Végzősnap

A szesszió második hetének a vasárnapján, június 23-án volt idén a  KEL-es végzősnap. Nekem ez már a harmadik végzősnapom volt, amin részt vettem, mégis teljesen más volt, mint a korábbi kettő, és sokkal jobban készültem is rá lélekben éppen azért, mert tudtam, hogy most élesben megy a dolog, s nem csak azért vagyok ott, mert befejezem valamelyik egyetemet, hanem azért, mert most tényleg el is fogok menni, és búcsúznom kell a KEL-től. 

Mivel a disszertációírással továbbra is nagyon le voltam maradva, felhívtam Krisztát, hogy mehetnék-e esetleg kicsit később, úgy mondjuk az ismerkedős játékok után. Mondta, hogy igen, és így reggel öttől fél egyig, amíg indultam több, mint öt oldalt tudtam írni, ami hatalmas haladásnak számított, és úgy érzem, hogy jó volt, hogy ezt így csináltam, mert nem tudtam volna nyugodt lelkiismerettel elmenni egy egész napra úgy, hogy semmit sem haladtam a dolgozattal, így viszont tényleg úgy éreztem, hogy elmehetek, s azon kívül nagyon fontos is volt nekem, hogy ott legyek ezen a napon. 

Mikor odaértem, elmondta Kriszta, hogy korábbi évekkel ellentétben most nem a végén kapjuk meg a tarisznyát, hanem már most az elején üresen, és nekünk kell útközben összeszedni az útravalót. Nagyon tetszett ez a gondolat, és egyből nagyon lelkes lettem. Az első feladatom az volt, hogy kaptam egy borítékot, ami tele volt cetlikkel, amik különféle tevékenységeket neveztek meg, és nekem sorba kellett rakni őket annak függvényében, hogy milyen sorrendben történtek ezek az én egyetemi éveim során. Nagyon érdekesnek találtam a feladatot, és gyorsan nekiálltam szétválogatni és rendszerezni a cetliket. Ahogy a sorrend lassan kialakult, kezdett világos lenni, hogy nekem ez a lista sem lesz egységes és hagyományos, mert nekem egy folyamat volt az egyetemi év, hanem igazából inkább kettő, ugyanis volt egy elég nagy szakadás az első két év és az utolsó három között, mégpedig az, amikor Németországban és Ausztriában voltam. Az valahogy megtörte az egészet, és nem mondom, hogy rossz volt, mert ennek is nagyon sok előnye volt így, de az a lényeg, hogy emiatt is nagyon eltért az eredmény a többiekétől. Ami érdekesség kiderült még ebből a feladatból, az az, hogy sok minden kimaradt az egyetemista életemből. Ezekből sok van, amit nem is igazán bánok, mint például a diáknapok, vagy hogy nem aludtam még el buszon meg hasonlók, de van néhány, amit azért mégiscsak jó lett volna átélni pl. romantikus séta a fellegvárnál, vagy a botanikuskert-látogatás. Az utóbbit talán még tudom pótolni, de a többit már nehezen.

Miután az előtérben megtudtam, hogy mi az, ami kimaradt az utóbbi években az életemből, és megpróbáltam rekonstruálni, hogy mi történt velem Németország előtt, és mi utána, az irodába mentem, ahol egy vagány keresztrejtvényt kellett megfejteni a KEL-re vonatkozóan, és felidézni egy az irodához kötődő emléket. Nekem csak a tavaly ilyenkori időszak jutott eszembe, amikor otthon a lakásban dögmeleg volt, mert ismét feltettek valamilyen hülye reklámot az ablakra, ami sötét is, és a friss levegőt se engedi be, így hőszigetelő is, mégpedig sajnos a rosszabb fajta, ugyanis mikor kint 37 fok volt, a szobában 44-ről 45-re ugrott a hőmérő, és képtelenség volt három percnél tovább ülni egy helyben a meleg miatt, egyszerűen folyt rólam a víz, és szabályosan ragadtam hozzá a székhez. Lehetetlenség volt így bármit is csinálni, nemhogy államvizsgát írni, így felhívtam Enikőt, mint akkori pasztorálasszisztenst, hogy bemehetnék-e esetleg a KEL-hez dolgozni, mert otthon már nem tudok, s ott olyan jó hűvös van a vastag falak miatt. Minden további nélkül engedélyezte, így egy az egyben beköltöztem gépestől, könyvestől az irodába, hogy tudjak haladni. Természetesen megvolt az eredménye, mert annak ellenére, hogy időnként betévedt néhány ember, akikkel szóba kellett állni, és olyankor leállt  a munka, így is két nap alatt annyit haladtam, mint az azelőtti egy héten összesen, és végül sikerült elég hamar, három nap alatt megírni a dolgozatot, vagyis utolsó pillanatban ugyan, de le tudtam adni. Ha akkor nincs a KEL, ahova be lehet jönni, és azon belül is az iroda, ahol otthonos körülmények között lehet dolgozni, akkor biztosan nem lett volna meg az államvizsgám abban a kánikulában.

Miután elmeséltem Bettinek ezt a történetet, a klubba mentem tovább, aminek az állt az ajtajánál, hogy "az élet játék, játszd". Ennek megfelelően itt játszani kellett, mégpedig pingpongoztunk egyet Dalmával. A meccset én nyertem, de utána is ütögettünk még egy keveset, majd  miután megkaptam a megérdemelt jutalmat, vagyis a pingponglabdát, továbbindultam.

A szépen virágzó udvaron át mentem fel a legfelső terembe. Ott választhattam egy igekártyát, és vissza lehetett tekinteni a korábbi évek plakátjai segítségével az elmúlt időszakra. Nagyon jól esett, hogy most kivételesen a 2007-es album is ki volt téve, mert eddig egy végzősnapon sem volt, és emiatt mindig kicsit úgy éreztem magam, mintha én valahogy nem tartoznék annyira a végzősök közé, hisz én el voltam csúszva egy évvel hozzájuk képest, és így sosem állt fenn az, hogy együtt kezdtük a KEL-es életet, mert én mindig idősebb voltam, mint a többiek, de most kivételesen az az év is ki volt téve, amikor én kezdtem, így sokkal otthonosabban éreztem magam. Nagyon jó volt viszontlátni a színes lapokon az a rengeteg rendezvényt, amin az elmúlt hat évben részt vettem, vagy aminek a szervezésében akár én is segítettem. Érdekes, hogy olyan rendezvény is volt, amibe még be is segítettem, de a plakátját csak most láttam először, viszont mindenképpen kellemes volt ez a visszatekintés.

A legnehezebb feladat csak ezután következett, amikor meg kellett írni egy levelet az elsőéveseknek és egyet a KEL-nek. Ez nekem nagyon nehéz volt. A legelején, mikor az elsőévesekét próbáltam megfogalmazni, akkor még valahogy nagy nehezen tudtam türtőztetni a könnyeimet, de mikor a KEL-ének nekifogtam, már nem bírtam, és elkezdtek patakban hullani. Az elsőéveseknek ezt írtam:

Az elsőéveseknek

Hat évet töltöttem itt a KEL-nél, s ha tehetném, szívesen ülnék itt még legalább hatot, mert minden egyes itt töltött idő segített, formált és alakított, és azt tanácsolom nektek, hogy ti is legyetek nyitottak, és merjetek elmenni a különböző csoportokba, és nyitni a többiek fele, mert sosem tudhatjátok, hogy melyik csoport keretén belül fogjátok megtalálni a helyeteket. Legyetek nyitottak, és forduljatok bátran az emberek fele, mert itt igaz barátokra lelhettek, és mindenek előtt nyissátok meg a szíveteket Isten előtt, mert hatalmas és csodálatos dolgokat visz végbe, és itt a KEL-nél minden programon keresztül tud szólni, ezért hallgassuk Őt, és figyeljünk arra, hogy mit szeretne tanítani nekünk. A KEL-nél tehát önmagadra, barátokra és Istenre lelhetsz, igazi ajándék ez, és mindenki számára nyitott. Gyere te is!

A KEL levelét alig tudtam végigírni, ekkor már egyre csak hullottak a könnyeim, mint a záporeső. Fogalmazni nem volt olyan nehéz, de minden egyes búcsúszó leírása fájdalommal járt, mert egyszerre öntött el az öröm és a hála, hogy itt lehettem, és az elmúlt hat évet velük élhettem meg, viszont majd meghasadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy most elmegyek, s nem leszek többet velük. Ezt írtam:

A KEL-nek!

Köszönöm az utolsó hat évet, köszönöm a barátokat, az elfogadást és a szeretetet. Köszönöm a lehetőséget a fejlődésre, tanulásra, növekedésre és hibázásra. Köszönöm a programokat, feladatokat és kihívásokat. Köszönöm a testvéreket, barátokat, imákat, mosolyokat és könnyeket. Köszönöm a helyet a dolgozatírásra, a társakat, akikkel megélhettem ezeket a csodálatos éveket és köszönöm azt is, hogy itt megismerhettem Istent. Egyszerűen csak köszönöm, hogy itt lehettem. Az elmúlt hat évben a KEL volt az otthonom, és a Mécses a szűk családom. Hálás vagyok minden egyes percért, amit itt tölthettem. Egyszerűen csak köszönöm. 

Szeretettel

Vincze Eszter

Ahogy végeztem, átadtam a papírt Csengének, majd maradtam még egy kicsit megnyugodni, végül lementem a felső terembe, ahol már várt a terített asztalka a mindenféle finomsággal. Evés közben régi fényképeket nézegettünk, amiket kivetítettek, és beszélgettünk különféle rendezvényekről, amik eszünkbe jutottak.

Miután mindenki beérkezett és evett, körbeültünk és egy kis megosztás következett, amikor röviden meséltünk a napunkról, hogy mi fogott meg minket különösen, majd elmeséltük a jövőre vonatkozó terveinket, s néha a múltra is visszakérdeztek, hogy milyen csoportokba jártunk. Én is elmondtam, hogy missziós tevékenységek fele kacsintok, amire a kedvenc papunk eléggé meglepődött, és visszakérdezett néhány dologra, de viszonylag összefüggően tudtam válaszolni annak ellenére, hogy ismét nagyon közel álltam a síráshoz, bár még mindig itt tudtam a legértelmesebben beszélni erről.

 

Miután mindenki sorra került, emléklap- és kalaposztás volt, majd hármasával énekszó mellett levonultunk a templom elé fotózkodni. 

 

 

 

Sok csoportkép készült mindenféle variációban, itt látható két teljes, egy lányos és egy mécseses változat:

 Ezt követően volt egy olyan másfélórányi szünet, amikor semmilyen program nem volt a miséig, így én ezalatt nagyon gyorsan hazamentem, hogy legalább egy fél táblázatot elkészíthessek még a dolgozatból. Ez el is készült, így mire visszafele siettem, hogy időben elérjek misére, újra érezhettem, hogy haladtam egy kicsit, s talán mégiscsak megleszek, annak ellenére, hogy még mindig le voltam maradva.

A mise amúgy gyönyörű volt, gitáros, mint minden végzősnapkor, és szerintem az év egyik leggyönyörűbb miséje volt. Annyira meghatott, mikor leültem, és láttam, hogy milyen sokan eljöttek szolgálni, olyanok is, akik akár féléve nem néztek a zenecsoport fele, vagy amúgy is ritkábban lehetett őket szolgálni látni. Olyan drágák voltak, hogy szinte mindenkit visszahívtak. Újra ott volt Kata, aki olyan hirtelen eltűnt a félév közepén, ismét előkerült Doni, akit rég nem láttam arrafele, s ott volt Voli, aki nélkül nehezen tudnám elképzelni a zenecsoportot, és ott volt Péter, aki gitározott, s mikor meghallottam az első dalnál, hogy még rá is énekelt, amit amúgy nem szokott, olyan jól esett, és annyira szép volt, hogy a könnyem egyből kicsordult, pedig nem szerettem volna sírni, de már késő volt, elkezdtem, s be se fejeztem egész mise alatt, csak a prédikáció közben volt, hogy egy picit abba tudtam hagyni. Nagyon szép és megható volt az egész, olyan igazi gyönyörű utolsó emlék a gitáros miséről. A tiszti is nagyon szépet prédikált a továbblépésről meg az élet nagy dolgairól útravalóként, és mint minden évben, természetesen most is járt külön áldás a mise végén a végzősöknek. Egyszerűen gyönyörű volt a mise, jó eséllyel pályáznak a legszebb KEL-es mise címre, bár a két szememet teljesen kisírtam a végére, s ha odajött valaki megölelni, csak még rosszabb lett, mert akkor még erősebben elöntöttek a búcsúval és elválással kapcsolatos érzelmek. Ettől függetlenül Kata és Péter is megölelgetett, ahogy Timi és Voli is meg még egy páran. Valahogy sehogy se kívántam kimenni a templomból. Végül mivel úgy döntöttem, hogy az évzáró és végzősnapos bulira semmi esetre sem fogok most így egyből odamenni, meg hát a szememnek is szüksége volt addig egy kis megnyugvásra, úgy döntöttem, hogy egyszer hazamegyek, írom még egy pár óráig a dolgozatot, s majd később átnézek oda, így hazaindultam.

Otthon sikerült is egy keveset haladni, de mire 11 lett, annyira elálmosodtam a sok éjszakai nemalavás után, hogy inkább aludni lett volna kedvem, mintsem bulizni, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy ha nem fogok elmenni, akkor egész hátralévő életem során bánni fogom, hogy még csak oda se mentem erre az utolsó KEL-es bulira, így elhatároztam, hogy elmegyek, s max. egy órát maradok, ha jól telik, ha meg nem, akkor jövök haza, s folytatom a munkát vagy alszok egyet. Gyorsan felöltöztem, s elmentem, de annak ellenére, hogy ott egy párat táncoltam, annyira fáradt voltam, hogy az összehullás szélén álltam, és kb. negyven perc után el is jöttem, mert nem bírtam már ébren maradni se rendesen, nemhogy bulizni, így elköszöntem, hazamentem, s lefeküdtem ismét csak három órára, hogy aztán kelek, s írok tovább, de a szememnek szüksége volt legalább ennyi alvásra. A buli amúgy nem volt a legjobb, de rossz se lett volna, ha kicsit több energiám van hozzá, de így tényleg nem tudtam élvezni, de legalább elmentem s benéztem. Különösebben nem bánom, hogy csak ennyi lett belőle, de örülök, hogy legalább elmentem odáig, a nap meg tényleg gyönyörű és emlékezetes marad. Nagyon tetszett, és szükségem volt rá, hogy valóban búcsút vehessek a KEL-től, hacsak egy időre is, bár ezt még mindig nem tudom. A lényeg, hogy ez volt a harmadik, de minden bizonnyal utolsó végzősnapom, és felejthetetlen élmény volt. Örülök, hogy ott lehettem, köszönöm a lehetőséget.