Ha egy félévvel ezelőtt megkérdezte volna valaki, hogy ki az a Damian Stayne, azt mondtam volna, hogy fogalmam sincs. De az utóbbi hónapokban egyre többet lehetett hallani a nevét azóta, hogy elkezdték hirdetni a karizmaiskolát, amit itt szerveztek Kolozsváron. A közösségből sokan beiratkoztunk, s a szervezők egy idő után elkezdték a leveleket küldeni a részletekkel. Előfordult, hogy egy videót is mellékeltek a levélhez, ami a világ különböző pontjain történ gyógyulásokból mutatott be néhányat, melyek általa történtek. Íme egy ezek közül:
Nem sokat tudtunk a programról. Szó volt a levelekben pár témáról, amikről lesznek majd tanítások, de ez alapján nem igazán tudtam elképzelni, hogy pontosan mire is számíthatok. Nem igazán volt időm túl sokat gondolkozni ezeken a dolgokon, mert előtte való héten teljesen lekötött a flashmob szervezése, ami amúgy nagyon jól sikerült, azon kívül pedig egy hét alatt 3399-en nézték meg szombati alkalomról feltöltött videót, és 8227-en olvasták el a róla szóló rövid beszámolót az egyik híroldalon. Ez szerintem már önmagában is elképesztő, hogy nem csak azokhoz érhetett el az üzenet, akik épp akkor ott voltak és látták, hanem még további kb. 10.000 ember értesült róla, s akkor a nyomtatott sajtóról és rádióról még nem is beszéltünk. A lényeg, hogy eléggé lekötötte mindez a rendezvény előtti napjaimat, s talán kedden vagy szerdán eszméltem rá, hogy nemsokára kezdődik a Karizmaiskola.
Mivel egy héttel a kezdés előtt felhívtak, hogy kellene vetítsek a hétvégén, s én elvállaltam, valamivel hamarabb mentem csütörtökön kezdéskor, hogy tudjuk még megbeszélni és beállítgatni a vetítenivalókat. Ezen kívül pedig nem tudom, hogy hogy (mivel nem terveztem), de valahogy úgy alakult, hogy a technikai dolgok egy része is rám maradt, ez alatt értem a mikrofonok és különböző kábelekhez tartozó sávok ki-bekapcsolását a keverőnél a megfelelő időben, plusz a megfelelő hangerőre húzását is. Ezelőtt még sosem foglalkoztam ilyesmivel rendezvényen, csak annyit értek hozzá, amennyit a fiúktól tanultam a Mécsesben, s igazából azt sem tanították, csak úgy lestem el tőlük, de valahogy megtanultam, hogy mit hova kell bedugni, s kb. mit hova kell húzni rajta, ez viszont korántsem jelentette azt, hogy értek hozzá, így nem csoda, hogy minden jó szándékom ellenére sem ment éppen zökkenőmentesen a dolog, annál is inkább, mert üres volt a terem, mikor beállítottuk a dolgokat, s mikor megtelt, teljesen másképp szólt minden, így folyamatosan állítgatni kellett még vetítés közben. Ez a kettő eléggé lefoglalta a figyelmemet a dicsőítések alatt, de a tanításokra szerencsére tudtam figyelni.
Nagyon szimpatikus embernek találtam Damiant, hihetetlen, hogy milyen humorral és beleéléssel tudott előadni dolgokat, tényleg magához vonta a figyelmet, nem nagyon lehetett unatkozni mellette. Azon kívül pedig a tartalom is eléggé érdekelt. Sok mindenről tudtam már abból, amit mesélt, de mindenhez tudott újat is mondani, és voltak részek, amikről korábban nem igazán hallottam. Segített megértetni, hogy bizonyos dolgok sokkal fontosabbak és jelentősebbek, mint amilyeneknek én azokat gondoltam eddig, azon kívül pedig tényleg lelkesítő is volt, amiket mondott, s nem utolsó sorban nagyon sokat növekedett a hitem már csak azáltal, hogy hallottam a tanításokat, és akkor még egyetlen árva szót sem írtam a gyakorlati részről.
Úgy volt felépítve a program, hogy minden nagyobb témakörhöz tartozott egy gyakorlati rész, ami be volt tervezve, s ekkor konkrétan kipróbáltuk, hogy miről is van szó, s bebizonyosodott, hogy működik mindaz, amiről azelőtt tanított. A szombat délutáni gyógyító alkalom pedig teljes egészében egy hatalmas gyakorlati rész volt. Előtte délben külön lehetőségünk volt nekünk a gyógyulásokat megtapasztalni, hogy este majd mi szolgálhassunk mások fele. Úgy délben, mint este is hatalmas gyógyulásokat láttunk, bár én személy szerint az estiekhez nem nagyon tudtam hozzájárulni, mert kiderült, hogy annak ellenére, hogy nem volt előre betervezve, akkor is kellett szolgálni a vetítésben, s így az egész alkalom alatt ott kellett üljek a színpad közepén, hisz túl rövid volt a kábel ahhoz, hogy a projektortól messze el lehessen menni, így végig ott ültem egy zongoraszéken egy kis asztalkánál, s vetítettem a dalszövegeket. Őszintén szólva az elején nagyon rosszul esett, hogy nem lehetek én is ott a nézőtéren, de utólag egészen megbékültem vele, s annak ellenére, hogy egyáltalán nem érzem jól magam a tömeg előtt, itt meg 800-1000 fős embercsoport bámult, csodálatos érzés volt látni őket egyetlen hatalmas ünneplő tömegként, amikor dicsőítés volt, s az is leírhatatlan, hogy milyen volt látni, mikor Damian megkérte, hogy emeljék fel a kezüket, akik ilyen és ilyen betegségekből gyógyultak meg az ima alatt, s egyszerre integetett kb. ötven ember, hogy ők meggyógyultak az említett betegségből. Szemből néztem a teljes nézőteret, s így ezek a részletek nagyon jól látszottak, s nagyon emlékezetes marad ez a látvány, ahogy a dicsőítésé is, amikor mindenki állva, felemelt kezekkel énekelt. Nagyon erősen lehetett érezni, hogy Jézus valóban jelen volt, és láttuk a gyümölcseit: a csonkák felépülnek, a sánták járnak, a vakok látnak: és dicsőítik Izráel Istenét. (Mt 15,31) Öt olyan személy is feljött a színpadra tanúságot tenni, akik mankóval jöttek, s azelőtt nem tudtak anélkül járni, most meg a színpadra már fel sem hozták azt, s szabályosan táncoltak a dal alatt. Voltak, kiknek kezük, lábuk, térdük, bokájuk, hátuk gyógyult meg, de látás és hallás javulásáról is voltak beszámolók, ahogy rákos daganat eltűnésénél is lendültek kezek a levegőbe, azon kívül meg volt egy bácsi, aki kiszállt a tolószékből, és még sok más felsorolhatatlan számú csoda történt. Időnként olyan érzésem is volt, hogy olyan sok a teljesen elképesztő és megmagyarázhatatlan csoda, hogy jóformán teljesen természetesnek tűnik, és szinte már meg sem lepődök a következőn. Nem tudom teljesen leírni mindazt, amit akkor láttam a saját szemeimmel, de az biztos, hogy HATALMAS ÉS CSODÁLATOS ISTENÜNK VAN!
Ha mindezek után lehet még ilyet mondani, akkor a vasárnapi nap talán még a szombatinál is mélyebb dolgokat hozott elő a számomra, ugyanis nemcsak a programban hátramaradt események következtében, de egy Szabival folytatott hosszabb beszélgetésem során is úgy éreztem, hogy lelkileg is egy hatalmasat gyógyultam, és sikerült felszínre hozni olyan dolgokat, amik valahol nagyon mélyen voltak elásva, jóformán nem is tudtam róluk, mégis sokszor megkeserítették az életemet. Nem volt könnyű mindezekkel a dolgokkal szembesülni, de hiszem, hogy most ezek után ilyen téren is változni, javulni fog a helyzet.
Mindent egybevetve csodálatos volt ez a hétvége, nem lenne kérdés számomra, hogy elmennék-e ismét, ha most kellene dönteni. Elképesztő volt látni Isten csodáit szombat este, azt, hogy ma is ugyanúgy gyógyít, mint kétezer évvel ezelőtt, s azért is volt ez felejthetetlen a számomra, mert mikor korábban hallottam hasonló dolgokat, mindig az járt a fejemben, hogy ilyen talán van Amerikában, vagy itt vagy ott, de sosem hittem volna, hogy én is láthatom, erre meg (talán éppen ezért) ott kellett üljek a színpad közepén, és szemtől szembe láttam mindezt, s nem csak a felemelt kezeket, ami jelezte, hogy meggyógyult az illető valamiből, hanem láttam az arcukat is, mely leírhatatlan örömöt sugárzott, láttam, ahogy felszabadultan mosolyog egy nő, aki kisgyermekét tartja a kezében, s a háta gyógyult meg, és mellettem táncolt a színpadon a néni, aki húsz éven keresztül csak mankóval tudott járni, szerintem látnom kellett mindezeket, és az sem kérdés, hogy nőtt-e a hitem általa, mert egyértelműen igen a válasz (nem is keveset...). Azon kívül pedig azt is csodálatosnak találtam, hogy milyen egység tudott megvalósulni a karizmaiskola résztvevői között úgy nyelvi mint felekezeti szinten. Nem zavart senkit, hogy a másik görög vagy római katolikus esetleg protestáns, ahogy az sem, hogy magyar vagy román, békében és egyetértésben tudtunk együtt épülni és szolgálni, s ez szerintem érvényes volt úgy a papokra, mint a dicsőítésben szolgálókra, ahogy minden egyes résztvevőre is, tényleg meg tudtunk lenni együtt szeretetben, s nem a vitaforrást keresték az emberek, hanem azt, hogy hogyan segíthet egyik a másiknak. KRISZTUSBAN VALÓBAN VAN EGYSÉG! Kívánom, hogy mindenki megélhesse!
Nagyon szimpatikus embernek találtam Damiant, hihetetlen, hogy milyen humorral és beleéléssel tudott előadni dolgokat, tényleg magához vonta a figyelmet, nem nagyon lehetett unatkozni mellette. Azon kívül pedig a tartalom is eléggé érdekelt. Sok mindenről tudtam már abból, amit mesélt, de mindenhez tudott újat is mondani, és voltak részek, amikről korábban nem igazán hallottam. Segített megértetni, hogy bizonyos dolgok sokkal fontosabbak és jelentősebbek, mint amilyeneknek én azokat gondoltam eddig, azon kívül pedig tényleg lelkesítő is volt, amiket mondott, s nem utolsó sorban nagyon sokat növekedett a hitem már csak azáltal, hogy hallottam a tanításokat, és akkor még egyetlen árva szót sem írtam a gyakorlati részről.
Úgy volt felépítve a program, hogy minden nagyobb témakörhöz tartozott egy gyakorlati rész, ami be volt tervezve, s ekkor konkrétan kipróbáltuk, hogy miről is van szó, s bebizonyosodott, hogy működik mindaz, amiről azelőtt tanított. A szombat délutáni gyógyító alkalom pedig teljes egészében egy hatalmas gyakorlati rész volt. Előtte délben külön lehetőségünk volt nekünk a gyógyulásokat megtapasztalni, hogy este majd mi szolgálhassunk mások fele. Úgy délben, mint este is hatalmas gyógyulásokat láttunk, bár én személy szerint az estiekhez nem nagyon tudtam hozzájárulni, mert kiderült, hogy annak ellenére, hogy nem volt előre betervezve, akkor is kellett szolgálni a vetítésben, s így az egész alkalom alatt ott kellett üljek a színpad közepén, hisz túl rövid volt a kábel ahhoz, hogy a projektortól messze el lehessen menni, így végig ott ültem egy zongoraszéken egy kis asztalkánál, s vetítettem a dalszövegeket. Őszintén szólva az elején nagyon rosszul esett, hogy nem lehetek én is ott a nézőtéren, de utólag egészen megbékültem vele, s annak ellenére, hogy egyáltalán nem érzem jól magam a tömeg előtt, itt meg 800-1000 fős embercsoport bámult, csodálatos érzés volt látni őket egyetlen hatalmas ünneplő tömegként, amikor dicsőítés volt, s az is leírhatatlan, hogy milyen volt látni, mikor Damian megkérte, hogy emeljék fel a kezüket, akik ilyen és ilyen betegségekből gyógyultak meg az ima alatt, s egyszerre integetett kb. ötven ember, hogy ők meggyógyultak az említett betegségből. Szemből néztem a teljes nézőteret, s így ezek a részletek nagyon jól látszottak, s nagyon emlékezetes marad ez a látvány, ahogy a dicsőítésé is, amikor mindenki állva, felemelt kezekkel énekelt. Nagyon erősen lehetett érezni, hogy Jézus valóban jelen volt, és láttuk a gyümölcseit: a csonkák felépülnek, a sánták járnak, a vakok látnak: és dicsőítik Izráel Istenét. (Mt 15,31) Öt olyan személy is feljött a színpadra tanúságot tenni, akik mankóval jöttek, s azelőtt nem tudtak anélkül járni, most meg a színpadra már fel sem hozták azt, s szabályosan táncoltak a dal alatt. Voltak, kiknek kezük, lábuk, térdük, bokájuk, hátuk gyógyult meg, de látás és hallás javulásáról is voltak beszámolók, ahogy rákos daganat eltűnésénél is lendültek kezek a levegőbe, azon kívül meg volt egy bácsi, aki kiszállt a tolószékből, és még sok más felsorolhatatlan számú csoda történt. Időnként olyan érzésem is volt, hogy olyan sok a teljesen elképesztő és megmagyarázhatatlan csoda, hogy jóformán teljesen természetesnek tűnik, és szinte már meg sem lepődök a következőn. Nem tudom teljesen leírni mindazt, amit akkor láttam a saját szemeimmel, de az biztos, hogy HATALMAS ÉS CSODÁLATOS ISTENÜNK VAN!
Ha mindezek után lehet még ilyet mondani, akkor a vasárnapi nap talán még a szombatinál is mélyebb dolgokat hozott elő a számomra, ugyanis nemcsak a programban hátramaradt események következtében, de egy Szabival folytatott hosszabb beszélgetésem során is úgy éreztem, hogy lelkileg is egy hatalmasat gyógyultam, és sikerült felszínre hozni olyan dolgokat, amik valahol nagyon mélyen voltak elásva, jóformán nem is tudtam róluk, mégis sokszor megkeserítették az életemet. Nem volt könnyű mindezekkel a dolgokkal szembesülni, de hiszem, hogy most ezek után ilyen téren is változni, javulni fog a helyzet.
Mindent egybevetve csodálatos volt ez a hétvége, nem lenne kérdés számomra, hogy elmennék-e ismét, ha most kellene dönteni. Elképesztő volt látni Isten csodáit szombat este, azt, hogy ma is ugyanúgy gyógyít, mint kétezer évvel ezelőtt, s azért is volt ez felejthetetlen a számomra, mert mikor korábban hallottam hasonló dolgokat, mindig az járt a fejemben, hogy ilyen talán van Amerikában, vagy itt vagy ott, de sosem hittem volna, hogy én is láthatom, erre meg (talán éppen ezért) ott kellett üljek a színpad közepén, és szemtől szembe láttam mindezt, s nem csak a felemelt kezeket, ami jelezte, hogy meggyógyult az illető valamiből, hanem láttam az arcukat is, mely leírhatatlan örömöt sugárzott, láttam, ahogy felszabadultan mosolyog egy nő, aki kisgyermekét tartja a kezében, s a háta gyógyult meg, és mellettem táncolt a színpadon a néni, aki húsz éven keresztül csak mankóval tudott járni, szerintem látnom kellett mindezeket, és az sem kérdés, hogy nőtt-e a hitem általa, mert egyértelműen igen a válasz (nem is keveset...). Azon kívül pedig azt is csodálatosnak találtam, hogy milyen egység tudott megvalósulni a karizmaiskola résztvevői között úgy nyelvi mint felekezeti szinten. Nem zavart senkit, hogy a másik görög vagy római katolikus esetleg protestáns, ahogy az sem, hogy magyar vagy román, békében és egyetértésben tudtunk együtt épülni és szolgálni, s ez szerintem érvényes volt úgy a papokra, mint a dicsőítésben szolgálókra, ahogy minden egyes résztvevőre is, tényleg meg tudtunk lenni együtt szeretetben, s nem a vitaforrást keresték az emberek, hanem azt, hogy hogyan segíthet egyik a másiknak. KRISZTUSBAN VALÓBAN VAN EGYSÉG! Kívánom, hogy mindenki megélhesse!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése