A válasz meglehetősen felkavart. Igazából nem volt benne semmi olyasmi, amit nem lehetett volna akár előre is elképzelni, hogy elhangozhat, és úgy őszintén semmi eget rengető nem volt benne leírva, egyszerűen beszámolt az elején arról, hogy korábban ő is volt már önkénteskedni, és megosztotta a tapasztalatait, azon kívül pedig mesélt egy keveset arról, hogy mivel is foglalkoznak most. Nagyon kedves, egyszerű és őszinte levél volt, semmi rosszat nem lehetne mondani róla, engem mégis nagyon felzaklatott. Egyszerűen már csak az a tény, hogy újabb fejlemények kerültek napvilágra ezzel a kérdéssel kapcsolatban, ami mostanában ennyire foglalkoztat, már önmagában ez is elég volt ahhoz, hogy teljesen feje tetejére állítsa az életemet. Korábban, amikor a kétéves önkéntesprogramot mérlegeltem, akkor is átmentem ezen, mármint azon az állapoton, mikor minden egyes percben ezen jár az eszed, s egyszerűen bármi másra kezdesz el gondolni, pár perc múlva ismét azon kapod magad, hogy csak ekörül forognak a gondolataid. Kicsit olyan, mint mikor az ember szerelmes, s minduntalan csak a szeretett személy arcát látja, s bármihez kezd hozzá, csak ő jár közben az eszében. Ehhez tudnám a leginkább hasonlítani azt a pár napot, ami a válaszlevél megérkezése után következett. Csupán annyi volt a különbség, hogy engem ezek a gondolatok nem egy euforikus, boldogsággal átitatott állapotba röpítettek, ahol minden rózsásnak tűnt, hanem sokkal inkább a feszült, izgatott és kíváncsi várakozást idézték elő, ami nem volt mentes a nyugtalanságtól és egyéb nyomasztó érzésektől sem. Egyszerűen az a gondolat, hogy a jövőmről van szó, s talán nagyon rosszul is dönthetek (mely esetenként akár visszafordíthatatlan következményekkel is járhat), ez a gondolat valahogy nem hagyott nyugodni. Nagyon szerettem volna jól dönteni, s azt az utat választani, ami nemcsak számomra jelent olyan tevékenységet, amit szívesen végzek, hanem ami Isten akaratával is összhangban van, hisz nagyon jól tudom, hogy az, ha az Ő akaratát cselekszem, s vele járok az úton, már önmagában elegendő a boldogsághoz, de én valahogy mindig nagyon nehezen ismertem fel az Ő akaratát, s ez úgy tűnt, hogy most sincs másképp, mert elég rendesen össze voltam zavarodva. Folyton a különböző szempontok kavarogtak a fejemben. Először is nagyon vonzónak éreztem ezt az új lehetőséget, nagyon jónak láttam, tehát úgy logikailag, mint érzelmileg jó döntésnek tűnt, s komoly vágyat éreztem ebben az irányba, viszont ezon kívül meg volt valami furcsa is benne. Sehogy sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy miért pont az utolsó percben hallottam erről, mikor már igent mondtam volna a másikra. Nem értettem, hogy amennyiben nem kell elmenjek, mért nem mutattak az itthon maradás irányába a jelek már a legelejétől, vagy pedig ha mennem kell, akkor minek köszönhető ez a váratlan fordulat, hisz tényleg nagyon erős bennem az Afrika iránti vágy, s már annyira közel éreztem magamhoz. Mindig nagyobbat dobban a szívem, ha afrikai dallamokat hallok, vagy ottani tájat látok, nem tudom ezt szavakban kifejezni, egyszerűen közel érzem magamhoz azt a kontinenst, s nem értettem, hogy miért jött szembe ilyen csodálatos módon velem az a lehetőség, hogy elmenjek oda ezzel az önkéntesprogrammal, ha végül is nem azt kell tennem. Egyszerűen nem értettem semmit, s ez nagyon is zavart.
Bizonyos dolgok azonban választ adtak, ha nem is teljesen kimerítő és mindent lefedő, de legalább is részleges választ a kérdéseim egy részére. Még a válaszlevél megérkezése előtt történt, hogy találkoztam egy számomra nagyon kedves ismerősömmel, barátommal, s rákérdezett, hogy vagyok. Épp a levélvárási nyugtalan időszakomban voltam és elmeséltem neki, hogy mi foglalkoztat újabban. Az elején csak hallgatott, hagyta, hogy kibeszéljem magamból mindazt, ami bennem van (egészen jó emberismerő, hiszen tudja, hogy mi lányok (én meg különösképpen) sokszor már attól jobban érezzük magunkat, ha kimondhatjuk és elmesélhetjük azt, ami bennünk van, ami éppen foglalkoztat). Hallgatta, hogy végigmondjam mindazt, ami a lelkemet nyomja, majd utána kérdezett még pár dolgot, hogy tisztábban lásson, végül pedig elmesélte, hogy egy barátnője volt kint Afrikában önkénteskedni szintén azzal a szervezettel, amelyikkel én is mentem volna, s elmesélte azt, amit tőle tud. Ő is megtapasztalta, hogy milyenek az önkéntesek, s hogy mennyiféle new age-s dologban benne vannak, s a különböző rontások meg mindenféle ezoterikus praktikák nagyon is gyakoriak, azon kívül pedig amiatt is szenvedett, hogy 3-4 ember lévén egy helyre kiküldve eléggé könnyen kiközösítik azt, aki nem éppen hozzájuk hasonló vagy bármi miatt kilóg a sorból. Végül a program lejárta után szerencsésen alakultak a dolgai ennek a lánynak, s sikerült egy olyan helyre kerülnie, ahol szereti, és ugyanakkor mégiscsak azt csinálhatja, amire vágyott, meg amiről mindig is álmodott, de előtte elég sok kellemetlenségen ment át a program során. Mindez azért is elgondolkodtató, mivel kb. egy héttel ezután jött meg Edith válasza, s ő is elég hosszasan írt ugyanerről, hogy ő is volt önkénteskedni (történetesen ő is pont ugyanezzel a szervezettel), s ő is ugyanezt tapasztalta, s ő még azt is leírta hozzá, hogy most biztosan nem menne el velük még egyszer. Ez a sok "véletlen" egybeesést nagyon is elgondolkodtatónak találtam, s arra a következtetésre jutottam, hogy semmiképp sem fogok azzal a szervezettel elmenni (ha egyáltalán elmenetelre kerül a dolog), sőt ha megyek, akkor mindenképpen keresztény szervezettel szeretnék menni. Ugyanakkor az, hogy ugyanazt a dolgot hallottam két héten egymás után két teljesen eltérő, viszont megbízható forrásból, valahogy azt mutatta nekem, hogy nagyon is jó volt az, hogy Sziszi szólt, még ha csak az utolsó pillanatban is, mert ez még épp elegendő volt ahhoz, hogy figyelmeztessen ezekre a dolgokra. Lehet, hogy nem történt volna semmi rossz akkor sem, ha elmegyek, s nem akarom elítélni azokat az embereket sem, akik épp akkor ott voltak, amikor ez a két lány, sem pedig törvényszerűségnek nem tartom, hogy biztosan minden évben ez történik, viszont ettől függetlenül nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy talán mégsem lett volna ez épp annyira jó, mint vártam volna, épp ezek miatt a szempontok miatt, amik lehet, hogy másnak nem is tevődnek fel problémaként, de számomra nagyon is fontosak, és lehet, hogy ezek valóban megkeserítették volna az életemet. Nem tudom... Nem lehet biztosan tudni, s már sosem fog kiderülni, mert az az egy biztos, hogy nem fogok velük elmenni, viszont helyette adódott most ez a másik lehetőség, s nagyon csodálatosnak tartom, hogy amikor Isten becsuk egy ajtót, akkor kinyit valahol helyette egy (vagy esetenként akár több) másikat. Úgy éreztem, hogy ezzel az egész történettel rámutatott egy útra, hogy nem feltétlenül az a jó, s felhívta a figyelmemet, hogy talán nem arra kéne menni, viszont még mielőtt nagyon kétségbeestem volna, mutatott egy másikat. Azt hiszem, hogy itt ez történt, s annál is inkább hajlok arra, hogy ezt higgyem, mert ez a lehetőség minden tekintetben jobbnak tűnik, mint az első volt. Tény, hogy még mindig keveset tudok arról, hogy pontosan mi lenne a feladatom (bár ez még a másiknál sem volt teljesen világos), de ettől függetlenül biztos, hogy ami számomra a legfontosabb, mármint az Istennel való kapcsolat, az ima, a dicsőítés, a közösség és a mise, az itt nem csak nem fogja arra késztetni az embereket, hogy emiatt kiközösítsenek, hanem ez számukra is ugyanúgy fontos, és sokkal inkább lesz egy közös alapokon nyugvó kapcsolat összekötő eleme, mintsem széthúzóerő és konfliktusforrás. Már ez önmagában elegendő érv lenne amellett, hogy sokkal inkább ezt válasszam, mintsem a másikat, de ezen kívül még ott van az, hogy sok probléma, ami ott gondot okozhatott volna, az itt ugyanezen okok miatt ki van zárva, végezetül pedig ez sokkal közelebb áll a keresztényi szolgálatról alkotott elképzelésemhez, mint a másik, s nem kérdés, hogy szívesebben tenném-e erre az életem, mint amarra. De mindezt csak egy-egy nagyon határozott és magabiztos pillanatomban tudom így kijelenteni, olyanból pedig nem sok van, sőt továbbra is meglehetősen bizonytalan vagyok. Igazából nem az a kérdés, hogy az önkéntesprogram, vagy pedig ez a közösség (hisz mint mondtam, az önkéntesprogram már nem szerepel a lehetőségek között), hanem sokkal inkább az a kérdés, hogy egyáltalán el kell-e nekem menni innen bárhova is.
Még mindig nincs egy igazán erős bizonyosságom erre vonatkozólag, s emiatt még nem döntöttem, viszont továbbra is ugyanúgy vágyat éreztem az ilyen jellegű szolgálatra, s komolyan felkeltette a figyelmemet ez az indiai missziós lehetőség, ezért pár napra rá válaszoltam a levélre. Leírtam benne mindazt, amit érzek ezzel kapcsolatban, elmondtam, hogy össze vagyok zavarodva, ugyanakkor azt is, hogy hogyan viszonyulok ehhez a két helyszínhez, mármint hogy az Afrika iránti vágyam valamivel talán régebbi meg erősebb, de ettől függetlenül még tényleg nagyon szeretem Indiát is, és vágyok oda, s hogy semmiképpen sem szeretném Isten nélkül tenni ezt, ezért sokkal szívesebben megyek egy katolikus karizmatikus közösséggel missziós tevékenységre Indiába, mint az egyértelműen világi szervezettel önkénteskedni Afrikába. Ezen kívül meséltem még egy keveset magamról.
Elmondtam, hogy gyergyószentmiklósi születésű vagyok, de kb. hat éve Kolozsváron élek, s most mesterin vagyok másodéves, így többnyire itt tartózkodok. Az angol nyelvről is írtam, mivel ez egyelőre még nyelvi akadályt jelenthet, hisz nem beszélek teljesen folyékonyan, de amióta decemberben először felmerült az elmenés gondolata, egyből nekifogtam intenzíven angolozni, s azóta meg még többet foglalkozok vele, úgyhogy nyárig szerintem elég sokat fogok tudni tanulni. Világéletemben németes voltam, a suliban is azt tanultam másodiktól, angolból meg csak a líceumban volt pár óránk, de sokat nem tanultunk belőle. Egyetemre is magyar-németre iratkoztam (mindig is az irodalom meg a nyelvek vonzottak, de a német közelebb állt akkor hozzám, így német szakos lettem), ezen kívül végeztem még három év filozófia egyetemet, s egy év könyvtárszakot. Mindeközben töltöttem egy évet külföldön: 3 hónapot voltam Ausztriában és 8-at Németországban. Mindkét helyen gyerekekre vigyáztam, de igazából azért mentem ki, hogy megtanulhassak rendesen németül, mert anyanyelvi szinten kérték az egyetemen. (Amúgy amíg ott voltam, a nyári vakációban töltöttem két hetet Angliában is. Meglátogattam a családi barátainkat Bristolban, náluk voltam négy napot majd töltöttem egy hetet Londonban is, akkor angoloztam már egy keveset, hogy a legalapvetőbb dolgokat megkérdezhessem, hisz teljesen egyedül utaztam, s szükségem volt erre, hogy kibogozhassam magam.) Elmondtam azt is, hogy most német pedagógiából mesterizek, s közben németet tanítok magándiákoknak. Meséltem a különböző egyéb tevékenységeimről is, és azokról a dolgokról, amik még nagyon fontosak nekem, mint például a KEL (Katolikus Egyetemi Lelkészség), ami azóta, hogy feljöttem Kolozsvárra, olyan, mintha az otthonom lenne, a Mécses közösség pedig az itteni családom. A testvérek nagyon közel állnak hozzám, s nagyon szeretem őket. Valahogy közöttük találtam rá önmagamra, ők segítettek növekedni s kibontakozni. Az itt végzett szolgálataimról is írtam egy keveset, ugyanis egy fél év után meghívtak a dicsőítőcsoportba, és a kezembe adtak egy zörgőt, amivel kb. négy évig vettem részt a dicsőítésekben minden héten, utána vettem egy csörgőt. Az utóbbi években néha gitárral is szolgáltam, az elmúlt félévben pedig szintetizátor mellett voltam nagyon sokat, de igazából mindeniket szeretem. Dicsőítésvezetést is bíztak rám néha, de abban nem vagyok még eléggé magabiztos. Ezen kívül többnyire különböző programok, versenyek, rendezvények, találkozók szervezésében és lebonyolításában szoktam segíteni, szeretem a mindenféle lóti-futi munkákat, a különféle dolgok beszerzését, elintézését, meg amúgy mindenfélét, amit rám bíznak (leszámítva a főzést). A Szent András Evangelizációs Iskolás tevékenységeimről is meséltem, ahova elsőéves koromban jelentkeztem, és sokszor szolgáltam a Fülöpön, első években a teremért, vetítésért és a technikai dolgokért feleltem, pár éve viszont kellékes vagyok, beszerzem, odaviszem s rendszerezem a különböző eszközöket. Ezt is nagyon szeretem, mert úgy át kell látni a dolgokat, s kihívást jelent, hogy mindig minden a megfelelő helyen legyen. Nagyjából ezeken a területeken szoktam szolgálni, ezen kívül még vállalok néha imaszolgálatot, s nevemhez híven igyekszem a közbenjárásban is kitartani. Amúgy 2007 őszén tértem meg, amikor feljöttem Kolozsvárra, korábban jóformán semmilyen kapcsolatom nem volt Istennel, de azóta ezt igyekeztem pótolni. 2008-2009-ben egy egyéves tanítványságiskolában is részt vettem, ezt Béciék szervezték a Regnum Christivel, és nagyon sokat segített a növekedésemben. Ezen kívül elmondtam még, hogy saját bevallásom szerint kreatív, talpraesett és kitartó vagyok (bár lehet, hogy túl elfogultan tekintem a dolgokat). Az utóbbi kettőt szerintem a 16 éves cserkészmúltamnak köszönhetem, hisz harmadikos koromtól megtanítottak ott az önállóságra, s arra, hogy találjuk fel magunkat minden helyzetben, s ne adjuk fel az első nehézségnél. Amúgy a cserkészet keretén belül is nagyon sok mindent csináltam és szerveztem korábban, de múlt nyáron úgy döntöttem, hogy szüneteltetem az aktív tevékenységemet, mert bár megfogalmazása szerint a cserkészet egy vallásos ifjúsági mozgalom, ennek ellenére a hitet vagy egyáltalán nem találtam meg benne, vagy csak egy nagyon halvány árnyékát, ami sokkal inkább a formális vallásosságra emlékeztetett, mintsem az igazán élő hitre, ezen kívül pedig rájöttem, hogy nem tudok annyi mindent csinálni egyszerre, s mivel mindig valamilyen keresztény rendezvénnyel estek egy időbe az ottani programok, úgy döntöttem, hogy abbahagyom, mert bár semmi rosszat s kivetnivalót nem találtam abban sem, azon kívül meg tényleg szerettem is csinálni, hosszú idő után mégiscsak be kellett lássam, hogy nem tudok egy időben két helyen lenni, ezért úgy gondoltam, hogy inkább Isten országát akarom építeni az alatt az idő alatt.
Mindezek után elmondtam még, hogy tényleg hívást érzek efelé a szolgálat felé, s hogy komolyan érdekelne a dolog, és szeretnék még többet megtudni róla, ezen kívül pedig amennyiben lehetséges, akkor szívesen találkoznék velük, mikor jönnek majd május elején ide Erdélybe. Végezetül lezártam a levelet egy rövid búcsúzással, majd elküldtem.
Még mindig nincs egy igazán erős bizonyosságom erre vonatkozólag, s emiatt még nem döntöttem, viszont továbbra is ugyanúgy vágyat éreztem az ilyen jellegű szolgálatra, s komolyan felkeltette a figyelmemet ez az indiai missziós lehetőség, ezért pár napra rá válaszoltam a levélre. Leírtam benne mindazt, amit érzek ezzel kapcsolatban, elmondtam, hogy össze vagyok zavarodva, ugyanakkor azt is, hogy hogyan viszonyulok ehhez a két helyszínhez, mármint hogy az Afrika iránti vágyam valamivel talán régebbi meg erősebb, de ettől függetlenül még tényleg nagyon szeretem Indiát is, és vágyok oda, s hogy semmiképpen sem szeretném Isten nélkül tenni ezt, ezért sokkal szívesebben megyek egy katolikus karizmatikus közösséggel missziós tevékenységre Indiába, mint az egyértelműen világi szervezettel önkénteskedni Afrikába. Ezen kívül meséltem még egy keveset magamról.
Elmondtam, hogy gyergyószentmiklósi születésű vagyok, de kb. hat éve Kolozsváron élek, s most mesterin vagyok másodéves, így többnyire itt tartózkodok. Az angol nyelvről is írtam, mivel ez egyelőre még nyelvi akadályt jelenthet, hisz nem beszélek teljesen folyékonyan, de amióta decemberben először felmerült az elmenés gondolata, egyből nekifogtam intenzíven angolozni, s azóta meg még többet foglalkozok vele, úgyhogy nyárig szerintem elég sokat fogok tudni tanulni. Világéletemben németes voltam, a suliban is azt tanultam másodiktól, angolból meg csak a líceumban volt pár óránk, de sokat nem tanultunk belőle. Egyetemre is magyar-németre iratkoztam (mindig is az irodalom meg a nyelvek vonzottak, de a német közelebb állt akkor hozzám, így német szakos lettem), ezen kívül végeztem még három év filozófia egyetemet, s egy év könyvtárszakot. Mindeközben töltöttem egy évet külföldön: 3 hónapot voltam Ausztriában és 8-at Németországban. Mindkét helyen gyerekekre vigyáztam, de igazából azért mentem ki, hogy megtanulhassak rendesen németül, mert anyanyelvi szinten kérték az egyetemen. (Amúgy amíg ott voltam, a nyári vakációban töltöttem két hetet Angliában is. Meglátogattam a családi barátainkat Bristolban, náluk voltam négy napot majd töltöttem egy hetet Londonban is, akkor angoloztam már egy keveset, hogy a legalapvetőbb dolgokat megkérdezhessem, hisz teljesen egyedül utaztam, s szükségem volt erre, hogy kibogozhassam magam.) Elmondtam azt is, hogy most német pedagógiából mesterizek, s közben németet tanítok magándiákoknak. Meséltem a különböző egyéb tevékenységeimről is, és azokról a dolgokról, amik még nagyon fontosak nekem, mint például a KEL (Katolikus Egyetemi Lelkészség), ami azóta, hogy feljöttem Kolozsvárra, olyan, mintha az otthonom lenne, a Mécses közösség pedig az itteni családom. A testvérek nagyon közel állnak hozzám, s nagyon szeretem őket. Valahogy közöttük találtam rá önmagamra, ők segítettek növekedni s kibontakozni. Az itt végzett szolgálataimról is írtam egy keveset, ugyanis egy fél év után meghívtak a dicsőítőcsoportba, és a kezembe adtak egy zörgőt, amivel kb. négy évig vettem részt a dicsőítésekben minden héten, utána vettem egy csörgőt. Az utóbbi években néha gitárral is szolgáltam, az elmúlt félévben pedig szintetizátor mellett voltam nagyon sokat, de igazából mindeniket szeretem. Dicsőítésvezetést is bíztak rám néha, de abban nem vagyok még eléggé magabiztos. Ezen kívül többnyire különböző programok, versenyek, rendezvények, találkozók szervezésében és lebonyolításában szoktam segíteni, szeretem a mindenféle lóti-futi munkákat, a különféle dolgok beszerzését, elintézését, meg amúgy mindenfélét, amit rám bíznak (leszámítva a főzést). A Szent András Evangelizációs Iskolás tevékenységeimről is meséltem, ahova elsőéves koromban jelentkeztem, és sokszor szolgáltam a Fülöpön, első években a teremért, vetítésért és a technikai dolgokért feleltem, pár éve viszont kellékes vagyok, beszerzem, odaviszem s rendszerezem a különböző eszközöket. Ezt is nagyon szeretem, mert úgy át kell látni a dolgokat, s kihívást jelent, hogy mindig minden a megfelelő helyen legyen. Nagyjából ezeken a területeken szoktam szolgálni, ezen kívül még vállalok néha imaszolgálatot, s nevemhez híven igyekszem a közbenjárásban is kitartani. Amúgy 2007 őszén tértem meg, amikor feljöttem Kolozsvárra, korábban jóformán semmilyen kapcsolatom nem volt Istennel, de azóta ezt igyekeztem pótolni. 2008-2009-ben egy egyéves tanítványságiskolában is részt vettem, ezt Béciék szervezték a Regnum Christivel, és nagyon sokat segített a növekedésemben. Ezen kívül elmondtam még, hogy saját bevallásom szerint kreatív, talpraesett és kitartó vagyok (bár lehet, hogy túl elfogultan tekintem a dolgokat). Az utóbbi kettőt szerintem a 16 éves cserkészmúltamnak köszönhetem, hisz harmadikos koromtól megtanítottak ott az önállóságra, s arra, hogy találjuk fel magunkat minden helyzetben, s ne adjuk fel az első nehézségnél. Amúgy a cserkészet keretén belül is nagyon sok mindent csináltam és szerveztem korábban, de múlt nyáron úgy döntöttem, hogy szüneteltetem az aktív tevékenységemet, mert bár megfogalmazása szerint a cserkészet egy vallásos ifjúsági mozgalom, ennek ellenére a hitet vagy egyáltalán nem találtam meg benne, vagy csak egy nagyon halvány árnyékát, ami sokkal inkább a formális vallásosságra emlékeztetett, mintsem az igazán élő hitre, ezen kívül pedig rájöttem, hogy nem tudok annyi mindent csinálni egyszerre, s mivel mindig valamilyen keresztény rendezvénnyel estek egy időbe az ottani programok, úgy döntöttem, hogy abbahagyom, mert bár semmi rosszat s kivetnivalót nem találtam abban sem, azon kívül meg tényleg szerettem is csinálni, hosszú idő után mégiscsak be kellett lássam, hogy nem tudok egy időben két helyen lenni, ezért úgy gondoltam, hogy inkább Isten országát akarom építeni az alatt az idő alatt.
Mindezek után elmondtam még, hogy tényleg hívást érzek efelé a szolgálat felé, s hogy komolyan érdekelne a dolog, és szeretnék még többet megtudni róla, ezen kívül pedig amennyiben lehetséges, akkor szívesen találkoznék velük, mikor jönnek majd május elején ide Erdélybe. Végezetül lezártam a levelet egy rövid búcsúzással, majd elküldtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése