Kata távozása

Vasárnap volt imacsoportos találkozónk. Megosztáskor elmesélte Kata, hogy milyen lehetőséget kínáltak fel neki, ugyanis felajánlottak egy titkárnői, segédi állást a plébánián, ahova gyerekkora óta tartozik, viszont ez azzal járna, hogy nyáron ott lenne, hogy betanítsák, s ősztől már kezdene is, és akkor jövőre vissza se jönne ide Kolozsvárra, csak időnként egy-egy egyetemi órára. Ez a hír nagyon meglepett, s nagyon el is keseredtem, hogy milyen kár, hogy elmegy, s nem jön vissza, pedig milyen jól egyeztünk, s mennyire szerettem, de ugyanakkor láttam azt is, amit ez számára jelentett. Elgondoltam, hogy mások évtizedeken keresztül keresik azt a szakmát, amit szívesen tudnának végezni, s mondta, hogy már ő is gondolkozott rajta, hogy vajon mit csinálhatna a jövő év után, hol helyezkedhet el, most pedig tálcán kínálják neki ajándékként azt az állást, ami nem csak nem megerőltető, de amit tényleg szeretne is csinálni, ugyanakkor ismeri és szereti ott az embereket, emellett barátságos és otthonos a környezet, egyszóval tényleg az, amire úgy igazán vágyni lehet, s aminek csak örülni kell, ha megadatik, viszont mégis ott volt a sok "de". Ő is mondta, hogy ez nagyon szép és jó, de nem tudja, hogy kire hagyja a zenecsoportot, meg a többi KEL-es embertől való elválás sem könnyű, azon kívül pedig az egyetemmel sem lehet tudni, hogy alakulnak majd a dolgok, meg a párkapcsolatnak se tesz túl jót a távolság, és lehetne még sorolni. Ezek az ellenvetések mind elhangzottak, elsősorban tőle, de én is teljesen átéreztem őket. Megkérdeztük aztán, hogy de szeretné-e elvállalni, s azt mondta, hogy igazából igen, de a zenecsoporttal nem tudja, hogy mit csinál, mert ott még nem látja az utódját, a többi viszonylag megoldható, úgyhogy valószínűleg igent fog mondani most pünkösdkor, mikor hazamegy, mert addig volt a gondolkodási határidő, s aztán nyárig, amíg majd menni kell, addig ez még kialakul, mert ezt a tanévet még úgyis itt tölti. 

Akkor ebben maradtunk, aztán folytattuk az imacsoportos megbeszélnivalókat és tevékenységeket, ima alatt még ő gitározott, utána, ahogy véget ért, elment zenecsoportos misét előkészíteni, majd miután az lejárt úgy volt, hogy segít nekem az esti dicsőítéskor az éneklésben. Ezen a héten elég nagy összevisszaság volt, mert a román vonalon tanulóknak most volt a húsvéti vakáció, azon kívül In memoriam Laci, és nem utolsó sorban diáknapok is voltak, amik elég sok embert érintettek közülünk. A mise után elkezdtem kérdezgetni az embereket, hogy ki jön fel dicsőítésre, de akik diáknapoztak, azok azért nem jöttek, mert fáradtak voltak, akik meg nem, azok azért mert sietniük kellett valahova vagy valami egyéb dolguk volt, a lényeg az, hogy amikor elindultam felfele, akkor még egyetlen emberről sem tudtam, aki akart volna maradni, ettől függetlenül elkértem a kulcsot, hogy maradhassak, mert úgy éreztem, hogy mivel az utóbbi pár hétben mindenféle egyéb okok miatt elmaradt a vasárnap esti dicsőítés, nagyon fontos lenne, hogy most legyen, s akár egyedül is nagyon szívesen maradtam volna, de semmiképpen sem szerettem volna, ha ez a hét is kimarad. Felmentem hát a terembe, s mivel a mise után még nem hozták fel a technikai felszerelést, lementem a templomba, hogy segítsek nekik. Közben megkérdeztem Katát, hogy mennyire lelkes, erre nagyon furcsán nézett rám, s megkérdezte, hogy miért. Mondtam, hogy, hát maradna-e akkor is, ha az összlétszám úgy 3 alatt lenne? Visszakérdezett, hogy csaknem mi ketten vagyunk összesen, mire bólintottam, hogy hát egyelőre pedig sajnos úgy néz ki. Erre legyintett egyet, hogy őt nem zavarja, s hogy akkor is szívesen marad, de azért még megpróbáltuk meghívni esetleg a zenecsoportos embereket, hátha lenne kedvük. Végül úgy adódott, hogy két lány fel is jött, s miután elkezdtük a dicsőítést, nagyjából a harmadik dalnál még két ember visszajött, akik időnként még szoktak jönni. Ez számomra egy nagyon erős visszajelzés volt, hogy igen, tényleg fontos, mert lehet, hogy lennének emberek, akár olyanok is, akiket én személyesen nem hívok, de ha nem lettünk volna ott, egyszerűen meg kellett volna forduljanak, s hazamenjenek, így viszont megtalálták azt, amit kerestek, s hiszem, hogy jó volt ez így, de az kellett hozzá, hogy akár egyedül is hajlandó legyen valaki maradni, s még legalább egy ember, aki van olyan lelkes, hogy marad vele. A lényeg, hogy egy nagyon szép esténk volt ott fent, aztán utána még beszélgettünk egy keveset, majd hazamentünk. 

Kedden este elmentem misére, s igazából akkor lett nagyon furcsa minden, mikor a végén a tiszti elkezdte búcsúztatni Katát, egyszerűen nem értettem, mert a vasárnapi beszélgetés után tudtam, hogy készül elmenni, de nem értettem, hogy ahhoz mért kell már most búcsúztatni, mire utólag megértettem, hogy a két találkozás között változtak valamelyest a dolgok, s úgy adódott, hogy neki már jövő héten kezdeni kell, ha szeretne menni. Ez igazi hideg zuhany volt a számomra, még úgy is összeszorult időnként a szívem, ha csak arra gondoltam, hogy majd jövő évtől elmegy, de így, hogy hirtelen egyik pillanatról a másikra volt-nincs, ez nekem túl sok volt. Nagyon kiborultam tőle, egész úton hazafele csak a folyton ömlő könnyeimet töröltem, s másnap, szerdán is kétszer utolért a zokogás. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni, s ha erre gondoltam, akkor éreztem, hogy szakad meg a szívem. Éveken keresztül itt volt a közelben egy karnyújtásnyira, mindig lehetett számítani rá, s nem csak emiatt, de a sok együtt töltött idő és szolgálat meg a közös imacsoport hatására is nagyon a szívemhez nőtt. Megszerettem, s nagyon fájt, ha arra gondoltam, hogy vasárnap még gitározott, aztán ő készítette elő a misét, mint a zenecsoport vezetője, s az is, hogy ő volt az egyetlen, aki feljött este szolgálni annak ellenére, hogy simán megtehette volna azt is, hogy elmegy, s ez most volt pár napja, s mindez olyan természetes volt, de lehet hogy mindezekből ez volt az utolsó alkalom, hisz ha Udvarhelyen fog dolgozni, akkor ki van zárva, hogy eljöhessen a csoportba, biztosan nem fogja többet a miséket se előkészíteni, s az se valószínű, hogy ezentúl itt tud lenni vasárnap este, ha egyszer hétköznap dolgozni fog, s hétfőn reggel mennie kell a plébániára. Hihetetlenül felkavart ez az egész, s már előre hiányzott minden egyes alkalom, amikor nem lesz ott, akár a keddi vagy vasárnapi misékre gondoltam, akár a szerdai mécsesekre, vagy az utána esedékes sörözésekre vagy bármire. 

Szerdán délután beszéltem anyuval telefonon, s neki is elmondtam, hogy mi történt, s akkor, miközben beszéltünk jöttem rá, hogy itt most igazából nem is feltétlenül csak Katáról van szó. Tény, hogy nagyon szeretem, s nagyon megvisel minden számomra kedves személytől való elválás, de igazából azért kavart fel ennyire, mert ez más dolgokat is mozgat bennem, mégpedig az én elmenésemmel kapcsolatos kérdést, meg úgy egyszerűn az életnek ezt a szakaszát, mikor az emberek elvégzik az egyetemet s továbblépnek. Ősszel voltam egy esküvőn, nagyon szép rendezvény volt, de elég sok szempontból nyomasztott is, mivel azt láttam, hogy ott vannak azok az emberek, akikkel éveken keresztül egy közösségbe jártam, s nem csak azok voltak ott, akik jelenleg Mécsesesek, hanem azok is, akik korábban azok voltak, még az én odaérkezésem idején, a legtöbbjüket a mostaniak már nem is ismerik. Elgondolkoztatott az, hogy mennyire változik minden. Jól esett ismét találkozni velük, s velük lenni, viszontlátni azokat, akiket akár 3-4 éve nem láttam, de azelőtt hetente többször is találkoztunk, viszont rájöttem, hogy nem csak én, hanem ők is változtak azóta. A közösségben egyének vannak, többnyire egyedülálló személyek, ami alatt most nem azt értem, hogy nincsenek párkapcsolatban, hanem sokkal inkább azt, hogy önmagukért felelnek, kint- vagy bentlakásban laknak, egyetemre járnak, beosztják a pénzüket, ételüket stb., eljárnak szórakozni különböző társaságokkal, és hasonlók. S korábban ezek a személyek is mind ilyenek voltak, s az volt bennük a közös, hogy a különféle egyetemek és tevékenységek eltérősége ellenére mind ugyanabba a közösségbe jártak, az esküvőn viszont azt láttam, hogy akár egyedül, akár kettessével szét vannak szóródva a világban. Elmentek Kolozsvárról, mindenki haza a régi városába, vagy akár egy teljesen új helyre, ott dolgoznak, s élik a hétköznapjaikat párjukkal, házastársukkal vagy akár egyedül, de a lényeg az, hogy egymással szinte egyáltalán nem tartják a kapcsolatot annak ellenére, hogy korábban szinte bármit megtettek volna a másikért, ha szüksége lett volna rá. Ez nagyon elgondolkodtatott akkor arról, hogy mit ér a közösség, s mit érnek a benne kialakuló emberi kapcsolatok, ha rá két évre, már azt sem tudod, hogy a korábbi szobatársad vagy jó barátod egyáltalán melyik városban lakik vagy mivel foglalkozik. Vannak akik azt mondják erre, hogy ez a természetes, s ez az élet rendje, hogy az ember elvégzi az egyetemet, megházasodik, letelepedik, családot alapít, munkát keres, elhelyezkedik, stb. és elsősorban a férjével/feleségével ápolja a kapcsolatot, és az új helyen lévő emberekkel. Ez bizonyos szempontból érthető is, és tény, hogy a közösségbe tartozás is mindig a jelen közösségre vonatkozik, tehát valószínűleg ott is megvan mindenkinek a maga helye ebben, de attól még fáj látni, hogy mennyire képesek eltávolodni az emberek egymástól. Talán nem viselne meg ennyire, ha én is csak három évet lettem volna ott a közösségben, vagy akár ötöt a mesterivel együtt, de mindezt egyhuzamban, és nem egy egyéves megszakítással, mert így sokkal több embert (generációt) ismertem meg, és jobban látom a különbséget, nem is annyira az emberek között, mert szerettem azokat is, akik elmenésem előtt ott voltak, meg azokat is, akik most vannak ott, s talán a mostaniakat kicsit jobban, mert velük most élő a kapcsolatom, és egy évvel többet is voltam velük, mint az előzőkkel, de ennek ellenére még megtörténhet, hogy tőlük is ugyanúgy eltávolodok idővel, mint a korábbiaktól, pedig nem szeretném. És ez jött most elő bizonyos szempontból Kata búcsúztatása során, nem ennyire tudatosan az esküvőhöz kapcsolva, és mérlegelve, de valahol ezeket a dolgokat is mozgatja, hogy tényleg nem szeretném, hogy ennyire elszakadjunk egymástól, s idővel mindenkitől. 

A másik dolog, amit nagyon erősen felhozott, hogy itt van most nekem is ez a hivatásra vonatkozó kérdésem, amit már hónapok óta mérlegelek. Kata tudott dönteni egy hét alatt, s elválni majdnem mindentől, én meg már egy féléve csak őrlődök, s még mindig nem tudtam elhatározni magam. Ugyanattól a közösségtől búcsúzunk, ugyanazoktól az emberektől, s mégsem megy nálam ugyanúgy. Nem tudom, miért, megtörténhet, hogy számomra többet jelent a közösség vagy az egyes emberek, vagy a hely, vagy bármi, de lehet az is, hogy ő egy már ismert hely és tevékenység mellett dönt, míg én zsákban veszem a macskát, de akár az is előfordulhat, hogy ő tudja, hogy ettől még a legfontosabb emberi kapcsolata, vagyis a párkapcsolata megmarad, míg én a távozásommal talán olyasmit veszthetek vagy szalaszthatok el, amit később megbánnék. Nem tudom, igazából még nekem sincs konkrét válaszom ezekre a kérdésekre, valójában mindegyik érvényes egy kicsit (inkább nem tippelgetem, hogy melyik hány százalékban), de biztos, hogy átadtam Istennek ezt a kérdést, s hagyom, hogy vezessen, ha szeretne, s ha azt kéri tényleg lemondok mindegyikről, s rábízom magam, s megyek, amerre hív, bárhol legyen is az, de ettől még el tudom képzelni, hogy mekkora fájdalom lesz, ha úgy adódik, hogy mindenkit hátra kell hagyjak, ha egyetlen személy búcsúztatása is ennyire megvisel. (Talán épp azért élem meg ezt most ennyire erősen, mert az (esetleges) elválás gondolata az utóbbi időben nálam is eléggé közel van, bár ki tudja, eleve nehezen viselem a számomra szeretett személyektől való elszakadást.)

Továbbra is fájt Katától, mint kedves baráttól való elválás, s szerdán két renden is alaposan megsirattam. Este a Mécsesben természetesen külön elbúcsúztattuk, de utána kimentünk még egyet közösen inni valamit és beszélgetni. Nem emlékszem, hogy valaha is mentünk volna ennyien, de Katáért tényleg sokan eljöttek, összesen tizenöten voltunk, és bár néhányan egészen korán elmentek, kellemes volt az este. Legutoljára öten maradtunk, mikor egykor kértek, hogy lassan fizessünk. Sétálva indultunk el a hűvös éjszakában. Megálltunk a sarkon, ahonnan Katának másfele kellett menni, hogy alhasson még egyszer utoljára eddigi szálláshelyén. Búcsúzáskor szorosan megöleltük egymást, senki sem szólt, már nem volt mit mondani, de annak ellenére, hogy Péter előre kikészítette a papír zsebkendőt, egyikünk sem sírt, a könnyeink is elfogytak már. Egyszerűen csak elbúcsúztunk, s ő elindult egyedül felfele, mi pedig lefele az úton.