Tegnap este bekopogott András, hogy nem lesz ma reggel ima, aminek nagyon örültem, bár olyan nagyon indokoltnak nem éreztem a dolgot, hisz ez volt az első olyan 40 órás szentségimádás, amikor egyáltalán nem is kellett éjszakázzunk egy kicsit se, szóval nem nagyon lehetünk álmosak, sőt, sokszor ha éjszakázunk, akkor is általában ugyanúgy van ima hétfőn, egyetlen egyszer mondta még a nővér, hogy hétfőn nem kell felkeljünk, s alhatunk nyugodtan miséig, de most nem volt olyan fárasztó a hétvége, mint akkor, bár ennek ellenére tényleg nem bántam a dolgot, és valóban tovább aludtam. Úgy keltem fel, hogy még férjen bele a reggeli mise előtt, majd nekiálltam gombot varrni a kardigánomra, aminek a körbehorgolását tegnap este sikerült befejezni.
Délben elmentünk Tündével a könyvtárba, mert vissza kellett vigyünk pár könyvet, majd elmentünk úszni. Ez volt az első alkalom, hogy ő is jött. Neki is tetszett a víz, bár most így az elején még kicsit félt tőle. Megígértem, hogy megtanítom úszni, amennyire tudom, de még csak addig a részig jutottunk el, hogy szokja meg egy kicsit a vizet, elsőre most ez is elég, aztán majd folytatjuk. De amúgy jól elvoltunk a nyakig érő vízben, beszélgettünk, meg mutattam neki néhány egyszerűbb dolgot, amit gyakorolhat, aztán átöltöztünk, és siettünk haza, hogy elérjük az ebédet.
Mosogatás után felmentem a szobába, és épp neki akartam volna fogni valaminek, mikor hallom, hogy cseng a telefon. Kriszta vette fel, így nem foglalkoztam vele tovább, de miután fél percre rá engem szólított, s felém nyújtotta a kagylót a lépcsőn, hogy Edina keres, eléggé meglepődtem. Ez volt az első alkalom, hogy Edina összeszedte a bátorságát és idetelefonált, úgyhogy biztos voltam benne, hogy valami komoly oka lehetett rá. Elvettem a készüléket, és indultam a szobám fele. Edina teljesen elkeseredve és kétségbeesve panaszkodott egy feladatra, amit az egyetemen kapott, de nem tud megcsinálni, és látszott, hogy nagyon meg van ijedve tőle, mert nem érti, hogy mit hogy kell írjon benne, s kérte, hogy feltétlenül segítsek kell neki. Kiderült, hogy egy elég bonyolult bibliográfiát kell összeállítson 5-5 tétellel a különböző műfajú adatokra vonatkozóan (könyv, tanulmánykötet bizonyos fejezete, folyóirat és internetes forrás). Annak ellenére, hogy tudom, hogy ez neki valóban komoly problémát jelent, hisz tényleg nem tanult ilyesmit korábban, és még anyu se tud segíteni neki, mert ő is mindig engem kért rá, hogy magyarázzam el neki, számomra nem tűnt elsőre különösen nehéznek a dolog, s már kezdtem is mondani, hogy tőlünk hogy kérték az ilyet, de kiderült, hogy náluk másmilyen követelmények vannak a bibliográfiai tételek leírására, így azzal kellett kezdjük az egészet, hogy küldje át neten azt a dokumentumot, amibe le van írva, hogy tőlük hogy kérik, hogy legalább a példák leírását lássam, ha már magyarázat nincs, hogy melyik rövidítés mit jelent, és az alapján ki tudjam találni, hogy mit szeretne a tanárnőjük látni. Valóban eléggé kusza és logikátlan hatást keltett az egész, s bár én láttam, hogy mi mire vonatkozik a leírásban, nem tűnt logikusnak, és nem csodálom, hogy Edina nem tudta az alapján megoldani a feladatot. Közben az egyszerűség kedvéért áttértünk internetre, és skype-on folytattuk a beszélgetést. Elmagyaráztam neki, hogy mi mit jelent abban a példában, és hogy általánosan hogyan kell elkészítse az alapján, amit a tanárnő mondott, s bár hagytam, hogy egyedül próbálja megírni, hallgattam, hogy éppen mit és hogy csinál, hogy szükség esetén kijavíthassam, vagy segíthessek, ha elakad. Elég hamar megértette és ügyesen dolgozott, de mire minden csoportot így végigbeszéltünk, eltelt majdnem 3 óra, közben pedig anyu is jelzett, hogy szeretne beszélni velem, így ahogy befejeztük Edinával a feladatot, utána őt hívtam skypeon.
Neki is volt mondanivalója, meg igazából nekem is nagy szükségem volt a beszélgetésre, mert az utóbbi időben eléggé össze vagyok zavarodva, és nagyon nem tudom, hogy mit hogy kellene csináljak, hogy az lenne a jobb, ha tovább szenvednék itt, vagy egyszerűen hagyjam az egészet és menjek haza. Viszont még nem tudok választ az iskolától, s amúgy se csak az alapján szeretném eldönteni, hanem többféle szempontot is figyelembe akarok venni, úgyhogy tényleg szükségem van arra, hogy beszéljek ezekről bizonyos emberekkel, akik egyik vagy másik vetületét jobban látják a kérdésnek. A lényeg az, hogy ideérkezésem óta az egyik legnagyobb lelki válságban vagyok, s amikor bizonyos dolgokra rákérdeztem anyutól, hogy mondja el a meglátását, s így beszélgettünk, egyszer csak átkopog András a falon, hogy hagyjam már abba, mert "sok a duma".
Éreztem abban a pillanatban, hogy felforr az agyvizem, és szétrobbanok. Annyira rosszul esett ez, mint semmi más, amióta itt vagyok. Elképesztő, hogy hogy lehet valaki ennyire mértéktelenül önző és magának való. Ez mostmár tényleg minden határon túlmegy, amit ez az ember elkövet. Kivétel nélkül mindenkivel szemétkedik, de hát elnézi az ember, mert keresztény közösségben élünk, és megpróbáljuk elviselni egymást, szóval az haggyám. Elvárja, hogy ha bármi baja van, akkor mindig egyből szökjön valaki segíteni neki, viszont bármikor bárki kér tőle segítséget, akkor csak az orrát húzza, hogy hát inkább nem. Egyetlen egyszer kértem tőle valamiben segítséget, és akkor is nemet mondott, de amiatt mondjuk nem haragszom, viszont a viselkedése nagyon zavar. Nekem minden egyes alkalommal menni kell vele fordítani a Jobcenterhez is meg a munkaügynökségekhez is, hogy találjon már végre valahol munkát, viszont ahelyett, hogy ezt értékelné (nem kell hálás legyen, de legalább néha egy köszönömöt mondhatna), vagy ha nem is mond semmit, én akár azt se bánnám, de legalább ne lennék még utána én a hibás mindenért, mert vagy valami olyanba köt bele, amit akkor mondok, mikor bent vagyunk az irodában, vagy valami egyéb történik, de az első olyan dolognál, ami neki nem tetszik, garantáltan lekiabálja a fejemet. Ilyenkor minden egyes alkalommal ideges leszek, és azt kívánom, hogy bárcsak ne is mentem volna segíteni neki (mert bár egyedül garantáltan nem tudná megoldani), de legalább nem lettem volna én a hibás megint mindenért, és az a legidegesítőbb, hogy még csak nem is olyankor kiabál, amikor tényleg rá lehetne fogni valamire, hogy az én hibám, egyszerűen csak nem úgy történik valami, ahogy szeretné, s bennem találja meg a legelső embert, akire átháríthatja a felelősséget, s akiben megtalálhatja a hibást a dologért. Múlt szerdán például azért ordibált rám nagyon csúnyán, mert telefonon hívta valamelyik cég, kérdeztek valamit, s én nem mondtam neki egyből angolul, hogy mit válaszoljon rá, de hát nem mondhattam, mert nem halottam a kérdést, hisz az ő fülénél volt a kagyló. S ilyenkor eldöntöm, hogy na jó rendben, "tudod, kit használj lábtörlőnek...", legközelebb egyszerűen nem megyek, s akkor oldd meg magad, s ha nem megy, akkor ordibálj akire akarsz, de rám ne, mert úgy érzem, hogy nem szolgáltam rá. De utána persze mégis igent kell mondani neki, mikor másnap kér, hogy menjek el vele ki tudja melyik részébe a városnak, hogy fordítsak neki az ügynökségnél, s persze én mindig vagyok olyan hülye, hogy el is menjek vele újra és újra, amire a hála csak további kiabálás. S a keresztényi szeretet, megértés és kölcsönösség jegyében mindezért az a köszönet, hogy átkopog a falon, hogy "sok a duma", akkor, amikor amúgy fontos dologról van szó. Edina egyáltalán nem szokott idetelefonálni, én hívtam egy párszor, de mindig rövidet beszéltünk, s most három hónap után először szüksége van segítségre valamiben, s én nem segíthetek neki, azért mert Andrást ez most zavarja? S utána mikor nekem van szükségem arra, hogy beszélgessek egy kicsit anyukámmal a jövőmről, ami ugyebár egy eléggé fontos kérdés, akkor azt sem tehetem? Tény, hogy a kettő együtt kb. négy óra volt, de nem hiszem, hogy nem lehet elnézni azt, hogy legyen egyetlen olyan nap, amikor beszélek négy órát, hisz ez most tényleg fontos volt, és szükség volt rá. Azon kívül pedig még fél tíz se volt, amikor átkopogott, tízig pedig még akár trombitálhatnék is, ha úgy lenne kedvem, és semmilyen szabály se tiltja, hisz tíz után van a takarodó, s addig szabad tevékenység van, amibe belefér a hangoskodás is. Sokszor kijelentette már András, hogy őt senkinek a problémája nem érdekli, s nem törődik vele, hogy kinek milyen ügyei vannak, de azt nem gondoltam, hogy tényleg ennyire érzéketlen, és nincs tekintettel arra, hogy másoknak is lehetnek nehézségeik, amiknek a megoldásához segítségre van szükségük, s én ugyan semmit sem kértem tőle, úgyhogy nem értem, mért esett annyira nehezére, egyetlen nap egyszerűen megengedni, hogy beszéljek a családommal, akikkel ugyebár kölcsönösen igyekszünk segíteni egymást, mikor kinek mire van szüksége. S azért annyira felfoghatatlan a számomra, hogy mért volt képtelen elviselni egyetlen estét, mert én viszont jóformán lábujjhegyen járok, hogy őt ne zavarjam. Mondta, hogy szokott angolul tanulni, s ilyenkor zavarja a gitározás, úgyhogy lemondtam a napi gyakorlásról, általában hetente kétszer játszok akkor, amikor lent van a konyhában és főz hétfőn meg kedden, és néha nagy ritkán akkor, mikor hallom, hogy tusol, vagyis biztosan nem angolozik. Ezen kívül meg fülhallgatóval rontom a fülemet akár zenét hallgatok, akár filmet nézek szintén azért, hogy őt ne zavarjam, pedig elméletileg ez sem lenne elvárás, hisz ő is mesélte, hogy mások hangosan hallgatták a zenét, és Tünde se használ fülhallgatót. Tényleg mindent megteszek azért, hogy neki a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozzam, s csak annyit halljon belőlem, amikor be vagy kijárok, mert akkor mindig recseg a padló, meg amikor lefekszek, mert akkor a rugók nyikorognak, s azon kívül, ha néha-néha beszélek az otthoniakkal, ami normál körülmények között amúgy elég ritka, csak ez az egy nap volt, hogy mindkettőjükkel beszéltem, s ilyen hosszúra is nyúlt az egész, de ezt már nem hajlandó elviselni, s át kell kopogjon, hogy hagyjam abba a dumálást. Elmondhatatlanul mérges lettem, és hihetetlenül fájt, de nem kiabáltam akkor, és nem is mondtam semmit, utána befejeztük még anyuval a beszélgetést, és amikor hallottam, hogy becsukja az ajtaját és megy le a konyhába, hogy előkészítse a vacsoráját és bezárja utána az ajtót, akkor kimentem a lépcsőházba, és szépen, mindenféle indulat nélkül megkértem, hogy többször ne kopogjon át a falon, mert tényleg fontos dologról volt szó, az elején a húgomnak segítettem, utána meg anyummal beszéltem, de a gondolatot már nem tudtam végigmondani, mert nagyon idegesen kiabálni kezdett. S ekkor éreztem, hogy ez már aztán tényleg sok, s mondtam, hogy egyáltalán nincs igaza, s hogy nem normális az, hogy ő minden egyes alkalommal elvárja azt, hogy menjek és segítsek neki, múlt héten is három napon keresztül az ő ügyeit intéztem, pedig amúgy lenne jobb dolgom is, s ő nem tud megértéssel lenni felém egyetlen délután, amikor a húgomnak segítettem, aki három hónap elteltével először kér segítséget, s utána meg anyummal beszéltem valamiről, amiben meg nekem volt szükségem segítségre, de az egészet végig se hallgatva, tovább kiabálva és szitkozódva lement a lépcsőn a konyhába.
Én visszamentem a szobába, és az asztalhoz leülve próbáltam megnyugodni, mert reszketett a kezem az idegességtől. Ennyire igazságtalanul és szemét módon még sosem bánt velem senki, pedig elég sok mindent megéltem én már, Ausztriában is, meg Németországban is, de ott akármilyen szemetek is voltak a munkaadóim, egyszerűen csak konfliktusról meg munkaviszonyról volt szó, de itt ennél sokkal több van, ez emberileg fáj, hisz én tényleg minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy neki jó legyen, s hogy munkát kapjon, tényleg hetente járok vele valahova, múlt héten meg három nap is az ő ügyeit intéztem, s ezért nem csak köszönömöt hallok ritkán, de még le is kiabál mindenféle hülyeség miatt, s ez a mai beszólása meg aztán tényleg nagyon kiborított. Ha keresztényi szeretet és megértés nincs is benne, de legalább a kölcsönösségre tekintettel lenne...
Mosogatás után felmentem a szobába, és épp neki akartam volna fogni valaminek, mikor hallom, hogy cseng a telefon. Kriszta vette fel, így nem foglalkoztam vele tovább, de miután fél percre rá engem szólított, s felém nyújtotta a kagylót a lépcsőn, hogy Edina keres, eléggé meglepődtem. Ez volt az első alkalom, hogy Edina összeszedte a bátorságát és idetelefonált, úgyhogy biztos voltam benne, hogy valami komoly oka lehetett rá. Elvettem a készüléket, és indultam a szobám fele. Edina teljesen elkeseredve és kétségbeesve panaszkodott egy feladatra, amit az egyetemen kapott, de nem tud megcsinálni, és látszott, hogy nagyon meg van ijedve tőle, mert nem érti, hogy mit hogy kell írjon benne, s kérte, hogy feltétlenül segítsek kell neki. Kiderült, hogy egy elég bonyolult bibliográfiát kell összeállítson 5-5 tétellel a különböző műfajú adatokra vonatkozóan (könyv, tanulmánykötet bizonyos fejezete, folyóirat és internetes forrás). Annak ellenére, hogy tudom, hogy ez neki valóban komoly problémát jelent, hisz tényleg nem tanult ilyesmit korábban, és még anyu se tud segíteni neki, mert ő is mindig engem kért rá, hogy magyarázzam el neki, számomra nem tűnt elsőre különösen nehéznek a dolog, s már kezdtem is mondani, hogy tőlünk hogy kérték az ilyet, de kiderült, hogy náluk másmilyen követelmények vannak a bibliográfiai tételek leírására, így azzal kellett kezdjük az egészet, hogy küldje át neten azt a dokumentumot, amibe le van írva, hogy tőlük hogy kérik, hogy legalább a példák leírását lássam, ha már magyarázat nincs, hogy melyik rövidítés mit jelent, és az alapján ki tudjam találni, hogy mit szeretne a tanárnőjük látni. Valóban eléggé kusza és logikátlan hatást keltett az egész, s bár én láttam, hogy mi mire vonatkozik a leírásban, nem tűnt logikusnak, és nem csodálom, hogy Edina nem tudta az alapján megoldani a feladatot. Közben az egyszerűség kedvéért áttértünk internetre, és skype-on folytattuk a beszélgetést. Elmagyaráztam neki, hogy mi mit jelent abban a példában, és hogy általánosan hogyan kell elkészítse az alapján, amit a tanárnő mondott, s bár hagytam, hogy egyedül próbálja megírni, hallgattam, hogy éppen mit és hogy csinál, hogy szükség esetén kijavíthassam, vagy segíthessek, ha elakad. Elég hamar megértette és ügyesen dolgozott, de mire minden csoportot így végigbeszéltünk, eltelt majdnem 3 óra, közben pedig anyu is jelzett, hogy szeretne beszélni velem, így ahogy befejeztük Edinával a feladatot, utána őt hívtam skypeon.
Neki is volt mondanivalója, meg igazából nekem is nagy szükségem volt a beszélgetésre, mert az utóbbi időben eléggé össze vagyok zavarodva, és nagyon nem tudom, hogy mit hogy kellene csináljak, hogy az lenne a jobb, ha tovább szenvednék itt, vagy egyszerűen hagyjam az egészet és menjek haza. Viszont még nem tudok választ az iskolától, s amúgy se csak az alapján szeretném eldönteni, hanem többféle szempontot is figyelembe akarok venni, úgyhogy tényleg szükségem van arra, hogy beszéljek ezekről bizonyos emberekkel, akik egyik vagy másik vetületét jobban látják a kérdésnek. A lényeg az, hogy ideérkezésem óta az egyik legnagyobb lelki válságban vagyok, s amikor bizonyos dolgokra rákérdeztem anyutól, hogy mondja el a meglátását, s így beszélgettünk, egyszer csak átkopog András a falon, hogy hagyjam már abba, mert "sok a duma".
Éreztem abban a pillanatban, hogy felforr az agyvizem, és szétrobbanok. Annyira rosszul esett ez, mint semmi más, amióta itt vagyok. Elképesztő, hogy hogy lehet valaki ennyire mértéktelenül önző és magának való. Ez mostmár tényleg minden határon túlmegy, amit ez az ember elkövet. Kivétel nélkül mindenkivel szemétkedik, de hát elnézi az ember, mert keresztény közösségben élünk, és megpróbáljuk elviselni egymást, szóval az haggyám. Elvárja, hogy ha bármi baja van, akkor mindig egyből szökjön valaki segíteni neki, viszont bármikor bárki kér tőle segítséget, akkor csak az orrát húzza, hogy hát inkább nem. Egyetlen egyszer kértem tőle valamiben segítséget, és akkor is nemet mondott, de amiatt mondjuk nem haragszom, viszont a viselkedése nagyon zavar. Nekem minden egyes alkalommal menni kell vele fordítani a Jobcenterhez is meg a munkaügynökségekhez is, hogy találjon már végre valahol munkát, viszont ahelyett, hogy ezt értékelné (nem kell hálás legyen, de legalább néha egy köszönömöt mondhatna), vagy ha nem is mond semmit, én akár azt se bánnám, de legalább ne lennék még utána én a hibás mindenért, mert vagy valami olyanba köt bele, amit akkor mondok, mikor bent vagyunk az irodában, vagy valami egyéb történik, de az első olyan dolognál, ami neki nem tetszik, garantáltan lekiabálja a fejemet. Ilyenkor minden egyes alkalommal ideges leszek, és azt kívánom, hogy bárcsak ne is mentem volna segíteni neki (mert bár egyedül garantáltan nem tudná megoldani), de legalább nem lettem volna én a hibás megint mindenért, és az a legidegesítőbb, hogy még csak nem is olyankor kiabál, amikor tényleg rá lehetne fogni valamire, hogy az én hibám, egyszerűen csak nem úgy történik valami, ahogy szeretné, s bennem találja meg a legelső embert, akire átháríthatja a felelősséget, s akiben megtalálhatja a hibást a dologért. Múlt szerdán például azért ordibált rám nagyon csúnyán, mert telefonon hívta valamelyik cég, kérdeztek valamit, s én nem mondtam neki egyből angolul, hogy mit válaszoljon rá, de hát nem mondhattam, mert nem halottam a kérdést, hisz az ő fülénél volt a kagyló. S ilyenkor eldöntöm, hogy na jó rendben, "tudod, kit használj lábtörlőnek...", legközelebb egyszerűen nem megyek, s akkor oldd meg magad, s ha nem megy, akkor ordibálj akire akarsz, de rám ne, mert úgy érzem, hogy nem szolgáltam rá. De utána persze mégis igent kell mondani neki, mikor másnap kér, hogy menjek el vele ki tudja melyik részébe a városnak, hogy fordítsak neki az ügynökségnél, s persze én mindig vagyok olyan hülye, hogy el is menjek vele újra és újra, amire a hála csak további kiabálás. S a keresztényi szeretet, megértés és kölcsönösség jegyében mindezért az a köszönet, hogy átkopog a falon, hogy "sok a duma", akkor, amikor amúgy fontos dologról van szó. Edina egyáltalán nem szokott idetelefonálni, én hívtam egy párszor, de mindig rövidet beszéltünk, s most három hónap után először szüksége van segítségre valamiben, s én nem segíthetek neki, azért mert Andrást ez most zavarja? S utána mikor nekem van szükségem arra, hogy beszélgessek egy kicsit anyukámmal a jövőmről, ami ugyebár egy eléggé fontos kérdés, akkor azt sem tehetem? Tény, hogy a kettő együtt kb. négy óra volt, de nem hiszem, hogy nem lehet elnézni azt, hogy legyen egyetlen olyan nap, amikor beszélek négy órát, hisz ez most tényleg fontos volt, és szükség volt rá. Azon kívül pedig még fél tíz se volt, amikor átkopogott, tízig pedig még akár trombitálhatnék is, ha úgy lenne kedvem, és semmilyen szabály se tiltja, hisz tíz után van a takarodó, s addig szabad tevékenység van, amibe belefér a hangoskodás is. Sokszor kijelentette már András, hogy őt senkinek a problémája nem érdekli, s nem törődik vele, hogy kinek milyen ügyei vannak, de azt nem gondoltam, hogy tényleg ennyire érzéketlen, és nincs tekintettel arra, hogy másoknak is lehetnek nehézségeik, amiknek a megoldásához segítségre van szükségük, s én ugyan semmit sem kértem tőle, úgyhogy nem értem, mért esett annyira nehezére, egyetlen nap egyszerűen megengedni, hogy beszéljek a családommal, akikkel ugyebár kölcsönösen igyekszünk segíteni egymást, mikor kinek mire van szüksége. S azért annyira felfoghatatlan a számomra, hogy mért volt képtelen elviselni egyetlen estét, mert én viszont jóformán lábujjhegyen járok, hogy őt ne zavarjam. Mondta, hogy szokott angolul tanulni, s ilyenkor zavarja a gitározás, úgyhogy lemondtam a napi gyakorlásról, általában hetente kétszer játszok akkor, amikor lent van a konyhában és főz hétfőn meg kedden, és néha nagy ritkán akkor, mikor hallom, hogy tusol, vagyis biztosan nem angolozik. Ezen kívül meg fülhallgatóval rontom a fülemet akár zenét hallgatok, akár filmet nézek szintén azért, hogy őt ne zavarjam, pedig elméletileg ez sem lenne elvárás, hisz ő is mesélte, hogy mások hangosan hallgatták a zenét, és Tünde se használ fülhallgatót. Tényleg mindent megteszek azért, hogy neki a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozzam, s csak annyit halljon belőlem, amikor be vagy kijárok, mert akkor mindig recseg a padló, meg amikor lefekszek, mert akkor a rugók nyikorognak, s azon kívül, ha néha-néha beszélek az otthoniakkal, ami normál körülmények között amúgy elég ritka, csak ez az egy nap volt, hogy mindkettőjükkel beszéltem, s ilyen hosszúra is nyúlt az egész, de ezt már nem hajlandó elviselni, s át kell kopogjon, hogy hagyjam abba a dumálást. Elmondhatatlanul mérges lettem, és hihetetlenül fájt, de nem kiabáltam akkor, és nem is mondtam semmit, utána befejeztük még anyuval a beszélgetést, és amikor hallottam, hogy becsukja az ajtaját és megy le a konyhába, hogy előkészítse a vacsoráját és bezárja utána az ajtót, akkor kimentem a lépcsőházba, és szépen, mindenféle indulat nélkül megkértem, hogy többször ne kopogjon át a falon, mert tényleg fontos dologról volt szó, az elején a húgomnak segítettem, utána meg anyummal beszéltem, de a gondolatot már nem tudtam végigmondani, mert nagyon idegesen kiabálni kezdett. S ekkor éreztem, hogy ez már aztán tényleg sok, s mondtam, hogy egyáltalán nincs igaza, s hogy nem normális az, hogy ő minden egyes alkalommal elvárja azt, hogy menjek és segítsek neki, múlt héten is három napon keresztül az ő ügyeit intéztem, pedig amúgy lenne jobb dolgom is, s ő nem tud megértéssel lenni felém egyetlen délután, amikor a húgomnak segítettem, aki három hónap elteltével először kér segítséget, s utána meg anyummal beszéltem valamiről, amiben meg nekem volt szükségem segítségre, de az egészet végig se hallgatva, tovább kiabálva és szitkozódva lement a lépcsőn a konyhába.
Én visszamentem a szobába, és az asztalhoz leülve próbáltam megnyugodni, mert reszketett a kezem az idegességtől. Ennyire igazságtalanul és szemét módon még sosem bánt velem senki, pedig elég sok mindent megéltem én már, Ausztriában is, meg Németországban is, de ott akármilyen szemetek is voltak a munkaadóim, egyszerűen csak konfliktusról meg munkaviszonyról volt szó, de itt ennél sokkal több van, ez emberileg fáj, hisz én tényleg minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy neki jó legyen, s hogy munkát kapjon, tényleg hetente járok vele valahova, múlt héten meg három nap is az ő ügyeit intéztem, s ezért nem csak köszönömöt hallok ritkán, de még le is kiabál mindenféle hülyeség miatt, s ez a mai beszólása meg aztán tényleg nagyon kiborított. Ha keresztényi szeretet és megértés nincs is benne, de legalább a kölcsönösségre tekintettel lenne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése