Búcsúzások

Ez a búcsúzások hete minden szempontból. Búcsúzok lassan az egyes személyektől, búcsúzok az egyes helyzetektől, és búcsúzok a számomra legdrágább csoportoktól. Hétfőn búcsúztam a dicsőítő csoporttól, szerda este búcsúztam a Mécsestől, és vasárnap fogok búcsúzni a KEL-től, közben pedig folyamatosan búcsúzok az egyes emberektől.

Annak ellenére, hogy szörnyen le vagyok maradva a disszertációírással, úgy döntöttem, hogy elmegyek hétfőn teamre, mert ez az utolsó lehetőségem, hogy részt vegyek rajta, és nem szeretném kihagyni. Ettől is el kell búcsúzzak, hiába fájdalmas és nehéz. Érdekes volt, hogy végig az elmúlt évi élményeinkről beszéltünk, arról, hogy mit kaptunk idén, mit viszünk magunkkal, s ez a visszatekintés nagyon jól esett. Akkor jöttem rá, hogy most az utolsó évben majdnem annyi mindent történt, aminek egy része a szolgálathoz is köthető, mint korábban együttvéve. Persze mindig folyamatosan haladtam előre, de idén tényleg nagyon sok új élmény is ért. Egy évvel ezelőtt a szessziós dicsőítések utolsó előtti napján nagyon furcsán és természetellenes módon pofára esett a gitárom, és teljes hosszúságában széthasadt a felső része a doboznak, így hangszer nélkül maradtam, s kilátásom sem volt arra, hogy újat vehessek. (Tény, hogy a fiúk nem nagyon szerették a néha már Jack Sparrow-nak is csúfolt kicsi kampós gitáromat, amelyikből ugyan kijött a hang, de elég gyakran elcsúszott minden irányba, úgyhogy épp csak játszani nem lehetett rajta normálisan, ha az ember állt, de én attól még nagyon szerettem, s az volt az első gitárom, így elég nagy hiányérzetem lett a balesete után.) Nyáron viszont, mikor visszajöttem Kolozsvárra a megkülönböztetés kurzus után, nagyon dicsőíthetnékem volt, s a gitár nem lévén használható állapotban a zongorára szorultam, ami ugyan már egy ideje ott állt a szobában, de eddig csak kottából játszottam, s azt is csak gyengén, de a fiúk nyár előtt egy utolsó megbeszélésen kihagyták nekem házi feladatnak, hogy tanuljam meg az akkordfogást is, mert nem nehéz, és akkor akár dicsőítődalokat is játszhatnék rajta. Amikor mondták, ez eléggé lehetetlennek tűnt, de nyáron, mikor ez volt a legkézenfekvőbb hangszer, akkor hamar kerestem a neten egy akkordtáblázatot hozzá, meg egy dokumentumot, ami számomra is érthetően elmagyarázta, hogy mit hogy kell fogni, s mi a lényeg, így nekiálltam szórakozni ezzel, és addig próbálgattam a különböző akkordokat, míg egy hét alatt a jobb és a bal kezemmel is le tudtam fogni őket (persze csak külön-külön), s egy második hét alatt addig gyakoroltam, míg egyre folyékonyabb lett a váltás, s így már fel lehetett ismerni a dalt a hangzása alapján. Hatalmas sikerélményt adott, és olyan lelkes lettem, hogy egyre többet és többet játszottam. Egy idő után mondjuk megkérdeztem még Pétert, hogy a másik kezemmel mit kéne csináljak, amelyikkel éppen nem fogom az akkordot, s mikor elmagyarázta, hogy a bal kezem hogy kéne fogja a basszust, s ezt elkezdtem kipróbálni, szörnyen lelassult a játékom, de egy idő után megszokták egymást és a billentyűket a kezeim, és ismét felgyorsultam. Mindez nyáron, ősz elején történt, s miután elkezdődött az év egyre több bátorítást kaptam a fiúktól, és mivel volt lehetőségem köztük azt is kipróbálni, hogy más hangszerekkel hogy tudom ezt összehangolni, egyre többet kezdtem dicsőítésben is használni ezt az újonnan megszerzett tudást. Hatalmas élmény volt, s így első félévben majdnem annyit ültem zongoránál, mint amennyit zörgőt tartottam a kezemben, ami eléggé nagy szó, de ha ez még nem lett volna elég új élményből, a második félévben arra is lehetőségem volt, hogy a gitártudásomat is továbbfejlesszem, és kilépjek végre abból a veremből, amelyben megakadtam még úgy kb. kilencedikben gitározás terén. Péter volt ebben a segítségemre, s csodálatos ajándéknak tartom ezt a félévet is, mert ezáltal nem csak pengetni tanultam meg jobban (olyan már-már virtuóz szerű dolgokat is, amiről eddig álmodni sem mertem), de közben rengeteget beszélgettünk más dolgokról is, és ezáltal a barátságunk is nagyon sokat mélyült, legalább is szerintem. S hogy még egy ennél extrémebb dolgot is említsek a gitárórák során elég sokat beszélgettünk a basszusról, és ennek keretén belül megtanította ezeket is játszani, amihez egy különleges élmény is járult, ugyanis az egyik szerda este megkoronázásaként mikor csak úgy zenélgettünk lehetőségem adódott magán a basszusgitáron (a Mécses Boris nevű basszusgitárján) is játszani, s kipróbálni rajta mindazt, amit addig csak a saját gitárom felső húrjain gyakoroltam. Egészen nagyszerű volt, s ami a legjobban meglepett engem, hogy még jól is szólt, mármint nem a hangszer képességeiben kételkedtem, hanem sokkal inkább a magaméban, de ahhoz képest, hogy először járt a kezemben, szerintem tényleg nagyon jól ment, s mindenképpen hatalmas élmény marad. Végezetül pedig még egy másik szintén nagyon érdekes, és számomra egyáltalán nem várt fordulat, hogy egészen jól összebarátkoztam a második félévben a keverővel és a hangtechnikával (mármint nem azzal, hogy én legyek kihangosítva, hanem sokkal inkább azzal, hogy segítsek a dolgok összeszerelésénél), s bár ez a lányokat annyira nem szokta se érdekelni, se lelkesíteni, én mégis nagyon örültem annak, hogy ebbe is beleláthattam egy kicsit, hiszen ezt sem feltételeztem volna magamról soha, mégis megtörtént, és még tetszik is.

Amikor hétfő este rákérdeztek, hogy nekem milyen volt az évem, hogy éltem meg a szolgálatot, és mit viszek magammal, akkor igazából ezek futottak végig az agyamon, s az a pár többnyire érthetetlen mondat, amit nagy nehezen kinyögtem egyáltalán nem írta le mindazt, amit ez jelentett nekem, de a szolgálat mindig, s különösen ebben az évben, mikor ennyi vagány, elképesztő dolog történt, számomra igazi kaland volt, és fel sem merül a kérdés, hogy teher lenne, vagy nem csinálnám ugyanezt ugyanígy tovább még legalább hat évig, de ennek most itt sajnos vége, és nekem búcsúzni kellett. Elmondtam nekik is, hogy minden valószínűség szerint ez volt az utolsó teamem, és azt is, hogy merrefele visz az utam (legalább is az alapján, ami eddig látszik belőle). Igazából ennél a pontnál derült ki, hogy tudtak arról, hogy végzek, s készültek a búcsúztatásra, így még az ároni áldást is elénekelték (csak) nekem, és úgy jöttem el a KEL-től akkor este, hogy igen a dicsőítő csoportnak már nem vagyok hivatalosan a tagja, s bár még együtt leszünk egy pár hétig, s addig is fogok szolgálni, ennek már nem vagyok a része. 

Kedden reggel kaptam a további szolgálatomra vonatkozóan még egy nagyon érdekes próféciát, ami igazából egy kép leírása volt, amin egy levél látszik, amit ide-oda sodor a szél, különböző helyekre. Minden valószínűség szerint arra utal, hogy Isten valóban különböző helyekre akar elhívni, és nem tudom még, hogy ezek mik, vagy hogy ott mit kell majd tegyek, de biztosan megmondja majd a megfelelő időben, addig meg követem azt a hívást, ami által eddig vezetett. 

 Ha szerda, akkor Mécses, és ha év vége, akkor végzősbúcsúztató Mécses. Ez volt ma este. Minden évben van, és számtalanszor hallgattam már másokat búcsúzni, ahogy én is ültem már egyszer odakint a többiek előtt a székben, de az más volt, akkor tudtam, hogy maradok, de most úgy éreztem, hogy a lényem legmélyéig érintve vagyok ezáltal a búcsúzás által, s mintha az egyik legnagyobb darabot tépném ki vele a szívemből. Most fordult elő velem életemben először, hogy sétáltam Mécsesre menet, pedig az évek során több százszor is mentem már szerda este oda, s még egyszer se tudtam nyugodtan odaérni. Ez is olyan különleges volt, egész előtt öt perccel odaértem, s mikor mondtam Péternek, hogy most először sétáltam idefele, nagyot röhögött, hogy hát ez rám tényleg nem jellemző, s nekem már ebben a pillanatban megjelent az első könnycsepp a szememben. Tudtam, hogy búcsúzni kell, ahogy azt is, hogy ez nagyon nehéz lesz, s nagyon szerettem volna erős lenni, de már kezdés előtt öt perccel folytak a könnyeim. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz, egyszer már búcsúztam tőlük, de akkor tudtam, hogy csak egy év, és bár sok minden változott utána, újra ugyanazt az otthonos környezetet kaptam vissza, de most minden más volt, most tudtam, hogy élesben megy a dolog, hogy ez valóban komoly, s talán örök életre szól. Hosszú perceken keresztül próbáltam összeszedni magam kint a lépcsőházban, de nem ment igazán, minden egyes pillanatban, mikor úgy éreztem, hogy na mostmár rendben lesz, fél másodpercre rá újra folyni kezdtek a könnyeim. Mikor kezdődött az alkalom, előrementem, mert úgy volt, hogy én is szolgálok. Tényleg szerettem volna, de úgy kb. fél percig bírtam ott állni, utána félreálltam és leültem, s akkor már patakokban folytak az arcomról a sós cseppek. A dicsőítés után az ilyen alkalmakkor szokásos módon kiültettek minket szembe a többiekkel, s sorra elmondtuk, hogy mit jelentett nekünk a Mécses. Utolsó előtti voltam, de amíg a többiek beszéltek sem volt könnyű, mert egyfolytában eszembe jutott, hogy milyen fontosak a számomra, s mennyire szeretem őket, s hogy most el fogunk válni. Mikor rám került a sor, igyekeztem értelmesen és érthetően beszélni, bár elég nehéz volt, mert egyfolytában a sírás kerülgetett, de végül csak sikerült elmondani. Nem tudtam mindent úgy elmesélni, ahogy szerettem volna, de a pár legfontosabb szempontot meg tudtam fogalmazni. Elmondtam, hogy 2007 óta vagyok ott, hogy hat közösségvezető munkáját volt szerencsém tapasztalni, ami azért annyira fontos, mert elsőéves koromtól szolgálok, s valahogy mindig ezen keresztül (vagyis a dicsőítőcsoporton keresztül) láttam a Mécsest, és mindig az volt az érzésem, mikor elment valaki (számomra) különösen fontos személy, hogy vége lesz az egésznek, de sosem lett, (és szerintem nem is lesz, mert Isten különleges módon vezeti és megáldja Mécsest). Elmondtam azt is, hogy számomra olyan volt egy kicsit a közösség, mint egy lift, ami nagyon mélyről, az alaksorból emelt fel, s hogy igazából ez jelentette számomra a keresztény életet, mert azután tértem meg, hogy idekerültem, s hogy ezelőtt egyáltalán nem ismertem Istent. Igazából ami a lelki életemben fontos és jelentős volt, az mind ide kapcsolódik, a Mécseshez, a KEL-hez vagy valamihez, amit általuk ismertem meg. Ezt nem mondtam nekik, de talán azért is szeretem épp ennyire őket, mert ők nekem nem egy közösség voltak, hanem A Közösség, az első, és mindezidáig az egyetlen (nyáron eljártam ugyan az Illés a Kármelenbe, más szóval a "felnőttközi"-be, de annak sosem voltam tagja). A Mécses volt mindig az igazi. Ők voltak számomra a legfontosabbak (az emberek közül). Igazából a KEL volt az otthonom, és a Mécses a családom. Tényleg így volt, s nem csak azért, mert az ember egyetemista, s eleve keresi a helyét a világban, de én itt tényleg szerető otthonra leltem igazi szerető testvérekkel. Eleve nehéz természetem van, de ők elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és ezáltal magabiztosabb lettem, és ki mertem próbálni olyasmit is, amit másképp sosem tettem volna. Nagyon sokat növekedtem minden téren, fel sem lehetne sorolni mindent, és csodálatos volt megtapasztalni, hogy én is továbbadhatok valamit, és arra bátorítottam őket is, hogy merjék felajánlani azt a kicsit, amijük van, mert az Isten megáldja, s képes valami hatalmasat kihozni belőle. Végezetül pedig elmondtam még, hogy az eddigi fejlemények alapján merre visz az utam, s hogy elég nagy valószínűséggel nem fogok ősszel visszajönni, bár biztosat még nem tudok. Útravalóként kaptam egy mécsest, amin rajta van a Mécses logója, és amit biztosan el fogok majd vinni magammal, azon kívül pedig egy könyvjelzőt (szintén Mécses logóval), amin a következő ige olvasható: "Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!" (Róma 11,33) Ennek azért is örültem nagyon, mert épp a napokban érintett meg ez az ige, és érzem, hogy nagyon igaz rám vonatkozóan is, mármint azt mondja nekem hogy meg fogom majd látni, hogy valóban milyen hatalmas Isten, és az Ő kifürkészhetetlen és felfoghatatlan útjai nagyon csodálatos dolgok fele fognak vezetni. Az esthez hozzátartozott még a "Mielőtt a világ meglett" kezdetű dal, amit nekünk énekeltek, vagyis igazából engem kétféle áldással is utamra bocsátottak, így biztosan valóban áldás fogja majd kísérni, végezetül pedig volt még egy kis eszem-iszom és szabad beszélgetés, ahol külön személyektől is búcsúzhattam. Nem hiszem hogy volt a Mécsesben számomra fájdalmasabb este, de ettől függetlenül nagyon fontos volt, és szükség volt rá. Még mindig nem tudtam lezárni teljesen ezt a fejezetet, de már érzem, hogy tényleg kifele lépek, és tudom, hogy valóban elérkezett az ideje a távozásnak, még ha ez elmondhatatlanul fájdalmas is. A KEL előtt Péter még egyszer megölelgetett, és ismét a lelkemre kötötte, hogy hozzak majd neki Indiából egy kis elefántot háziállatnak, majd elváltunk. Persze tudja, hogy nem biztos, hogy eljutok odáig, ahogy az sem valószínű, hogy élő elefántot hozok majd haza szuvenírnek, bár meg kell hagyni, jó az ízlése, hisz ha pusztán turisztikai szempontból kellene nézzem ezt a lehetőséget, biztosan igazi elefántot simogatni szeretnék ott a legjobban, de a viccet félretéve nagyon hálás voltam neki is, aki vigasztalni és bátorítani próbált, és az elmúlt három évben folyamatosan mellettem állt, ahogy mindenki másnak is, aki tagja volt a közösségnek az elmúlt hat év alatt, mert nélkülük biztosan nem lennék az, aki vagyok, hisz Isten a legtöbbször az ő segítségük és támogatásuk által szeretgetett, vezetett és tanított. Bármi lesz is, sosem felejtlek el titeket!

Továbbadás

Érdekes, ahogy az idő múlásával változnak a dolgok bennem. A korábbi bizonytalanság és aggodalom, meg a nehézségek, amikről legutoljára írtam, továbbra is ott vannak bennem, de elég sokat változott az alaphangulatom az elmúlt héthez képest, ami nagy mértékben a vasárnap esti dicsőítésnek köszönhető.

Amikor Németországból visszajöttem 2010-ben, akkor decemberben részt vettünk a közösségből többen is egy dicsőítésről szóló kurzuson, ami itt volt Kolozsvár határában. Ez az Ászáf kurzus elmondhatatlanul sokat adott nekem személy szerint, viszont ha úgy vesszük, akkor a közösség számára is sok gyümölcse volt, s ez nem csak abban merült ki, hogy azok, akik többnyire a dicsőítésben szolgálnak, azok nagyon lelkesek lettek, hanem az is ehhez a harmadik adventi vasárnaphoz köthető, hogy amikor a kurzus véget ért, aznap a srácok kihirdették, hogy este a mise után dicsőítés lesz a felső teremben. Tény, hogy akkor mindannyiunkban hatalmas tűz és lelkesedés volt, de minden bizonnyal nemcsak egy apró lendületről volt szó, hisz azóta (vagyis már harmadik éve) rendszeresen vannak vasárnap este dicsőítések (ha nem is minden héten, de igyekszünk minél gyakrabban ott lenni). Az utóbbi két-három hétben sajnos elmaradt, amit nagyon sajnálok, és igyekszem bátorítani és buzdítani az embereket, amennyire tőlem telik, és nagyon sokat imádkoztam is érte, hogy legyen újra vágy a szívükben eziránt, hisz nagy kár lenne veszni hagyni, mivel rengeteg áldást tapasztaltunk már ott, és valóban nagyon építő is, ugyanakkor egyszer már felmerült, hogy vajon tényleg szükség van-e rá, s akkor imában egyértelmű megerősítést kaptunk arra, hogy ez valóban Isten akarata, s nekem személy szerint is nagyon a szívemen van, így hihetetlenül megörültem neki, mikor Noémi mondta, hogy ő úgy érzi, hogy feltétlenül maradnia kell, s nagyon szeretné, ha lenne aznap, így mise után felmentünk hárman a felső terembe. Nem volt nagy bulis dicsőítés, sem hatalmas tömeg, de nagyon szép és mély alkalom volt. Ott elmondtak nekem egy próféciában kapott képet, amely egy hajgumit ábrázolt, s egy nagyon kócos hajat, amely az összevisszaságot, káoszt jelenti (vagyis azt, ami az én fejemben van), s valójában Isten a hajgumi, aki elrendezgeti és összefogja az egészet. Egyértelmű volt, hogy nekem szól, ahogy az is, hogy mit jelent, de aznap este még nem tudtam úgy igazán átérezni. Másnap ima alatt értettem meg teljesen, hogy ez valójában egy ígéret Istentől, hogy Ő valóban helyre fog tenni minden szálat, s mindent úgy el fog rendezni, ahogy az a legjobb, és valóban összetartja, összefogja majd az egészet, s ez akkor hirtelen engem annyira megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, s hogy Ő tudja, hogy merre akar vinni ezen a nagy összevisszaságon és káoszon keresztül, s tisztában van vele, hogy mit akar kihozni ebből, s hogy az egy jól összefogott, szép valami lesz, s hogy én nyugodtan Rábízhatom az egészet, és nem kell nyugtalankodjak, mert valami igazán jó dolog fog kisülni ebből a végén. Annyira vidám és lelkes lettem ettől, hogy azóta tényleg az van bennem, hogy akkor menjünk, nem számít, hogy nem látok előre öt métert, s az sem, hogy fogalmam sincs, hogy merre megyek, elég ha Ő tudja, s majd kellő időben szólni fog, hogy mit hogy szeretne, addig meg kövessem az utat, amelyiken elindított. Nem tudom elmondani, hogy mekkora megkönnyebbülést jelentett nekem ez, mintha ez a mondat oldotta volna meg minden problémámat, s tény, hogy érzelmileg nem biztos, hogy jól fogom viselni az elválást, de legalább mostmár azt tudom, hogy jófele megyek, s hogy valami klassz dolog fog kijönni az egészből. 

Ez az ígéret új löketet és lendületet adott a hétköznapjaimnak, és bár tény, hogy egyelőre csak az egy hónap biztos, mármint az, hogy egy hónapot fogok ott tölteni, egyre jobban kezdek tartani attól, hogy ha elmegyek, akkor nem valószínű, hogy visszajövök. Néhány személy, akit beavattam a dologba, ennek nagyon örül, s mosolyogva mondják, hogy de az nagyon is jó lesz, mert az azt fogja jelenteni, hogy jó helyen vagyok, s szeretem majd, amit csinálok, de én azért még nem tartok itt. Ettől függetlenül már eléggé régóta gondolkodom azon, hogy mit és kinek adjak tovább. Nem biztos, hogy ott maradok, de mivel megvan a lehetősége, nem szeretném a véletlenre bízni a dolgokat, és el szeretném rendezni mindazt, ami hozzám tartozik. Nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát, amit annak idején elkövetett a cserkészcsapat-parancsnokunk, s aztán kicsivel később én is elkövettem az iskola újságnál, hogy nem adtam át megfelelően a feladatokat, és nem gondoskodtam időben utódról. Sajnos mindkét eset elég rosszul végződött. A cserkészcsapatnál utána húztuk még egy pár évig, de nagyon érződött, hogy hiányzik az utánpótlás, és pár évre rá teljesen megszűnt, pedig ez nem lett volna szükségszerű, ha időben kerül, aki átvegye, amikor ők visszavonultak, az újságnál pedig főszerkesztő, korrektor és részben tördelő is voltam, s a három területből csak az egyikre volt ember, aki átvegye, a másik kettőre az én hibámból nem kerestem időben meg a megfelelő személyt, aki továbbvihetné, s a főszerkesztést ugyan rábíztam egy lányra, de jóformán semmit sem adtam át neki abból, amit az évek során tanultam és tapasztaltam, s így semmi segítséget sem kapott ahhoz, hogy mit és hogy csináljon, ha elmegyek. Ezt azóta is nagyon sajnálom, mert emiatt utána több évig akadozott és késett a lap, pedig ha időben meggondolom, ez simán elkerülhető lett volna.

Ezek a tapasztalatok indítottak arra, hogy időben elkezdjek gondolkodni azon, hogy azokat a szolgálatokat, amiket itt elláttam, azokat kinek adhatnám tovább. Igazából több, mint egy féléve foglalkoztat a kérdés, mert bár akkor még nem volt épp ennyire egyértelmű, hogy elmegyek, de azt tudtam, hogy a Mécsesben akkor sem maradhatok örökké, s jónak láttam, ha időben szétnézek, de így, hogy egyre biztosabb a nyári elmenés, s ezzel egyre inkább nő az esélye annak is, hogy akár vissza se jövök, nagyon sürgetővé vált, hogy mindenhova, ahol tevékenykedtem, keressek magamnak utódot, hogy arra az esetre, ha nem lennék itt ősztől, tudják, mi a teendő. A legstabilabb szolgálatom a Mécsesben volt, s egyértelműen azt végeztem a legtöbbet és a legnagyobb szeretettel. Elsőéves koromban az év második hetétől már jártam a közösségbe, de akkor ez még mind nagyon új volt, s idő kellett elteljen, míg hozzászoktam, s legalább egy kicsit feloldódtam a többiek között. Ez nagyjából egy olyan félévig tartott, s akkor történt, hogy egy alkalommal odajött hozzám Bernád Kinga (azóta már férjhez ment és kisbabája van), aki zörgőzött annak idején a dicsőítésben, és talán láthatta rajtam az érdeklődést, vagy nem tudom, de az a lényeg, hogy (mintha valamelyik alkalom után, bár erre nem emlékszek tisztán) a kezembe adta a két zörgőjét, hogy játszodjak rajta. Próbálkoztam ütni velük a ritmust, de eléggé bátortalan voltam, s mondtam neki utána, hogy ez nekem nem megy valami jól, meg hogy még sosem csináltam semmi hasonlót. Nem emlékszem már, hogy aznap, vagy utána való héten, de az megmaradt, hogy egyszer csak nekem adta a két zörgőt, amin játszott, hogy nyugodtan vigyem haza, s gyakoroljak rajtuk. Ez nagyon meglepett, s akkora ajándéknak éreztem, hogy el sem akartam fogadni, hogy ezt nem teheti, hogy nekem adja a saját zörgőit. Aztán megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mert ez kézzel készített, s van még neki legalább két ilyen otthon, meg hát ha lenne is bármi baja, könnyen lehet másikat csinálni. Így megnyugodtam, s elfogadtam. Otthon aztán nagyon sokat gyakoroltam rajta, s mivel ezzel együtt a dicsőítő csoportba is meghívtak, úgy alakult, hogy a második félév elején már kértek, hogy szolgáljak szerdánként. Az elején nem akartam sehogyse menni, majd mikor már nagyon győzködtek, oldalt álltam meg, ahol egyáltalán nem látszok, mert annyira féltem, hogy szembe kell állni hetven emberrel, annak idején ugyanis a dicsőítőcsoport teljesen szembe állt a közösséggel, s így mindenki jól látta őket, én meg direkt a legszélére álltam, s általában oldalt, hogy a lehető legkevesebb ember láthasson, mert rosszul éreztem magam, ha néztek. Idővel persze sokkal magabiztosabb lettem, és pár hónapra rá már az is előfordult, hogy velük egy vonalba álltam, ha szükség volt valakire, aki forgassa a könyvet a gitárosnak, márpedig arra egyre többször volt szükség, így végül azt a szolgálatot is megörököltem, és én lettem a Mécses állandó zörgőse és könyvforgatója. A kották keresgélését és a könyvforgatást eleve nem szerette senki végezni, nekem meg pont belefért még, mert egy kezemmel simán tudtam játszani, a másikkal meg közben ki tudtam keresni a következő dalt, a zörgőt meg egyáltalán nem hiányolta Kinga, mert úgy tűnt, hogy gitározni jobban szeret, és amúgy sem akart mindig szolgálni, én meg egyre lelkesebben csináltam, s teszem azt mind a mai napig. Persze azóta nagyon sok minden változott. Kingának a sárga (műanyagtojásból barkácsolt és rizzsel illetve tarhonyával megtöltött) zörgői eleve halkak voltak, de amíg az első másfél évben egyszerű gitáron játszottak mellettem a többiek, s azon kívül más hangszerként csak néha egyetlen fuvolás vagy nagyon ritkán egy hegedűs állt, addig az bőven elégséges is volt, de miután másodéveskoromban a fiúk hatalmas örömére Cotisoék erősítőt, keverőt, mikrofont és minden ehhez hasonló technikai felszerelést adományoztak a tizedükből a közösségnek, ahova addig ők is jártak, elég sok minden megváltozott. A szerda esti dicsőítések azután szinte mindig hangosítással zajlottak, s az erősen felhúzott gitárok és mikrofonok mellett egyáltalán semmi sem hallatszott a zörgőből, bár akkor már Németországba készültem, és nem tettem ezt különösebben szóvá a többieknek, hogy valójában a forgatást leszámítva fölöslegesen állok ott elől. Miután rá egy évre visszaérkeztem, ismét változott a felállás, s ez nem csak az emberekre vonatkozott, hanem a hangszerekre is, mert nyáron Londonban a zenemúzeumnál vettem egy olyan zörgőt, aminek a sárgáknál erősebb hangja van, s visszaérkezésem után egyből azzal kezdtem a szolgálatot a teljesen új emberek között, s tél elején egy barát tanácsára csörgőt is vettem, amin szintén megtanultam játszani, hogy ha nagyon bulis dicsőítés van, akkor még inkább lehessen vele vinni az embereket és pörgetni az egészet. Igazából mindent egybevetve ötödik éve szolgálok a dicsőítésben, s végig nagyon szerettem, de ennek ellenére a szolgálataim közül még mindig ennek a továbbadása okozza a legkevesebb bonyodalmat, ugyanis az elmúlt félévben már alig forgattam én a könyvet, mindig volt ott más is, aki megtehette, így ezt fokozatosan hagytam is, hogy átvegyék, a ritmushangszerekkel kapcsolatban pedig. a fiúk egy része eleve nem szereti a csörgőt, úgyhogy azt garantáltan nem fogják hiányolni, a zörgőt pedig bár egyáltalán nem igénylik, ha megszokásból szükség is lenne rá, legalább három lány van, aki simán játszik rajta, úgyhogy emiatt sem aggódok. A dicsőítőcsoportban is többen egész ügyesen játszanak rajta, legjobban szerintem Anita, úgyhogy neki biztosan nem lesz megterhelő, ha néha megkérik rá szükség esetén, de a csoporton kívülről is több lány odajött szerda esténként, mikor csak úgy zenélgettünk, s próbálgatták őket, s látom, hogy közülük is könnyen kikerül, aki átvegye, mert többen is érdeklődnek iránta. Legutoljára vasárnap figyeltem fel Melindára, hogy elvett egy zenecsoportos zörgőt az asztalról, s megkérdezte, hogy játszhat-e, mert szeretné megtanulni, s láttam rajta, hogy tényleg szeretné, s akkor azon kívül hogy természetesen megengedtem, hogy játsszon, egyből eszembe is jutott Kinga két zörgője, s eldöntöttem, hogy abból az egyiket nekiadom. Tény, hogy Kinga nekem adta őket, s mondta, hogy hazavihetem, s csinálhatok vele, amit akarok, de én valahogy mégis úgy érzem, hogy nemcsak hozzám vannak nőve ezek a zörgők, de a közösséghez is, és feladatom továbbadni őket, még akkor is, ha nem ezeken fognak majd játszani szerdánként. Ha csak annyi lesz az értelme, hogy akinek odaadom, az megtanul játszani rajta, az már önmagában nagyobb nyereség, mintha én a polcomon őrizném emlékként. Ez a felismerés nagyon meglepett engem, mert amúgy nem szoktam így gondolkodni, s szeretek minden fontosabb emléket megőrizni, de úgy érzem, hogy ez más, ez nem teljesen az enyém, nem olyan, mint a csörgő, amit pénzen vettem, hisz ez használatra kaptam, s elsősorban a közösség javát hivatott szolgálni, s ezt a célt leginkább úgy tudja továbbra betölteni, ha továbbadom valakinek ugyanúgy, ahogy én is kaptam, hisz én már régóta nem ezeket használom, de attól még használhatja más, és ugyanúgy megtanulhat rajta játszani. Így nem is gondolkoztam utána többet rajta, elvittem szerdán az egyiket a Mécsesbe, s az alkalom végén odaadtam Melindának. Kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni hozzá, de ha lehet ilyet mondani, még annál is jobban örült neki, mint annak idején én, amikor Kingától kaptam, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy jó döntés volt. S miközben ezt itt írtam, azalatt fogalmazódott meg bennem, hogy kinek fogom adni a másikat, hogy ki az a másik személy, aki szintén nyitottnak és érdeklődőnek látszott, s aki szerintem szintén tudná használni, úgyhogy legközelebb át is adom majd neki. Amúgy azért gondoltam arra, hogy szétszedem a kettőt annak ellenére, hogy összetartoznak, mert együtt nincs annyival több hangerejük, hogy jelentős legyen a különbség, s ha elválnak az útjaik, akkor akár két személy is megtanulhat játszani egymástól függetlenül rajtuk, s nagyobb az esélye, hogy valóban legalább egyvalaki tovább tudja majd vinni, s hiszem, hogy valóban ráéreznek az egész szépségére, s ugyanúgy örömmel és szeretettel fognak majd játszani rajta, ahogy én is tettem. 

Egy másik nagyon fontos, és a dicsőítésnél talán még régebbi szolgálatom a Szent András Evangelizációs Iskolában volt. Ahogy 2007 őszén részt vettünk a Fülöp kurzuson, én teljesen belelkesedtem, s ez még azóta is tart. Nagyon fontossá vált számomra az Iskola, mert általuk, az ő segítségüknek és közvetítésüknek köszönhetően találkoztam Istennel, s értettem meg olyasmit, amire korábban képtelen voltam, s ott a kurzuson tudtam megtenni azt a 180 fokos fordulatot, amit már nagyon rég kellett volna. Egyszerűen felismertem az egésznek a jelentőségét, s azt, hogy mekkora lehetőség van ebben, s milyen eredményes, ha bennem is képesek voltak ekkora változást előidézni, s eldöntöttem, hogy mindenképpen szeretnék segíteni ezentúl amiben csak tudok. A következő Fülöp kurzuson már én is szolgáltam, ahogy azután mindeniken azt az egyet leszámítva, amikor Németországban voltam, és rengeteg emberben láttam hozzám hasonló módon cselekedni Isten, s ez csodálatos volt. Az első két évben teremért, vetítésért, technikáért meg ilyenekért feleltem, utána kellékes lettem, s más kurzusokon is nagyon lelkesen végeztem ezt a futkározós, beszerzős, rendszerezős szolgálatot. Az évek folyamán elég sok kurzuson voltam, és sikerült elég jól belelátni a Szent András Iskola működésébe, és főleg abba, hogy kurzusokon mikor mire kell figyelni. Nagyon hosszú, sokéves folyamat volt, s úgy érzem, hogy rengeteget tanultam, és nagy kár lenne, ha elveszne mindaz az ismeret, amit eddig láttam, tapasztaltam, ezért a tavaszi Fülöp után néhány héttel leültem, s alaposan átgondoltam, s leírtam mindent, ami eszembe jutott mindenféle szolgálattal kapcsolatban, ami nálunk elő szokott fordulni. Leírtam minden ismeretet, fontos szempontot, feladatot, tanácsot, és tényleg bármit, ami fontos lehet, és segíthet abban, hogy az, aki most elsőévesként újan bekerül az Iskolába, az megtalálja a helyét, és megtudhassa valahonnan, hogy mit hogy kellene csinálni. Én korábban sehol sem láttam ezt leírva, és ezért is tartottam nagyon fontosnak, hogy összegezve legyen, aztán mindenki kiegészítheti további részletekkel, mert természetesen többen is vannak, akik még nálam is régebb tagjai az iskolának, de bár hozzájuk képest elhanyagolható az az öt-hat év, amit én ott töltöttem, de attól még szeretném átadni, amit tanultam, s úgy láttam, hogy azzal segíthetem leginkább az elkövetkezendők munkáját, ha ezeket leírom, mert a szó elszáll, az írás pedig megmarad, s hiába magyaráznám el egyvalakinek, aki épp most ott van, lehet, hogy két év múlva ő is elmegy, így viszont bárki elolvashatja akár tíz év múlva is. Ezért írtam le a különböző kellékekre vonatkozó tapasztalataimat is inkább egy dokumentumba, mert bár próbáltam a legutolsó kurzuson szívvel lélekkel átadni annak, akit mellém osztottak be, nem láttam rajta, hogy tényleg ez lenne az a szolgálat, amit ő csinálni szeretne, vagy akár szívesen elvállalna jövőre, ezért elkészítettem a leltárt, amivel az iskola anyagfelelőseként amúgy is évek óta adós vagyok, s bár akkor is kevés időm volt, rászántam magam, elkészítettem, s megjegyzésként minden egyes tárgyhoz beírtam mindazt, ami azzal kapcsolatban fontos, s amit tudnia kell róla az adott kurzus kellékesének. Lehet, hogy szájbarágósnak, vagy öreg nénisnek hangzik, amit tettem, mert a halál előtt álló idősek szokták ennyire végakaratszerűen meghagyogatni a fontos dolgokat, s elmondani még utolsó pillanataikban mindazt, ami jelentős lehet, de hát elvégre ez is egy ugyanolyan búcsú, mármint nem készülök meghalni, de megtörténhet, hogy ősszel tényleg nem jövök vissza, s örülnék, ha ezután is simán mennének tovább is a dolgok, vagy akár még annál is jobban, mint ahogy én csináltam őket, s igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt ehhez.

A harmadik és egyben utolsó dolog, amit át kell adjak, az a szessziós dicsőítés. Amikor én elkezdtem szolgálni, akkor még György Zsolt felelt érte, aztán mikor ő végzett másodéves koromban, akkor átadott mindent (a dicsőítőcsoportot és ezt is) Huninak. Ő pedig búcsúzáskor, amikor végzett, akkor Stefire és Robertára hagyta a dicsőítőcsoportot, rám pedig a szessziós dicsőítést. Igazából a kettő nem egy, mert bár ugyanúgy dicsőítés mégis más a felállás. Közülünk sokan egyenesen háromfele szolgálnak dicsőítésben, először is ott a Mécses, ahol minden szerdán dicsőítünk a közösségi alkalom részeként, ilyenkor ott az egész Mécses, és többnyire elég lendületes dicsőítések szoktak lenni. Ezen kívül ott a már említett vasárnap esti dicsőítés, ami az Ászáf után kezdődött, és ahol kevesebben vannak általában úgy a szolgálók, mint a résztvevők, de főleg az utóbbi. Ez általában vagy sokkal csendesebb és mélyebb, vagy sokkal pörgősebb, mint a szerda, de mindenképpen más, mert eleve hosszabb, s így sokkal nagyobb időkeret van, s többet lehet vinni az embereket lefele vagy felfele, végezetül pedig van a szessziós dicsőítés. Ez mindig vizsgaidőszakban van, ilyenkor is hétfőtől szombatig reggel nyolctól kb. kilencig a templomban. Általában itt szoktunk a legkevesebben lenni, bár ez is változó, és itt olyanok is elő szoktak fordulni, akiknek amúgy semmi közül a közösséghez, de hallják a hirdetést, vagy olvassák róla a levelet, s eljönnek. A három közül ez a legcsendesebb, s legvisszafogottabb, ugyanakkor nemcsak ima és ének van benne, hanem zsoltárolvasás is, a végén pedig miatyánk, viszont elég sok problémát szokott okozni az embereknek az, hogy reggel nyolctól van, én ahhoz fel kell kelni. Ha valaki utána megy vizsgázni, vagy sürgős tanulnivalói vannak, még előfordul, hogy felkel, s általában résztvevők szoktak lenni, de a szolgálók közül mindig nehéz meggyőzni valakit, hogy keljen fel emiatt. Nekem is az volt annak idején az első benyomásom, hogy biztos nem leszek én olyan hülye, hogy felkeljek, de attól még eljöttem első félévben egy párszor, rájöttem, hogy vagány, s második félévben már eldöntöttem, hogy jövök minden nap, ha tehetem. Utána meg már nem is volt kérdés, hogy ott leszek-e, annyira megszerettem. Nagyon sokat jelentett nekem, csodálatos volt, és mindig az adott erőt a naphoz, amire annak idején, mikor 22-26 vizsgám volt egy szesszióban, s naponta gyakran két vizsgára is kellett menjek, tényleg nagy szükségem volt. Másodévben már a gitárt is sokszor hoztam, mikor szólt Zsolt, hogy ő nem tud jönni, s miután visszajöttem Németországból, s teljesen én szerveztem, akkortól eleve vittem minden nap a gitárt, s ha véletlenül nem kelt fel az, aki elvállalta azt a napot, akkor volt amin játszani, s bár egyáltalán nem gitároztam élvezhetően, énekelni meg egyáltalán nem tudok, a semminél még mindig jobb volt. Ez azóta is az én feladatom, és már az utolsó félévben elég sokat fájt miatta a fejem, hogy kinek tudjam átadni. Tény, hogy van dicsőítőcsoport, de hiába adom át ott valakinek, ha egyszerűen nem érzi fontosnak, és nincs a szívén. Roberta vezeti a csoportot, de már mikor tavaly szóba jött egyszer ez a dicsőítés, már akkor láttam rajta, s azóta is ha a három hétből csak egy reggelre kérem, hogy jöjjön be, már akkor látom, hogy nyűg neki, így ő eszembe sem jutna például, hogy rábízzam, mert akkor egyértelműen nem lenne belőle semmi. Semmi baj sincs vele, hogy nem szereti, mert nem kötelező ezt szeretni, de fontos, hogy olyan valakit találjak, akinek ez ugyanúgy sokat jelent, mert ő akkor tenni is fog azért, hogy továbbvigye. Elsődleges szempontból arra figyeltem, hogy ki az, aki egyáltalán eljön reggelenként önszántából, úgy is, hogy nem kell szolgáljon, mert az valószínűleg megtapasztalta már, hogy mit tud ez adni, s így elképzelhető, hogy fontos neki, s ezért hiába látnék valakit nagyon alkalmasnak a dicsőítőcsoportból, aki se nem végzős, se el nem megy a közeljövőben, ha egyszer nem jár el soha, akkor nem ő a megfelelő személy. Korábban Kata és Dalma járt szinte minden reggel, de Kata elment, s kezdetben Dalmáról is azt hittem, hogy végez, s hazamegy, de kiderült, hogy marad még egy pár évet mesterizni, ha minden jól megy, így végül rá esett a választás, és úgy érzem, hogy nála tényleg jó kezekben lesz ez annak ellenére, hogy mindketten látjuk a nehézségeket, ami ezzel jár, hisz nincs gitárja, s ha lenne se tud játszani rajta, de a KEL-től el lehet majd hozni egy gitárt, s úgyis meg kell kérjen majd ő is másokat, hogy jöjjenek segíteni, így megúszhatja a gitározást is, s ennél sokkal fontosabb az, hogy neki valóban a szívén van, és tényleg régóta eljár, s tudom, hogy megtapasztalta már, hogy mekkora erőt és kitartást tud adni, s amúgy sem kell mi mindent teljesen kigondoljunk, s megszervezzünk, mert az Úr úgyis igazgatni fogja, és kirendeli majd mindig neki is a segítséget, aki ott lesz mellette ebben. 

Ezekkel foglalkoztam az elmúlt időben, igyekszem minél inkább felkészülni arra, ami jönni fog, és mivel megvan a lehetősége annak, hogy nem jövök vissza igyekszem mindent átadni valakinek, aki tovább tudja vinni. Egyelőre úgy érzem, hogy jók voltak ezek a döntések, és mivel előtte sokat imádkoztam is értük, és békém van rá, hiszem, hogy az Úr majd megáldja őket, és segíti a helyemre lépőket az új feladatukban/szolgálatukban. Ha visszajövök ősszel, akkor könnyedén fogok majd tudni továbbra is szolgálni, de ha mégsem jönnék, akkor legalább tudom, hogy minden jó kezekben van, s megtettem, amit tudtam, s ami tőlem telt. Addig is igyekszem végezni mindazt, ami hátravan még az egyetemből, ma ugyanis nagyon megijesztettek a titkárságon a leadási határidővel, ugyanis kiderült, hogy 25-én le kell adni a végleges változatát a disszertációnak, ami azt jelenti, hogy a tanárnőnek az átküldés utolsó utáni időpontja legkésőbb 22-e, s előtte a javítás meg hasonlók még legalább két-három napot felvesznek, ami azt jelenti, hogy öt napom van a hetven oldal megírására, ami még magyarul is fizikai képtelenség, nemhogy németül, főleg hogy még gondolkodni, s adatokat kikeresni is kell közben, nemcsak gépelni, de meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Igyekszem, nem elveszíteni a hitemet, mert tudom, hogy az Istenünk hatalmas, s ezt kb. hat éve mindig újra és újra megmutatja, s hiszem, hogy most is segíteni fog, de az biztos, hogy nem lesz könnyű, közben pedig készülök lélekben a jövő szerdai végzős közösségi alkalomra, amikor is sorra elbúcsúznak azok, akik elhagyják a közösséget, s hiába vagyok lassan már harmadik éve folyamatosan végzős, valahogy előre félek tőle, mert tudom, hogy most tényleg komoly a távozás lehetősége, s valahogy érzem, hogy a könnyeimet nem fogom tudni uralni, de majd kiderül, addig is megyek disszertációt írni, vagy legalább előszedni mindazt, ami hozzá kell.

Visszaigazolás

Hétfőn írtam levelet a nővérnek, és megírtam neki, hogy mit döntöttem, és hogy szeretnék odamenni hozzájuk nyáron egy hónapra, hogy megnézzem, milyen ott élni, ha még mindig hajlandó fogadni. Ezután itt ismét elkezdődött a rohanás, szerveztük a szerdát, azon kívül meg vizsgaidőszak van és rengeteg másmilyen elfoglaltságom is volt, így csak időnként jutott eszembe, hogy már eltelt egy pár nap, s még nem kaptam választ. 

Tegnap délután viszont láttam, hogy a yahoo levél érkezését jelezte, s odakattintottam, hogy megnézzem, mi jött. Amikor megláttam, hogy Sister Regina Collins szerepel a feladónál, akkor egy pillanatra leblokkoltam. Eltelt egy pár másodperc, mire összeszedtem magam, nyeltem egy nagyot, s rákattintottam a levélre. A válasz nagyon rövid és célratörő volt, mégis kedves. Kriszta írta a nővér nevében, elmondta, hogy nem is kérdés, hogy befogadnak-e, s hogy van még két ember, aki szintén nyáron megy Nagyváradról, és jó lenne, ha velük tudnék majd utazni július végén, hogy ne menjek egyedül. Nem tartom valószínűnek, hogy ez így lesz, mert én csak augusztus elején tudok majd indulni, s amúgy is szívesebben utazok egyedül, mint másokhoz alkalmazkodva, de ezt majd még megírom nekik, a lényeg, hogy tudnak róla, hogy mennék, és várnak. Csak az a furcsa, hogy valahogy mégse dobott fel annyira ez a hír. Olyan érdekesen éreztem magam. Kicsit az járt a fejemben, hogy igen, ez akkor már el van döntve, s így lesz, de vajon tényleg jól döntöttem-e. S tudom, hogy ez valóban csak egy hónapra szól, de akkor is valahogy olyan nagy dolognak tűnik, olyan elképesztőnek és ugyanakkor visszavonhatatlannak is. Nem akartam volna amúgy visszamondani, de az a nagy öröm valahogy elmaradt. 

Érdekes egy kicsit, ami most van bennem. Itt a szesszió a nyakamon a sok dolgozattal és a disszertációval, de most valahogy annyira nyűgnek érzem az egészet. Kicsit mintha már meghaladnának, de nem arról van szó, hogy megoldhatatlannak látom őket, sokkal inkább az, hogy egyáltalán nem motiválnak, s valahogy fontosnak sem érzem egyáltalán. Azon kívül itt ez a döntés, amit meghoztam, s ez az állapot, amibe utána kerültem, s valahogy nem érzem azt az igazi megkönnyebbülést, amit vártam tőle, hogy majd meglesz. Nem gondolom, hogy rosszul választottam volna, mert egy hónap nem a világ, s lehet, hogy tényleg annyira kedvet kapok hozzá, hogy ott is maradok, de jelenleg csak azt tudom, hogy semmivel sem lett jobb, mint korábban volt. 

Múlt héten Budapesten voltunk, és a félév egyik legszuperebb hétvégéjét töltöttem ott. Elképesztő belegondolni abba, hogy egy héttel ezelőtt egy álomszerű éjszaka és egy szép délelőtt után az aréna előtt feküdtem a gyönyörű napsütésben, s miközben ott gondolkodtam tökéletesen boldog voltam, most pedig épp egy hétre rá ülök a sötét szobámban és olyan szomorúság telepedett rám, hogy szabályosan fuldoklom a nyomásától. Hihetetlen, hogy mekkora mélységeket és magasságokat lehet átélni egyetlen hét alatt, és tény, hogy az ember tudja, hogy hepe után mindig hupa következik, de ebbe nem szeret belegondolni, ha épp mennyeien érzi magát, és bár a gyönyörű hétvége után a szerda este még inkább felfele emelt, most valahogy nagyon nagyot zuhantam lefele, és ez túlságosan hirtelen jött. 

Itt volt a család is, ami eleve egy veszélyforrás a jókedvemre nézve, mert mindig kihozzák belőlem a legrosszabbat, s már egyikük is el tudja rontani a hangulatomat, hát még ha mindketten itt vannak, mint most. Igazából a családomat úgy szeretem a legjobban, ha nagyon távol vannak tőlem. Világéletünkben csak veszekedtünk és vitatkoztunk, így ez minden egyes találkozáskor ismét előjön és folytatódik. Most meg még az is rontotta a helyzetet, hogy Sziszinek hamarabb el akartam mondani, hogy mit döntöttem, mint nekik. Annak ellenére, hogy többnyire csak telefonon tartjuk a kapcsolatot, ő a lelki vezetőm, és általában már a mondataim hangsúlyából ki tudja olvasni, hogy mi van bennem, és mindig meg is ért (amire a családom nem képes, legalább is nem szokott előfordulni), így nem csoda, hogy egyszer neki szerettem volna elmesélni, hogy mi történt a hétvégén, és hogy tegnap vissza is igazoltak a közösségtől, hogy mehetek, de mikor délben hívtam, nem vette fel, és később, mikor már a közelemben volt a családom is, akkor csengetett vissza, és ahogy kicsivel arrébb elkezdtem beszélgetni vele, hallotta meg anyu amit mondok, s innen tudta meg, hogy végül elmegyek. Amúgy nekik is terveztem aznap elmondani, de Sziszivel fontosabb lett volna, hogy beszéljek még néhány dologról, amiről viszont így nem tudtam. Természetesen utána nagy cirkusz lett az egészből, s végül ismét haraggal váltunk el anyutól, de már megszoktam, s próbálok nem arra figyelni, viszont Edina egyik mondata nagyon felkavart, és sehogy sem hagy nyugodni. Kijelentette ugyanis, hogy ő nem fog itt egyedül lakni, ha én elmegyek, és hogy pakoljam majd össze a cuccaimat, mert beköltözik a szobámba. Ez annyira rosszul esett, hogy el sem tudom mondani. Nem dobhatja ki a dolgaimat, és nem tehet ki egyszerűen a saját szobámból azért, mert elmegyek egy (vagy több) hónapra. A lakás ugyanúgy az enyém is, mint az övé, és azt se mondtam, hogy nem használhatja a szobámat, de nem várhatja el, hogy mindent összepakoljak s elvigyek valahova, hisz ott lakok, ott van mindenem, nekem az az elsőszámú otthonom, nem úgy mint neki, aki még egy év után is inkább Gyergyóban szeret lenni, mintsem Kolozsváron. A lényeg az, hogy nagyon felzaklatott ezzel, s nem is mondanék semmit, ha tudnám, hogy csak viccel, de az a baj, hogy ismerem, és tudom, hogy képes rá, hogy tényleg meg is tegye, és kidobjon a saját szobámból, amint kitettem belőle a lábam.

Amiket felsoroltam külön-külön is elegendő mennyiségű problémát jelentenek, de ezek most egyszerre nyomasztanak, s érzem, hogy megszakadok alattuk, s a közösségről még mindig nem beszéltem, hisz az, ami szinte naponta eszembe jut, s ami leginkább elbizonytalanít még mindig a menéssel kapcsolatban. Úgy döntöttem, hogy szeretném a többinél sokkal jobban, még inkább kihasználni ezt az évet, és különösen ezt az utolsó félévet a közösséggel, és olyan sok időt velük tölteni, amennyit csak lehetséges. Egyetlen percet sem akartam másra elvesztegetni, amit velük tölthettem, hogy aztán azt mondhassam magamnak távozáskor, hogy nem lehet okom a szomorúságra, hisz tényleg olyan sokat voltam velük, amennyit csak lehetséges volt, s mindent megadtak a számomra, amit tudtak, ahogy én is mindenben szolgáltam, amiben csak képes voltam. De most valahogy a félév vége felé közeledve mégis azt érzem, hogy nem elég, még mindig nem volt elég, és még mindig rengeteg dolog van, amit kaphatok tőlük, és én is nagyon sokat tudnék még nyújtani és szolgálni feléjük. Lehet, hogy csak én vagyok túl telhetetlen, vagy az is lehet, hogy a rengeteg csodálatos és elképesztő dolog miatt érzem így, ami idén történt (MEHR, Fülöp kurzus, Flashmob, Karizmaiskola, Páratlan páros, az Ez az a nap, és nem utolsó sorban a most szerdai evangelizációs alkalom), de az biztos, hogy teljes egészében az van bennem, hogy ha ennyi csodálatos dolog történik itt, és elég sokon szolgáltam is, akkor igenis szükség van még további hasonlókra, ahol szintén szolgálhatok és segíthetek én is, és tudom, hogy tényleg szívvel-lélekkel tudom ezt tenni, s akkor ismét elbizonytalanodok, hogy jó-e mindezt feladni azért, hogy egy másik (egyelőre ismeretlen) közösséggel éljek egy távoli, furcsa országban, és ott próbáljak majd valamit szolgálni (de egyelőre erről se sok elképzelésem van, hogy ez miben állhat). Egyszerűen azt érzem továbbra is, hogy megyek előre, de valójában fogalmam sincs, hogy merre, és miért. Hallottam valami halovány (akkor nagyon erősnek tűnő) hívást egy bizonyos irányba, és elindultam arrafelé, de még most a döntés meghozatala, és a közösség visszaigazolása után sem érzem, és nem vagyok meggyőződve, hogy jó fele megyek.

Light of night/az éjszaka fénye

Pár perce értem haza egy hihetetlenül csodálatos este után. Annak ellenére, hogy ma szerda van, kivételesen nem a Mécsesből jövök, hanem a ferences templomból. Itt szervezte meg a közösségünk a Light of night (magyarul Az éjszaka fénye) nevű evangelizációs alkalmat a Németországból indult Nightfever mintájára. Szervezőkül kicsit hamarabb mentünk, hogy átvigyük a zenefelszerelést, és feldíszítsük a templomot, de a tulajdonképpeni program csak hétkor kezdődött egy misével. Azután elkezdődött a szentségimádás, ami egészen fél tizenegyig tartott. Az elején mind bent ültünk egy keveset, majd elkezdtük a szolgálatot az alapján, hogy hova voltunk beosztva. 

Az első órában az volt a feladatom, hogy egy másik lánnyal párban kimenjünk, s hívjuk meg az embereket a templom környékén, hogy jöjjenek be, és gyújtsanak meg egy mécsest. Az első félórában Noémivel, a másodikban Timivel voltam kint. Kicsit nehezen indult be a dolog, az emberek többsége vagy telefonált, vagy valami egyebet csinált, de nem voltak túlságosan biztatóak, ha rájuk néztem, de mégis odamentem, s elmondtam, hogy mire hívjuk őket. Az első kettő-három csoport egyszerűen továbbment, hogy most nincs idejük, vagy sietnek valahova, de nem keseredtem el különösebben, és talán a negyedik pár, akikhez odamentünk a legnagyobb meglepetésünkre azt mondták, hogy ők bejönnek. Nagyot néztem, de mosolyogva már adtam is a mécsest a kezükbe. Bekísértük őket a templomba, meggyújtották a mécsest, majd kimentek. A következő pár is meglehetősen gyorsan elintézte, de utána voltak, akik több ideig is bent maradtak, őket egyszerűen otthagytuk az oltárnál. Voltak nagyon érdekes emberek, olyanok, akiknél szinte biztos voltam, hogy rám néznek, s megmondják, hogy hülye vagyok, ha egyáltalán megállnak, de mégsem mentek el mellettem, hanem végighallgattak, és a végén mondták, hogy hát ők bejönnek. Volt egy pár, akik motorral parkoltak le a templom mellett, finoman egyből oda is mentünk, s elmondtuk nekik is, hogy miről van szó, s ők néztek, hogy de hát sietnek, de a lánynak kedve volt bejönni, s mondta a srácnak, hogy de hát gyújtsák meg a gyertyát, s végül mégiscsak bejöttek. Persze sokan voltak, akik nem várták meg, hogy elmondjuk nekik, amit szeretnénk, és továbbmentek, vagy mondták, hogy sietnek, vagy egyéb okok miatt nem akartak bejönni, de összességében mégis az volt az érzésem, hogy egyfolytában ingázunk a tér és a templom között, hisz ha két-három ember vissza is utasított, a negyedik biztosan bejött, s a téren rengetegen jöttek-mentek, úgyhogy bőven akadt, akit megszólítani. A legérdekesebb egy pasas volt a második félóránkban. Láttuk, hogy jön a tér fele, s készültünk, hogy megszólítsuk. Elmondtam neki az egész történetet románul, türelmesen végighallgatott, s a végén megszólalt angolul, hogy sajnos nem ért románul, erre Timi még egyszer végigmondta neki a történetet, ezúttal angolul. Látszott, hogy elgondolkodik, majd megkérdi, hogy ez katolikus templom-e. Mondtuk, hogy igen, erre ő egyből közölte, hogy nem katolikus. Mondtam neki, hogy az nem baj, meg hogy vannak nem katolikusok is a templomban. Erre elindult velünk arrafele. Amíg bevezettük elmondtam neki, hogy van ott hely elől, ahol meggyújthatja s leteheti a gyertyáját, s ott is maradhat imádkozni, ha akar. Ő miután meggyújtotta a mécsesét, elég hamar indult is visszafele. Valahogy megpróbáltam körbeírni és elmagyarázni neki, hogy ha van valamilyen imaszándéka, akkor akár imát is kérhet, mert vannak, akik imádkoznak érte. Erre nyitott volt, és szólt, hogy szeretné, s kérdezte, hogy kihez mehet. Odahívtam valakit, akiről tudtam, hogy beszél angolul, s rábíztam. Ő félrevezette, s aztán elkezdtek imádkozni érte. Utána egy fél óra múlva, mikor előrementem a templomban, láttam, hogy még mindig imádkoznak érte, s elég sokáig ott volt még. Amikor ment kifele, én már az ajtóhoz voltam beosztva, köszönetképpen még biccentett egyet felém, s látszott rajta, hogy hálás a meghívásért. 

A harmadik félórában az ajtónál álltunk Timivel s még egy pár emberrel. Azokat láttuk el mécsesekkel, akik kint szolgáltak, s hívták be az embereket, azon kívül meg azokat az embereket, akik éppen csak betévedtek a templomba, s nem valaki hívta be őket, azoknak is el kellett magyarázzuk, hogy miről van szó, s hívjuk őket, hogy gyújtsanak meg ők is egy-egy mécsest. Elképesztő volt látni, ahogy Isten megszólítja és behívja az embereket, nem csak azok által, akik kint szolgálnak, hisz azt már az előtte lévő órában tapasztaltam, hogy a leglehetetlenebbnek tűnő siető járókelők is tömegesen álltak meg és kaptak kedvet ahhoz, hogy bejöjjenek, de azon kívül is, sokan bejöttek. Valószínűleg hallották a zenét vagy egyszerűen csak látták, hogy nagy a jövés-menés, és meg akarták nézni, hogy mi történik, de a lényeg az, hogy a bejövőknek körülbelül fele olyan ember volt, akit nem mi hívtunk be, hanem jött magától, s nem csak egy-két beszállingózó nénikéről van szó, hanem 8-10-es csoportok is jöttek be csak úgy megnézni, hogy mi történik, s ők is mind tömegesen mentek előre. Volt, aki gyertyát gyújtott, s utána kiment, de olyan is volt, aki egészen sokáig bentmaradt. Egyszerűen csodálatos volt látni, hogy mennyien jönnek, s hogy mennyire nyugodt, békés, esetenként boldog az arca annak, aki már kifele tart. 

A negyedik félórában közbenjárásra voltam beosztva, s mivel tudtam, hogy a végén a zenénél is szolgálnom kell, előrementem, s beültem a második padba, hogy szükség esetén majd előremehessek onnan, amikor kell. Letérdeltem és imádkoztam azért, hogy nyitottak legyenek az emberek, és Isten megérintse a szívüket, s közben csak néztem, hogy özönlenek befele. Rengetegen voltak, egyszerűen felfoghatatlan, hogy mennyire mértéktelen volt a kegyelem akkor este, s onnan nem csak azt láttam, hogy sokan jönnek, hanem láttam az arcukat is, és elég jól látszott rajta, hogy Isten nagyon is megérinti őket, és cselekszik bennük. Volt egy fiú még kint a téren, akit megszólítottam, de azt mondta, hogy siet, és most nem tud bejönni. Azt hittem, hogy csak le akart rázni, de attól még elmondtam neki, hogy este tízig ott leszünk, s nagy meglepetésemre, ahogy ott ültem elől, egyszer csak látom, hogy mégiscsak visszajött, s ő is több ideig bent maradt. Láttam egy másik fiút is, aki kicsivel az után állt fel a gyertyagyújtástól, s ült be abba a padba, amelyikben én is voltam, miután odamentem. Leült, s próbált imádkozni, de egy idő után látszott, hogy nem találja a helyét, így levette a kabátját, s visszament, és letérdelt ismét az oltári szentség elé. Nagyon sokáig és nagyon mélyen imádkozott, majd a végén elvett egy igeverset a tálról, s visszaült vele a padba. Nem tudom, hogy mi lehetett rajta, de azt láttam, hogy nem sokkal utána ismét felállt, s ismét előrement letérdelni a cetlit a kezében szorongatva, s ismét hosszasan imádkozott.

Közben természetesen végig mentek a dicsőítő dalok, a legtöbb magyarul, de nagyon sok volt románul és angolul is. Olyan emberek is voltak, akik csak ültek a padban és hallgatták a zenét, jó volt, hogy ez is megérintheti az embereket, s különösen jó volt, hogy mindenkihez szólt azáltal, hogy mindig más nyelven szólaltak meg a dalok. Két gitáron, szintin és basszusgitáron játszottak a srácok, a lányok meg énekeltek az első padban ülve. Pár perccel tíz előtt azonban, mikor már attól tartottam, hogy mindjárt vége, pedig úgy kívántam volna még folytatni, akkor kiderült, hogy kaptunk még egy fél órát, és így kiment egy újabb rend szolgálni az utcára többek között Levi és Gábor is, így üresen maradt a szintetizátor. Gondolkodtam rajta, hogy vajon kérdezzem-e meg, hogy játsszak-e rajta vagy sem, aztán végül odamentem Péterhez, s ő mondta, hogy igen, mindenképp, s játsszak jó hangosan. Nem lett nagyon hangos, de azért próbálkoztam hallhatóan zongorázni minden bátortalanságom ellenére. Elkövettem egy pár hibát, de mégis nagyon felemelő volt, hogy itt ilyen légkörben szolgálhattam szintin a dicsőítésben.

Nem sokkal fél tizenegy előtt tette el Tibor testvér az oltári szentséget, miután szentségi áldásban részesültünk, mi azonban még énekeltünk néhány élettel teli, lelkes dalt hálaadásképpen. Az összepakolás nagyon hamar megtörtént, majd behívtak minket a testvérek teázni, azalatt pedig elmeséltük élményeinket. Csodálatos volt hallani, hogy mások miket tapasztaltak ez alatt a pár óra alatt, és minden egyes élmény Isten hatalmáról és felfoghatatlan működéséről számolt be. Rengetek példát hallottunk arra, ahogy megszólította Isten a legfurcsább és legreménytelenebbnek tűnő csoportokat is (mint például egy sereg fiút, akik rockkoncertre indultak, s ugyan bejöttek, de semmiképpen sem szerettek volna sokat bent ülni, mégis majdnem félórát töltöttek a templomban). Egyszerűen csodálatos volt, látni, ahogy cselekszik az emberek szívében, megérinti őket, és tapasztalható módon mutatkozik be a számukra, akár igék vagy imák által is, de leginkább a csendben, amikor az emberek megpróbáltak csak Rá figyelni az oltár előtt.

Az este végén 246 gyertyát számoltunk meg elől. Ebből, ha ki is vonunk egy olyan 20-30-at, amit a hozzánk tartozók gyújtottak meg, akkor is nagy tömegről van szó, de ha nem is lettek volna ennyien, hanem csak ötvenen vagy tízen, viszont őket megérinti Isten, és megváltozik az életük, már akkor is hatalmas és elképesztő, ami történt, és szerintem akár egy emberért is megérte volna, de ennél jóval többen voltak. Igazi áldás volt az este, és hiszem, hogy ha nem is volt minden behívott ember számára ugyanolyan mély, akkor is mindenikükben cselekedett Isten, és igenis változások fognak majd történni.

Mindezek után nem lehet mást mondani, mint azt, hogy Isten hatalmas, és csodálatos, és igazi öröm Neki szolgálni, mert így nemcsak láthatjuk az Ő végtelen erejét és kegyelmét megmutatkozni, de mi magunk is közelebb kerülhetünk ezáltal Hozzá, és még mélyebb, bensőségesebb kapcsolatba kerülhetünk Vele, a mi fenséges és szerető Urunkkal.

A döntés

Június elsején döntés született: elmegyek. Nem tudom, hogy mennyi időre, lehet hogy csak egy hónapra nyáron, de az is lehet, hogy ott maradok tovább, akár egy vagy két évet is. Ezt még nem tudom, elsősorban azon fog múlni, hogy milyen lesz ott, milyen hatások fognak még érni az előtt és az alatt, de nyáron mindenképpen elmegyek egy hónapra Angliába az Isteni Szeretet Közösséghez (Divine Love Cummunity - Birmingham). 

Igazából december eleje óta mind a jövőmről próbálok dönteni. Ha visszanézem itt a legelső bejegyzéseket, akkor nagyjából hét hónapos időszakot írnak le a hivatásra vonatkozó részek. Ez alatt az időszak alatt sokszor hatalmasat fordult velem a világ, s eléggé sokat alakultak és változtak azóta a terveim. Most nem fogom még egyszer leírni az egészet, de az a lényeg, hogy bőven volt eddig amin elmélkedni, és rengetek különféle hatás ért, ami egyik vagy másik irányba befolyásolt. Az utóbbi időben viszont éreztem, hogy mostmár mindenképpen döntést kell hozni. Annak idején a nővérrel való találkozáskor azt mondtam, hogy egy pár hetet szeretnék még gondolkodni, elmélkedni, s legkésőbb júniusig eldöntöm. Június elseje pedig múlt szombaton volt, elérkezett hát a döntés ideje. 

Az utóbbi időben nagyon érdekesen éreztem magam (ezt már korábban is leírtam), valahogy lelassultak a dolgok, kevés volt az új benyomás, mégis történtek olyan események, amik nagyon is felkavartak. Sokat vártam, nagyon sokáig reméltem, hogy történik valami, ami egyértelműen eldönti a dolgokat, de nem történt ilyesmi. Az viszont minden kétséget kizáróan kiderült, hogy az, amire igazán vágytam, az nem fog megvalósulni, de attól, hogy ez a reményem szertefoszlani látszott, még korántsem volt  eldöntve a jövőmre vonatkozó kérdés, mert (bár a leányzó kilétére vonatkozóan úgy tűnik, hogy tévedtem kezdetben, mégis) tény, hogy az egyetlen ember, aki visszatarthatott volna, nem kért a maradásra, sőt akaratlanul talán még küld is, de tőle függetlenül sem egyértelmű számomra, hogy hol és hogyan szolgálhatnék inkább Isten akarata szerint.

Az egyik szerdán hirdette Péter, hogy terveznek menni az Ez az a nap!-ra, és kicsit később, mikor utánanéztem a rendezvénynek, én is úgy döntöttem, hogy szeretnék ott lenni. Ez pont június elsejére esett, és mivel láttam, hogy előtte lesz egy 24 órás dicsőítés, úgy éreztem, hogy nemcsak kíváncsi vagyok erre a rendezvényre, de az a dicsőítéses hangulat nagyon jó lehetőség arra is, hogy még egyszer nyugodtan átgondolhassak és átelmélkedhessek mindent a döntés előtt, így jelentkeztem én is, hogy szeretnék menni. A pénteki napunk a Gateway Worship konferenciáján egészen jól telt, s a 24 órás dicsőítés csak este kezdődött, de mire odaértem, rájöttem, hogy ez az éjszakám talán mégsem a döntésről fog szólni. 

Négyünk közül én mentem egyedül erre, a többiek visszamentek a szálláshelyünkre, én viszont eleve úgy készültem, hogy ott leszek egész éjszaka, így vittem magammal mindent, amire szükségem lehet (két meleg felsőt, ételt, vizet, jegyzetfüzetet, Szentírást, és minden egyebet, amiről gondoltam, hogy segítségemre lehet majd elmélkedéskor). Azt gondoltam, hogy az első két-három csoport ideje alatt dicsőíteni fogok, aztán leülök egy nyugodtabb helyre, hogy halljam a zenét, de amellett még a gondolataimat is, és akkor szépen átnézem minden korábbi feljegyzésemet ezzel kapcsolatban, s újra módszeresen átgondolok mindent, de természetesen végül mégsem ez történt. Ahogy elkezdődött a dicsőítés, annyira magával vitt az egésznek a hangulata, hogy egyszerűen nem jött, hogy bármi mással foglalkozzak. Főleg a második után egyre mélyebbek és mélyebbek lettek a dicsőítések, és azt éreztem, hogy egyszerűen nem szabad mással foglalkozzak, mert ott a teremben megvan minden, amire nekem igazán szükségem van, mégpedig az imádságos légkör, s elmondhatatlanul erős volt Isten jelenléte. Időnként eszembe jutott, hogy mégiscsak döntenem kellene valahogy, de aztán mindig az volt bennem, hogy á, most az még várhat, mert ez annyira csodálatos, hogy benne kell lenni teljesen, hisz itt van Isten, s fontosabb az Ő jelenléte, mint hogy saját erőfeszítéseim árán próbálkozzak döntést hozni kint a folyosón. Azt mondtam, hogy aztán utána majd döntök, de most fontosabb hogy ott legyek Vele, s tényleg kár lett volna kimenni, hogy félrevonuljak elmélkedni, ahol ugyancsak az Ő jelenlétét keresném. Egyszerűen csak felajánlottam az egész éjszakát a döntésemért, amit meg kell hozzak, s ott maradtam bent dicsőíteni. Elmondhatatlanul csodálatos volt az egész.

Volt persze néhány dolog, ami odabent is szólt hozzám, attól függetlenül, hogy nem elmélkedtem tudatosan, de nem lehetett nem meghallani néhány dicsőítésvezető imáját, amit én tudtam erre a kérdésre is vonatkoztatni, azon kívül pedig volt egy dal, ami nagyon megérintett, különösen két sora: "Ébredj fel, most fénylened kell, ezért élsz, a te időd jött el!" Úgy éreztem, hogy ez egy az egyben egy nekem szóló felszólítás Isten részéről, s az volt bennem, hogy ha így van, akkor megyek, oda ahova mondja, s akkor, amikor mondja, s nem húzom tovább az időt, nem kéretem magam többször, ha komolyan gondolja, akkor tényleg elmegyek. Akkor este hallottam legelőször ezt a dalt, s hogy biztos legyen, hogy megjegyzem és megértem, még körülbelül kétszer elénekelték az éjszaka folyamán, s főleg első alkalommal, de a többinél is ugyanúgy éreztem valahol belül, hogy ez tényleg nekem szól.

Amúgy az éjszaka tényleg csodálatos volt, az az egész légkör, a szüntelen dicsőítés, igazi mennyei hangulata volt az egésznek, de ettől függetlenül nem maradhattam ott végig, mert másnapra meg volt beszélve a találkozó az unokatesómmal. Vele is beszélgettem a közelgő döntésről, és hogy mi forog mindezzel kockán, de sokkal okosabb ez után sem lettem, s eldöntve még mindig nem volt teljes egészében a kérdés. Éreztem, hogy igen, hogy el fogok menni, de még nem mondtam ki határozottan és visszavonhatatlanul. Amúgy együtt töltöttük az egész délelőttöt, s valamivel három előtt váltunk el végül. Sajnáltam, hogy a vele való találkozás ilyen rövidre sikerült, mert szívesen beszélgettünk volna még, de neki is mennie kellett, meg nekem is. Én piknikeztem még egyet az aréna megnyitásáig az egyik padszerű szélesebb kőpárkányon, s amíg vártam, hogy megérkezzenek a fiúk, hanyatt feküdtem ott, a fejem alá tettem a táskát, és egyszerűen csak süttettem magam a nappal. Ahogy így napozgattam, nagyon sok mindenen gondolkodtam, de egy olyan félóra után észbe kaptam, hogy van egy konkrét dolog, amiről sokkal időszerűbb lenne elmélkedni, amíg itt várok, s így elkezdtem az utazással kapcsolatban előjövő benyomásokat mérlegelni. Figyeltem, hogy milyen érveim vannak egyik vagy másik mellett, s azt is, hogy az észérvek mellett, milyen érzelmek indítanak a menésre vagy maradásra. Nem tudtam ugyan igazán módszeresen és alaposan végiggondolni mindent, mint ahogy terveztem az éjszakára, mert nem volt annyi időm, de nagyjából újra átnéztem képzeletben mindent. Közben csak feküdtem és napoztam. Annyira jól esett az akkor, a negyven perces éjjeli alvás ellenére nem voltam se álmos se semmi, azt éreztem, hogy egyszerűen tökéletes minden, s ennél jobbat el se tudnék képzelni arra az időpontra. Feküdtem a hátamon, melegen sütött a nap, mellettem a párkány szélétől kezdődött a fű, s így a jobb kezemmel a zöld füvet simogattam, éreztem közben a lágy szellőt, ami megmozgatta a fák leveles ágait, s ahogy felnéztem láttam, ahogy gyönyörű bárányfelhők kergetőznek az égen. Nem is tudom, mikor néztem utoljára felhőket ezelőtt. Egyszerűen tökéletesen békés volt ott minden abban az időszakban az én világomban, mellettem jöttek-mentek az emberek, tömegek érkeztek a nyitáshoz, s kezdtek sorba állni, hogy majd bemehessenek, mások még futottak, hogy jegyet tudjanak venni, vagy keresték elvesztett hozzátartozóikat. De én továbbra is csak feküdtem ott a kőpárkányon, napoztam, s azon gondolkodtam, hogy mennyire mennyei ez az érzés, ez a tökéletes harmónia a természettel, és valahogy az volt bennem, míg a napsütést és szelet éreztem, simogattam a füvet és néztem a felhőket, hogy igazából magamra kéne most nézzek, látnom kell magamat, ahogy így fekszek, s tökéletesen boldog vagyok annak ellenére, hogy körülöttem mindenki izgul, jön-megy, én mégis teljesen békés vagyok, s úgy éreztem, hogy abban az adott pillanatban mindenem megvolt, amire szükségem lehet, pedig gyakorlatilag a semmi közepén voltam egyedül, természetesen nem a semmi, hanem egy hatalmas város épületrengetegében, de a lényeg ugyanaz, hogy úgy éreztem magam tökéletesen boldognak, hogy amúgy teljesen egyedül voltam, egy teljesen idegen környezetben, hisz még sosem voltam ott az aréna környékén, mégis határozottan otthon éreztem ott magam, és hogy szükségtelen féljek egy ismeretlen környezettől, hisz világéletemben kibogoztam magam mindenhol, sőt még élvezem is, ha ismeretlen terepen vagyok, ahogy akkor abban a percben is egy új helyen voltam. Amúgy az elmenéssel kapcsolatban nem is igazán arról van szó, hogy félnék a bajtól vagy valami rossztól azon a helyen, ahova megyek, sokkal inkább attól, hogy nem érzem majd jól magam, s ekkor jött a benyomás, hogy akkor vessek csak magamra, s nézzem meg, hogy egy betontér közepén is mennyire boldog tudok lenni.S így akkor ez alapján, meg az éjszakai benyomásaim hatására úgy döntöttem, s ez határozottan ki is mondtam magamnak és Istennek, hogy jó, akkor elmegyek. Ha tényleg küld, s itt az ideje, és ha tényleg nem kell aggódjak semmilyen új környezet miatt, akkor szívesen elmegyek, s vezessen amerre jónak látja, s hiszem, hogy nagyon boldog lehetek majd, bármerre is visz, hisz jobban tudja, hogy mi okoz nekem örömet, mint én magam, így rábíztam az egészet, és kértem, hogy áldja meg ezt a döntést.

S hogy megerősítsem magam ebben, és biztos legyen, hogy ezt tényleg képes is leszek majd megtenni, s majd elmenni, még egy szimbolikus lépést is tettem akkor este. A többiek valószínűleg észre se vették, vagy maximum nem mondott számukra semmit az egész, de számomra mégis hatalmas jelentősége volt. Az történt ugyanis, hogy a legutolsó koncert végén volt egy ima. Korábban több dicsőítés alatt is felálltunk, és állva, tapsolva dicsőítettünk annak ellenére, hogy ülőhelyünk volt, viszont minden egyes alkalommal csak mentem a többiek után, mindig valamelyikük kezdeményezte a felállást, én meg lelkesen beálltam a sorba. Igazából ez alatt tudatosítottam, hogy mennyire nem csinálok a társaságukban szinte soha semmit önként saját kezdeményezésre, s nem merek kiállni közöttük, egyszerűen csak megyek utánuk és megtartom magamnak a véleményemet, pedig igazán nem emberevő fajták, de valahogy mégsem tudtam soha teljesen elengedni magam közöttük. Más, ha egyedül vagyok Péterrel vagy valakivel, mert úgy egészen laza tudok lenni, s képes vagyok önmagamat adni mindenféle lökött és szórakoztató tulajdonságommal együtt, viszont ha nagyobb a társaság, akár közösségben, akár utána, ha beülünk valahova, mindig kicsit feszélyezve éreztem magam. Nagyobb vagyok évre, mint ők, mégis én nézek fel rájuk, s azt éreztem, hogy nem vagyok méltó még csak arra sem, hogy megszólaljak a jelenlétükben, ha nem kérek arra külön engedélyt, így többnyire mindig nagyon visszafogott és visszahúzódott voltam. Az elmúlt félévben nagyon sokat növekedtem, s kezdtem lassan kigyógyulni ebből, de még mindig egyértelmű volt, hogy nem helyeztem magamat velük egy szintre, s őket sokkal előbbrevalónak láttam, pedig bizonyos területeken nekem jóval nagyobb tapasztalatom van, mégis mindig alájuk rendeltem magam, s csak őket követtem, szinte semmit sem csináltam saját magamtól. Akkor este azonban az ima alatt ültünk, viszont én úgy éreztem, hogy fel kell álljak, s velük szemben talán először kezdeményeztem valamit én, s nem is arról volt szó, hogy kezdeményezni, hanem egyszerűen felálltam, mert megszólalt bennem egy hang, hogy mindegy, hogy ők mit csinálnak, ha én kívánok most felállni, akkor álljak fel, akkor is, ha ők nem fognak. Így hát komoly belső harcok után felálltam, és mivel ahogy ültünk én voltam a legközelebb a színpadhoz, ha arrafele fordultam, gyakorlatilag háttal kerültem a többieknek, én mégis a színpad fele fordultam, és akkor azt éreztem, hogy az a kb. 45 fokos fordulat, amit megtettem, olyan volt, mintha az egész közösségnek fordítottam volna hátat, s azt mondtam volna, hogy nagyon szeretlek titeket, de ezentúl a magam útját fogom járni, s bennem tényleg ez is zajlott le abban a pillanatban, és nagyon fájt az, hogy hátat fordítottam nekik, de mégis megtettem, s utána azt éreztem, hogy ez volt a helyes. Nem is fordultam vissza a többiek fele, csak az ima és az utolsó dal után, s mikor feléjük néztem, akkor láttam, hogy ők is mind állnak, vagyis követtek engem ebben a mozdulatban, és ez hihetetlenül jól esett, de ettől még tisztában voltam a korábbi jelentésével a dolgoknak, s azzal, hogy valami mélyen belül bennem elszakadt abban a pillanatban, valami, ami köztem, s a szinte minden fölé helyezett közösségem között volt. Igazából ez a dolog is az elmenéshez köthető, mert annak köszönhetően éltem meg ezt, hogy szükséges hátat fordítsak nekik ahhoz, hogy elmehessek, mert egyszerre mindkettőt nem tehetem, s hiába fáj ez a távozás, ha egyszer erre hív Isten, akkor ezt kell kövessem, mert ez lesz mostantól a a jó út számomra, még ha az érzelmeim jelenleg mást is mondanak.

Ez az a nap!

Hétvégén Budapesten voltam. Amikor először hallottam, hogy Péter hirdeti az Ez az a nap!-ot az egyik szerdán, akkor még eléggé elérhetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt, hogy én is ott lehetek, de másnap délben eszembe jutott, és rákerestem az interneten, hogy pontosan mi is lesz. Egyből megtaláltam a honlapjukat, és ahogy elkezdtem nézegetni, hihetetlenül nagy kedvet kaptam az egészhez. Korábban már egyszer hallottam erről valakitől, és emlékszem, hogy akkor nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam róla hamarabb, és így lemaradtam, s most hatalmas lehetőségnek tűnt, hogy pont úgy adódott, hogy időben, még az út konkrét szervezésének elkezdése előtt megtudhattam. Fel is hívtam hamar, és mondtam neki, hogy nagyon szeretnék én is menni. Persze ez nem lett volna lehetséges, ha pont akkor meg nem érkezik az ösztöndíjam, így nyugodtan azt mondhattam, hogy mindenáron megyek, mert akár a busz árát is kifizethettem volna így.

Szerencsére egy ennél sokkal kellemesebb és kényelmesebb utazási lehetőség is adódott, így a busz árát mégiscsak megspórolhattam magamnak, ugyanis Péternek a testvére Magyarországra kellett utazzon a hétvégére, ő vitte Pétert, Renit és Gábort is, és pont volt még egy helyük az autóban, így épp befértem én is. Annak ellenére, hogy a tervezett délután négy órai indulás helyett csütörtökön este nyolckor még Kolozsváron voltunk, semmi gond sem volt az úton. Kicsit fájt a fejem, mint általában autózáskor vagy ha légkondis helyen vagyok, de amúgy egészen kellemes volt. A beszélgetés részemről kicsit lassabban indult be, de ettől függetlenül még nagyon örültem a társaságnak, és ennek a csodálatos lehetőségnek is.

Éjjel értünk be Pestre, és nem sokkal egy után parkoltunk a Frankel Leó út 102-es szám előtt. A szállást is Péter intézte, volt egy ismerőse Budapesten, aki fogadott mindannyiunkat, és így meleg lakásban alhattunk kényelmes ágyban, szóval ez is minden elképzelhető elváráson túltett. Az éjszaka mondjuk nem volt túl hosszú, mert reggel magyar idő szerinti fél nyolckor már keltünk, hogy elérjük a konferenciát, de én személy szerint nagyon jót aludtam. Szükségem is volt rá, mert az utána következő éjszakára nem volt alvás betervezve, úgyhogy fontos volt, hogy pihenten induljak neki a két napnak. Gyorsan reggeliztünk, majd összeszedtük a mindenféle szükséges dolgokat és indultunk is. Pár perccel kezdés előtt értünk be a Best Western Hotel konferenciatermébe.

A program egy dicsőítéssel és egy előadással kezdődött. Elég érdekesek voltak az első benyomásaim, amikor megláttam bevonulni a Gateway Worship csapatát. Valahogy az volt az érzésem, hogy ők igazán híres emberek, akikkel nagyon sokan szívesen találkoznának, s most itt vannak előttem, de igazából én egyáltalán nem is ismerem őket, nem tudok róluk semmit, se a zenéjükről, se a tagjaikról, egyszerűen csak nyitott vagyok arra, ami jönni fog, viszont mégis kicsit furcsának találtam őket, főleg a szintis leányzót. Az első dicsőítés szinte teljesen el is ment mellettem, alig kaptam el belőle valamit, éreztem hogy valami nagy és erős dologról van szó, éreztem a dobverést a szívemen, és megfogott az énekhang, de ezt valahogy még nem igazán tudtam úgy igazán átélni, ahhoz még túl újak voltak a számomra. Azt figyeltem meg, hogy ahhoz hogy igazán el tudjam engedni magam, s tényleg magával tudjon vinni a dicsőítés, ahhoz szükség van rá, hogy ismerjem valamennyire a dalokat, ha nem is teljesen, vagy akár nem is azon a nyelven, de legalább a dallama emlékeztessen valamire, de mindenképpen jó, ha már legalább egyszer hallottam korábban. Az előadás után szemináriumok jöttek, ezekhez előre megbeszéltük, hogy ki hova megy, s szétosztottuk magunkat, hogy mindenikre menjen el közülünk valaki. Első térésben én a zongoráról szóló szemináriumra mentem. Több érdekes és hasznos ötletet is kaptam azzal kapcsolatban, hogy mire is kell figyelni, hogyha valaki zongorán akar dicsőítésben szolgálni. Elég sok új dolgot hallottam, azon kívül kicsit abba is bele lehetett látni ezáltal, hogy ők hogyan csinálják, mert a leányzó elég sokat mesélt ilyenekről is. A második szeminárium, amin ott voltam, a prófétai dicsőítésről szólt. A három közül ez mondott a legkevesebb újdonságot, s nem is igazán tudtam, hova tenni a hallottakat, mert annyira üresnek és hiányosnak tűnt, hogy nem tudom, mit érthetett belőle az, aki korábban sosem hallott hasonlókról.

Ebédszünetben evés közben beszélgettünk egy keveset a srácokkal, majd elsétáltunk Péterrel és Renivel a Keleti pályaudvarig. Délután ismét dicsőítéssel és tanítással kezdtünk. Ez a dicsőítés már sokkal mélyebb volt a számomra, viszont a tanítás nem érintett meg annyira. Időközben azt figyeltem meg, hogy mennyire a fordító felekezetétől függ, hogy milyennek hangzanak a tanítások, ugyanis ahogy annak idején fordításelméletből tanultuk, ilyenkor áthalad az egész szöveg az ő értelmezési rendszerén, s mivel ennél a  témánál eléggé nagy jelentősége van a vallásnak, emiatt nagyon eltérő jelentéseket hallottunk ugyanazokhoz az angol szavakhoz a fordító felekezetének függvényében, így például a worship szót hallottuk dicsőítésnek, dicséretnek, imádatnak, imádásnak és hasonlóknak fordítani, a Szentlélek pedig a tolmácsok többségénél Szent Szellem lett, ami az én fülemet eléggé zavarta. Az előadás után következett az utolsó szeminárium. Én a dicsőítőcsoport összeállításán voltam, s minden kétséget kizáróan ezt tartottam a leghasznosabbnak az egész közül. Számos fontos dolgot kihangsúlyozott, amik elengedhetetlenek a csoport megfelelő működéséhez, s amikben bőven kell még fejlődjünk, de legalább tudjuk, hogy mire kell különösen figyelni. Ez után volt még egy kérdezz-felelek a Gateway tagjaival, majd egy utolsó dicsőítéssel zárták a konferenciát. A többiekkel innen elmenve beültünk valahova, s elmeséltük egymásnak, hogy ki mit hallott azokon a szemináriumokon, amiken a többiek nem voltak ott. Mindent egybevetve egy picit több hasznos információt vártunk magától a konferenciától, s az egyes témáktól, de nekem ettől függetlenül nagyjából tetszett, és örültem, hogy ott voltam, úgy gondolom, hogy kár lett volna kihagyni, még ha nem is volt pont olyan, mint vártuk.

Mire kijöttünk este a megbeszélésünkről, arra már majdnem el voltam késve a következő programról. A többiek elindultak visszafele a szállásra, Gábor metróval, Péter és Reni pedig gyalog, én meg futottam az arénához, hogy elérjem a 24 órás dicsőítés kezdetét. Még az interneten láttam, hogy lesz, és mindenképpen ott akartam lenni, nem csak azért mert tetszik a gondolat, s még sosem voltam ilyenen, és ki szerettem volna próbálni, de azért is, mert továbbra is döntés előtt álltam, és elseje volt a határidő, amit adtam magamnak a mérlegelésre a jövővel kapcsolatban, s mivel eddig még nem tudtam eldönteni, úgy gondoltam, hogy egy ilyen dicsőítéses mély, meghitt hangulat remek lehetőség lesz arra, hogy még egyszer nyugodtan átgondoljam az egészet, és döntést hozzak. Reggel eleve úgy pakoltam, hogy tisztában voltam vele, hogy nem fogok a szállásra visszamenni, csak utána való este, s hoztam magammal mindent, ami kellhet: ételt, italt, meleg ruhát, jegyzetfüzetet, Bibliát és minden egyebet. A Gateway volt az első, utána pedig óránként váltották egymást a különböző dicsőítőcsoportok. A többségük számomra teljesen ismeretlen volt, csak a Golgotásokról hallottam eddig a keresztény gitártáborban, s azonkívül Prazsák Lászlónak ismerem egy dalát, a többiek vadidegenek voltak, mégis mindenik annyira tetszett, hogy egyszerűen nem jött, hogy a folyosóig kimenjek enni, pedig már haltam éhen. Már kilenckor, mikor utolsó pillanatban megérkeztem, már akkor nagyon éhes voltam, de azt mondtam, hogy majd a Gateway után, de hát annyira jött egyik csoport a másik után, hogy nem igazán volt szünet, s annyira tetszett mindenik, hogy egyszerűen sajnáltam kimenni. Valamikor a negyedik-ötödik alatt ettem végül. Olyan nagyon érdekes volt ez az este, nem tudom leírni, hogy mi minden megfordult azalatt a fejemben. A teremben többnyire sötétség volt, a villanyokat még az elején lekapcsolták, csak az elől lévő fényszórók világítottak, de attól még egészen jól lehetett látni. Az elején nagyon sokan voltunk, több, mint kétszázan, de lehet, hogy a háromszázhoz is közelítettünk. Valahogy olyan volt, mintha otthon lennék ott a sok teljesen ismeretlen ember között, hisz engem a teremben senki sem ismert, s valahogy mégis mintha egy család lettünk volna. Ez különösen késő éjszaka kezdett érződni, mire mindenki megszokta a körülötte ülők arcát. Mellettem egy sokgyerekes család ült az elején, de valamikor éjfél körül elmentek. Pont szembe ültem az együttesekkel, de egészen hátul az utolsó előtti sorban. Jobb oldalamon volt a folyosó, annak a másik szélén ültek a technikusok (volt belőlük legalább négy), akik a fényeket meg a hangot állították. Az elején mellettem állt a folyosón egy szervező srác, aztán egy idő után leült elém, s észrevettem, hogy időnként nagyon néz, úgyhogy biztos szimpatikus voltam neki, valahogy az ő társasága is végigkísérte az estét, ahogy a többi ottmaradó emberé is. A dicsőítők mindegyre váltották egymást, az emberek meg vagy ültek, vagy álltak, vagy énekeltek, vagy táncoltak, vagy felemelték a kezüket, vagy amit gondoltak. Igazából teljes szabadságban lehetett megélni az egész éjszakát, semmi sem volt kötelező, ahogy az ott ülés sem, azonban mégis sokan maradtak. Úgy 11-12 után aztán elkezdtek fogyni az emberek. Az elején néhányan mentek el, aztán egy nagyobb tömeg, de még mindig volt egy olyan 70-90 ember szanaszét a teremben. Egyik dal szebb volt, mint a másik, egyik többet mondott, mint a másik, s én csak álltam, hallgattam és dicsőítettem. Annyira szép és mély volt az egész, hogy még azt is elfelejtettem, hogy a jövőmről akartam ott elmélkedni. Időnként eszembe jutott, de aztán mindig az volt bennem, hogy á, most az még várhat, mert ez most annyira csodálatos, hogy ebben itt benne kell lenni teljesen, mert ez most fontosabb, aztán utána majd döntök, de annyira erősen éreztem ott végig Isten jelenlétét, hogy tényleg kár lett volna úgymond kiszállni belőle, hogy félrevonuljak elmélkedni, ahol ugyancsak az Ő jelenlétét keresném, szóval értelmetlen lett volna keresni, ha már egyszer ott volt elmondhatatlan közelségben. Nagyon felemelő volt az egész. A dalok mindenféle műfajból voltak, előfordultak jazzesebb, ahogy rappersebb változatok is. Igazából a rap egyáltalán nem az én műfajom, de most még erről is azt éreztem, hogy nem csak nagyon jó, hanem egy az egyben szenzációs, és hihetetlenül élveztem hallgatni. Tényleg mindenik meg tudott érinteni, és tudott szólni. Olyan volt az egész, mint egy álom. Egyszerűen csak álltam és dicsőítettem, s az volt néha az érzésem, hogy egyedül vagyok a teremben Istennel, a zene meg csak egyfajta mennyei aláfestés. Azt a hangulatot nem tudom leírni, ami ott volt akkor éjjel, s meg is maradt egészen másnapig. Én közben természetesen ki kellett menjek időnként a fürdőbe, de mikor visszaértem, s átléptem a terem ajtaját egyből "megcsapott" az az Isteni jelenlét, ami odabent volt. Egy idő után kezdtem egyre álmosabb is lenni, s zavart, hogy az ásítás meg a fizikai fáradtság megzavarja ezt az együttlétet. Nagyjából 12 és 1 között volt egy időszak, amikor nagyon utolért az álmosság. Akkor jöttem rá, hogy semmiképpen sem szabad leüljek megpihenni, mert egyből elalszok, így utána csak álltam, hogy ébren tudjak maradni. Egy ideig ez segített, de három után volt egy pillanat, hogy állva is elkoppantam, s majdnem eldőltem oldalra. Éreztem, hogy ez így csak nem lesz jó, ha már állva is alszok, s eldöntöttem, hogy lefekszek egy kicsit, s felkelek ötkor, mert kíváncsi voltam a Golgotásokra. Már korábban is feltűnt, hogy a székek igen kényelmesek és puha párnásak, viszont nagyon is keskenyek voltak, tehát tényleg csak ülésre alkalmasak, viszont támadt egy zseniális ötletem, s fél négykor szembefordítottam nyolc széket, tehát négy volt egymás után, s velük szemben leraktam négy másikat úgy, hogy összeérjen középen a két sor. Felvettem az egyik felsőmet, a poláromat összetűrtem párnának, s takaró gyanánt magamra terítettem a kabátomat. Olyan kényelmes volt, hogy valódi királyi fekhelynek számított a körülményekhez képest. Tudtam, hogy egy átlagos alvási periódus úgy másfél óra, s az után már egészen pihenten kelhetek fel, így fél négykor lefeküdtem, hogy majd ötkor kelek. Órát nem húztam, mert gondoltam, hogy úgyis meghallom, ha cserélnek a csoportok, s ha véletlenül tovább aludnék egy kicsit, az sem lenne katasztrófa, de attól még szerettem volna felébredni. Ahogy lefeküdtem jöttem rá, hogy valószínűleg az elalvás kicsit nehezebb lesz, mint az ébredés, ugyanis attól, hogy én lefeküdtem, a többiek még folytatták, és legalább száz decibellel szólt a zene továbbra is a teremben. Amiután felkeltem számoltam meg, hogy körülbelül tíz meglehetősen nagy méretű hangfal volt a terem fele fordítva (négy állványon, hat pedig a földön), azon kívül meg négy vagy öt kisebb hangfal volt letéve az együtteseknek monitorhangfalnak, szóval nem csoda, hogy még egy olyan negyven-ötven percen keresztül nem tudtam elaludni miután lefeküdtem. Hallgattam a dalokat, hallottam, amikor cseréltek négykor, s még az új csoport dalaiból is hallottam egyet vagy kettőt, utána aludtam el. Egyszerűen kikapcsolt az agyam, s mikor ismét megébredtem, felemeltem a fejem, megnéztem az órát, és volt még öt perc ötig, tehát körülbelül negyven percet alhattam. Örültem, hogy pont időben felébredtem, elpakoltam az ágyamat, lementem a fürdőbe, megmostam az arcom hideg vízzel, s mire ötkor cseréltek, arra tökéletesen frissen és pihentem bent voltam a teremben, és utána nagyon lelkesen tudtam tovább dicsőíteni. Lassan megvirradt, egyre világosabb lett a teremben is, kint pedig látszott a sűrű köd. Hajnalra körülbelül tizenöten maradtunk, de a hangulat továbbra is nagyon jó volt. Olyan elképesztő volt nézni az embereket, hogy igen, mind ott maradnak, s énekelnek, táncolnak, s ébren maradnak azért, hogy dicsőítsék Istent. Nagyon megerősítő volt az egész éjszaka. Ahogy világosodott, az emberek álmossága is mind múlni kezdett, s nyolc után kezdtek újak is érkezni, akik a 24 órának a nappali felére jöttek. Nekem lassan készülődni kellett, mert a magyarországi unokatesómmal úgy beszéltük meg, hogy fél tízkor találkozunk az aréna melletti metrólejáratnál. Reggeliztem még egy gyorsat, aztán búcsút vettem a teremtől, ahol az egész éjszakát töltöttem. A dicsőítés természetesen továbbra is szüntelenül folyt. Intettem még a biztonsági őrök felé, akikkel éjszaka beszélgettünk egy keveset, mikor kint voltam a folyosón, majd kiléptem az arénából.

Tomi, a kedvenc unokatesóm, Magyarországon él, és négy évvel ezelőtt pünkösdkor találkoztam vele először, akkor viszont nagyon megkedveltem és megszerettem, s azóta (amennyire csak időnk engedi) rendszeresen levelezünk, és egy párszor találkoztunk is még. Mivel az elmúlt félévben/évben elég keveset hallottunk egymás felől, nagyon időszerű volt már egy találkozás. Kiderült, hogy meg szeretett volna lepni azzal, hogy eljön a névnapomkor Kolozsvárra, de végül nem sikerült, viszont mindketten nagyon örültünk, hogy így a konferenciának köszönhetően mégiscsak találkoztunk. Fél tíz után kicsivel érkezett, sétáltunk egy keveset, beszélgettünk, s még Gödöllőre is kimentünk, ahol jelenleg dolgozik, mert el kellett hozzon onnan valamit, s így közben én is megláthattam ezt a várost. Nagyon szép hely, nekem nagyon tetszett, s utazás közben is tudtunk még beszélgetni. Elég rövid volt a rendelkezésünkre álló idő, én még szívesen beszélgettem volna tovább is, de aztán mindkettőnknek menni kellett, így délután három körül ismét elváltunk. Az arénát elméletileg akkor kellett kinyissák, de gondoltam, hogy megvárom a srácokat, leültem egy padszerű párkányra, s nyugodtan megebédeltem, s mivel az alatt sem érkeztek még meg, és gyönyörűen sütött a nap, leterítettem a kabátomat, rádőltem, és fejem alá tettem a táskát. Olyan szép volt ez a várakozás is, napozgattam, pihentem és közben gondolkoztam az élet nagy dolgain. Két órát töltöttem ott. Egy idő után ugyan néztem, hogy igazán bemehetnék, mert nem vagyok összekötve velük, és nyugodtan be tudok menni egyedül is, de azt mondtam, hogy ha négyig megjönnek, megvárom őket, ha meg nem, akkor megtalálnak odabent, addig is szét tudok majd nézni. Végül kicsivel négy előtt hívott Péter, hogy a keletinél vannak, s azonnal jönnek. Az azonnal mondjuk beletelt még egy olyan negyven percbe, de végül is megvártam, hogy megérkezzenek. Egyet kerültünk a vásárban még kezdés előtt, majd leültünk a helyünkre. Hatalmas volt az aréna, s egyre több és több ember érkezett.

Az estét az 1000 fős kórus nyitotta meg, majd magyar dicsőítők énekeltek. Olyanok, akikről úgy azt szoktuk mondani, hogy nagy nevek, akiknek a dalait sokszor mi is énekeljük, s most mind együtt álltak a színpadon, és élőben hallgattuk őket. Nem tudom, hogy a többieknek milyen volt, de nekem nagyon tetszett. Szünetekben mindig voltak különböző meglepetések, látványosságok, imák és hasonlók, meg volt igehirdetés is, de az este fénypontja a Gateway Worship (akiket mi már pénteken hallhattunk, s én még este is), az utolsó pedig Israel Houghton és a New Breed volt. A szervezők nagyon megadták a módját úgy hangosítás, mint fénytechnika szempontjából. Minden volt, ami egy híres világsztár koncertjén előfordulhat, csak az volt a különbség, hogy ez nem csak a zenéről szólt, hanem Istenről is. Elképesztő volt látni ezt a rengeteg embert, abban a hatalmas arénában, akik mind ugyanazért jöttek. Nagyon felemelő volt az egész. Nem is igazán a zene volt, ami annyira szólt, főleg az utolsónál, hanem sokkal inkább az emberek, akik ott voltak. Előtte a szünetben kimentem a fürdőbe, s amikor mentem vissza, ahogy felértem a lépcső tetejére az ajtóhoz, ami bevezetett, megálltam, s csak a szemben lévő oldalt láttam, a hatalmas falat tele emberekkel, s akármerre néztem körbe, mindenhol emberek voltak. Annyira csodálatos volt abba belegondolni, hogy nem csak a sportesemények vagy a könnyűzenei koncertek vonzzák az embereket, hanem valóban vannak olyanok is, akiknek ez a fontos. Egyszerűen azt látni, hogy nem vagy egyedül, hanem valóban ébredések történnek, és hatalmas tömegek fordulnak Isten fele, nekem inkább erről szólt az este. Persze a dalok többsége is tetszett, de ez sokkal többet jelentett a számomra.

A szállás fele beszélgettünk róla, hogy igazából ez a dicsőítő koncert is lehetett volna jobb, s be kellett valljam, hogy ha csak erről szólt volna a hétvége, akkor biztosan én is hiányérzettel távoztam volna, hisz nekem sem ez adta a legnagyobb élményt, bármennyire is szép és színvonalas volt, s mégcsak nem is a konferencia, ami amúgy szintén nagyon érdekes volt, hanem számomra egyértelműen az éjszaka volt a legmélyebb és legemlékezetesebb, a 24 órás dicsőítés (legalább is az a 12 és fél óra, amin ott voltam belőle). Egyszerűen csodálatos volt, és minden egyes pillanatáért kár lett volna, ha lemaradok róla, s ez az, amire a többiek el se jöttek, így nem tudják, mit vesztettek.

Akkor este beszélgettünk még egy keveset, majd lefeküdtünk aludni. Reggel elmentünk a vendéglátónkkal együtt misére. Kicsit furcsa volt, hogy Magyarországon aznap ünnepelték az Úrnapját, s körmenet is volt. Viccesen jött ki, hogy mi csütörtökön Úrnapján indultunk el itthonról, s Budapestről is Úrnapján indultunk vissza, a kettő között pedig mégiscsak eltelt négy nap. Aznapra viszont még az állatkert is be volt tervezve, mert Péter évek óta szeretett volna elmenni, s megbeszélték, hogy a testvérével és Renivel mindenképpen elmennek. Nekem személy szerint nem hiányzott anyagilag ez a látványosság, meg hát korábban már többször is voltam ott (bár nem az utolsó tíz évben), s Gábor sem volt túl lelkes, de végül mégiscsak bementünk mind. Együtt jártuk körbe az egészet, s egészen jól szórakoztunk a különböző furcsábbnál furcsább állatokon. Voltunk mesterségesen létrehozott esőerdőben, simogattunk kisgidákat, röpködtek körülöttünk lepkék meg denevérek, és láttunk kicsinyét sétáltató elefántmamát, meg számos mindenféle más szárazföldi és vízi állatot.

Nagyon szép volt, és végül örültem neki, hogy mégis bementem, mert remek lezárása volt a hétvégénknek. A hazaúton beszélgettünk még egy keveset, de egyéb számottevő dolog nem történt. Mindannyian épségben megérkeztünk. Szerintem a hétvégénk nagyon szép volt, és nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem. Ajánlom mindenkinek, aki teheti, hogy egyszer mindenképpen menjen el és nézze meg, s ha lehetősége van, feltétlenül legyen ott a 24 órás dicsőítésen is, mert csodálatos találkozásban lehet ott része.