Életem leghosszabb szessziója

Igen, tudom, hogy már évek óta nem írtam ide egy sort sem, pedig gyakran telnek el egymás után olyan hetek, amikor annyi minden történik, amit nagyon szeretnék megosztani, leírni, és fontos is lenne, mert tudom, hogy egy idő után már nincs úgy türelmem visszatérni, és bár kedvem lenne, minél több idő telik el, annál nehezebb visszaemlékezni, és összeszedni az erőmet, hogy végre leüljek és megírjam, amit már hónapokkal azelőtt szerettem volna. Így jóformán az elmúlt két év minden aktuális eseményének a leírása elmaradt. Legutoljára a nyáron történteket szerettem volna mindenképpen leírni, de természetesen amikor friss volt, akkor még annyira közelről érintett, hogy nem tudtam volna szépen megfogalmazni, így ennyi idő távlatából pedig már nem lesz olyan, de azért megpróbálom röviden vázolni a legfontosabbakat. 

Ami azt illeti, nem tudom, honnan kezdjem, mert bárhonnan is indulnék, minden egyes mondat további magyarázatra szorul. Tervezem utólag leírni röviden az előzményeket is, úgyhogy most csak vázlatosan fogok utalni rá. 

A lényeg, hogy jött a tavasz, pontosabban a nyárnak az eleje, és ezzel egy időben elkezdődött a bolondok háza az iskolában, ahol már másfél éve tanítok (sajnos még egy bejegyzést sem sikerült erről az időszakról írni, terveim szerint pótolom még a mulasztást). A Batthyány Ignác Technikai Kollégiumban tanítok magyart, jelenleg egy IX., két X., három XI. és két XII. osztálynak (ez heti 24 órát jelent, ami amúgy nagyon sok). Elérkezett tehát a május, és a XII. osztályok meg kellett írják a dolgozatot, nekik rekord idő alatt ki is kellett javítani, s mialatt írattam a kisebb osztályokkal, azalatt ők jöttek könyörögni a lezárásuk miatt, és utolsó utáni pillanatban is zaklattak a feleléssel, hogy éppen meg ne bukjanak. Ez persze az egyiknek sehogy sem sikerült, de hát ez van, sorozatosan puskázott, s a végén csodálkozik, hogy három 1-essel nem jön ki az átmenője, na de mindegy. A lényeg, hogy a futás már elkezdődött ezzel, emellé jött még az óralátogatás, ugyanis jelentkeztem véglegesítő vizsgára, és ahhoz kétszer négy órát kell nálam hallgassanak, aminek a második fele most volt esedékes, tehát amiatt is izgultam, ehhez pedig még hozzájöttek az egyetemi gondok. Hogy miért egyetem, mikor már mindent befejeztem (magyar, német, filozófia, könyvtár, német peda mesteri)? Hát azért, mert ahhoz, hogy a második évre is visszajöhessek ide tanítani, ahhoz muszáj volt elkezdeni a magyar mesterit is, mert nem fogadták el a németet, hiába megvan minden papírom. Ez a tavaly nyárnak volt a nagy sokkhatása, ha lesz időm rá, majd leírom azt is. A lényeg, hogy el kellett ezt is kezdeni, pedig a fenébe kívántam az egészet, és egyáltalán nem hiányzott még ez is, s ott még kellett szemináriumot tartani, úgyhogy ingázgattam hétfőnként Kolozsvárra, s ráfizettem egy csomó pénzt nem csak az utazásra, mivel kedvezményt ilyen nagy lovaknak már nem adnak, hanem a tandíjra is, mert az állam ugyebár csak egy mesterit támogat. 

Ez volt tehát az alaphelyzet. Egyfelől futottam az egyetemi ügyek miatt, másfelől futottak a XII-esek a lezárásaik miatt, harmadsorban az osztályom, merthogy a XI.D osztálynak az osztályfőnöke is vagyok, nos tehát az osztályom mivel tizenegyedikesek, nekik volt a feladatuk a végzősöknek a terem díszítése, az ajándékok előkészítése, és még egy csomó más egyéb, amit ugyebár nem tudnak magukra elintézni, hanem abba is elég rendesen bele kellett dolgozni. A ballagás május 28-án volt, és akkor már két hete meg sem álltam, néha csak pár órát aludtam, de nem lehetett szünetet tartani, mert a dolgok nagyon gyorsan követték egymást. A ballagás előtti nap is éjjel három körül tudtam lefeküdni, mert egy csomó mindent még elő kellett készíteni, és így is másnap alig lettünk meg az utolsó pillanatban. Itt egy kép a feldíszített teremről, a nagy rohanás ellenére szerintem egészen szép lett:

A ballagás után lejárt a bankett is, de pihenni ezután sem lehetett, mert akkor jött az utolsó tanítási hét az egyetemen, jöttek a dolgozatleadási határidők, és a tulajdonképpeni szesszió csak ezután kezdődött, amikor a három hetes vizsgaidőszakkal egy időben az iskolában is a javítások és lezárások ideje következett, legalább is a vizsgaidőszak első két hetében még a lezárásokért futottak, aztán az iskolában következett a gyakorlat, majd a lezárás és statisztikakészítés, és az igazán félelmetes időszak még csak ezután következett, ugyanis három olyan nagy vizsgám volt három egymás utáni héten, amelyikből egy is sok egy nyárra, nemhogy a három együtt. 

Július 3-án felvételim volt a Collegium Talentum ösztöndíjprogramjához, ami egy doktoranduszokat támogató magyarországi alapítvány, és nagyon színvonalas, nagyon komoly vizsga és képzés, amit tartalmaz, és szükségem van a támogatásukra, mert nem igazán van már, amiből a tandíjamat kifizethetném. Ez volt egyik hét péntekjén (amúgy egészen jól ment, felvettek), rákövetkezendő héten volt a véglegesítő vizsga 9-én, nagyon féltem tőle, ott volt a hegynyi könyv, azt sem tudtam, melyiknek fogjak neki, s tanulni a kettő között nem nagyon volt idő. Ettől függetlenül ez is egészen jól ment, sokkal inkább Isten kegyelméből, mint az én tudásom miatt, de 8,50 lett. Elkezdtek folyni a könnyeim, mikor megláttam az eredményt, mert kb. 7-esre tippeltem, viszont 8-as a legkisebb átmenő jegy. Az utána következő szerdán, 15-én pedig versenyvizsgázni kellett, s hogy még izgalmasabb legyen a dolog, ez a változatosság kedvéért németből volt, nehogy megunjam a magyart. Ettől is nagyon féltem, ugyanis ezen múlt, hogy lesz-e állásom, és nem elég az, hogy a fenti iskolában megszűnt a hely, amelyiken tanítottam, mert jön vissza a tanárnő a szülési szabadságról, és azt mondták, hogy jelentkezzek máshova, hanem az is érdekesebbé tette a helyzetet, hogy mivel nincs még meg a magyar mesteri, ezért csak németből jelentkezhettem, és bár volt egy hely a Salamonban meghirdetve (a város elitiskolája, ahol én is tanultam, meg ahol a fél családfám is, és ahol apukám is tanár volt annak idején), de az németből, és volt rá még egy másik jelentkező is, tehát kicsit idegtépő két komoly vizsga után úgy fogni neki a harmadikra tanulni, hogy tudod, hogy ha a másik jobbat ír, akkor az övé lesz a hely, s annak a másiknak történetesen német hangzású neve van. Szóval bajból elég, ehhez meg hozzájött még, hogy annyira kifárasztott szellemileg a véglegesítővizsga, hogy utána három napig jóformán semmilyen értelmi tevékenységre nem voltam képes, komolyan olyan voltam, mint akin átment a gyorsvonat, s épp azon vagyok, hogy valahogy magamhoz térjek, amire nem volt túl sok idő, mert hat napra rá jött ez a vizsga. Nagyon nehéz volt, és bár minden kérdésre és alpontra válaszoltam, nagyon vártam a javítókulcsot. Este fel is tették, és az alapján kiszámoltam, hogy 7,5 és 8-as között kell kapjak, ha szigorúan pontoznak, ha meg jóindulatúan, akkor akár afölött is lehet a jegy, úgyhogy megnyugodtam. 

Viszont egy héttel később kiderült, hogy ez a jegy nem lett épp ilyen magas, sőt kritikán aluli lett, ugyanis 5,40-et kaptam. Mikor megláttam, azt hittem, leesek a székből, s jó sokszor megnéztem, hogy biztosan jól látom-e, de annyi volt, s ezzel bennem ki is hunyt a remény az állásra, pedig előtte való este még az is eszembe jutott, hogy megröhögném, ha a megyéből én kapnám a legnagyobb jegyet, nem tudom miért, de volt egy ilyen megérzésem, viszont az 5,4 eléggé kijózanító hatással volt rám. Attól még a biztonság kedvéért megnéztem a többiek jegyét is. Összesen 5-en vizsgáztunk, három csíki, és két gyergyói, az egyik csíki 5,00-át kapott, egy másik 5,10-et, a harmadi 2,70-et, és a másik gyergyói lány 5,05-öt. Amikor végignéztem ezt az egészet, tényleg nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek. A kritikán aluli 5,40-em, valóban a legnagyobb jegy a megyében, és nem csak a gyergyói lányénál jobb 35 századdal, de az összes többinél is. Ez valami olyasmi, ami szerintem elképesztő, ez az, amire azt mondom, hogy ilyen nincs, éreztem én, hogy az enyém lesz a legjobb, de nem gondoltam, hogy így, amúgy meg tényleg biztos voltam benne, hogy mindenképpen 7-es fölött ér a dolgozatom, de egyszerűen annyira megijedtem ettől a kicsi jegytől, hogy a kontesztálás eszembe sem jutott, nehogy még jobban megbogarásszák, s levonják, s ezzel elveszítsem az első választás lehetőségét. 

Amúgy később kiderült, hogy ez rossz ötlet volt, ugyanis, pár nappal ezután az a hír járta, hogy hatalmas botrány volt az egész országban, mert több tantárgy esetében is igazságtalanul és alaptalanul lepontozták a dolgozatokat, és aki beadta a kontesztálást, annak 2-3 jegyeket is emeltek. Ez a pletyka önmagában még nem zavart volna, de kiderült, hogy nálunk, ez a 2,7-es dolgozatot író lány beadta, és a végleges eredményeknél az jött ki neki, hogy 5,3, ami sokkal több, és nem csak a korábbi jegyénél több, de a többiekénél is, ami azért eléggé felháborító, mert ha reálisan ennyivel többet ér az ő dolgozata, akkor ez alapján az enyém is tényleg simán 7-es felett kellett volna legyen, s akkor elfelejthettem volna a vizsgázgatást egy életre, így viszont jövőre mindenképpen újra kell menjek. S bár nagyon idegesít ez az egész olyan szempontból, hogy biztos vagyok benne, hogy felemelték volna nekem is, még mindig jobban jártam, mint a többi, mert továbbra is nekem volt a legnagyobb a jegyem, míg ő ezzel a második helyre került, és kiválasztotta azt az egyetlen csíki helyet, amit az első pontozás alapján mások kaphattak volna meg, így velük szemben sokkal nagyobb igazságtalanság történt, és ők sem tehetnek semmit ellene. De hát ilyen a román tanügy. Ettől függetlenül számomra július 15-én lejárt életem leghosszabb szessziója, ami május közepétől két hónap volt, de ha a konkrét vizsgákat nézem, akkor is bőven megvan a 6 hét, ami jóval több, mint elég. Őszintén szólva kezdek kicsit belefáradni ebbe az egészbe, és bár sokkal kevesebb energiát fektettem bele, mint korábban, mert egyszerűen érzem, hogy már nem bírom úgy, Isten mégis nagyon megáldotta az egészet, és eredményeit tekintve szebb lett, mint eddig bármelyik, mert az egyetemen minden egyes tantárgyból 10-est kaptam (nem tudom, mi üthetett a tanárokba, mert ilyet nem szoktak csinálni), a felvételi sikeres volt, a véglegesítő vizsga is elsőre meglett, és ha a szörnyen kicsi jegyet nem vesszük figyelembe, akkor a versenyvizsga is nagyon eredményes volt, hiszen én választhattam elsőnek a megyéből, és az új tanévet már a Salamonban kezdem, ami olyan, mint egy túl szép álom, amit eddig még csak kívánni se mertem. Dicsőség az Úrnak, aki erőt ad a nehéz helyzetekben, és megáldja a kicsit, amit odateszünk!