Mint már korábban írtam, egy hihetetlenül nehéz és mozgalmas, vizsgákkal teli időszakkal kezdődött a nyár. Ezt követően épp egy pár hét pihenésre volt még idő, amit szokásomhoz híven Taizében töltöttem, ahol korábban sosem tapasztalt dolgokat éltem át, ugyanis bár én pusztán a lelkem nyugalmáért mentem oda, életemben először az is megesett velem Taizében, hogy szerelmes lettem.
Általában sok párt lehet látni a Taizés hetek végén, akik úgy péntek-szombat táján találnak egymásra, és utolsó napokra összeragadnak (sokszor szó szerint értve). Ez eléggé értelmetlennek és gyerekesnek tűnik a számomra, és bár szép, ha az ember párokat lát, meg bizonyos szinten kívánja is a társaságot, mégsem látom sok értelmét két napra összejönni valakivel, aki kontinensnyi távolságban lakik, s akit jó esetben soha többet nem fog viszontlátni az illető, tehát ilyen szinten én nem is kerestem Taizében az ilyen kalandokat, és mindig amiatt a békéért megyek oda, amit ott tapasztalni szoktam, mert valahogy Isten akaratát látom ott egy kicsit megvalósulni abban, ahogy az emberek békében élnek egymás mellett nemzettől és felekezettől függetlenül, ezen kívül pedig a napi program nagy része Istenről és az Ő akaratának a kereséséről szól.
Ennek ellenére idén mégis találkoztam valakivel. Kezdetben nem is figyeltem rá, csak egy személy volt a kiscsoportunkból, de idővel másképp kezdtem látni. Egy nagyon kedves németországi fiú, Michael volt, aki felkeltette az érdeklődésem, és igazából nem is én kezdtem érdeklődni utána, hanem az tűnt fel, hogy ő az, aki különösen követi minden mozdulatomat és szavamat, bár eléggé esetlenül kommunikáltam vele németül is, nemhogy angolul. Valami csodálatos volt az, ahogy figyelni tudott rám, szerintem azelőtt senki sem figyelt még rám ennyire. Az elején úgy tűnt, hogy nagyon különbözőek vagyunk, és más világban élünk, mégis levett a lábamról az, ahogy szinte a gondolatomat is mindig kitalálta. Nagyon figyelmes volt, és a németekkel szembeni bizonyos fokú előítéletek ellenére nemhogy merev vagy kényes nem volt, de kifejezetten szolgálatkésznek és rugalmasnak mutatkozott, sokszor elszégyelltem magam mellette, hogy sokkal alázatosabb, és nagyon sokat tanulhatnék tőle. Annak ellenére, hogy már kedd-szerda környékén éreztem, hogy van közöttünk valami, nem akartam semmi eszetlenséget sem csinálni, sőt igyekeztem nagyon is reálisnak látni a dolgokat: kb. 2000 kilométerre élünk egymástól, és nem igazán van lehetőségünk máshol találkozni, bár a MEHR konferencia felkeltette az érdeklődését. Szóval nem igazán van jövője a dolognak, és mikor este egymás mellett ültünk imán napról napra egyre nagyobb összhangban, akkor többször is megfogalmazódott bennem, hogy nagyon tisztelem, és talán szeretem is (azt, amit eddig megismertem belőle), viszont semmilyen testi kapcsolatot nem szeretnék, mert nem lenne semmi értelme, és már amúgy sem vagyunk gyerekek, akiket az ilyen tábori kalandok éltetnek, tehát az nem lenne jó senkinek sem, de rá kellett jöjjek, hogy ő sokkal felnőttebb volt, mint én, mivel nem is próbálkozott semmivel annak ellenére, hogy lelkileg tényleg egyre közelebb kerültünk, és ezt nagyon tiszteltem benne, főleg miután elváltunk.
Utolsó este is, mikor elment aludni, mivel neki másnap haza kellett vezetnie, nem ígértünk egymásnak semmit, még azt sem, hogy írunk majd, csak egy egyszerű öleléssel búcsúztunk, nekem viszont utána órákon keresztül folytak a könnyeim, és még mindig nem voltam képes felfogni, hogy ilyesmi történhetett velem. Először is az, hogy találkoztam valakivel, aki ennyire szimpatikus, azon kívül az, hogy én is tetszettem neki, és más körülmények között akár jövője is lehetett volna a dolognak, hiszen lelki téren is hasonlítunk, mindez pedig ennyire a semmiből történt, a derült égből, váratlanul. A fájdalmas benne pedig az, hogy el kell válni. Kb. éjjel fél ötig itattam az egereket, bár egy idő után más is foglalkoztatott, nem csak ő.
Ez a hét egy nagyon különleges ünnepi nagyhét volt, mivel Taizében háromszoros évfordulót ünnepeltek: 100 éve született Roger testvér, 75 éve alapította a közösséget, és 10 éve halt meg. Ennek tiszteletére nagyon különleges volt a program egész héten, sok olyan ráadással, ami máskor nem volt, ezen kívül pedig vasárnap délután egy teljesen rendhagyó megemlékezést is tartottak, amely egy szabadtéri imaalkalom formájában került megszervezésre, és kb. 10.000 embert vártak rá. Mivel, mint később kiderült nem csak a tízezer fiatalról volt szó, akik 97 különböző országból érkeztek oda, hanem a számos egyházi vezetőről is, hiszen jóformán minden felekezet elöljárói képviseltették magukat, és a pápát leszámítva, aki egyházi életben fontos személy, az mind ott volt, kb. negyed órán keresztül sorolták a megjelent vezetőket, és még nem keresztény részről is megjelent pár személy az iszlám képviseletében, de egy buddhista szerzetes is ellátogatott arra a napra oda. A lényeg, hogy hihetetlenül nagy horderejű esemény volt, és mivel Franciaországban az utóbbi időben igen nagy a terrorizmusveszély, egész héten katonák járőröztek Taizé utcáin, és a hét vége közeledtével tizessével érkeztek a további katonai- és mentőautók. Ilyesmi eddig nem fordult elő Taizében, hogy ennyi fegyveres katona járkáljon egyfolytában, sőt ez mindig maga volt a megtestesült békesziget, ahol a legnagyobb különbségek ellenére is mindenki elfért a másik mellett, tehát ezek a nagy óvintézkedések és készülődések a hétvégére csupán annyit értek el, hogy az is félni kezdett a vasárnap délutánra várt terrortámadástól, aki eddig esetleg nem gondolt volna ilyen lehetőségre, és hát józan ésszel belátva aki nagy sebet akar ejteni a kereszténység testén, az biztosan itt csapott volna le, hisz itt minden keresztény felekezetnek komoly kárt lehet okozni, ezért akkor éjjel szombatról vasárnapra virradólag a könnyeim nem csak Michaelről szóltak, az első pár órában kétségtelenül igen, de utána egyre inkább arról, hogy az járt a fejemben, hogy mi van, ha holnap mind felrobbanunk, és próbáltam megszokni ennek a gondolatát, esetleg felkészülni rá. Már korábban is megfordult a fejemben, ezért vettem pár képeslapot, és akkor éjjel megírtam őket a családnak. Mindegyikre ráírtam, hogy csodálatos volt itt, és hogy ez a legjobb hely az egész világon. Tudtam, hogy a postaláda messze van a domboldaltól, ahol másnap leszünk, és arra gondoltam, hogy ha lesz is valami, akkor is a postaládának van esélye egyben maradni, és remélhetőleg a leveleket majd kiszállítják, akkor is, ha gond lenne. Így miután befejeztem az írást, még vártam egy picit, majd öt óra körül felkeltem, és a barakk fele menet bedobtam őket a postaládába.
Másnap persze nem történt terrortámadás, valószínűleg tényleg nagyon vigyáztak ránk, de a tizenöt mentőautó attól még készenlétben volt, meg egy helikopter is egyfolytában körözött a fejünk fölött, én pedig úgy ültem a domboldalon, hogy gyönyörködtem az égben, és sajnáltam, hogy Michael nem lehet mellettem, pedig tegnap este még egymás mellett ültünk ugyanott a szombat esti szintén nagyon különleges imán.
Szívesen írnék többet is erről a hétről, mert tényleg csodálatos és felemelő volt. Michael nélkül is az lett volna, de vele még különlegesebb volt, viszont erre most nincs lehetőségem. Ehelyett mellékelek még néhány képet, na meg persze a videók linkjét, amiket a hét alatt készítettem a különféle népek énekeiből, amik nagyon emlékezetesek voltak, az idei kedvenceimet pedig külön is linkelem.
A Taizé fele történő útról és visszaútról szintén nem ejtettem még szót, bár idén azt valahogy nem tartottam annyira fontosnak annak ellenére, hogy az is szép volt. Odafele Grácban és Párizsban álltunk meg, visszafele pedig Pólában, Fiumében és a Plitvicei-tavaknál, ahova végül nem mentünk be, mivel az egyik lány elhagyta a személyijét, és azt kellett bonyolítani, szóval kalandból bőven kijutott. Egy pár képet azért ezekről a helyekről is mellékelek, majd leírom még, hogy mi a két legfontosabb dolog, amit tanultam ezen az úton.
Végezetül lezárásképp amit mindenképpen érdemes megjegyezni az az, hogy nem rossz, ha az ember készen áll arra, hogy akár másnap is meghalhat, de attól még ez nem biztos, hogy így is lesz, de mindenképpen emlékezetes tapasztalat, hogy egyszer már úgy éreztem, hogy készen állok, és ha Isten is úgy akarja, akkor el tudok búcsúzni a földi léttől. A másik tanulság pedig, és ez talán most aktuálisabb a számomra, az az, hogy tényleg nem kell stresszeljek és aggódjak amiatt, hogy nem fogom megtalálni majd az igazit, hisz ez az egy hét megmutatta, hogy ha elérkezik az idő, akkor Isten egyik pillanatról a másikra képes elém hozni valakit, akivel nagyon könnyen egymásra fogunk majd találni, úgyhogy továbbra is foglalkozzak csak az Ő akaratával, építgessem az országát, és amikor a legjobb lesz számomra, akkor lehetővé teszi majd az igazi találkozást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése