A disszertációírás örömei

Ez a disszertációírás elmondhatatlanul nehéz volt, sokkal jobban megviselt, mint azt el tudtam volna képzelni. A korábbi kettő sem volt piskóta, de ez minden eddigin túltett. Az ezelőtti kettőnél a konkrét írás ideje három nap volt, előtte persze össze volt állítva egyik esetben táblázat rendszerezve, a másik esetben meg a jegyzetek elő voltak készítve, s csak össze kellett rakni, illetve meg kellett fogalmazni az egészet, most erre kb. egy hetem volt, mégis azt éreztem a legelső pillanattól, hogy képtelenség, és lehetetlenség megcsinálni és időben befejezni az egészet. Lehet, hogy azért, mert már kezdek belefáradni az ilyenekbe, lehet hogy azért, mert németül kellett írni, és az eleve nehezen megy, nem tudom pontosan, hogy melyik az elsődleges oka a dolognak, de a lényeg az, hogy szörnyen lassan haladtam, és már a legelején kivitelezhetetlennek tűnt a dolgozat, s közben, ahogy haladtam is folyamatosan ezt éreztem egészen a legvégéig.

Sokáig amiatt is lelkiismeret-furdalásom volt, hogy egészen a leadás előtti hétig meglehetősen sokat aludtam éjszakánként, holott tudtam, hogy nem vagyok meg, és nem haladok elég jól, mégis hat órákat aludtam szinte mindig a szesszióban. Ez korábbi évekre visszaemlékezve már-már luxusszámba ment, így emiatt is rosszul éreztem az elején magam, bár elég hamar eljutottam odáig, mikor drasztikusan lecsökkent az alvásidő, hogy legalább esélyem legyen befejezni a munkát. Utolsó héten ugyanis, a mécseses végzős szerda utáni éjszaka öt órát aludtam, s utána péntekre virradólag már csak háromra futotta. Ez persze az a péntek volt, amikor a Kolozsvár sosem alszik! rendezvénysorozat keretében ismét Az éjszaka fénye evangelizációs alkalmat tartottunk, és mivel megígértem, hogy segítek, az utána levő éjszakám se lett túl hosszú, így utána is csak három órát aludtam, hogy közben tudjak haladni. Persze normális ember azt mondta volna, hogy elment az eszem, hogy a dolgozatnak még a fele sincs meg, s én négy-öt órát csak úgy elmegyek evangelizálni, de akkor tényleg azt éreztem, hogy ez most sokkal fontosabb, hisz a dolgozat amúgy sem volt biztos, hogy meg tud lenni, ott viszont mindenképpen szükség volt emberekre, és sokkal fontosabbnak éreztem azt, hogy ott legyek és megtegyem azt, amit megtehetek, mint hogy üljek a szobában, s nézzem a monitort, s közben ugyanúgy ne haladjak, mert a többiekre gondolok, és arra, hogy nekem is köztük lenne a helyem. Ettől függetlenül mivel az idő már nagyon szorított, az alkalom után azért írtam még egy pár órát, és hajnalban újra keltem, hogy tudjak írni és haladni.

Szombat reggel volt. Ismét elmentem a szessziós dicsőítésre, ahogy a vizsgaidőszak minden egyes napján, és a végén megkértem az ottlévőket, ahogy korábban még néhány testvért, hogy feltétlenül imádkozzanak a disszertációírásomért, mert nagyon le vagyok maradva, és már tegnap el kellett volna küldjem a tanárnőnek. Ők persze megígérték, hogy támogatnak imában, és őszintén szólva tényleg éreztem is később, ahogy igazából az egész folyamat alatt, hogy imában sokan ott vannak mögöttem és támogatnak engem, mert már akkor úgy álltam, hogy négy napra aludtam 11 órát, s ez még csak az eleje volt, mégse voltam fáradt, tudtam ülni a gépnél és figyelni, írni, haladni, s már maga az a tény, hogy idén tavasszal, most ebben az időszakban nem volt akkora meleg és kánikula, mint a tavaly nyáron, hogy ne lehessen egy helyben ülni és figyelni a hőség miatt, már önmagában ez is hatalmas csoda volt. Én  nem emlékszem, hogy az elmúlt hat évben lett volna ennyire hűvös tavasz és koranyár, mint most, amikor a legnagyobb szükségem volt arra, hogy haladni tudjak. Mindent egybevetve tehát tényleg nagyon sok irányból éreztem, hogy segítenek a különböző körülmények, és annak ellenére, hogy igazából pénteken el kellett volna küldjem a teljes dolgozatot a tanárnőnek (vagyis hát már egy fél hónapja el kellett volna, de ez most már nagyon aktuális lett volna), s még a fele se volt kész, ennek ellenére egészen bizakodó kezdtem lenni szombat délre, amikor is hirtelen minden a feje tetejére állt.

Fontos tudni, hogy én ugyebár németül kellett írjam a dolgozatot, mert német pedagógiát tanultam, minden tantárgyunk németül volt, és ezt is így kellett megírni, viszont nekem a német nyelvű szakszövegírás nem igazán az erősségem, mint azt el lehet képzelni. Egy év óvodai, 12 év iskolai és 2 év egyetemi németoktatás után sem voltam képes három értelmes és összefüggő mondatot elmondani helyesen, ezért volt szükség rá annak idején, hogy feltétlenül kimenjek Ausztriába vagy Németországba nyelvet tanulni, s ezért fagyasztottam az egyetemi oktatást egy évig, míg elmentem oda németezni. Igazából nekem az az egy év volt, amit valóban némettanulásnak nevezhetek, amikor tényleg tanultam és használtam is a nyelvet, többnyire reggeltől estig, s azon kívül, hogy egyfolytában németül kellett beszélni és értekezni az emberekkel, Ausztriában minden este néztem egy filmet a tévében, természetesen azt is németül, amiből amúgy rengeteg új szót és kifejezést tanultam, Németországban pedig olvastam több, mint 8000 oldalt szintén németül, ami nagyon sokat segített megérteni, hogy mit miért és hova tesznek a mondatban, és nagyon sokat fejlődött ennek köszönhetően az én beszédstílusom is. Miután az év leteltével hazajöttem, hatalmas meglepetés volt a számomra, hogy mostmár értem, hogy miről is hablatyolnak a tanárok, és képes voltam megérteni és megszeretni olyan tanárokat is, akiket korábban ki nem állhattam egyszerűen azért, mert megértettem, hogy mit szeretnének, és rájöttem, hogy igazuk van, és hogy valójában jót akarnak nekünk. Hatalmas különbség volt az elmenetelem előtti és utáni egyetemi életem közt, mintha egy új világ vagy dimenzió tárult volna ki a szemem előtt, és kipróbálhattam olyasmit is, amire korábban még csak gondolni se mertem volna, hisz én, aki utáltam a német nyelvű óráimat, s különösen Velicát, aki a német tanárok réme volt a számomra, és azt reméltem, hogy soha többet nem kell majd hozzájuk órára menjek, végül úgy döntöttem, hogy ezt szeretném tovább tanulni, és német pedára iratkoztam mesterire pontosan Velicához, és egyetlen pillanatig sem bánom, mert nagyon szerettem azt is, amit tanultunk meg azt is, ahogy tanultuk, és sokkal értelmesebb dolgokat csináltunk, mint bármelyik más szakon amit tanultunk volna. A lényeg az, hogy annak idején Németországban sikerült annyira megtanulni németül, hogy majdnem mindent megértek, amit hallok, meg egészen jól boldogultam itt a német mesterin is, és most januárban még fordíthattam és szinkrontolmácsolhattam is a MEHR konferencián, viszont egyáltalán nem hibátlan, ahogy beszélek meg ahogy írok. Főleg nyelvtani és egyeztetésbeli hibám van nagyon sok úgy írásban mint ejtésben, és nagyon sokat kellene dolgozni rajta, hogy ezeket ki tudjam küszöbölni, de a lényeg az, hogy most, amikor a disszertációt kellett írni, tisztában voltam ezekkel a hibákkal, és nagyon fontos volt, hogy találjak valakit, aki kijavítja a dolgozatot, hogy lehetőleg helyesen adhassam le. Ezt tudtam már korábban is, meg a vizsgaidőszakban még a tanárnő is figyelmeztetett egyszer rá, hogy feltétlenül javíttassam majd ki, így elkezdtem keresni valakit, aki ezt meg tudná tenni nekem. Hosszas keresgélés után végül elvállalta egy lány, akinek átküldtem a már meglévő oldalakat. 

Éppen szombat délután vártam vissza a javított változatot, hogy küldjem el végre a tanárnőnek, mikor felhívott telefonon, és közölte, hogy mégsem lesz ideje megcsinálni, mert nem halad vele olyan gyorsan, mint remélte, s hétfőn neki is vizsgája van, amire tanulnia kell, és leghamarabb hétfőn délután tudna dolgozni vele. Azt hittem, hogy az erő kimegy a lábamból, amikor ezt meghallottam. Mondtam neki, hogy megértem, de ettől függetlenül egyre inkább kétségbeestem, mert fogalmam sem volt, hogy akkor mit fogok csinálni, s azt viszont nem értem, hogy akkor miért vállalta el, ha mégsem tudja megtenni, és  miért nem mondta már az elején, hogy nem ér rá, mert akkor azóta már ötször kerestem volna mást, de így utolsó pillanatban nem nagyon volt kihez futni. Szombat délután volt, már pénteken el kellett volna küldjem a teljes anyagot, s a felét küldtem át neki pár napja javításra, de így végül ez sincs meg, s nem sok esélye van, hogy én szombat este találjak valakit, aki vasárnapig kijavítja nekem a teljes dolgozatot a már meglévő részt is, meg még azt, amit azután írok hozzá. Egyszóval rendesen megijedtem, s azt se tudtam merre induljak nagy kétségbeesésemben. Ijedten hazatelefonáltam, s elmondtam, hogy mi történt, s kérdeztem egyre sűrűbben, hogy most mit csináljak. Anyu adott néhány ötletet, de egyik se tűnt nagyon jónak, így letettem a telefont. Igyekeztem megnyugodni és végig arra gondolni, hogy nem véletlenül történt ez sem, mert Istennek terve volt vele, és biztosan valami sokkal jobbat akar kihozni belőle, bár akkor még semmi sem látszott az egészből. Később ismét beszéltünk anyuval, azalatt megpróbált ő is érdeklődni itt-ott, de nem sok sikerrel, aztán mégiscsak támadt egy ötlete, hogy hívjam fel az úgymond "németországi nagybácsimat", és kérdezzem meg, nincs-e valamilyen ismerőse, aki elvállalná ezt nekem. Siettem is egyből telefonálni. A felesége vette fel, ő is épp az ajtóból jött vissza, mert ment valami főpróbára, ahonnan csak éjszaka ért volna haza. Elmondtam neki hamar, hogy miről van szó, s ő az egyik távoli rokonunkat javasolta, akit én még csak nem is ismerek, de amúgy ő is magyar származású, viszont Németországban járt iskolában, és tökéletesen beszél, így biztosan ért hozzá. Enikőnek hívják és megadta a telefonszámát, s én hamar fel is hívtam, de nem vették fel. Később próbálgattam még egy párszor amíg végül beszélni tudtunk. Elmondtam, hogy ki vagyok, ki ajánlotta, és hogy miről van szó. Igazság szerint, ha engem felhívna valaki egy ilyen szöveggel, lehet hogy azt mondanám, hogy elment az esze, hogy azt se tudom kicsoda, s egy nap alatt javítsam ki a dolgozatát, holott amúgy nekem is dolgom van, stb., de ő nem így reagált, hanem azt mondta, hogy hát végül is el tudja vállalni, majd megadta a címét, s én levélben átküldtem neki a már meglévő részt, és részletesen elmagyaráztam mindent, hogy miről van szó. Kicsit később visszaírt, hogy igazából kedd délelőttre tudja ígérni, ha az úgy rendben lesz. Válaszoltam neki, hogy nagyon kedves, hogy elvállalta, de az sajnos nekem már nagyon késő, mert kedden le kell adni a végleges változatot a titkárságon, s előtte a tanárnő is el kell olvassa, vagyis legkésőbb hétfőn reggel át kell küldjem neki. Erre visszaírt, hogy megpróbálja akkor hétfő délelőttig, de vasárnap délutánnál hamarabb nem tud nekifogni. Mondtam, hogy rendben, s hogy addig én még megpróbálom befejezni és megírni a végét. 

Ezután a tanárnőnek is írtam, hogy kapjon ő is valami minimális életjelt tőlem, és hogy tudjon róla, hogy feltétlenül szeretném én is befejezni az egyetemet és megírni a dolgozatot. Elmondtam neki, hogy hogy jártam a javítással, s megkérdeztem, hogy szeretné, hogy most átküldjem a már megírt részt helytelenül, vagy jobb, ha hétfőn küldöm a javított változatot. Kicsit később válaszolt. Leírta, hogy kedden hajnalban el kell utazzon külföldre, ahol nem lesz internetje, úgyhogy az előtt el kell olvassa, de mindenképpen javított változatot akar látni, úgyhogy inkább csak hétfőn küldjem, viszont nem ígér semmit, mert nem tudja, hogy még lesz-e akkor elég ideje elolvasni. Igazából ezzel a levéllel eléggé megijesztgetett, de nem volt mit tegyek, a javításhoz a dolgozat el volt küldve, minden úton volt és haladt, én meg még neki akartam fogni írni. 

Ezekkel a telefonálgatásokkal és levelezésekkel természetesen szinte eltelt a fél nap, és hirtelen szombat este lett, én meg alig írtam aznap valamit, de akkor viszont gőzerővel nekiálltam, hogy ha minden újra sínen van, akkor elkezdjek az írással is ismét haladni. Mivel azonban az azelőtti két éjszakán együtt aludtam hat órát, ezért kettő fele már ragadt le a szemem, s eldöntöttem, hogy lefekszek egy kicsit aludni, de mert másnapra volt meghirdetve a KEL-es végzősnap, ezért ismét csak három órát mertem kiutalni magamnak, és ötre húztam az órát, hogy mire menni kell, még legalább egy fejezetet meg tudjak írni.

A keléssel nem is volt gond másnap, bár éreztem, hogy minden egyes hajnalban egyre nehezebben szedem ki magam az ágyból, de néhány marék hideg víz csodákra képes, így én is hamar magamhoz tértem. Nekifogtam írni, s mint már mondtam, reggel még odatelefonáltam Krisztának, s megbeszéltem vele, hogy csak délben megyek a végzősnapra, így addig be is tudtam fejezni a fejezetet, aminek őszintén nagyon örültem, mert így túl nagy lelkiismeret-furdalás nélkül elmehettem erre az amúgy számomra nagyon fontos rendezvényre, amit semmiképpen sem szerettem volna kihagyni, és annak ellenére, hogy elmentem, a délutáni nagy szünetben is hazamentem írni, ahogy este a mise után is. Akkor történt amúgy, hogy ahogy beléptem a gépen a programokba, jelezte a yahoo, hogy levelem érkezett. Enikő írt, és már küldte is vissza a kijavított változatát a dolgozatnak. Nagyon meglepődtem, hisz álmodni se mertem, hogy ilyen hamar elkészül vele, főleg azután, hogy kezdetben keddre akarta megcsinálni. Megköszöntem neki nagyon szépen, és megkérdeztem, hogy nagy pofátlanság lenne-e, ha megkérném, hogy a második felét is nézze át. Az írással természetesen nem voltam meg, mert majdnem az egész napot a KEL-nél töltöttem, de ami megvolt, azt átküldtem, miután szólt, hogy sejtette, hogy megkérem rá, és küldhetem nyugodtan. Közben én dolgoztam tovább, majd egy olyan negyven percre átléptem akkor este a KEL-es buliba is, de nagyon fáradt voltam, úgyhogy hamar hazamentem. Mire hazaértem, már ott állt pár perce a postaládámban a levele a második rész javított változatával, amire akkorát néztem, hogy majd kiesett a szemem, és nem győztem hálát adni az Úrnak, hogy ilyen segítséget küldött nekem, aki annak ellenére, hogy sosem látott, és még csak nem is ismer képes a vasárnapját arra áldozni, hogy az én dolgozatomat javítsa. Neki is nagyon szépen megköszöntem és megkérdeztem azt is, hogy mivel tartozok, mert nem voltam biztos benne, hogy merek annyira pofátlan lenni, hogy másnap még azt is megkérdezzem, hogy az utolsó részt is átnézné-e, így egyszer ezt akartam rendezni. Annyira drága volt, mert azt válaszolta, hogy aznap vatikáni valutáért dolgozott, vagyis megteszi egy "Isten fizesse!". Ez már több, mint amit el lehet képzelni és ésszel fel lehet fogni! Még egyszer megköszöntem neki és jó éjszakát kívántam.

Mivel három éjszaka aludtam 3 órákat, és jóformán egész este sírtam a végzősnap miatt, teljesen megdagadtak a szemeim, és már semmit sem láttam velük, így kénytelen voltam lefeküdni. Ez éjfél után volt kicsivel. Háromra húztam órát, s annak ellenére, hogy szörnyen álmos voltam akkor is, elég hamar felkeltem, mert a nyugtalanság nem hagyott aludni, majd gyors hideg vizes mosakodás után nekiálltam, hogy összeszerkesszem a két javított részt, és egy kicsit formázzam az egészet, készítsek egy bibliográfiát, és bár egy vázlatot biggyesszek az elejére, ha már tartalom még nincs benne, hogy legalább azt lássa a tanárnő, hogy mi lesz a gerince és a szerkezete az egésznek, s abból mennyi van már meg, s mi az, ami még hiányzik, majd elküldtem neki a levelet az éjszaka közepén. 

Kint még sötét volt, bár már kezdet pirkadni. Én gőzerővel nekiláttam az írásnak, hogy végre fejezzem be az utolsó részeket is, hogy ha sikerül, azt is ki tudjam javíttatni, közben pedig fél szemmel a felkelő nap felé kacsintgattam. Nagyon szeretem nézni a hajnalt és azt, ahogy a Nap felemelkedik. Sokszor előfordult már, hogy dolgozatírás közben utolért a hajnal, államvizsgaíráskor is mindig így jártam utolsó éjszaka, így most is várható volt, mégis meglepődtem, hogy milyen szép napkelte volt. Egy pár képet is készítettem, mint korábban is szinte mindig. Nagyon szeretem a napfelkeltéket fotózni, ahogy a napnyugtákat is, de tőlem az ablakból csak az előbbit lehet látni, úgyhogy csak ezt tudom megmutatni.

 

Közben persze írtam még a dolgozatot. Ez volt az a nap, amikor megkértem Henit, hogy ha nem gond, akkor vezesse egyedül a reggeli dicsőítést, mert nem hiszem, hogy beérek. Tavaly sem voltam az utolsó dolgozatírós reggelen. Ilyenkor annyira drága minden egyes másodperc, hogy tényleg szükségesnek éreztem, hogy valaki mást kérjek meg, hogy bemenjen reggel dicsőítést vezetni, így otthon maradhattam és írhattam tovább. 

Valamikor déltájban visszaírt a tanárnő, hogy jó a dolgozat, de javítsam ki amiket bejelölt, és formázzam úgy, ahogy írta, s abban a dokumentumban folytassam, mert ott átalakította már az oldalbeállításokat, s hogy fejezzem be nyugodtan a dolgozatot, s másnap majd adjam le. Én még visszakérdeztem, hogy akarja-e látni a végét is, de szólt, hogy arra már nem lesz ideje, mert kell utazzon, s csak a védésre ér vissza, viszont egyszerűen tegyem majd azt is a végére, ha megvan, és adjam majd le. 

A válasza nagyon megnyugtatott, mert így nem kellett kapkodjak, hogy a végét is időben megkapja. Ettől függetlenül sikerült délutánig azt is befejezni, és mikor rákérdeztem Enikőre, hogy átolvasná-e azt is, csak ennyit írt vissza: "Ha lúd, hát legyen kövér, küldheted.", ami egyértelműen azt jelentette, hogy elvállalja, és elég hamar vissza is küldte javítva. Ezzel együtt akkor már minden megvolt, minden egyes rész elkészült külön-külön, már csak össze kellett rakni mindent és formázni a tanárnő igényei szerint. Ezek amúgy elég furcsa elvárások voltak, mármint annak ellenére, hogy jóformán mindenütt a Times New Roman a normál és alapértelmezett betűtípus-követelmény, ő Arialt kért, ami szerintem ronda, és egyáltalán nem esztétikus, nem utolsó sorban az olvasást is nehezíti, mert nem talpas betű. Ezen kívül, ami engem még nagyon felháborított, az az, hogy az összes bekezdést kiszedette. Ennél nagyobb ostobaságot még csak nem is hallottam soha. Megcsinálom, mert ha ezt kéri, akkor ezt kell tenni, de amúgy őrültségnek és értelmetlennek látom mindkét változtatást, mert ez csak egy hatalmas lecsót eredményez a szövegben, mert nem látszik se eleje se vége az új részeknek, ami szerintem nemcsak a szemet zavarja, de az eligazodást is nagyon megnehezíti, szóval elég ocsmány lett így a dolgozat, de ha nekik ez kell, akkor ezt kapják. Ezt leszámítva a többi dolog, amit javasolt, az csak pár apróság volt, még vagy két alfejezetcím, meg kicserélt néhány szót a szövegben, de a többi rendben volt. Örültem, hogy a tartalomba és vázlatba sem szólt bele, mert annak a számozásából aztán tényleg nem akartam volna engedni, elég marhaság az Arial, nem kell még mellé ez a csúnya 1.1.1.2-es számozás is, szóval nagyon hálás voltam, hogy erre vonatkozólag semmit sem mondott, így számozhattam a fejezeteket normálisan római számmal, az alfejezeteket meg arabbal, s így egészen szép lett legalább ez. Igyekeztem a javításokat hamar kiküszöbölni, majd nekiálltam, hogy összerakjak mindent, különös tekintettel a mellékletekre, amiket nagyon sok helyről kellett összeszedjek, mert minden egyes fájl más mappába volt elmentve téma szerint. Végül lassan ugyan, de összeállt a dolgozat, s hétfő estére teljesen elkészült leszámítva a tartalomjegyzéket és a két előlapot, de tudtam, hogy ez már hamar fog menni, és kedd reggel is meg tudom csinálni, így nyugodt szívvel feküdtem le, és a négy háromórás éjszaka után most kivételesen 5 órát aludtam. 

Annyira pihenten keltem fel, hogy az elképesztő, bár nem csoda, hogy ennyi nemalvás után a szervezetem már ezért a plusz két óráért is nagyon hálás volt. Gyorsan összeraktam még amit kellett a dolgozatba, majd összeszedtem a papírokat, amik a leadáshoz kellettek, felírtam a dolgozatot cd-re, majd elindultam a titkárságra, hogy leadjam. Ott őrült nagy sor volt, mint ahogy várni lehetett. Néztem, hogy sok fura papír van a végzősök kezében, ami nálam nincs, de nem zavartattam magam. Mire odaértem, azonban kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű a dolog, mint reméltem, ugyanis le kellett volna még adni az egyetemi diplomámat eredetiben és hitelesített másolatban, és a dolgozat tartalmát két nyelven, amikről én semmit sem tudtam. Amikor szóltam a titkárnőnek, hogy nekem még ki sincs véve a diplomám, mert eddig nem volt szükségem rá, nagyon megnézett, és csak úgy vette el a doszáromat, hogy írtam egy bizonylatot, hogy másnap beviszem a hiányzó papírokat, így annak ellenére, hogy a dolgozat tulajdonképpen már kész volt, mégsem tudtam megnyugodni, mert egy nagyon nehéz és bonyolult bürokráciai ügyintézés még hátravolt addig, és a tartalmakat is meg kellett írni. Németül megfogalmaztam, és azt a lányt kértem a javításra, aki először visszautasított, Péter pedig a német eredetiről lefordította nekem románra, amiért nagyon hálás vagyok, mert nagyon nagy segítség volt nekem, hogy nem kellett ezért még két személyen átmenjen az egész szöveg, majd lefeküdtem.

Másnap reggelig már hat órát aludtam, bár így is korán keltem, és a dicsőítésről egyből rohantam a diplomát kivenni, hogy még időben le tudjam majd adni. Hatalmas szerencsével, amit a gondviselésnek köszönhetek, egyből a sor elejére kerültem, és több, mint húsz embert tudtam megelőzni, mert én előre kitöltöttem egy papírt, amit ők csak ott kaptak a kezükbe, s amire kitöltötték, én már boldogan sétáltam ki az épületből a két diplomámmal. Onnan gyorsan rohantam hitelesíttetni, majd bevittem a titkárságra a tartalmakkal együtt. A titkárnő minden akadékoskodás nélkül elvette, még beszélgettünk is egy pár percet, mert nem volt tömeg, hisz az csak tegnap volt a határidő miatt, majd mielőtt kijöttem még rákérdeztem a biztonság kedvéért, hogy akkor ugye negyedikén van a védés. Erre nagyon meglepődött, és szólt, hogy nem, mert elsején van. Erre rajtam volt a meglepődés sora, hisz nem akartam hinni a fülemnek. Kb. háromszor is visszakérdeztem, hogy biztosan jól tudja és hétfőn van a védés, elsején és nem csütörtökön, ami negyedike, mire mind állította, hogy hétfő két óra. Sehogy se akartam elhinni. Annyira meglepődtem, hogy nem bírtam magamhoz térni. Hogy lehet egy olyan dátumot módosítani, ami előre félévre le van közölve minden hivatalos adatbázisba, és azon kívül nem csak az, hogy módosítanak, mert az még megtörténhet, hisz Romániában minden lehetséges, de nekem nem szólt senki róla, se a tanárnő, se a csoporttársak, se a titkárnő. Ha akkor véletlenül rá nem kérdek, lemaradok a saját védésemről ennyi munka és erőfeszítés után, mert én nagy nyugodtan hazasétáltam volna, csütörtökön pedig szépen felöltözve mentem volna védeni, ahol nem lett volna senki, s akkor derült volna ki, hogy már három napja lejárt az egész. Eléggé nagy sokk lett volna. Így is az volt, mert ha el nem maradok kedden azokkal a papírokkal, s nem kell szerdán visszamenjek miattuk, a keddi tolongásban biztosan nem kérdeztem volna rá erre, hisz nekem annyira egyértelmű volt a csütörtök, amit hónapok óta tudunk. Szóval valóságos csoda volt nem csak az, hogy tényleg elkészült időben ez a dolgozat, ami minden logikának ellent mond, de az is, hogy egyáltalán elérhettem a védést, mert isteni kegyelem, hogy időben megtudhattam, hogy három nappal előrehozták a dátumot. Ezek után számomra egyáltalán nem kérdés, hogy Isten ott volt-e velem végig ebben a folyamatban, mert egyértelműen lehetett érezni úgy az írás alatt, mint ezekben a pillanatokban, mikor a legnagyobb káoszban és összevisszaságban utolsó pillanatban mégis minden a helyére került, hogy igenis ott van, erőt ad, segít, bátorít és támogat, és biztos vagyok benne, hogy Nélküle nem lett volna meg soha ez a dolgozat, így pedig sikerült annak ellenére, hogy végig lehetetlennek látszott.