Válaszúton

Több, mint egy hét eltelt az utolsó bejegyzésem óta. Ez a hét igazi érzelmi hullámvasút volt a számomra. Hatalmas mélységeket és magasságokat éltem át, s most ismét ott vagyok, ahol a part szakad.

Egy hónappal ezelőtt hatalmas bizonytalanság és összezavarodottság jellemezte minden napomat. Egyszerűen az őrület szélén álltam, s napról napra egyre rosszabb lett, ahogy a nővérrel való találkozás napja közeledett. Április utolsó napjaiban hétfőn és kedden fordult velem még egy hatalmasat a világ, s éreztem, hogy a feszültséget lassan már nem bírom, de a legrosszabb a május 1 utáni hazaút volt, amikor tényleg azt éreztem, hogy ezt már nem lehet elviselni, s a legapróbb dolog borított ki úgy, mint még soha semmi. Azon a héten pénteken, május 3-án találkoztam végül a nővérrel, de mint már korábban leírtam, nem egy egyértelmű válaszra vezető, teljes lelki békét adó találkozó  volt, hanem még jobban összezavarodtam, mint korábban. Azt mondtam akkor Sziszinek, hogy egy olyan két-három hetet szeretnék még gondolkodni, mérlegelni, s legkésőbb június elejéig dönteni fogok. Június elseje most szombaton lesz, s ma kezdtem megint úgy érezni magam, mint egy hónappal ezelőtt, ismét ugyanazt a nyomást és terhet érzem, ismét ugyanazt a bizonytalanságot. Az elmúlt hetekben ez nem volt annyira erős, talán a döntési időpont közeledése okozza, hisz egy hónappal ezelőtt is ugyanezt éltem meg, hogy május elején találkozok majd a nővérrel, s tudnom kellene, hogy mit mondjak majd neki, s akkor a találkozó közeledése hozta ki belőlem a legrosszabbat, de most már tényleg a végleges döntéshez közeledek, s ez a gondolat ma ismét nagyon erősen utolért nem is beszélve az ehhez kapcsolódó nagyon embertpróbáló érzelmekről.

Arról, hogy az elmúlt hónapban mi történt, már írtam egy párszor, de igazából a lényeg valahogy mindig kimaradt, s erre azt hiszem, hogy a múlt héten jöttem rá, hogy mi is volt valójában ez. Azt mondtam, hogy még gondolkodok pár hetet, de ami azt illeti azon kívül, hogy időnként eszembe jutott, nem sok volt a tulajdonképpeni gondolkodás. Vártam, kitartóan és reményekkel tele vártam, hogy mi történik, hogy hátha történik egyáltalán bármi is. Igazából azt a személyt vártam, akivel kapcsolatban az a megérzésem volt. Vártam, hogy hátha lép egyet, hátha tényleg odajön és beszélgetünk, hátha mégiscsak közeledni kezd, és történik valami, bármi, ami megmutatja, hogy mi is van köztünk, vagy hogy egyáltalán van-e valami azon kívül, hogy van néhány hely, ahova ugyanúgy eljárunk... Az volt az érdekes, hogy tényleg észrevettem dolgokat, bizonyos előrelépésre utaló jeleket, de nem tudom megmondani, hogy az a valóság volt-e, és a tulajdon szememmel láttam, vagy csak feltűnt valami, amit teljesen rosszul értelmeztem, s igazából csak a vágyaim miatt láttam azt, amit látni véltem. Nem tudom, még most sem tudom. 

Általában nyitott szemmel járok a világban (legalább is igyekszem), de az biztos, hogy az engem érintő témákkal kapcsolatban igenis szemfüles vagyok, s főleg vele kapcsolatban meghallok minden elejtett mondatot, s feltűnik minden leplezett gesztus is. Ilyenekből tudtam meg egészen biztosra, hogy valóban tetszik neki valaki, s azt is, hogy az illető székely. Információból ez egyáltalán nem sok, mégis hatalmas tűzzé élesztette a remény aprócska szikráját, mivel társult ehhez még néhány mélyebb pillantása és felém intézett mondata. Egyre inkább vártam, hogy hátha mostmár történik valami, de mégsem úgy lett... Mármint történt valami, rá egy olyan hétre, de ez egyáltalán nem a várt irányba mutatott, viszont a "valami" kategóriába mindenképpen beleillik, s elég egyértelműen megmutatta, hogy ismét tévedtem, méghozzá nem is kicsit.  Az történt ugyanis, hogy akkor este egy kisebb társaságban folytatott beszélgetés után a legnagyobb meglepetésemre két másik lányt kísért haza. Ez annyira meglepett, hogy mire hazaértem se fogtam fel teljesen. Több idő kellett elteljen, míg tudatosítottam, hogy ez mit is jelent. Egyáltalán nem láttam még őt másfele hazamenni, mint amerre lakik, főleg nem azért, hogy kísérgessen valakit, ezért, ha ezt tette, az biztosan komoly és félreérthetetlen jele annak, ami benne zajlik, mármint annak, hogy a két lányból az egyik tetszik neki. Hihetetlen lázadás volt bennem akkor este, egyszerűen képtelen voltam elhinni, nem is igazán azt, hogy mást választ, mert ezt a lehetőséget előre elfogadtam, s felkészültem rá, hanem inkább azt, hogy pont ezt a lányt (akiről valószínűleg szó van). Egyszerűen képtelen vagyok ezt megérteni, valahogy nem látom bennük a közös érdeklődési terültet, vagy semmi hasonlót, azon kívül meg azért ennyire elképesztő ez az egész, mert ez a lány már másodszor kezd pont azzal a személlyel kapcsolatot, aki fele én is nyitott lennék. Nem tudom, hogy csinálja, de az biztos, hogy sikerült nagyon meglepnie, ő az utolsó, akire gondoltam volna, s mégis úgy tűnik, hogy ő lett a szerencsés. Nagyon erősen elgondolkodtatott ez arról is, hogy vajon mi lehet az, amit keresnek a fiúk egy lányban, s bennem nincs meg, míg benne viszont igen, vagy lehet, hogy talán azt a kérdést kell inkább feltenni, hogy mi az, amit a fiúk egyáltalán nem fogadnak el egy lányban, s bennem megvan ez, ami csökkenti az esélyeimet, belőle viszont hiányzik, s így nem üldözi el vele a felé közeledőket. 

Több, mint egy napig hatalmas fájdalom és csalódásként éltem meg ezt az eseményt, s képtelen voltam felfogni, hogy őt választotta, s tényleg nem az volt bennem, hogy nem engem, hanem hogy pont őt... Aztán elmentem egyet misére. Ott is egyfolytában ez járt a fejemben, de valahogy rájöttem, hogy valójában mindketten hívő keresztények, s Isten akaratát keresik az életükre vonatkozóan, vagyis ha ők így egymásra találnak, akkor az biztosan Isten szándéka szerint való, s minden úgy történik, ahogy éppen a legjobb, s azonkívül meg ő is biztosan tudja, hogy mit keres, mire vágyik, s ha ezt pont benne látja, akkor ám legyen. A lányra sem haragudtam már, egyszerűen elfogadtam a helyzetet, s a misét végül értük ajánlottam fel, s az áldozás után azért imádkoztam, hogy áldja meg Isten a kapcsolatukat, s vezesse őket boldogságban egymás felé, ha ez az Ő akarata. Ezután hatalmas megkönnyebbülést éreztem, s miséről hazafele már az volt bennem, hogy milyen jó, hogy ez kiderült, így legalább tudom, hogy mihez tartsam magam, s látom már, hogy egészen biztosan nem lesz köztünk semmi, s így nyugodt szívvel mehetek el Angliába akár egy évre is, s elmehetek akkor Indiába is, és nem kell majd nyár után siessek ide vissza, hanem nyugodtan ott lehetek, amíg szükség van ott rám, s tehetem azt, amire Isten használni akar. Olyan nagy lelkesedéssel gondoltam erre, hogy még én is meglepődtem, s valahogy akkor jöttem rá igazán, hogy valóban mennyire szeretnék elmenni, amikor ezt az utolsó szálat, ami még mindenképpen ide kötött, ezzel az említett eseménnyel elvágta. (Erre lehet, hogy én nem lettem volna képes, mert lassan el tudom vagdosni a szálakat a közösség egyes tagjai felé (bár ezeket is nagyon nehezen), meg a család felé, de ehhez lehet, hogy nem lettem volna elég erőm, így ezt megtette végül ő helyettem azzal, hogy egyértelműen más fele fordult.) Talán kicsit örültem is akkor neki, s az akkori érzelmeim, s lelkesedésem jeleként másnap, amikor szembejött velem egy antikváriumban egy indiai útikönyv, szinte gondolkodás nélkül meg is vettem, hogy hát arra mindenképpen szükségem lesz majd. 

Ez a nagy lelkesedésem ki is tartott még úgy egy olyan fél napot, utána sajnos megint történt néhány dolog (láttam, ahogy mélyen a szemembe néz időnként (amitől amúgy simán elolvadok), meg ahogy minden mozdulatomat követi tekintetével a társaságban), ami nagyon elbizonytalanított, de tudom, hogy mit láttam akkor este, s nem hagyom magam ismét elragadtatni az érzelmeim által (legalább is nem akarom hagyni). Nem értem őt, sosem értettem (hiába hittem azt), egyszerűen nem tudom értelmezni a viselkedését, s mivel sokszor kerüli a közelségem, s egyszerűen átnéz fölöttem, hajlamos vagyok azt hinni, hogy valójában még csak barátként sem tekint rám, szóval tényleg jobb, ha valóban hagyom, hogy haladjon az útján, s igyekszem én is követni az enyémet. A probléma csak az, hogy az én utam most elágazáshoz érkezett, és semmiképp sem haladhatok tovább egyenesen, amerre eddig mentem. Az egyik út ugyan közelebb van ahhoz, amelyen eddig jártam, de egy kicsit csak eltér attól, mert ha a közösségnek történetesen tagja is maradhatnék még egy olyan évig (bár szerintem többen is várják, hogy átmenjek a másikba), akkor sem folytathatnám azt, mint eddig: az egyetem véget ért, munkát kell akkor keresni, s megtalálni, hogy mi az, amit tényleg szeretnék csinálni, s ugyanakkor a szolgálatokon belül is megnézni, hogy mi az, amit még tehetnék, mert tényleg érzem, hogy ez így nem elég. A másik út fele sokkal élesebb kanyart kell venni, s eléggé nagy a köd arrafele, úgyhogy szinte semmit sem lehet előre látni. Azt tudom, hogy egy hónap angliai közösségi élettel kezdődne (s valahol a távolban talán India rajzolódik ki), de hogy valójában mi jön utána, az már engem meghalad. Elmondhatatlanul nehéz dönteni, továbbra is ugyanúgy itt állok az útkereszteződésnél, mint már annyiszor, s még mindig nem tudtam egyet se lépni előre, mindig ismét felállok, hogy most indulok, de valahogy mégsincs soha elég erőm megtenni az első lépést, mert még egyszer sem volt egy tényleg száz százalékos bizonyságom egyik vagy másik út felé. Tény, hogy nagyon vágyom párkapcsolatra, s ez egy igazán fontos szempont (a döntésben is), de nem ez az egyetlen, s akár úgy is el tudom képzelni a maradást, hogy nincs semmilyen előrehaladás ezen a téren, hanem egyszerűen dolgozok, mint minden normális ember, s mellette szolgálok ott, ahol érzem, hogy tehetek valamit, ezt pedig ugyanolyan fontosnak találom (akár nélküle is), mint azt, hogy elmenjek, s ott éljek a közösséggel. Egyszerűen nem tudom, hogy melyik a jobb, nem tudom, hogy melyikkel segíthetnék több embernek, vagy szolgálhatnék tényleg Istennek tetsző módon mások felé. Én úgy érzem, hogy tényleg mind a kettőt nagyon szeretném és szívesen csinálnám, ezért is olyan nehéz ez a döntés, és valahogy sosem kapok igazán kielégítő választ rá. 

A mai evangélium a gazdag ifjúról szólt. Valahogy nagyon találónak s magamhoz nagyon közelinek éreztem. Kérdi, hogy mit tegyen, hogy elnyerje az Isten országát, Jézus azt mondja neki, hogy tartsa meg a törvényeket. Erre azt válaszolja a fiú, hogy azokat gyerekkora óta megtartotta. Jézus ránéz, megszereti, s elküldi, hogy adja el minden vagyonát, ossza szét a szegényeknek, s aztán kövesse Őt, mert ez az egy fogyatkozása van még. A történet vége az, hogy a fiú elkeseredve távozik, mert nagy vagyona volt. Igazából az én esetemben nem feltétlenül fizikai vagyonról van szó (bár arról is részben), hanem sokkal inkább lelki kincsekről, s még inkább kényelemről, ragaszkodásokról, megszokásokról és hasonlókról. Én ugyan nem tartottam meg gyerekkoromtól minden parancsot, de tudom, hogy a mostani hétköznapi életemben még mindig van egy fogyatkozásom, s hogy még inkább oda kell adjak Neki mindent, s követnem kell, s tényleg vágyom is rá, de nem tudom, hogyan tegyem. Lehet, hogy valóban hátra kell hagyjak mindent, s elmenjek először Angliába, majd oda a világ végére, de az is lehet, hogy itthon kell valamit tegyek (bármennyire is hihetetlen nem tudnám megmondani, hogy melyik a nehezebb, s melyik jár több lemondással). Az biztos, hogy még mindig nem tudom, mit fogok csinálni. A mai igében a 32-es zsoltár 8-as verse azt mondja, hogy "Bölccsé teszlek, és megtanítlak téged az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged." Elhiszem az Úrnak ezt az ígéretét, de a konkrét vezetését még mindig nem érzem ebben a helyzetben. Válaszúton vagyok. Előttem a két lehetőség, és döntenem kell. Az idő egyre fogy, a hétvége egyre inkább közeledik, s én várom az útmutatást...