Gabriele Scheidgen, akit felénk a többség csak röviden Gabriele néven ismer, az augsburgi Gebetshaus (imádság háza) elkötelezett teljes idejű szolgáló tagja. Én személy szerint Augsburgban a 2012-es MEHR konferencián láttam először, ahol tanúságot tett arról, hogyan cselekedett Isten a számtalan szörnyűséggel teli életében, és hogyan változtatta meg a már-már teljesen reménytelen és kilátástalan helyzetét. Nagyon megérintett mindaz, amit mondott, és nagyon meglepett, amit Cotiso mondott utána róla, hogy ő és még egy hölgy minden vasárnap reggel két órát imádkoznak Romániáért és értünk, s minderre úgy érzett hívást, hogy semmilyen köze sincs ehhez az országhoz, még sosem járt itt, és se rokona, se semmilyen hozzátartozója nem idevalósi, egyszerűen csak a szívére helyezte Isten, hogy imádkozzon érte, s azóta ők ketten, és (amíg kint volt Augsburgban, addig) Cotiso is imádkoztak vasárnap reggelenként az itteni ébredésért. Köszönetképpen mindezért énekeltünk neki még akkor 2012 januárjában a konferencia utolsó napján délben indulás előtt egy ároni áldást, ami nagyon meghatotta.
Azután Kolozsváron láttam ismét, még a tavaly, amikor életében először eljutott Romániába. Cotiso hozta el a közösségünkbe, ahol ismét tanúságot tett. Itt most sokkal több részletet osztott meg, mint Augsburgban, így még inkább látszott, hogy Isten milyen hatalmas dolgokat cselekedett az ő életében. Nagyon mély és szívhez szóló volt minden mondata. Miután megosztotta az életének ezeket a részeit, egy közös imára hívott mindenkit, amelyben imapárok imádkoztak a résztvevőkért, és sorra végigjárva az emberek között a különböző benyomásaikat is elmondták, meg a próféciákat, amiket a Szentlélek mutatott nekik. Nagyon építő és áldott egy alkalom volt. Utána visszamentek Németországba.
Az idei MEHR konferencián láttam őt viszont, a program ideje alatt többnyire csak futólag, viszont vasárnap különleges időpontban volt az ima Romániáért, így mi is részt tudtunk venni rajta. Ő vezette, és minden fontos területért imádkoztunk, ami az ország ébredésével kapcsolatban állhat, mindezt persze dicsőítéssel kezdve és végezve, a legvégén pedig még egymásért is imádkoztunk. Nagyon különleges volt ez az alkalom. Annak ellenére, hogy emiatt hajnalok hajnalán keltünk, egyáltalán nem voltam álmos, és valami olyan mély erő és hit volt abban az imában, és olyan nagy lelkesedést adott, hogy teljesen áttüzesített. Miután véget ért, az előtérben még beszélgettünk egy keveset, majd elénekeltük nekik ismét az ároni áldást, és készültünk a hazaútra.
Azóta semmit sem hallottam róluk, de tegnap este a Mécsesben egy nagyon örömteli dicsőítés után, amikor hátranéztem, egyszer csak megláttam őket, ahogy jönnek előre tanítást tartani (Gabriele és Cotiso, mint tolmács, de a másik hölgy is ott állt oldalt). Hihetetlenül meglepődtem, hisz ha valaki vendég érkezik a közösségbe, ha nem is hivatalos forrásból, de itt-ott elejtett mondatokból azért szoktam értesülni róla, de most semmit sem hallottam erről. Röviden bemutatkoztak, majd Gabriele elkezdett tanítani a tanúságtételről.. Beszélt arról, hogy mire kell figyelni előtte és közben, majd miután befejezte, kaptunk egy-egy lapot, hogy írjuk le a tanúságtételünket. Ennél a pontnál kicsit meglepődött az emberek többsége, de az igazán nagy csend csak akkor állt be, mikor szóltak, hogy ezt néhányan el is fogják mondani most este. Én is nekifogtam az írásnak, de annak ellenére, hogy egyszer már megpróbáltam megfogalmazni, elég nehezen ment. Alig volt néhány sorom, mikor szóltak, hogy jár le az idő, s jöhet az első jelentkező. Egyáltalán nem gondoltam még végig az egészet, de valahogy éreztem, hogy mennem kell. Igazából egyetlen pillanat műve volt, egyszerűen csak felemeltem a kezem, s már hívtak is ki. Mikor ott álltam az emberek előtt, akkor jöttem rá, hogy mire vállalkoztam, s egyből elkezdett remegni a kezemben az írószer. Nagyon nehezen jött ki az első szó a számon, mintha teljesen elfelejtettem volna, hogy miről akartam beszélni, de aztán, ahogy az első mondatot kinyögtem valahogy nagy nehezen, a többi már könnyebben jött, bár teljesen folyékony azért nem volt. Igyekeztem nagyon röviden elmondani a legfontosabb dolgokat, és éreztem, hogy nemcsak figyelnek rá, de meg is értik, s kicsit át is érzik azt, amiről mesélek. A történet közepéig tudtam, hogy mit akarok mondani, de ott megint elakadtam egy keveset, s a vége egyáltalán nem sikerült épp annyira örömtelire, mint amennyire szerettem volna. Talán ha sikerül azt a részét is átgondolni, akkor jobban érezhető lett volna, hogy a kezdettel szemben most mekkora hatalmas öröm és boldogság van bennem, de ezt most valahogy nem sikerült átadni. Az idő a végéhez közeledett, én meg befejeztem és helyrementem. Az első gondolatom az volt, hogy "húúú, sikerült!", és nagyon örültem neki, de rögtön utána jött egyből a negatív is, hogy "nem, nem volt jó..., nem csináltad jól..., elrontottad..., nem is volt örömteli a vége, akkor meg hogy várod, hogy elérje a célját, és azt mutassa az embereknek, amit te szerettél volna...., hogy többet beszéltél a negatívról, mint a pozitívról, és jóformán csak sajnáltattad magad..., nem volt logikus..." stb. Ezek a gondolatok elég rendesen megtették a magukét, s szabályosan elkeserítettek. Kb. már a harmadik embernél tartottunk, mikor annyira helyrejöttem, hogy ismét tudtam úgy igazán figyelni, s még mindig nagyon erősen csak a negatív gondolatokat éreztem. Közben hallgattam a többieket, s volt néhány tanúságtétel, mely különösen megérintett, többek között a Csabáé, mert az övé valóban örömtelire és bátorítóra sikerült. Ekkor már kezdtem tudatosan figyelni rá, hogy igazából elmondtam a tanúságtételemet, és ez a fontos, hogy összeszedtem magam, s a félelmem ellenére kiálltam, s valójában Isten dolga, hogy megérintse általa az emberek szívét, s üzenjen ezen keresztül, s hogy amennyi abban a percben akkor rajtam múlt, azt megtettem, s lehet, hogy nem volt teljesen logikus és átgondolt a vége, de legközelebb majd az lesz, ez pedig addig is egy nagyszerű lehetőség volt a növekedésre. Azért is örültem ennek a lehetőségnek, mert nagyon erősen égett bennem az utóbbi időben az, hogy tanúságot tenni, evangelizálni, s Őt hirdetni, azon kívül pedig már több, mint egy éve tervezem megírni a tanúságtételemet, viszont a mindenféle tennivalók miatt valahogy mindig elhalasztottam, hogy hát van most annál sürgősebb is, s ez most egy nagyszerű alkalom volt arra, hogy újból átgondoljam, megfogalmazzam, és még gyakorolhattam is az elmondását. Az igazán nagy meglepetés a számomra valójában az alkalom végén volt, amikor ketten is odajöttek hozzám, és mondták, hogy nagyon megérintette őket, amit mondtam, (ez őszintén engem nagyon meglepett, s valahogy olyan furcsán néztem rájuk, hogy biztosak ők ebben, ugyanis nehéz volt elhinni, hogy Isten már ez által is tudott szólni emberekhez, szóval ez nekem nagyon sokat jelentett). Ami még érdekes volt, hogy Gabriele is odajött, s ő is mondta, hogy nagyon megérintette a tanúságtételem, s hogy szerinte nemcsak hogy nem volt logikátlan, hanem átgondoltnak tűnt, azon kívül meg jó volt, hogy a jó dolgokról is annyit beszéltem, mint a rosszról, s így megmaradt az egyensúly (ezt én nem nagyon éreztem, de neki elhiszem, ha ezt mondja), s ami a legfontosabb, hogy buzdított, hogy mindenképpen folytassam ezt, s mondjam el még minél több embernek, mert nekem "van, amit elmondani". Ebben a dologban úgy érzem, hogy igaza van, s amíg a széken ültem, s a többieket hallgattam, már akkor feljött a gondolat, hogy milyen sokféleképpen el lehetne ezt mondani, hogy különféle irányba lehessen vele buzdítani vagy bátorítani az embereket. A lényeg, hogy az alkalom végére kezdtem megbékélni a gondolattal, hogy ez volt, már elmondtam, ennyi volt, és ilyen, s ezen már nem tudok változtatni, szóval ez marad, s lassan kezdtem elfogadni. Teljesen nyugodt még nem voltam, de kezdtem elengedni az önvádakat a fülem mellett. A Mécses után kimentünk még egyet egy páran beszélgetni. Az elején sétáltunk egyet, majd beültünk az Insomniába. Én már a séta alatt kezdtem szabadabbnak érezni magam, de a beszélgetés alatt kezdtem igazán tapasztalni, hogy valami megváltozott bennem, kezdtem sokkal inkább önmagam lenni, és időnként meg mertem szólalni, el mertem mondani néhány dologról a véleményem, amit korábban nem sokszor tettem, ez valahogy olyan érdekes és új érzés volt. Meg vagyok győződve, hogy Isten hatalmasat gyógyított rajtam az elmúlt időszakban (s nem csak fizikailag, hanem lelkileg is), hisz másképp sosem lettem volna képes kiállni hatvan ember elé, s elmondani azt, ami legmélyebben van a szívemben (nem beszélve arról, hogy mindezt úgy tettem, hogy egyetlen könnyet sem ejtettem közben, ami biztosan a gyógyulás jele). De nem csak ez előtt, de ez által is gyógyított Isten, hisz tényleg sokkal könnyebbnek és szabadabbnak éreztem utána magam, mintha szükség lett volna erre ahhoz, hogy el tudjam engedni magamban azt a görcsös fájdalmat, amit évek óta hordozok, s azzal hogy megosztottam, s megvallottam vele Isten hatalmát és szeretetét, teljesen átalakult, s már nem gátol abban, hogy önmagam lehessek. Amúgy meg ma reggel, mikor felkeltem már nem csak szabadságot, de határtalan örömöt és boldogságot is éreztem, majdnem úgy el voltam szállva, mint megtérésem után, s ebből meg még inkább arra következtetek, hogy ez a tegnapi tanúságtétel valóban Isten akarata volt, s cselekedett általa (másokban, és bennem is).
Ma délután még egyszer találkoztam velük. Itt is van minden héten ima Romániáért, és mivel ők most vannak itt, előrehozták egy nappal az alkalmat. Gabriele vezette az imát, s mivel Cotiso gitározott, én fordítottam, amit mondott (évek óta nem fordítottam ilyen rosszul németet, de úgy tűnt, hogy ettől függetlenül értik, amit mond). Az után egymásért is imádkoztunk, s úgy adódott, hogy vele voltam egy kiscsoportban. Imádkoztak a hivatásbeli kérdésemért, s hogy meghalljam Isten hangját erre vonatkozólag, ő meg elmondta a saját szándékát, hogy arra vágyik, hogy fizikai gyógyulásokat láthasson Jézus nevében, s ne csak lássa őket, hanem rajta keresztül is történhessenek ilyenek. Az elmúlt hétvége után ezt nagyon meg tudtam érteni. Elmondta, hogy ő is ott volt múlt szombaton a gyógyító alkalmon, s látta a gyógyulásokat, de szeretné, ha általa is történnek, s Isten ilyen módon is használná. Azt is mondta, hogy korábban azt kapta egy próféciában, hogy ez itt Romániában fog történni. Nagyon lelkesen imádkoztunk a szándékára (már amennyire a fordítási nehézségek lehetővé tették), majd befejeztük a csoportban az imát. Ő hátrább ment, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat, ami már korábban is feljött, de nem tudtam elhessegetni, hogy a hétvégén, mikor imádkoztak a látásomért, s részlegesen javult, akkor azt mondták, hogy kérjek még imát, hogy tisztuljon ki teljesen a látásom, s esetleg megkérhetném őt, hogy imázzon értem. Annyira erős volt ez a gondolat, hogy odamentem hozzá, s elmondtam neki, ő meg egyből intett, hogy üljünk le s imádkozzunk. Nem túl hosszasan, de kimerítően imádkozott. Miután befejezte, s visszamentünk dicsőíteni, kinéztem az ablakon, és határozottan teljesen tiszta és egyenes vonalakat láttam. Sokkal távolabb láttam tisztán, mint eddig bármikor. Alig akartam hinni a szememnek. Időnként egy-egy pillanatra még elhomályosodott, de többnyire tökéletesen tiszta és egyenes volt. Csodálatos volt szemüveg nélkül így látni. A hétvége óta reggelenként, s délelőtt el egészen koradélutánig szintén meglehetősen tiszta szokott lenni a látásom, de esténként néha annyira homályosan látok, hogy két méterről nem ismerem fel az emberek arcát az utcán. Akinek említettem ezt eddig, mind azt mondta, hogy azért van, mert fárad a szemem, s hogy ez a gyógyulás jele. Hiszem, hogy igazuk van, mert korábban sosem láttam este rosszabbul, mint reggel, most pedig hatalmas a különbség a reggeli tiszta s világos látásom, s az esti homály között, szóval én is hajlok arra, hogy egyértelműen gyógyul a szemem, ha csak lassan is, de tényleg sosem láttam még ilyen egyenes vonalakat szemüveg nélkül, mint mikor az imaházban kinéztem akkor az ablakon. Nagyon hálás vagyok mindezért Istennek és neki is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése