Kolozsvár sosem alszik!

Az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam a jegyzetek írását, de annyi minden történt egyszerre, hogy sehogy sem bírtam utolérni magam. 

Korábban már írtam a Light of night avagy Az éjszaka fénye elnevezésű evangelizációs alkalomról, amit a Mécses közösség szervezett meg a ferences templomban június 5-én. Csodálatos és kegyelmekben gazdag este volt, és elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy akkor ott lehettem. Utána többször is visszagondoltam még rá, s valahogy mindig az volt bennem, hogy szeretnék még hasonlóban részt venni, de igazából nem nagyon láttam már túl sok esélyt rá. Azonban mégis úgy alakult, hogy rá két hétre lehetőségünk adódott egy hasonlót szervezni ezúttal a Piarista templomban.

Eleve egy olyan hét volt, ami teljesen zsúfolt volt, s már így is rengeteg dolog történt, kezdve az utolsó team alkalomtól a végzősbúcsúztató Mécsesig, nem is beszélve arról, hogy épp most kellett elkészüljek a disszertációval s átküldjem a dolgozatot a tanárnak, de ettől függetlenül mégiscsak örültem, mikor kiderült, hogy még egy ilyen lehetőségünk is lesz a héten, és nem azt néztem, hogy a hetem már amúgy minden határon túltesz érzelmi és fizikai megpróbáltatások terén, hanem egyszerűen csak azt mondtam, hogy igen, szívesen segítek és ott leszek. Lehet, hogy egyesek hülyének néztek, hogy két éjszaka után, mikor alig aludtam valamit, s a dolgozatomnak még fele se volt meg, én ahelyett hogy otthon írtam volna, vállalkoztam, hogy segíteni fogok, mégis meggyőződésem, hogy ez volt a helyes, és nem bánom egyetlen pillanatig se, mert már előre azt éreztem, hogy hiába esztelenségnek tűnik elmenni, valóban komoly ígéret az, hogy keressétek előbb Isten országát és az Ő igazságát, és mindenek megadatnak néktek (Mt 6,33), és amíg az Ő országának épülésén munkálkodok, addig még a disszertációírást is meg tudja áldani, s végül a dolgozat is sikeresen elkészült rá néhány napra, s ezen az estén is erőmhöz képest szívvel-lélekkel szolgáltam. 

Az előkészületekre sajnos nem maradt túl sok idő, mert csak kedden este dőlt el a beszélgetés során, hogy végül mégiscsak megszervezzük, hiába kevés az idő, és nem lesz itt Tiszti, de Gábor elvállalta, hogy összeszedi az embereket és a dolgokat, s egy páran még lelkesen támogattuk az ötletet. Csütörtök este volt egyetlen megbeszélés, ahol a legfontosabbakat átnéztük, második találkozóra már nem is maradt lehetőség. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk a templomban nyolckor, hogy kilencig tudjuk előkészíteni a helyszínt. 

Igazából már akkor délután látszott, hogy nem vagyunk túl sokan. A múltkor csak díszíteni több ember jött, mint most, hogy még megbeszélés is kellett volna legyen előtte, de hát annyiból kellett gazdálkodni, amennyi volt. Annak ellenére, hogy húsznál kevesebben voltunk ott, be tudtuk osztani magunkat a három órára a különböző helyszínekre úgy, hogy kb. arányos legyen, és mire oda jutottunk, hogy elkezdtük volna, már azelőtt, mikor még az utolsó szalagokat tűztem fel a díszítéshez, az emberek már elkezdtek jönni a templomba. Mi még megvártuk, hogy szabályosan elkezdődjön az alkalom énekkel meg a Szentség kitételével, s csak aztán indultunk ki az utcára, de bent a templomban akkor már voltak néhányan. 

Én Enikővel voltam beosztva, és ketten indultunk ki első térésként az utcára. Furcsa volt látni, hogy annak ellenére, hogy a Kolozsvár sosem alszik rendezvénysorozat keretén belül kértek fel minket erre, és a többi program miatt nagyon is tele voltak az utcák járókelőkkel, mégis alig egy pár ember volt nyitott arra, hogy tényleg be is jöjjön a templomba. Utólag, ahogy összeszámoltuk a gyertyákat 456 mécsest találtunk, amit meggyújtottak az este folyamán, tehát jóval többet, mint a múltkor, mégis az volt végig az érzésem, hogy itt valami nem igazán jó. Nagyon éreztem az alkalmat megelőző közbenjáró imák hiányát, mert amíg kint álltunk az utcán végig azt láttam, hogy rengetegen vannak, s az emberek mégse akarnak bejönni. Nem erőltettük, és tényleg kedvesen hívtuk őket, de rengeteg volt a visszautasítás. Tehát annak ellenére, hogy szám szerint többen jöttek be, mint a múltkor, én mégis azt éreztem, hogy ennél sokkal többen lehettek volna, ha azokat nézem, akik egyszerűen csak elmentek mellettünk az utcán. A múltkor ha nem is jött be mindenki, akit meghívtunk, de többnyire minden második, vagy legrosszabb esetben minden harmadik ember nyitott volt, és kíváncsian nézett be. Most ezzel szemben sokszor nyolc-kilenc ember is elmenet mellettünk úgy, hogy jóformán ránk se nézett, s végig se hallgatott, amíg végül valaki bejött, s az is feltűnt, hogy az emberek többsége épp csak 1 vagy 2 percet tölt bent. Persze akkor is értelme van, ha csak előremennek gyertyát gyújtani, majd kijönnek, de úgy tűnt nekem, hogy nem igazán voltak nyitottak arra, hogy akár többet is kapjanak. Nem szidom őket, sokkal inkább sajnálom, mert tudom, hogy sokan hatalmas dolgot szalasztottak el ezzel. 

Természetesen azért most is történtek sokakban változások, és így is nagyon sok ember életében cselekedett Isten, hisz voltak, akik kint a templom előtt mosolyogva olvasták az igekártyájukat, és mutatták nekünk, vagy volt, aki elcsendesedve tényleg időt töltött a Szentség előtt, de jóval kevesebb ehhez hasonlót láttam, mint a múltkor. 

Az emberek hívogatása utáni órában a padban ültem és közbenjártam, majd utolsó órára az ajtóhoz voltam beosztva. A közbenjárást végig nagyon fontosnak éreztem aznap, mert tényleg azt láttam, hogy ez hiányzott nagyon az előkészületekkor, s ennek érződött a hatása az este folyamán is. A közbenjárás alatt láttam néhány meghatódott embert, és láttam, hogy ha csendesen is, de Isten mégiscsak működött most este is bennük, így tovább imádkoztam az előremenőkért meg a templom előtt elhaladókért is. 

Az utolsó órára már eléggé lecsendesedett minden. Tizenegy után már nem jöttek olyan sokan, de attól még továbbra is folytattuk a szolgálatot egészen éjfélig. Valahogy úgy éreztem, hogy ez az utolsó óra kicsit valahogy meghittebb, mélyebb volt, mint a többi, és annak ellenére, hogy nem sok dolgunk volt már az ajtónál, mégis jól esett ott állni a kellemes hűvös levegőben, és előrenézve látni a templomot, a mi templomunkat a félhomályban, s elől megvilágítva az oltári szentséget. Valahogy olyan volt az egész, mint egy álom. Nagyon szerettem a múltkori alkalmat, mert egy az egyben csodaként és áldásként éltem meg, és egyáltalán nem zavart, hogy a ferenceseknél volt, mert azt a templomot is szeretem a testvérekkel együtt, de valahogy volt bennem egy olyan kimondatlan vágy, hogy azért szeretném, ha egyszer nálunk a piariban is lenne egy hasonló, és ez most megtörtént. Egyszerűen örültem neki, hogy van, és boldog voltam, hogy ott lehetek, mert a múltkori alkalom után álmodni se mertem róla, hogy még egyszer részese lehetek hasonlónak, és íme most kaptam ajándékba még egy lehetőséget. S tényleg éreztem hiányosságokat meg komoly nehézségeket főleg szellemi téren az este folyamán, de mégis az áldást láttam benne, és hála volt a szívemben, hogy megtörténhetett. Egyáltalán nem kérdés számomra, hogy jó volt-e, hogy megszületett így ez az alkalom, mert ha csak egy pár percre is, mégiscsak bejött több, mint négyszáz ember, és lehet, hogy nem volt mindenkinek nem tudom mennyire mély találkozásban része, de hiszem, hogy értelme volt, és ahogy a kurzusokon mindig is mondták, az evangelizációt úgy lehet a leginkább elrontani, ha az ember nem csinálja, így még inkább meg vagyok győződve, hogy annak ellenére, hogy kevesen voltunk, és nem voltunk annyira felkészültek, mint legutóbb, mégis értelme volt, és áldás volt rajta.