a bentlakások között (Haşdeu, 2013. április 13. 18:00):

Olyan hamar eltelt ez a pár nap, hogy el sem tudom hinni. Elképesztő, hogy milyen hamar lejárt, pedig olyan csodálatos volt, hogy azt le sem tudom írni. Minden egyes alkalommal egyre szabadabbnak éreztem magam, azon kívül meg hatalmas örömet is éreztem közben. Ha tehetném, s rajtam múlna, azt mondanám, hogy ne hagyjuk abba, hanem folytassuk, és mutassuk be még minimum öt másik helyszínen is, hogy legalább a város tizede láthassa, és lehetőség szerint talán meg is érezze azt, amit mi közben átéltünk.

Sajnos hiába írok akár további két oldalt róla, akkor sem fogom tudni jobban elmondani, hogy milyen volt, de aki kíváncsi rá, azt buzdítom, hogy legközelebb csatlakozzon, mert hiszem, hogy lesz legközelebb, addig is megmarad a Keresztény Kolozsvár honlap, ahol tovább lehet keresgélni.

Végezetül pedig itt találjátok a három alkalom összevágott változatát:

További fejlemények

A válasz meglehetősen felkavart. Igazából nem volt benne semmi olyasmi, amit nem lehetett volna akár előre is elképzelni, hogy elhangozhat, és úgy őszintén semmi eget rengető nem volt benne leírva, egyszerűen beszámolt az elején arról, hogy korábban ő is volt már önkénteskedni, és megosztotta a tapasztalatait, azon kívül pedig mesélt egy keveset arról, hogy mivel is foglalkoznak most. Nagyon kedves, egyszerű és őszinte levél volt, semmi rosszat nem lehetne mondani róla, engem mégis nagyon felzaklatott. Egyszerűen már csak az a tény, hogy újabb fejlemények kerültek napvilágra ezzel a kérdéssel kapcsolatban, ami mostanában ennyire foglalkoztat, már önmagában ez is elég volt ahhoz, hogy teljesen feje tetejére állítsa az életemet. Korábban, amikor a kétéves önkéntesprogramot mérlegeltem, akkor is átmentem ezen, mármint azon az állapoton, mikor minden egyes percben ezen jár az eszed, s egyszerűen bármi másra kezdesz el gondolni, pár perc múlva ismét azon kapod magad, hogy csak ekörül forognak a gondolataid. Kicsit olyan, mint mikor az ember szerelmes, s minduntalan csak a szeretett személy arcát látja, s bármihez kezd hozzá, csak ő jár közben az eszében. Ehhez tudnám a leginkább hasonlítani azt a pár napot, ami a válaszlevél megérkezése után következett. Csupán annyi volt a különbség, hogy engem ezek a gondolatok nem egy euforikus, boldogsággal átitatott állapotba röpítettek, ahol minden rózsásnak tűnt, hanem sokkal inkább a feszült, izgatott és kíváncsi várakozást idézték elő, ami nem volt mentes a nyugtalanságtól és egyéb nyomasztó érzésektől sem. Egyszerűen az a gondolat, hogy a jövőmről van szó, s talán nagyon rosszul is dönthetek (mely esetenként akár visszafordíthatatlan következményekkel is járhat), ez a gondolat valahogy nem hagyott nyugodni. Nagyon szerettem volna jól dönteni, s azt az utat választani, ami nemcsak számomra jelent olyan tevékenységet, amit szívesen végzek, hanem ami Isten akaratával is összhangban van, hisz nagyon jól tudom, hogy az, ha az Ő akaratát cselekszem, s vele járok az úton, már önmagában elegendő a boldogsághoz, de én valahogy mindig nagyon nehezen ismertem fel az Ő akaratát, s ez úgy tűnt, hogy most sincs másképp, mert elég rendesen össze voltam zavarodva. Folyton a különböző szempontok kavarogtak a fejemben. Először is nagyon vonzónak éreztem ezt az új lehetőséget, nagyon jónak láttam, tehát úgy logikailag, mint érzelmileg jó döntésnek tűnt, s komoly vágyat éreztem ebben az irányba, viszont ezon kívül meg volt valami furcsa is benne. Sehogy sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy miért pont az utolsó percben hallottam erről, mikor már igent mondtam volna a másikra. Nem értettem, hogy amennyiben nem kell elmenjek, mért nem mutattak az itthon maradás irányába a jelek már a legelejétől, vagy pedig ha mennem kell, akkor minek köszönhető ez a váratlan fordulat, hisz tényleg nagyon erős bennem az Afrika iránti vágy, s már annyira közel éreztem magamhoz. Mindig nagyobbat dobban a szívem, ha afrikai dallamokat hallok, vagy ottani tájat látok, nem tudom ezt szavakban kifejezni, egyszerűen közel érzem magamhoz azt a kontinenst, s nem értettem, hogy miért jött szembe ilyen csodálatos módon velem az a lehetőség, hogy elmenjek oda ezzel az önkéntesprogrammal, ha végül is nem azt kell tennem. Egyszerűen nem értettem semmit, s ez nagyon is zavart. 

Bizonyos dolgok azonban választ adtak, ha nem is teljesen kimerítő és mindent lefedő, de legalább is részleges választ a kérdéseim egy részére. Még a válaszlevél megérkezése előtt történt, hogy találkoztam egy számomra nagyon kedves ismerősömmel, barátommal, s rákérdezett, hogy vagyok. Épp a levélvárási nyugtalan időszakomban voltam és elmeséltem neki, hogy mi foglalkoztat újabban. Az elején csak hallgatott, hagyta, hogy kibeszéljem magamból mindazt, ami bennem van (egészen jó emberismerő, hiszen tudja, hogy mi lányok (én meg különösképpen) sokszor már attól jobban érezzük magunkat, ha kimondhatjuk és elmesélhetjük azt, ami bennünk van, ami éppen foglalkoztat). Hallgatta, hogy végigmondjam mindazt, ami a lelkemet nyomja, majd utána kérdezett még pár dolgot, hogy tisztábban lásson, végül pedig elmesélte, hogy egy barátnője volt kint Afrikában önkénteskedni szintén azzal a szervezettel, amelyikkel én is mentem volna, s elmesélte azt, amit tőle tud. Ő is megtapasztalta, hogy milyenek az önkéntesek, s hogy mennyiféle new age-s dologban benne vannak, s a különböző rontások meg mindenféle ezoterikus praktikák nagyon is gyakoriak, azon kívül pedig amiatt is szenvedett, hogy 3-4 ember lévén egy helyre kiküldve eléggé könnyen kiközösítik azt, aki nem éppen hozzájuk hasonló vagy bármi miatt kilóg a sorból. Végül a program lejárta után szerencsésen alakultak a dolgai ennek a lánynak, s sikerült egy olyan helyre kerülnie, ahol szereti, és ugyanakkor mégiscsak azt csinálhatja, amire vágyott, meg amiről mindig is álmodott, de előtte elég sok kellemetlenségen ment át a program során. Mindez azért is elgondolkodtató, mivel kb. egy héttel ezután jött meg Edith válasza, s ő is elég hosszasan írt ugyanerről, hogy ő is volt önkénteskedni (történetesen ő is pont ugyanezzel a szervezettel), s ő is ugyanezt tapasztalta, s ő még azt is leírta hozzá, hogy most biztosan nem menne el velük még egyszer. Ez a sok "véletlen" egybeesést nagyon is elgondolkodtatónak találtam, s arra a következtetésre jutottam, hogy semmiképp sem fogok azzal a szervezettel elmenni (ha egyáltalán elmenetelre kerül a dolog), sőt ha megyek, akkor mindenképpen keresztény szervezettel szeretnék menni. Ugyanakkor az, hogy ugyanazt a dolgot hallottam két héten egymás után két teljesen eltérő, viszont megbízható forrásból, valahogy azt mutatta nekem, hogy nagyon is jó volt az, hogy Sziszi szólt, még ha csak az utolsó pillanatban is, mert ez még épp elegendő volt ahhoz, hogy figyelmeztessen ezekre a dolgokra. Lehet, hogy nem történt volna semmi rossz akkor sem, ha elmegyek, s nem akarom elítélni azokat az embereket sem, akik épp akkor ott voltak, amikor ez a két lány, sem pedig törvényszerűségnek nem tartom, hogy biztosan minden évben ez történik, viszont ettől függetlenül nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy talán mégsem lett volna ez épp annyira jó, mint vártam volna, épp ezek miatt a szempontok miatt, amik lehet, hogy másnak nem is tevődnek fel problémaként, de számomra nagyon is fontosak, és lehet, hogy ezek valóban megkeserítették volna az életemet. Nem tudom... Nem lehet biztosan tudni, s már sosem fog kiderülni, mert az az egy biztos, hogy nem fogok velük elmenni, viszont helyette adódott most ez a másik lehetőség, s nagyon csodálatosnak tartom, hogy amikor Isten becsuk egy ajtót, akkor kinyit valahol helyette egy (vagy esetenként akár több) másikat. Úgy éreztem, hogy ezzel az egész történettel rámutatott egy útra, hogy nem feltétlenül az a jó, s felhívta a figyelmemet, hogy talán nem arra kéne menni, viszont még mielőtt nagyon kétségbeestem volna, mutatott egy másikat. Azt hiszem, hogy itt ez történt, s annál is inkább hajlok arra, hogy ezt higgyem, mert ez a lehetőség minden tekintetben jobbnak tűnik, mint az első volt. Tény, hogy még mindig keveset tudok arról, hogy pontosan mi lenne a feladatom (bár ez még a másiknál sem volt teljesen világos), de ettől függetlenül biztos, hogy ami számomra a legfontosabb, mármint az Istennel való kapcsolat, az ima, a dicsőítés, a közösség és a mise, az itt nem csak nem fogja arra késztetni az embereket, hogy emiatt kiközösítsenek, hanem ez számukra is ugyanúgy fontos, és sokkal inkább lesz egy közös alapokon nyugvó kapcsolat összekötő eleme, mintsem széthúzóerő és konfliktusforrás. Már ez önmagában elegendő érv lenne amellett, hogy sokkal inkább ezt válasszam, mintsem a másikat, de ezen kívül még ott van az, hogy sok probléma, ami ott gondot okozhatott volna, az itt ugyanezen okok miatt ki van zárva, végezetül pedig ez sokkal közelebb áll a keresztényi szolgálatról alkotott elképzelésemhez, mint a másik, s nem kérdés, hogy szívesebben tenném-e erre az életem, mint amarra. De mindezt csak egy-egy nagyon határozott és magabiztos pillanatomban tudom így kijelenteni, olyanból pedig nem sok van, sőt továbbra is meglehetősen bizonytalan vagyok. Igazából nem az a kérdés, hogy az önkéntesprogram, vagy pedig ez a közösség (hisz mint mondtam, az önkéntesprogram már nem szerepel a lehetőségek között), hanem sokkal inkább az a kérdés, hogy egyáltalán el kell-e nekem menni innen bárhova is.

Még mindig nincs egy igazán erős bizonyosságom erre vonatkozólag, s emiatt még nem döntöttem, viszont továbbra is ugyanúgy vágyat éreztem az ilyen jellegű szolgálatra, s komolyan felkeltette a figyelmemet ez az indiai missziós lehetőség, ezért pár napra rá válaszoltam a levélre. Leírtam benne mindazt, amit érzek ezzel kapcsolatban, elmondtam, hogy össze vagyok zavarodva, ugyanakkor azt is, hogy hogyan viszonyulok ehhez a két helyszínhez, mármint hogy az Afrika iránti vágyam valamivel talán régebbi meg erősebb, de ettől függetlenül még tényleg nagyon szeretem Indiát is, és vágyok oda, s hogy semmiképpen sem szeretném Isten nélkül tenni ezt, ezért sokkal szívesebben megyek egy katolikus karizmatikus közösséggel missziós tevékenységre Indiába, mint az egyértelműen világi szervezettel önkénteskedni Afrikába. Ezen kívül meséltem még egy keveset magamról.

Elmondtam, hogy gyergyószentmiklósi születésű vagyok, de kb. hat éve Kolozsváron élek, s most mesterin vagyok másodéves, így többnyire itt tartózkodok. Az angol nyelvről is írtam, mivel ez egyelőre még nyelvi akadályt jelenthet, hisz nem beszélek teljesen folyékonyan, de amióta decemberben először felmerült az elmenés gondolata, egyből nekifogtam intenzíven angolozni, s azóta meg még többet foglalkozok vele, úgyhogy nyárig szerintem elég sokat fogok tudni tanulni. Világéletemben németes voltam, a suliban is azt tanultam másodiktól, angolból meg csak a líceumban volt pár óránk, de sokat nem tanultunk belőle. Egyetemre is magyar-németre iratkoztam (mindig is az irodalom meg a nyelvek vonzottak, de a német közelebb állt akkor hozzám, így német szakos lettem), ezen kívül végeztem még három év filozófia egyetemet, s egy év könyvtárszakot. Mindeközben töltöttem egy évet külföldön: 3 hónapot voltam Ausztriában és 8-at Németországban. Mindkét helyen gyerekekre vigyáztam, de igazából azért mentem ki, hogy megtanulhassak rendesen németül, mert anyanyelvi szinten kérték az egyetemen. (Amúgy amíg ott voltam, a nyári vakációban töltöttem két hetet Angliában is. Meglátogattam a családi barátainkat Bristolban, náluk voltam négy napot majd töltöttem egy hetet Londonban is, akkor angoloztam már egy keveset, hogy a legalapvetőbb dolgokat megkérdezhessem, hisz teljesen egyedül utaztam, s szükségem volt erre, hogy kibogozhassam magam.) Elmondtam azt is, hogy most német pedagógiából mesterizek, s közben németet tanítok magándiákoknak. Meséltem a különböző egyéb tevékenységeimről is, és azokról a dolgokról, amik még nagyon fontosak nekem, mint például a KEL (Katolikus Egyetemi Lelkészség), ami azóta, hogy feljöttem Kolozsvárra, olyan, mintha az otthonom lenne, a Mécses közösség pedig az itteni családom. A testvérek nagyon közel állnak hozzám, s nagyon szeretem őket. Valahogy közöttük találtam rá önmagamra, ők segítettek növekedni s kibontakozni. Az itt végzett szolgálataimról is írtam egy keveset, ugyanis egy fél év után meghívtak a dicsőítőcsoportba, és a kezembe adtak egy zörgőt, amivel kb. négy évig vettem részt a dicsőítésekben minden héten, utána vettem egy csörgőt. Az utóbbi években néha gitárral is szolgáltam, az elmúlt félévben pedig szintetizátor mellett voltam nagyon sokat, de igazából mindeniket szeretem. Dicsőítésvezetést is bíztak rám néha, de abban nem vagyok még eléggé magabiztos. Ezen kívül többnyire különböző programok, versenyek,  rendezvények, találkozók szervezésében és lebonyolításában szoktam segíteni, szeretem a mindenféle lóti-futi munkákat, a különféle dolgok beszerzését, elintézését, meg amúgy mindenfélét, amit rám bíznak (leszámítva a főzést). A Szent András Evangelizációs Iskolás tevékenységeimről is meséltem, ahova elsőéves koromban jelentkeztem, és sokszor szolgáltam a Fülöpön, első években a teremért, vetítésért és a technikai dolgokért feleltem, pár éve viszont kellékes vagyok, beszerzem, odaviszem s rendszerezem a különböző eszközöket. Ezt is nagyon szeretem, mert úgy át kell látni a dolgokat, s kihívást jelent, hogy mindig minden a megfelelő helyen legyen. Nagyjából ezeken a területeken szoktam szolgálni, ezen kívül még vállalok néha imaszolgálatot, s nevemhez híven igyekszem a közbenjárásban is kitartani. Amúgy 2007 őszén tértem meg, amikor feljöttem Kolozsvárra, korábban jóformán semmilyen kapcsolatom nem volt Istennel, de azóta ezt igyekeztem pótolni. 2008-2009-ben egy egyéves tanítványságiskolában is részt vettem, ezt Béciék szervezték a Regnum Christivel, és nagyon sokat segített a növekedésemben. Ezen kívül elmondtam még, hogy saját bevallásom szerint kreatív, talpraesett és kitartó vagyok (bár lehet, hogy túl elfogultan tekintem a dolgokat). Az utóbbi kettőt szerintem a 16 éves cserkészmúltamnak köszönhetem, hisz harmadikos koromtól megtanítottak ott az önállóságra, s arra, hogy találjuk fel magunkat minden helyzetben, s ne adjuk fel az első nehézségnél. Amúgy a cserkészet keretén belül is nagyon sok mindent csináltam és szerveztem korábban, de múlt nyáron úgy döntöttem, hogy szüneteltetem az aktív tevékenységemet, mert bár megfogalmazása szerint a cserkészet egy vallásos ifjúsági mozgalom, ennek ellenére a hitet vagy egyáltalán nem találtam meg benne, vagy csak egy nagyon halvány árnyékát, ami sokkal inkább a formális vallásosságra emlékeztetett, mintsem az igazán élő hitre, ezen kívül pedig rájöttem, hogy nem tudok annyi mindent csinálni egyszerre, s mivel mindig valamilyen keresztény rendezvénnyel estek egy időbe az ottani programok, úgy döntöttem, hogy abbahagyom, mert bár semmi rosszat s kivetnivalót nem találtam abban sem, azon kívül meg tényleg szerettem is csinálni, hosszú idő után mégiscsak be kellett lássam, hogy nem tudok egy időben két helyen lenni, ezért úgy gondoltam, hogy inkább Isten országát akarom építeni az alatt az idő alatt.

Mindezek után elmondtam még, hogy tényleg hívást érzek efelé a szolgálat felé, s hogy komolyan érdekelne a dolog, és szeretnék még többet megtudni róla, ezen kívül pedig amennyiben lehetséges, akkor szívesen találkoznék velük, mikor jönnek majd május elején ide Erdélybe. Végezetül lezártam a levelet egy rövid búcsúzással, majd elküldtem.

A válasz

A levélre hosszú ideig vártam a választ, hetekbe telt, mire az első visszajelzést megkaptam, mely arról szólt, hogy sikerült elolvasni és továbbítani az illetékes személynek, aki majd valamikor válaszolni fog. Ez után ismét várakozás következett.

Közben szerveztük a Fülöp kurzust, s mivel korábbi évekhez hasonlóan ismét kellékes voltam, időben neki kellett fogni a különböző eszközök beszerzésének. Ez most kicsit nehéznek tűnt, mert elég gyakran azon kaptam magam, hogy sokkal inkább ezen a kérdésen jár az eszem, mintsem a kurzuson, így tudatosan próbáltam arra figyelni mondván, hogy most az a fontos és az aktuális, s jobb, ha erre a mostani szolgálatomra összpontosítok, mert az aggodalom nem fog engem abban a kérdésben előbb vinni, a Fülöp kurzus meg mindjárt itt a nyakunkon, azon kívül meg most itt van szükség rám. Így mindent beleadva nekifogtam én is egyre lelkesebben a kurzus szervezésének. Az előkészületekkel és a beszereznivalókkal minden rendben haladt, és egy hatalmas csoda folytán még a húgom is bejelentkezett a hétvégére, így még lelkesebb lettem. Természetesen idén sem tudtunk megfeledkezni arról, hogy valójában szellemi harcról van szó, de mire pénteken a program megkezdése előtt nekifogtunk imádkozni, addig nagyjából minden helyreállt, s a dal, amit ebben az imában énekeltünk, az valóban kifejezte azt, ami akkor bennem volt, s amit akkor éreztem:

A kurzus természetesen csodálatos volt. Nem is tudom, hogy mikor éreztem még ennyire erősen azt, hogy Isten végig jelen volt, és cselekedett az emberek szívében. Elmondhatatlan érzés látni azt, hogy hogyan alakulnak a résztvevőkben a dolgok, s hogy fordulnak Isten fele. Egyszerűen csodálatos volt. Jó érzés volt ott ülni, s újra hallgatni a témákat, azon kívül meg az imaszolgálat is új módon érintett meg, s akkor még semmit sem mondtam a szombat estéről. Mindent egybevetve egy felejthetetlen kurzusunk volt, s vasárnap a reggeli dicsőítésben együtt énekeltük mindenkivel, hogy "minden lélek áldja Istenünk", s tényleg mindannyian teljes szívből ujjongtunk Isten előtt, s valóban éreztük, hogy mennyire hatalmas, s hogy kétségtelenül megérdemelné, hogy ne szűnjünk meg Őt dicsérni.

Ahogy lejárt a program, sikerült hamar összepakolni, de volt még egy kiértékelőnk a KEL-nél. Ezt követően a többség hazament, én viszont maradtam még egy pár emberrel. Bekapcsoltam a számítógépet az irodában, s csodák csodája ott volt a válasz. Ott volt a levél a postaládámban Afrika/India címmel. Lehet, hogy furcsa, de valahogy éreztem, hogy ott lesz, s szerintem egyáltalán nem véletlen az sem, hogy pont akkor érkezett. Előbb le kellett járjon a kurzus, s nekem akkor arra kellett figyelni, aztán ahogy az lejárt, utána jöhetett a levél, ami elég alaposan felkavart, és ismét előhozta a pár napra nagy nehezen félretett kérdést.

Edith írta, hogy ő az a személy, akiről Sziszi is mesélt, s elmondta, hogy korábban ő is mindig vágyott Afrikába, de másképp alakultak a dolgok. Nagyon meglepett, hogy mielőtt Regina nővérrel találkozott volna, járt már egyszer Indiában, s mind kiderült, pont azzal a szervezettel, amelyikkel én is menni szerettem volna, csak éppenséggel egy másik iskolájuknál volt felkészítőn, de amúgy ugyanarról a mozgalomról van szó. Elmondta, hogy elkezdte velük a programot, de mikor a felkészítő után országot kellett válasszon, valahogy egyik Afrikai helyszínre sem volt békéje, s ezért úgy döntött, hogy Indiába fog menni, s amúgy nem bánta meg, viszont kihangsúlyozta, hogy ez nem feltétlenül kell minden esetben így legyen, hiszen személye és helyzete válogatja, de ettől függetlenül ő nagyon örült, hogy Isten ebbe az irányba vezette, s mostmár évek óta jár Indiába a nővérrel, s segít neki az ottani induló félben levő missziós munkában.

Ami a legérdekesebb volt az ő levelében az az, hogy elmondása szerint, ha most kellene döntenie, akkor biztosan nem fogna még egyszer neki az önkéntes szervezettel való munkának, mivel számára elég rossz volt ott, s hogy inkább badarságnak tartaná ezzel a tudással nekivágni annak, mintsem kihívásnak. Megerősítette a korábbi kételyeimet, amelyek arra vonatkoztak, hogy ez sajnos világi szervezet, s nem biztos, hogy meg lehet élni közöttük a keresztény hitet. Azt is mondta, hogy "az önkéntesek nagyon életrevaló, vagány, jószívű emberek. Barátokra lelhet az ember, különleges közös élmények kötnek össze benneteket, hiszen együtt éltek, esztek, főztök, dolgoztok, tanultok, játszotok, "együtt fedezitek fel a világot", együtt sírtok és nevettek, együtt csináltok mindent. Olyanná válik, mint egy nagy család DE éppen ezert nagyon sok buktatója van. Minden jószívűség ellenére, többnyire szabadgondolkodók, sokuk benne van valamilyen módon, szinten különböző new ages-es tanokban, és a modern elképzelés párkapcsolatokról, szerelemről nem egyeztethető össze a keresztényi felfogással. Sokszor kész szappanoperákkal értek fel a különböző esetek." Meg tudtam érteni, amit mondott, hiszen valahol belül én is így képzeltem el, azon kívül pedig mástól is hallottam már hasonlót.

Ezután mesélt még egy keveset arról, amit ők csinálnak Indiában. Elmondta, hogy még nagyon az elején járnak, épp hogy megalakulófélben vannak. Szükségük van elkötelezett tagokra, azon kívül egy házra, de szeretnének még kápolnát, lelkigyakorlatos házat és árvaházat is, azon kívül pedig foglalkoztatni szeretnék az özvegyeket, hogy így is segítsék őket, azon kívül pedig veteményes keretet is létre szeretnének ott hozni. Mindez évekbe telhet, de előnye az, hogy részt vehetnek mindennek a formálásában, alakításában. Kicsi gyermekekkel még nem foglalkoznak, bár nincs kizárva a lehetősége. Támogatnak 9 gyermeket (árvákat és félárvákat), de mivel még nincs meg az árvaház, ezért egyelőre a papok vigyáznak rájuk és gondoskodnak róla, hogy a pénz a megfelelő helyre kerüljön. Ezen kívül még azt mondta, hogy április és szeptember között nem ajánlatos ott maradni, mert nagyon nagy a hőség és kétséges, hogy mennyire bírnánk, így az év ebben a részében általában áll a dolog gyakorlati része, viszont ilyenkor nagyon jól elő lehet teremteni az anyagi részét itt Európában.

Végezetül azt mondta még, hogy ha úgy döntenék, hogy érdekelne ez, és elhívást érzek rá, akkor természetesen először jobban meg kellene ismerjen a nővér, azáltal, hogy részt veszek a közösség életében Angliában, s amennyiben szeretném, mindenképpen írjak vissza neki, hogy szóljanak a nővérnek rólam, s április végén, május elején, mikor jönnek majd Erdélybe, akkor elmehetek, hogy találkozzak velük személyesen is.

A kezdetekről

Már nagyon-nagyon rég óta érzek hívást különböző helyeken való szolgálat fele. Annyira régi ez a vágyam, hogy nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor is kezdődött el, de annyi bizonyos, hogy nagyon régen, viszont vagy nem vettem korábban egészen komolyan, vagy lehetetlennek tartottam a megvalósítást, és emiatt  egyszerűen a hátam mögé söpörtem. Pedig már korábban is több minden mutatott ebbe az irányba...

          
A kolozsvári Mécses közösségben, ahova évek óta járok, egyszer régen, még elsőéves koromban hozott egy lány egyik héten egy tesztet, ami arról szólt, hogy felismerjük, hogy milyen talentumokat kaptunk Istentől, és hogy ezáltal közelebb kerülhessünk ahhoz a szolgálathoz, amelyik igazán közel áll hozzánk. A teszt eléggé hosszú és bonyolult volt, az eredmény pedig nagyon meglepett. Azt mondták, az első három dolgot érdemes megjegyezni. Ha jól emlékszem, harmadiknak a zene és a dicsőítésben való szolgálat jött ki, de annak ellenére, hogy azóta is ebben szolgálok, nem vagyok biztos benne, hisz az első kettő sokkal jobban meglepett, s emiatt jobban meg is maradt az emlékezetemben, ugyanis a tanítás jött ki másodiknak (ehhez képest sose tartottam soha egyetlen tanítást sem, pedig eltelt már azóta legalább öt év), viszont ami még ennél is meglepőbb volt, az a misszió, ami az első helyre került, s erősen az emlékezetembe vésődött.

Utána nagyon sok minden történt, s ezzel a teszttel nem is foglalkoztam egyáltalán, viszont néha különböző események következtében időnként mégiscsak eszembe jutott, mikor néha gondolkoztam, hogy el kellene menni Afrikába vagy Indiába. Ez a kettő "régi szerelmem", nem is tudom, hogy melyik a régebbi, de mindkettő nagyon mélyen él bennem. Mindkét helyre nagyon régóta vágyok, s valahogy egyre inkább rájöttem, hogy nem feltétlenül úgy vágyok oda, ahogy az emberek többsége, hogy egyszerűen csak szétnézzek, kiránduljak egyet, készítsek pár fotót, s visszajöjjek utána a megszokott kényelembe, hanem sokkal inkább vágyok úgy odamenni, hogy az hosszabb távú legyen, s ne csak üdüljek, hanem csináljak is valamit, segítsek az ottaniaknak, amivel csak tudok. Igazából a legkülönfélébb helyeken találkoztam akár olyan emberekkel akiknek közük volt Afrikához vagy Indiához, akár egyszerűen csak a gondolattal, vagy pontosabban vággyal, hogy odamenjek. Németországtól Franciaországig és Angliától elkezdve bárhol, ahol megfordultam el egészen a különféle baráti beszélgetésekig bárhol elő tudott jönni a gondolat, de sokszor egyetlen kép, dallam vagy filmkocka is elég volt ahhoz, hogy az egészet előhozza.

      

A lényeg, hogy sokszor háttérbe szorítottam már, de valahogy mégis mindig bennem élt ez, s ha nem történt volna néhány váratlan esemény a múlt év végén, talán örökre megmaradt volna az egész egy beteljesítetlen vágyként, vagy sokkal inkább egy nagyon is őrültnek tűnő gondolatnak. 
                

A közelmúlt eseményei előtt tehát bennem volt valahogy az, hogy talán gyerekek fele szeretnék szolgálni a világ szegényebb pontjain, ahol szükség van valakire, aki segít (akár fizikai munkában is), de elsősorban foglalkozik velük, írni-olvasni tanítja őket, meg az egyéb alapvető dolgokra, és mindezen kívül lelki nevelésben is részesíti őket, stb. Ez úgy  benne volt a dologban, azon kívül valami egyre jobban kezdett húzni Afrika és India fele. Az utóbbi időben talán Afrika iránt éreztem erősebb vágyat, s úgy érzem, hogy ott tényleg szükség is lenne segítségre, de annál tovább nem nagyon foglalkoztam a dologgal, valahogy az volt bennem, hogy eléggé valószínűtlen és lehetetlen egy ötlet, hogy én odamenjek s ott csináljak bármit is. Azon kívül meg itt volt az egyetem, s jóformán minden más is, ami számomra fontos volt legelső helyen a közösséggel és a KEL-es társasággal. Ettől függetlenül persze elég hosszasan és kitartóan imádkoztam hivatásért, s több hónap után december elején (pontosabban 8-án, a Várom az Urat zenefesztivál napján) hirtelen szembejött velem egy lehetőség, amitől nagyon meglepődtem. 
        

Két srác tartott egy bemutatót egy önkéntes programról, az egyikük Indiában, a másikuk Afrikában töltött félévet ezzel a programmal, és én "merő véletlenségből" pont értesültem róla, és el is jutottam az előadásukra. Egy kétéves programról beszéltek, amelyiknek a keretén belül az elején van egy háromnegyed éves felkészítő Norvégiában, ami alatt alapvető dolgokat tanulnak, amik ott hasznosak lehetnek, ezen kívül pedig pontosan megterveznek minden utazási részletet, s kiválasztják, hogy Indiába vagy a négy dél-afrikai ország egyikébe szeretnének-e menni, ahol a programnak már vannak úgymond helyszínei, ahol egy ideje tevékenykednek. Amúgy különböző területeken lehetett volna elhelyezkedni (egészségügy, gazdálkodás és iskolában való foglalkozás a gyerekekkel). Engem ezekből az utolsó érdekelt volna, és mivel nagyon sok mindent megmozgatott bennem ez a lehetőség, ami már régóta ott volt mélyen, elkezdtem komolyabban gondolkodni rajta. Alaposan elolvastam a tájékoztatóikat mindenféle feltételekről, körülményekről, arról hogy pontosan mi lenne a dolgom, közben mi állna a rendelkezésemre, mik azok, amiket ők kínálnak ezen kívül, milyen anyagi vonzatai vannak a dolognak, meg gyakorlatilag mindent megérdeklődtem, amit lehetett. Ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem, hogy igen ez nekem való lenne. Nagyon tetszett az, hogy nemzetközi, és sok különböző fiatallal lehetne együtt dolgozni, és sok nyelvet, kultúrát lehetne megismerni közben. Ugyanakkor az is nagyon jó volt, hogy nem kellene ott nekem fizetni azért, hogy önkénteskedhessek és mások fele szolgálhassak, hisz minden szervezet, amiről korábban hallottam, akkora összegeket kért el folyamatosan, hogy jóformán lehetetlenség kifizetni, s nehéz úgy szolgálni, hogy közben inged-gatyád rámegy, itt meg annak ellenére, hogy vannak bizonyos munkák, amiket el kell végezni, meg be kell segíteni, mégiscsak élelme, szállása és ingyenes egészségügyi ellátása van az embernek, ami azért nem mindegy, azon kívül meg az, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a sportokra és ehhez a lehetőséget is biztosítják (lévén evezési és úszási lehetőség is van a közelben, és sok más egyéb), azon kívül meg az épületben könyvtár, internet és minden, ami kellhet, nagyon jó lehetőségnek tűnt a dolog. Az egyetlen szépséghibája viszont az az egésznek (merthát tökéletes mégse lehet), az az, hogy nem keresztény szervezet, s elég komoly fejtörést okozott, hogy vajon mit fogok én csinálni két évig közösség és templom nélkül, ha elmegyek (s esetleg tovább is, ha komolyabban ilyen irányba hívna az Úr), szóval ilyen téren nem voltam egészen biztos a dologban. Lehet, hogy ez sokakat nem zavarna, de amióta megtértem 2007-ben, és felismertem, hogy mi mindent tett Isten eddig az életemben, s azóta is folyamatosan tapasztalom a gondoskodását, eszem ágában sincs akár egyetlen napot is nélküle eltölteni, s ragaszkodok hozzá, hogy ha el is megyek a világ végére, ott is Istennel élhessem meg a napjaimat, s legalább a napi imaidőm legyen megengedett, ha más lelki program amúgy sincs. 
         

Írtam az egyik srácnak, akivel korábban is beszéltem, s akitől a honlapcímet meg a hasonló részleteket kaptam, s aki a bemutatót is tartotta, s rákérdeztem, hogy hogy áll ez a szervezett a kereszténységgel, mert  a honlapon semmi erre utaló információ nincs, s hogy ez nekem nagyon fontos, ahogy a napi ima is, s hogy nem megyek el, ha nem lesz lehetőségem naponta legalább egy órát imádkozni. Azt mondta, hogy a szervezet egyáltalán nem vallásos, a vezetők sem azok, de az önkénteseik között vannak hívők, viszont olyanok is vannak, akik ellenzik. Mindent egybevetve nem szorgalmazzák a vallást, de nem is tiltják, egyszerűen elfogadnak mindenkit úgy, ahogy van, s jól megférnek egymás mellett, a szabadidőmet pedig én osztom be, ahogy nekem tetszik, s nyugodtan beleférhet akár ez is. Nem ez a szó szerinti megfogalmazása, de kb. így hangzik röviden az, amit válaszolt. Beszélgettem néhány emberrel a közösségből, meg én is sokat gondolkodtam rajta. Biztos, hogy nehéz lenne úgy lenni ott, hogy akár az is megtörténhet, hogy én vagyok az egyetlen hívő, de ha Isten tényleg erre hív, akkor a napi imával talán meg tud tartani annyira, hogy hitben meg tudjak állni, s mégiscsak Őt sugározhassam, még ha nem is ez a szervezet célja, s talán épp azért akarna oda küldeni, hogy azoknak az embereknek is legyen egy lehetőségük, hogy hallhassanak róla, vagy nem tudom. Persze ez nem biztos, ezt nem tudhatom, nekem egyszerűen csak ez jutott eszembe, de ez még nem garantálja, hogy erre lehetőség is lesz így.

  

A lényeg, hogy ezen tények ismeretében elkezdtem mérlegelni a dolgokat. Kerekes Zsuzsival is beszéltem, aki korábban lelki vezetőm volt, s mondta, hogy ha már régebb imázok érte, akkor akár kitűzhetnék egy időpontot a döntésre, s addig akkor folyamatosan imázhatok, s figyelhetek arra, mit kapok imában, azon kívül meg Sziszi (a jelenlegi lelki vezetőm) mondta, hogy vegyem sorra a megkülönböztetési módszereket, s az alapján döntsek majd. Március első hete lett a kitűzött dátum, de ez még december végén volt, s akkor lassan nekifogtam a megkülönböztetés kurzuson tanult öt módszer segítségével vizsgálni a dolgot, hogy nekem akkor menni kell-e vagy inkább maradni. Az első módszer nem mutatott semmit, ez mondjuk a kurzuson se nagyon jött be nekem. Az utolsó három alapján egyértelműen mennem kell, a második pedig egy meglehetősen bonyolult táblázatos módszer. Sok időbe telt, míg minden érvemet összeszedtem, s beírtam a megfelelő helyre, aztán jött a pontozás. A biztonság kedvéért ezt Fülöp Magdival csináltam, nehogy más eredmény jöjjön ki azért, mert én talán túl szubjektíven látom a dolgokat. Nos, összeadogattuk a mindenféle pontokat, s az jött ki, hogy Isten akarata szerint inkább igen, mint nem, de nem egy igazán egyértelmű igen, amihez aztán kétség sem fér. Úgy gondoltam, hogy végül ez alapján fogok majd dönteni, s hogy a kitűzött határidős héten kérek még rá megerősítést, s csak vasárnap hozom meg a végleges döntést, viszont miután ezt láttam, mindenképpen fontosnak tartottam Sziszivel is beszélni még egyszer, ugyanis lelki vezetőm lévén joga van elsőnek tudni, hogy mire is jutottam a megkülönböztetéssel, s mi jött ki a módszerekből. 
         

Elég hosszasan beszéltünk, mivel mint kiderült teljesen elfelejtette ezt az egészet, hogy én min gondolkodok, s miután elmondtam az eredményeket, bevágta hirtelen a kérdést, hogy de mért nem akarom én ezt keresztény változatban csinálni. Mondtam, hogy akartam, s hogy a második-harmadik héten még decemberben nekem is feljött ez, de csak arról tudok, amivel Kerekes (azóta Ferenczi) Zsuzsiék voltak Indiában (YWAM), ők meg kétezer eurót fizettek csak egy fél évre, azt meg én nincs ahonnan előszedjem, s az sincs, aki engem itthonról támogasson anyagilag, úgyhogy nem is nagyon gondolkoztam rajta tovább, s maradt ez a lehetőség a kétéves programmal. S mondja, hogy dehát van más lehetőség is, mert van egy váradi leányzó egy valamilyen Edith, s hogy ő is már mióta Indiában szolgál, s hogy nagyon szereti, s hogy nemcsak katolikus, de karizmatikus közösség is, amivel kint van, s így akkor meg lenne oldva a közösségnek és a misének a kérdése, s csinálhatnám ugyanazt, amit szeretnék, csak éppen Indiában és nem Afrikában, s közben az evangelizációs lehetőség is teljesen biztosítva lenne.

       

Megbeszéltük, hogy megpróbálom elérni ezt az Edith nevű lányt, s írtam Krisztának, akivel korábban egy közösségbe jártunk, de most ott van Angliában, ahol Edith is, és megkértem, hogy továbbítsa a levelemet az illetékesnek, s hogy írjanak részleteket, ha lehetséges.Szerettem volna minél több részletet és információt megtudni erről a lehetőségről, persze ha van egyáltalán ilyen lehetőség, úgy értem, amennyiben nyitott, akár számomra is. Igazából még nem tudtam semmi pontosat mondani, mert egészen azelőtt való nap délig az volt bennem, hogy minden valószínűség szerint szeptember elején indulok Norvégiába felkészítőre a hegyek közé, onnan meg majd kilenc hónap múlva Afrika déli részére a semmi közepébe, ahol jóformán még ajtaja sincs a háznak (ha van egyáltalán ház?), s ott fogok gyerekekkel foglalkozni, s közben minél több ember fele szolgálni, s lehetőleg Isten szeretetét közvetíteni feléjük. Szóval elképzelhető, hogy elég nagyot fordult velem a világ, amikor ezt február utolsó hétfőjén Sziszi csak úgy bevágta. Kicsit úgy is érzem magam, mintha egyfajta átverés lett volna (hogy melyik változat, azt még nem tudtam pontosan), de az volt a furcsa, hogy eddig igenis tényleg éreztem, hogy mennem kell, hogy valahogy mást kell csináljak, mint az itteni egyszerű, hagyományos életet munkahellyel, hetente egyszer közösséggel, meg évente egy vagy max. két Fülöp kurzus szervezésével, s tényleg az volt bennem, hogy na igen, úgy érzem, megtaláltam, hogy mire hív Isten, s az imáim után, mikor ezért imáztam, mindig ilyen igék voltak aznap, hogy elhívlak téged, hogy menj, és ..., vagy hogy hagyd hátra a családot, meg házat, meg mindent, s hogy kövess engem, s hogy százannyit adok helyette, meg hogy világítani mások számára, meg mind olyasmi, amiből nekem egyértelműen az jött le, hogy mennem kell, s azon kívül meg párosult az Afrika (meg a nomád körülmények) iránti érthetetlen vágyammal, s tényleg biztos voltam benne, hogy mennem kell, s békém volt rá, sokkal inkább volt békém a menésre, mint a maradásra, még annak ellenére is, hogy nagyon ragaszkodok mindahhoz, ami itt van, elsősorban közösség, meg a szobám a könyveimmel, meg a család meg minden, de tényleg úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy mindezt itt hagyjam. S az a legdurvább, hogy épp utolsó nap mondta ezt Sziszi, mikor már-már végleg eldöntöttem volna, hogy megyek, s annál is inkább furcsa ez, mert egyszer tényleg beszéltünk már erről legalább másfél órát, s akkor egy szóval sem említette ezt a lehetőséget, pedig nem hiszem, hogy most hallott volna róla. S tény, hogy én is gondoltam már rá, hogy keresztényekkel szeretnék inkább menni, meg kerestem is, de csak a Zsuzsiékéról tudtam, s az is biztos, hogy tényleg az az egyetlen olyan érv amellett, hogy ne menjek oda, ami egyáltalán pontot kapott, hogy ott nem lesz közösség és templom, s ez akár válasz és megoldás is lehet erre a problémára, meg tényleg vonz India is (bár Afrika egy icipicit jobban, de tényleg szeretem Indiát is), de akkor is furcsa nekem, hogy mért kellett pont most az utolsó pillanatban megtudjam. Ha Isten nem akarta volna, hogy elmenjek, mért nem szólt hamarabb, vagy nem tudom, a lényeg, hogy egy kicsit össze voltam zavarodva (igazából nem is csak kicsit), s nagyon vártam a segítséget, így hát elküldtem a levelet, s reméltem, hogy előbb-utóbb választ kapok a kérdéseimre.