Kezdenek tisztulni a dolgok

Tegnap volt egy hónapja, hogy elkezdtem írni ezt a blogot. Elképesztő, hogy mennyi minden történt azóta, s nem csak események szintjén, hiszen azt már megszoktam, hogy vannak hetek, mikor annyi minden történik, mint máskor egy egész hónap alatt, az elmúlt hetek meg jóformán mind ilyenek voltak, de ezen kívül lelkileg is hatalmas hullámvölgyeken és hegyeken mentem keresztül. 

Konkrét válaszom erre a hivatásbeli kérdésre még mindig nincs, de nagyon sok minden letisztult bennem egy kicsit az elmúlt két nap alatt. Sokat imádkoztam ma is és tegnap is, és elkezdtem ismét vágyat érezni a menésre. Rájöttem, hogy ha másra nem is volt jó az a találkozó, mármint olyan szinten, hogy nem tudtam utána könnyebben dönteni, s még jobban összezavarodtam aznap, mint korábban voltam, de most derült ki, hogy igazából arra mégis jó volt, hogy azóta nem félek már annyira a közösségi élettől (nem olyan szinten, mint ahogy a Mécsesben van, hogy hetente egyszer találkozunk, hanem úgy, ahogy ők csinálják, hogy együtt is laknak, s szigorú napirend és tevékenységek vannak meghatározva), mostmár valahogy nem félek annyira ettől. Nem mondtak annál tovább semmi csábítót ezzel kapcsolatban, de valahogy mégsem tartok már annyira tőle, ahogy attól sem, hogy nem találok ott senkit, akivel összebarátkozhatnék, és jól kijöhetnék, valahogy rájöttem, hogy ha megyek, akkor azt mindenképpen Istenért tenném, akár egy hónapról, akár évekről van szó, s ha Ő ott van velem, akkor már nem olyan lényeges, hogy a többiek mit mondanak, vagy mit gondolnak, azon kívül meg mért ne egyeznénk, ha egyszer ugyanazért vagyunk ott, s ugyanazok a fontosak a számunkra. Szintén ide tartozik az is, hogy már az sem fáj, ha arra gondolok, hogy itt kell hagyni a lakást vagy várost. Nagyon szeretem a szobámat, s tényleg nagyon otthon érzem magam benne, mert kicsit olyan, mint én vagyok, s Kolozsvárt is inkább érzem otthonomnak, mint Gyergyót, de valahogy úgy érzem, hogy el tudnám hagyni őket, ahogy akár a közösséget is. Van néhány személy, akihez még mindig nagyon ragaszkodom, de volt ma egy olyan érzésem, hogy hát ha Isten hív, akkor megyek, és az lesz a jó, s ezeket az embereket ugyan nagyon szeretem, de attól még el tudok menni (talán).

Beszélgettem tegnap egy keveset Dániel Józsival. Mondtam neki, hogy mennyire vágyom azt tenni, amit Isten szeretne, hogy tegyek, de nagyon összezavarodtam, mikor egy idő után már nem igazán mondott semmit, elvezetett valameddig, de most nem segít meghozni a döntést. Azt mondta erre, hogy Isten időnként visszakérdez, hogy "és te mit szeretnél?". Igazából akkor történt a legnagyobb felismerésem, amikor elkezdtem ezen a kérdésen gondolkodni. Tudatosítottam, hogy számomra Isten mindennél fontosabb, s tudom, hogy semmi se vagyok nélküle, s Ő számomra a legfontosabb és az, hogy időt töltsek Vele, és megtegyem azt, amire hív. Ez eddig rendben van, mert ezt tudtam eddig is, az új dolog ott jött be, amikor elképzeltem, hogy mit felelnék, ha tényleg megkérdezné, hogy én mit szeretnék, s azt érzem, hogy azt mondanám, hogy elsősorban az Ő akaratát szeretném teljesíteni, tehát ha azt kérné, hogy menjek el, s tudnám biztosan, hogy ezt szeretné, akkor minden további kérdezés és gondolkodás nélkül pakolnék és mennék függetlenül attól, hogy mit hagyok itt, vagy mennyire fáj közben a szívem, vagy fordított esetben, akkor is maradnék, ha közben hatalmas mehetnékem lenne, feltéve, hogy tudnám, hogy erre hív, s itt szán nekem feladatot, mert tudom, hogy az Ő terve sokkal jobb, mint amit én el tudok képzelni, s ha pillanatnyilag mást is éreznék, akkor is az a legjobb a számomra, amit Ő szeretne. Viszont ha tényleg úgy tevődne fel a kérdés, hogy mire van nekem a legnagyobb vágyam, akkor azt válaszolnám, hogy valóban vágyok arra is, hogy elmenjek oda, s úgy használhasson ott vagy bárhol a világban, ahogy szeretne, viszont a szívem mélyén ennél valamivel erősebb az a vágy, hogy megtalálhassam azt, akivel kölcsönösen szerethetjük egymást, vagyis vágyom a párkapcsolatra, a házasságra és a családi életre, mindeközben persze továbbra is szolgálnék abban, amire hív, de a lényeg az, hogy a családos élet iránti vágy a szívem mélyén valahogy erősebb egy kicsit, mint az, hogy elmenjek. Természetesen tudom, hogy igazából a kettő nem zárja ki egymást, és az egyiktől még ugyanúgy megvalósulhat a másik is, mármint simán elképzelhető akár az is, hogy elmegyek néhány hónapra, akár 1-2 évre, s utána, amikor elérkezik az ideje, s a megfelelő személy, akkor majd családot alapítunk, viszont azt is el tudnám képzelni, amennyiben tényleg az én vágyaimról van szó, hogy akár már most elkezdjenek alakulni a dolgok ilyen irányba, és akkor esetleg csak nyárra menjek el hozzájuk. Igazából nem tudom, elég nehéz ezt átlátni, természetesen már nagyon régen vágyom családra, de eddig is tudtam várni, és nem fog most problémát okozni, ha még várnom kell néhány évet, vagy ha Isten kéri, akár azt is el tudom fogadni, hogy ne legyen majd, de amúgy szeretném, és nagyon örülnék neki, ha megvalósulna, de nem érzem most annyira égetőnek, hogy emiatt üljek itthon, hogy ezt várjam, s ne menjek el, holott úgy éreztem hogy Isten hívott. Igazából akkor derülne ki, hogy melyik az erősebb bennem, ha úgy adódna, hogy most egy ilyen lehetőség is lenne, s a kettő közül kellene válasszak. Az az igazság, hogy a múlt héten többször is volt egy olyan érzésem, hogy ez megtörténik, és ilyen téren is lesz változás, de nagyon megnyugodtam, hogy eddig nem lett semmi, mert így könnyebb egy kicsivel. 

Semmiképp sem akartam, hogy az jöjjön ki a dologból, hogy ha lesz valami, akkor maradok, ha meg nem lesz semmi, akkor megyek, de tény, hogy ez az egyetlen dolog, amire talán még az elmenésnél is jobban vágyok (szívem szerint), bár mint mondtam, szívesen lemondanék róla, ha tudnám hogy Isten ezt kérné. De Ő egyelőre nem mond semmit, s én úgy szeretném, hogy ettől a dologtól függetlenül döntsek, hisz a kápolnában is azt éreztem, hogy nem feltétlenül kell menjek, de nem értettem, hogy akkor mi értelme lehetett az egésznek. Igazából elég fontos érv a maradás ellen, hogy Isten eddig csak olyasmit mutatott meg, arról, hogy milyen irányba szeretne vezetni, vagy milyen feladatokat szán nekem, ami arra az esetre vonatkozik, ha elmegyek, s jóformán semmit, arra az esetre, ha maradnék. Úgy érzem, hogy valami többet kell tegyek szolgálat terén, mint eddig. Nagyon szeretném Isten országát építeni, de úgy érzem, hogy az, amit eddig itt Kolozsváron tettem, az valahogy nem elég, ezért is kerestem valami olyat, ahol vagy ahogy többet adhatok. Úgy érzem, hogy nem elégséges, a heti egyszeri/kétszeri zenei szolgálat a dicsőítésben és az évi egy vagy két kurzusszervezés a Szent Andrással, meg az a pár egyéb rendezvény amelyikbe időnként besegítek, legyen az akár flashmob, akár valamilyen más program, egyszerűen többre vágyom, még jobban szolgálni és hirdetni Istent, s erre eddig nem sok lehetőséget láttam itt, de a napokban ez is változott egy keveset. Először is még pénteken nekem ajándékozta Regina nővér Az Isteni szeretet kiáradása című könyvét, amit Kolozsvárra jövet a vonaton ki is olvastam. Hihetetlen hittel, erővel és szeretettel van megírva az a könyv, a végére szabályosan lángolt a szívem, de nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy közben felismertem néhány hiányosságomat, amikre szeretnék ezentúl odafigyelni, és azon kívül nagyon sok ötletet is adott, különféle ima és szolgálat kapcsán, s ezalatt rájöttem, hogy Istent bárhol lehet szolgálni, nem kell ahhoz feltétlenül Indiába menni (persze ez kicsit hülyén hangzik), természetesen tudtam ezt eddig is, de valahogy most tudatosítottam még inkább, hogy nem az a lényeg, hogy konkrétan mit teszek, hanem az, hogy elegendő időt töltsek Istennel, és akkor bárhol vagyok, az Ő szeretetét sugározhatom az embereknek, és segíthetem őket a legkülönfélébb helyzetekben is. Azon kívül pedig érkezett ma egy levél Bernitől, akivel a flashmobot szerveztük, hogy szeretne összeülni néhány emberrel, hogy ötleteljünk még egy kicsit arról, hogy milyen folytatása lehet még ennek, vagy mit szervezhetnénk még esetleg közösen akár más közösségekkel is. Ez a levél is sok ötletet adott, valahogy megmutatott egy lehetőséget, amivel lehetne még itt foglalkozni, hisz nagyon fontosnak tartom a mindenféle evangelizációs lehetőségeket, és nagyszerű lenne, ha lehetnének rendszeresebben ilyenek, hogy megszólíthassuk általuk azokat az embereket is, akik eddig nagyon távol voltak, de ugyanúgy szükségük van nekik is Istenre. Tényleg szeretném, ha felébredne ez a város és az egész ország. 

Nagyjából ezekre a dolgokra jutottam az elmúlt két nap alatt az imában. Mint látszik, még mindig eléggé összevisszák és több irányba mutatóak a gondolataim, de az biztos, hogy sokkal higgadtabb vagyok, és nem az őrület határán állok, hanem békét és nyugalmat érzek, s bár válaszom még mindig nincs (azt mondtam, hogy kb. 2-3 hetet szeretnék gondolkodni még, s legkésőbb június elejéig választ adni), meg vagyok győződve, hogy Isten segíteni fog, s bárhogy is fogok majd dönteni, úgy lesz jó, és áldás lesz rajta.