Búcsúzások

Ez a búcsúzások hete minden szempontból. Búcsúzok lassan az egyes személyektől, búcsúzok az egyes helyzetektől, és búcsúzok a számomra legdrágább csoportoktól. Hétfőn búcsúztam a dicsőítő csoporttól, szerda este búcsúztam a Mécsestől, és vasárnap fogok búcsúzni a KEL-től, közben pedig folyamatosan búcsúzok az egyes emberektől.

Annak ellenére, hogy szörnyen le vagyok maradva a disszertációírással, úgy döntöttem, hogy elmegyek hétfőn teamre, mert ez az utolsó lehetőségem, hogy részt vegyek rajta, és nem szeretném kihagyni. Ettől is el kell búcsúzzak, hiába fájdalmas és nehéz. Érdekes volt, hogy végig az elmúlt évi élményeinkről beszéltünk, arról, hogy mit kaptunk idén, mit viszünk magunkkal, s ez a visszatekintés nagyon jól esett. Akkor jöttem rá, hogy most az utolsó évben majdnem annyi mindent történt, aminek egy része a szolgálathoz is köthető, mint korábban együttvéve. Persze mindig folyamatosan haladtam előre, de idén tényleg nagyon sok új élmény is ért. Egy évvel ezelőtt a szessziós dicsőítések utolsó előtti napján nagyon furcsán és természetellenes módon pofára esett a gitárom, és teljes hosszúságában széthasadt a felső része a doboznak, így hangszer nélkül maradtam, s kilátásom sem volt arra, hogy újat vehessek. (Tény, hogy a fiúk nem nagyon szerették a néha már Jack Sparrow-nak is csúfolt kicsi kampós gitáromat, amelyikből ugyan kijött a hang, de elég gyakran elcsúszott minden irányba, úgyhogy épp csak játszani nem lehetett rajta normálisan, ha az ember állt, de én attól még nagyon szerettem, s az volt az első gitárom, így elég nagy hiányérzetem lett a balesete után.) Nyáron viszont, mikor visszajöttem Kolozsvárra a megkülönböztetés kurzus után, nagyon dicsőíthetnékem volt, s a gitár nem lévén használható állapotban a zongorára szorultam, ami ugyan már egy ideje ott állt a szobában, de eddig csak kottából játszottam, s azt is csak gyengén, de a fiúk nyár előtt egy utolsó megbeszélésen kihagyták nekem házi feladatnak, hogy tanuljam meg az akkordfogást is, mert nem nehéz, és akkor akár dicsőítődalokat is játszhatnék rajta. Amikor mondták, ez eléggé lehetetlennek tűnt, de nyáron, mikor ez volt a legkézenfekvőbb hangszer, akkor hamar kerestem a neten egy akkordtáblázatot hozzá, meg egy dokumentumot, ami számomra is érthetően elmagyarázta, hogy mit hogy kell fogni, s mi a lényeg, így nekiálltam szórakozni ezzel, és addig próbálgattam a különböző akkordokat, míg egy hét alatt a jobb és a bal kezemmel is le tudtam fogni őket (persze csak külön-külön), s egy második hét alatt addig gyakoroltam, míg egyre folyékonyabb lett a váltás, s így már fel lehetett ismerni a dalt a hangzása alapján. Hatalmas sikerélményt adott, és olyan lelkes lettem, hogy egyre többet és többet játszottam. Egy idő után mondjuk megkérdeztem még Pétert, hogy a másik kezemmel mit kéne csináljak, amelyikkel éppen nem fogom az akkordot, s mikor elmagyarázta, hogy a bal kezem hogy kéne fogja a basszust, s ezt elkezdtem kipróbálni, szörnyen lelassult a játékom, de egy idő után megszokták egymást és a billentyűket a kezeim, és ismét felgyorsultam. Mindez nyáron, ősz elején történt, s miután elkezdődött az év egyre több bátorítást kaptam a fiúktól, és mivel volt lehetőségem köztük azt is kipróbálni, hogy más hangszerekkel hogy tudom ezt összehangolni, egyre többet kezdtem dicsőítésben is használni ezt az újonnan megszerzett tudást. Hatalmas élmény volt, s így első félévben majdnem annyit ültem zongoránál, mint amennyit zörgőt tartottam a kezemben, ami eléggé nagy szó, de ha ez még nem lett volna elég új élményből, a második félévben arra is lehetőségem volt, hogy a gitártudásomat is továbbfejlesszem, és kilépjek végre abból a veremből, amelyben megakadtam még úgy kb. kilencedikben gitározás terén. Péter volt ebben a segítségemre, s csodálatos ajándéknak tartom ezt a félévet is, mert ezáltal nem csak pengetni tanultam meg jobban (olyan már-már virtuóz szerű dolgokat is, amiről eddig álmodni sem mertem), de közben rengeteget beszélgettünk más dolgokról is, és ezáltal a barátságunk is nagyon sokat mélyült, legalább is szerintem. S hogy még egy ennél extrémebb dolgot is említsek a gitárórák során elég sokat beszélgettünk a basszusról, és ennek keretén belül megtanította ezeket is játszani, amihez egy különleges élmény is járult, ugyanis az egyik szerda este megkoronázásaként mikor csak úgy zenélgettünk lehetőségem adódott magán a basszusgitáron (a Mécses Boris nevű basszusgitárján) is játszani, s kipróbálni rajta mindazt, amit addig csak a saját gitárom felső húrjain gyakoroltam. Egészen nagyszerű volt, s ami a legjobban meglepett engem, hogy még jól is szólt, mármint nem a hangszer képességeiben kételkedtem, hanem sokkal inkább a magaméban, de ahhoz képest, hogy először járt a kezemben, szerintem tényleg nagyon jól ment, s mindenképpen hatalmas élmény marad. Végezetül pedig még egy másik szintén nagyon érdekes, és számomra egyáltalán nem várt fordulat, hogy egészen jól összebarátkoztam a második félévben a keverővel és a hangtechnikával (mármint nem azzal, hogy én legyek kihangosítva, hanem sokkal inkább azzal, hogy segítsek a dolgok összeszerelésénél), s bár ez a lányokat annyira nem szokta se érdekelni, se lelkesíteni, én mégis nagyon örültem annak, hogy ebbe is beleláthattam egy kicsit, hiszen ezt sem feltételeztem volna magamról soha, mégis megtörtént, és még tetszik is.

Amikor hétfő este rákérdeztek, hogy nekem milyen volt az évem, hogy éltem meg a szolgálatot, és mit viszek magammal, akkor igazából ezek futottak végig az agyamon, s az a pár többnyire érthetetlen mondat, amit nagy nehezen kinyögtem egyáltalán nem írta le mindazt, amit ez jelentett nekem, de a szolgálat mindig, s különösen ebben az évben, mikor ennyi vagány, elképesztő dolog történt, számomra igazi kaland volt, és fel sem merül a kérdés, hogy teher lenne, vagy nem csinálnám ugyanezt ugyanígy tovább még legalább hat évig, de ennek most itt sajnos vége, és nekem búcsúzni kellett. Elmondtam nekik is, hogy minden valószínűség szerint ez volt az utolsó teamem, és azt is, hogy merrefele visz az utam (legalább is az alapján, ami eddig látszik belőle). Igazából ennél a pontnál derült ki, hogy tudtak arról, hogy végzek, s készültek a búcsúztatásra, így még az ároni áldást is elénekelték (csak) nekem, és úgy jöttem el a KEL-től akkor este, hogy igen a dicsőítő csoportnak már nem vagyok hivatalosan a tagja, s bár még együtt leszünk egy pár hétig, s addig is fogok szolgálni, ennek már nem vagyok a része. 

Kedden reggel kaptam a további szolgálatomra vonatkozóan még egy nagyon érdekes próféciát, ami igazából egy kép leírása volt, amin egy levél látszik, amit ide-oda sodor a szél, különböző helyekre. Minden valószínűség szerint arra utal, hogy Isten valóban különböző helyekre akar elhívni, és nem tudom még, hogy ezek mik, vagy hogy ott mit kell majd tegyek, de biztosan megmondja majd a megfelelő időben, addig meg követem azt a hívást, ami által eddig vezetett. 

 Ha szerda, akkor Mécses, és ha év vége, akkor végzősbúcsúztató Mécses. Ez volt ma este. Minden évben van, és számtalanszor hallgattam már másokat búcsúzni, ahogy én is ültem már egyszer odakint a többiek előtt a székben, de az más volt, akkor tudtam, hogy maradok, de most úgy éreztem, hogy a lényem legmélyéig érintve vagyok ezáltal a búcsúzás által, s mintha az egyik legnagyobb darabot tépném ki vele a szívemből. Most fordult elő velem életemben először, hogy sétáltam Mécsesre menet, pedig az évek során több százszor is mentem már szerda este oda, s még egyszer se tudtam nyugodtan odaérni. Ez is olyan különleges volt, egész előtt öt perccel odaértem, s mikor mondtam Péternek, hogy most először sétáltam idefele, nagyot röhögött, hogy hát ez rám tényleg nem jellemző, s nekem már ebben a pillanatban megjelent az első könnycsepp a szememben. Tudtam, hogy búcsúzni kell, ahogy azt is, hogy ez nagyon nehéz lesz, s nagyon szerettem volna erős lenni, de már kezdés előtt öt perccel folytak a könnyeim. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz, egyszer már búcsúztam tőlük, de akkor tudtam, hogy csak egy év, és bár sok minden változott utána, újra ugyanazt az otthonos környezetet kaptam vissza, de most minden más volt, most tudtam, hogy élesben megy a dolog, hogy ez valóban komoly, s talán örök életre szól. Hosszú perceken keresztül próbáltam összeszedni magam kint a lépcsőházban, de nem ment igazán, minden egyes pillanatban, mikor úgy éreztem, hogy na mostmár rendben lesz, fél másodpercre rá újra folyni kezdtek a könnyeim. Mikor kezdődött az alkalom, előrementem, mert úgy volt, hogy én is szolgálok. Tényleg szerettem volna, de úgy kb. fél percig bírtam ott állni, utána félreálltam és leültem, s akkor már patakokban folytak az arcomról a sós cseppek. A dicsőítés után az ilyen alkalmakkor szokásos módon kiültettek minket szembe a többiekkel, s sorra elmondtuk, hogy mit jelentett nekünk a Mécses. Utolsó előtti voltam, de amíg a többiek beszéltek sem volt könnyű, mert egyfolytában eszembe jutott, hogy milyen fontosak a számomra, s mennyire szeretem őket, s hogy most el fogunk válni. Mikor rám került a sor, igyekeztem értelmesen és érthetően beszélni, bár elég nehéz volt, mert egyfolytában a sírás kerülgetett, de végül csak sikerült elmondani. Nem tudtam mindent úgy elmesélni, ahogy szerettem volna, de a pár legfontosabb szempontot meg tudtam fogalmazni. Elmondtam, hogy 2007 óta vagyok ott, hogy hat közösségvezető munkáját volt szerencsém tapasztalni, ami azért annyira fontos, mert elsőéves koromtól szolgálok, s valahogy mindig ezen keresztül (vagyis a dicsőítőcsoporton keresztül) láttam a Mécsest, és mindig az volt az érzésem, mikor elment valaki (számomra) különösen fontos személy, hogy vége lesz az egésznek, de sosem lett, (és szerintem nem is lesz, mert Isten különleges módon vezeti és megáldja Mécsest). Elmondtam azt is, hogy számomra olyan volt egy kicsit a közösség, mint egy lift, ami nagyon mélyről, az alaksorból emelt fel, s hogy igazából ez jelentette számomra a keresztény életet, mert azután tértem meg, hogy idekerültem, s hogy ezelőtt egyáltalán nem ismertem Istent. Igazából ami a lelki életemben fontos és jelentős volt, az mind ide kapcsolódik, a Mécseshez, a KEL-hez vagy valamihez, amit általuk ismertem meg. Ezt nem mondtam nekik, de talán azért is szeretem épp ennyire őket, mert ők nekem nem egy közösség voltak, hanem A Közösség, az első, és mindezidáig az egyetlen (nyáron eljártam ugyan az Illés a Kármelenbe, más szóval a "felnőttközi"-be, de annak sosem voltam tagja). A Mécses volt mindig az igazi. Ők voltak számomra a legfontosabbak (az emberek közül). Igazából a KEL volt az otthonom, és a Mécses a családom. Tényleg így volt, s nem csak azért, mert az ember egyetemista, s eleve keresi a helyét a világban, de én itt tényleg szerető otthonra leltem igazi szerető testvérekkel. Eleve nehéz természetem van, de ők elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és ezáltal magabiztosabb lettem, és ki mertem próbálni olyasmit is, amit másképp sosem tettem volna. Nagyon sokat növekedtem minden téren, fel sem lehetne sorolni mindent, és csodálatos volt megtapasztalni, hogy én is továbbadhatok valamit, és arra bátorítottam őket is, hogy merjék felajánlani azt a kicsit, amijük van, mert az Isten megáldja, s képes valami hatalmasat kihozni belőle. Végezetül pedig elmondtam még, hogy az eddigi fejlemények alapján merre visz az utam, s hogy elég nagy valószínűséggel nem fogok ősszel visszajönni, bár biztosat még nem tudok. Útravalóként kaptam egy mécsest, amin rajta van a Mécses logója, és amit biztosan el fogok majd vinni magammal, azon kívül pedig egy könyvjelzőt (szintén Mécses logóval), amin a következő ige olvasható: "Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!" (Róma 11,33) Ennek azért is örültem nagyon, mert épp a napokban érintett meg ez az ige, és érzem, hogy nagyon igaz rám vonatkozóan is, mármint azt mondja nekem hogy meg fogom majd látni, hogy valóban milyen hatalmas Isten, és az Ő kifürkészhetetlen és felfoghatatlan útjai nagyon csodálatos dolgok fele fognak vezetni. Az esthez hozzátartozott még a "Mielőtt a világ meglett" kezdetű dal, amit nekünk énekeltek, vagyis igazából engem kétféle áldással is utamra bocsátottak, így biztosan valóban áldás fogja majd kísérni, végezetül pedig volt még egy kis eszem-iszom és szabad beszélgetés, ahol külön személyektől is búcsúzhattam. Nem hiszem hogy volt a Mécsesben számomra fájdalmasabb este, de ettől függetlenül nagyon fontos volt, és szükség volt rá. Még mindig nem tudtam lezárni teljesen ezt a fejezetet, de már érzem, hogy tényleg kifele lépek, és tudom, hogy valóban elérkezett az ideje a távozásnak, még ha ez elmondhatatlanul fájdalmas is. A KEL előtt Péter még egyszer megölelgetett, és ismét a lelkemre kötötte, hogy hozzak majd neki Indiából egy kis elefántot háziállatnak, majd elváltunk. Persze tudja, hogy nem biztos, hogy eljutok odáig, ahogy az sem valószínű, hogy élő elefántot hozok majd haza szuvenírnek, bár meg kell hagyni, jó az ízlése, hisz ha pusztán turisztikai szempontból kellene nézzem ezt a lehetőséget, biztosan igazi elefántot simogatni szeretnék ott a legjobban, de a viccet félretéve nagyon hálás voltam neki is, aki vigasztalni és bátorítani próbált, és az elmúlt három évben folyamatosan mellettem állt, ahogy mindenki másnak is, aki tagja volt a közösségnek az elmúlt hat év alatt, mert nélkülük biztosan nem lennék az, aki vagyok, hisz Isten a legtöbbször az ő segítségük és támogatásuk által szeretgetett, vezetett és tanított. Bármi lesz is, sosem felejtlek el titeket!