Utolsó Mécses és Te Deum

Miután véget ért az egyetem annyira felgyorsult minden, hogy azóta jóformán nem tudtam megállni egy annyira, hogy legalább az utolsó egyetemista napjaimat leírjam, vagy hogy milyen volt a védés, arról nem is beszélve, hogy mi mindent csináltam a vakációban. 

Már a vizsgaidőszak nagyon zsúfolt és mozgalmas volt, főleg a második hét, amikor disszertációírás volt, azon kívül utolsó team hétfőn, végzősbúcsúztató Mécses szerdán, Kolozsvár sosem alszik programsorozat pénteken az evangelizációs alkalommal és KEL-es végzősnap vasárnap, de ezekről már írtam korábban. 

Annak ellenére, hogy rákövetkező kedden végül sikerült beiratkozni a mesteri védésre, s szerdán az utolsó diplomákat és papírokat is sikerült elintézni hozzá, egyáltalán nem volt nyugodtabb a következő hét se. Szerdán volt az utolsó Mécses. Valahogy mélyen belül ott volt a lelkemben, hogy ez az utolsó ilyen alkalom, amin hivatalosan részt veszek, de nem akartam erre figyelni. Szolgáltam, mint szinte mindig, és nagyon tetszett a dicsőítés, aztán közös játékos vetélkedők voltak, amiket csapatokban kellett végrehajtani. Olyan laza utolsó együttlevés kellett volna legyen, de én nem tudtam épp annyira felszabadultan és felhőtlenül megélni, mint a többiek, akik egyszerűen csak vakációra mentek a hét végén. Az alkalom végén beszélgettünk még egy keveset, ekkor elbúcsúztam még néhány testvértől, majd ismét volt egy kis kötetlen együtt zenélgetés, ez nagyon jól esett, hogy ebben is részem lehetett még egyszer így a végén, aztán miután mindent összepakoltunk és már kifele mentünk, elkezdték tervezni a srácok, hogy menjünk ki még egyet kocsmázni valamerre. A Hasdeu fele akartak menni, ami elbizonytalanított egy kicsit, merthogy az nekem nagyon nagy kerülő és plusz út, meg az eső is esett, de végül mégiscsak velük mentem, hisz lehet, hogy ez volt rá az utolsó alkalom, és nagyon bántam volna, ha kihagyom. Kb. nyolcan voltunk, egyszerűen odasétáltunk, és beültünk valahova. Beszélgettünk egy keveset, valahogy olyan otthonos volt az egész, tényleg olyan volt, mintha a családom lett volna velem, egyre jobban megismertem az évek folyamán ezeket az embereket, és meg is szerettem őket, félszavakból értjük egymást, s tudom, hogy egyik másik megjegyzés kinél mire vonatkozik, ki mikor mire apropózik egy-egy elszólással, s nagyon örültem neki, hogy ott lehetek velük, s nagyon hálás voltam önmagában már azért is, hogy megismerhettem őket, hogy találkozhattam velük, s valóságos csoda volt minden egyes együtt töltött este. S hogy mégse ez legyen az utolsó közös esténk, úgy alakult, hogy Gábor meghívott magához pizzázni péntekre. Anita kezdte először mondani, hogy van néhány dolog, amit még mindenképp szeretne mielőtt hazamegy vakációzni, mint például pizzázni egyet, s Gábor feldobta az ötletet, hogy menjünk hozzá péntek estére, s hamar elkészítjük a pizzákat, s könnyen kigyűl az ára is a rávalónak, ha összepótolunk. Anita is, Péter is egyből lelkes lett, s még Dalma is jelentkezni kezdett, hogy ő is jönne, így megállapodtunk végül a péntekben. Én azt tudtam, hogy pénteken délután még órát kell tartsak, s nem tudtam, hogy végzek-e időben, így nem mondtam akkor biztos választ, de másnap, mikor rákérdeztem, hogy ezt tényleg komolyan gondolták-e, s mondta Gábor, hogy ő igen, akkor szóltam, hogy mennék én is. 

Előtte csütörtökön volt még egy utolsó imacsoportos találkozónk. Ez az az imacsoport, ami a párkeresőkért és párra várókért van, és a párkapcsolaton kívül a tisztaságért, családért, hivatásért és egyebekért is imádkozunk. A mi kiscsoportunk január 20-án találkozott először, azóta minden hónapban van egyszer találkozónk, ezen kívül mindenki elmondja a saját napján az imákat a füzetből, én a keddet vállaltam, s Dórát kell utána megcsengessem, akit az elmúlt időszakban szintén nagyon megkedveltem. A csoportunk a hónapok alatt elég sokat fogyott, mert egyszer Kata hirtelen távozása, majd Angi kilépése csökkentette a létszámot, s páran más okból nem tudtak jönni, így hét helyett csak négyen voltunk akkor csütörtökön, de ettől függetlenül nagyon örültem nekik is, és jó volt tőlük is elbúcsúzni. 

Pénteken a németóráról sietve mentem Gáborékhoz. Ott már nagyban ment a pizzagyártási akció, bár még nem volt ott mindenki. A pizza már be volt dagasztva, Gábor épp akkor nyújtotta az elsőt, amikor megérkeztem. Odaadtam Anitáéknak a nem mindennapi üdítőt, amit a különleges alkalomra hoztam (ugyanis az utolsó Mécses szilveszterkor maradt meg, és mindenképpen ezzel a társasággal akartam elfogyasztani, viszont korábban nem nagyon volt rá alkalom, s annak ellenére, hogy régi, amennyiben jó, szeretettem volna velük meginni). Az elején mind fent beszélgettünk, majd miután egyre többen kezdtünk megérkezni, a társaság egy része lement, viszont négyen fent maradtunk pizzát sütni. Igazából segíteni nem nagyon volt amit, hisz csak várni kellett, hogy süljön a pizza, viszont egészen jól elbeszélgettünk, s minden harmadik rend pizza a miénk volt, így éhen se haltunk közben. Összesen hét pizza készült, amit kb. 13-14-en pusztítottunk el meglehetősen hamar. Mikor megsült az utolsó is, elpakoltuk a romokat a konyhában, majd mind lementünk, és játszottunk egyet közösen. Ez után már búcsúztunk is, hogy érjük el az utolsó éjszakai buszt, hogy ne kelljen gyalog bemenjünk. Összességében szép este volt, és nagyon jól esett egyet így kötetlen formában is velük lenni, hisz korábban még sosem volt részem ilyen programon kívüli együttkajálásban. (Már épp itt volt az ideje elkezdeni. Kár, hogy ez egyben a búcsúalkalom is volt.)

Vasárnap volt a Te Deum, akkor még láttam néhányukat, de közel sem mindenkit, sokan már azelőtt hazamentek. Kicsit furcsa is volt ez az idei Te Deum. Az évvégi hálaadó mise korábbi években általában a második szessziós hétvégén volt, s így az utolsó héten már egyáltalán nem is volt KEL-es mise. Őszintén szólva nagyon örülök neki, hogy idén ez most nem így alakult, mert a programelcsúszások miatt a második héten a végzős nap volt az utolsó gitáros misével, így a Te Deum értelemszerűen az utána levő hétre került, vagyis az egyetemi év utolsó hivatalos napjára, és egyben az utolsó vizsganapra is. Viszont attól függetlenül, hogy így a KEL-es év is egy héttel hosszabb lett, nem sokkal maradtak többen itt a legvégsőkig. Tény, hogy máskor is vannak néhányan még utolsó héten, de mivel akkor már nincs mise, valahogy nem tűnt fel, hogy milyen kevesen is vagyunk, de így hogy ugyanúgy mindannyian a piaristába mentünk misére nagyon látszott, hogy igen foghíjasok a sorok, és valahogy a Te Deumnak magának sem volt meg ugyanaz a hangulata, mint máskor, legalábbis én nem igazán éreztem, annak ellenére, hogy tényleg minden egyes KEL-es testvérért, barátért, napért, évért hálás voltam, és hálát is adtam mindenért, ami az elmúlt évek során ott történt. Igazi csoda és ajándék volt számomra ez a hat év, szebb és jobb, mint bármi, amit elképzelhettem volna magamnak, de véget ért, és most tovább kell lépnem, bár még nem tudom, hogy mi lesz, és merre is fog vezetni konkrétan az utam.