Már több mint egy hét eltelt amióta utoljára írtam, s ugyan nem igaz, hogy nem történt azóta semmi, de valahogy mégis olyan, mintha kicsit megállt volna az idő. Még a múlt hét elején be szerettem volna fejezni egy német dolgozatot (egy tízoldalas regényelemzést kell írni vizsga gyanánt), s ha nem lesz meg mostanában, később nem lesz időm rá a disszertációírás miatt, de egy egész hét alatt semmit se haladtam vele. Ott ültem az asztalnál s néztem a lyukat a levegőbe. Egyszerűen nem tudtam odafigyelni a dolgozatra, pedig ott volt megnyitva az orrom előtt, s a könyv kiterítve az asztalra a jegyzetekkel, de mégsem ment. Diáknapok is voltak a múlt héten, és nemcsak a húgom versenyzett, hanem a közösségből is sokan, és egyfolytában az ő programjukat néztem, meg az eredményeket, s magán az eseményen is sokat gondolkodtam, meg ennek kapcsán az átlagos egyetemisták értékrendjén. A lényeg, hogy mindenre figyeltem, csak arra nem, amire kellett volna.
Azon kívül a hivatással kapcsolatos kérdés is milliószor eszembe jutott. Múlt kedden este beszélgettem valakivel egy elég hosszasat ezzel kapcsolatban, s nagyon megértő, kedves és bátorító volt, de valahogy mégis az volt bennem, hogy nem érzi át az egésznek a súlyát, s hogy mennyire nehéz ebből a helyzetből nézni a kérdést, és hogy nem olyan egyszerű megtenni a dolgokat, mint ahogy ő mondja. A beszélgetés végefele igazából arra jutottunk, hogy át kell adjam az egészet Istennek, mert Ő az, aki tudja, hogy mi hogy a legjobb. Ezzel természetesen egyet is értettem, s mivel már jóval azelőtt beláttam, hogy én valóban képtelen vagyok átlátni, s saját erőmből és tudásomból jól dönteni, ezt meg is tettem másnap délelőtt imában. Egyszerűen elmondtam, hogy tudom, hogy a legjobbat akarja a számomra, s hogy az Ő terve sokkal jobb, mint amit én valaha is el tudnék képzelni, s átadtam Neki ezt az egészet. Rábíztam, hogy vezessen arra, amerre Ő szeretne, mert tudom, hogy az lesz jó, s azt szeretném, ha nem az én amúgy is igen gyakran változó érzéseim, és gondolataim vezetnék ezt a döntést, hanem Ő, és azt szeretném, hogy legyen meg az Ő akarata.
Ez után azt éreztem, hogy tényleg valóban jó kezekben van ez a kérdés, s hogy tényleg nem kell aggódjak, mert bárhogy lesz is, bármerre is alakulnak a dolgok, az lesz a jó, de hogy még biztosabb legyen, hogy valóban teljes egészében átadtam mindent, úgy adódott, hogy aznap este pont Sziszi tartott tanítást a Mécsesben. Nagyon meglepődtem, mikor megláttam, mert nem mondta a múltkor, hogy készül mostanában errefelé, de attól még nagyon örültem neki. Az evangelizációról beszélt, és arról, hogy ezt hogy lehet eredményesen végezni. A tanítványságiskolában korábban öt napot foglalkoztunk ezzel a témával, és egyszer még kettőt kicsit később, de valahogy úgy érzem, hogy most ért meg igazából bennem ez az egész, mármint mostanában, az elmúlt félévben, hónapokban kezdett igazán nagyon erős lenni ez a vágy, és ezért most különösen örültem neki, hogy ismét hallhatom a legfontosabbakat ezzel kapcsolatban, de ami a legérdekesebb volt, hogy a végén ott a közösségben is lehetőség volt rá, hogy újra átadjuk az életünket Istennek, s így ismét átgondoltam mindent, és még inkább megerősítve a délelőtt elmondottakat, újra átadtam életem minden területét különösen nagy tekintettel a jövővel és hivatással kapcsolatos kérdésekre. Utána igazi szabadságot éreztem, s talán egy kicsit azt is, hogy valójában mindegy, hogy hogy fogok dönteni, mert nem az a lényeg, hanem az, hogy közben milyen a kapcsolatom Istennel, és hogy az egyszerű hétköznapokban hogyan tudom szolgálni és közvetíteni Őt az emberek fele.
Azóta valahogy olyan nagyon furcsán áll az idő, olyan, mintha nem történne semmi. Egyszerűen csend van. Talán kicsit túl nagy is a csend. Nem változott semmi, nem történik semmi, nem jönnek újabb impulzusok, nem hallok érveket sem az elmenés sem a maradás mellett, újabb érzések sem jönnek, ha másokkal beszélek is mindig ugyanúgy érzem magam, s ugyanazokat a válaszokat vagy kérdéseket hallom. Olyan, mintha már semmi újat sem lehetne mondani ezzel kapcsolatban, mintha már minden elhangzott volna, ami elmondható, mostmár csak mérlegelni és dönteni kell. Azzal a különös megérzésemmel kapcsolatban sem történt semmi, nem változtak a dolgok. Bizonyára tévedtem, könnyen megtörténhet, de talán jobb is így. Egyszerűen csak csend van mindenütt. Néha az a benyomásom, talán vihar előtti csend, s jön majd valami, ami mindent megváltoztat, máskor meg úgy tűnik, hogy nem, itt már tényleg nem lehet újat hozzáadni, ennyi van, ez alapján kell dönteni. Igazából továbbra is van bennem egyfajta nyugtalanság, mivel hogy választás előtt állok, s még mindig nem tudom, mit kéne tegyek, de ez nem olyan stresszes, kiborító nyugtalanság és összezavarodottság, mint a találkozó előtti héten, egyszerűen csak érzem, hogy attól mert épp nem történik semmi, attól még ezt a kérdést nem tudom háttérbe szorítani, s hogy előbb-utóbb mégis csak dönteni kell, s mondani nekik valamit. Igazából mostmár az "összezavarodottság" és "bizonytalanság" kifejezések is teljesen semmitmondóak és kiüresedettek lettek, egyáltalán nem lehet velük leírni azt, ami bennem van. Nem vagyok sem ideges, sem zavart, de igazából nyugodt és békés sem. A korábbi félelmeim és reményeim, szempontjaim és érveim is mintha mind eltűntek volna, nem, mintha nem léteznének vagy nem lennének érvényesek ma is, de valahogy mintha már csak egy függönyön keresztül látszanának. Egyszerűen csak várom, hogy teljen az idő, és remélem, hogy amikor elérkezik a megfelelő pillanat, vagy akár időközben valamikor megérzem, hogy mégis mit kéne tegyek, vagy hogy döntsek, ha pedig nem, s valóban tényleg teljesen az én szabad választásomra és döntésemre van bízva, akkor meg még inkább csak azt tudom remélni, hogy valóban azt fogom majd választani, ami nemcsak nekem okoz majd örömöt, hanem amivel mások fele is szolgálhatok majd, s hogy áldás lesz rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése