A válasz

A levélre hosszú ideig vártam a választ, hetekbe telt, mire az első visszajelzést megkaptam, mely arról szólt, hogy sikerült elolvasni és továbbítani az illetékes személynek, aki majd valamikor válaszolni fog. Ez után ismét várakozás következett.

Közben szerveztük a Fülöp kurzust, s mivel korábbi évekhez hasonlóan ismét kellékes voltam, időben neki kellett fogni a különböző eszközök beszerzésének. Ez most kicsit nehéznek tűnt, mert elég gyakran azon kaptam magam, hogy sokkal inkább ezen a kérdésen jár az eszem, mintsem a kurzuson, így tudatosan próbáltam arra figyelni mondván, hogy most az a fontos és az aktuális, s jobb, ha erre a mostani szolgálatomra összpontosítok, mert az aggodalom nem fog engem abban a kérdésben előbb vinni, a Fülöp kurzus meg mindjárt itt a nyakunkon, azon kívül meg most itt van szükség rám. Így mindent beleadva nekifogtam én is egyre lelkesebben a kurzus szervezésének. Az előkészületekkel és a beszereznivalókkal minden rendben haladt, és egy hatalmas csoda folytán még a húgom is bejelentkezett a hétvégére, így még lelkesebb lettem. Természetesen idén sem tudtunk megfeledkezni arról, hogy valójában szellemi harcról van szó, de mire pénteken a program megkezdése előtt nekifogtunk imádkozni, addig nagyjából minden helyreállt, s a dal, amit ebben az imában énekeltünk, az valóban kifejezte azt, ami akkor bennem volt, s amit akkor éreztem:

A kurzus természetesen csodálatos volt. Nem is tudom, hogy mikor éreztem még ennyire erősen azt, hogy Isten végig jelen volt, és cselekedett az emberek szívében. Elmondhatatlan érzés látni azt, hogy hogyan alakulnak a résztvevőkben a dolgok, s hogy fordulnak Isten fele. Egyszerűen csodálatos volt. Jó érzés volt ott ülni, s újra hallgatni a témákat, azon kívül meg az imaszolgálat is új módon érintett meg, s akkor még semmit sem mondtam a szombat estéről. Mindent egybevetve egy felejthetetlen kurzusunk volt, s vasárnap a reggeli dicsőítésben együtt énekeltük mindenkivel, hogy "minden lélek áldja Istenünk", s tényleg mindannyian teljes szívből ujjongtunk Isten előtt, s valóban éreztük, hogy mennyire hatalmas, s hogy kétségtelenül megérdemelné, hogy ne szűnjünk meg Őt dicsérni.

Ahogy lejárt a program, sikerült hamar összepakolni, de volt még egy kiértékelőnk a KEL-nél. Ezt követően a többség hazament, én viszont maradtam még egy pár emberrel. Bekapcsoltam a számítógépet az irodában, s csodák csodája ott volt a válasz. Ott volt a levél a postaládámban Afrika/India címmel. Lehet, hogy furcsa, de valahogy éreztem, hogy ott lesz, s szerintem egyáltalán nem véletlen az sem, hogy pont akkor érkezett. Előbb le kellett járjon a kurzus, s nekem akkor arra kellett figyelni, aztán ahogy az lejárt, utána jöhetett a levél, ami elég alaposan felkavart, és ismét előhozta a pár napra nagy nehezen félretett kérdést.

Edith írta, hogy ő az a személy, akiről Sziszi is mesélt, s elmondta, hogy korábban ő is mindig vágyott Afrikába, de másképp alakultak a dolgok. Nagyon meglepett, hogy mielőtt Regina nővérrel találkozott volna, járt már egyszer Indiában, s mind kiderült, pont azzal a szervezettel, amelyikkel én is menni szerettem volna, csak éppenséggel egy másik iskolájuknál volt felkészítőn, de amúgy ugyanarról a mozgalomról van szó. Elmondta, hogy elkezdte velük a programot, de mikor a felkészítő után országot kellett válasszon, valahogy egyik Afrikai helyszínre sem volt békéje, s ezért úgy döntött, hogy Indiába fog menni, s amúgy nem bánta meg, viszont kihangsúlyozta, hogy ez nem feltétlenül kell minden esetben így legyen, hiszen személye és helyzete válogatja, de ettől függetlenül ő nagyon örült, hogy Isten ebbe az irányba vezette, s mostmár évek óta jár Indiába a nővérrel, s segít neki az ottani induló félben levő missziós munkában.

Ami a legérdekesebb volt az ő levelében az az, hogy elmondása szerint, ha most kellene döntenie, akkor biztosan nem fogna még egyszer neki az önkéntes szervezettel való munkának, mivel számára elég rossz volt ott, s hogy inkább badarságnak tartaná ezzel a tudással nekivágni annak, mintsem kihívásnak. Megerősítette a korábbi kételyeimet, amelyek arra vonatkoztak, hogy ez sajnos világi szervezet, s nem biztos, hogy meg lehet élni közöttük a keresztény hitet. Azt is mondta, hogy "az önkéntesek nagyon életrevaló, vagány, jószívű emberek. Barátokra lelhet az ember, különleges közös élmények kötnek össze benneteket, hiszen együtt éltek, esztek, főztök, dolgoztok, tanultok, játszotok, "együtt fedezitek fel a világot", együtt sírtok és nevettek, együtt csináltok mindent. Olyanná válik, mint egy nagy család DE éppen ezert nagyon sok buktatója van. Minden jószívűség ellenére, többnyire szabadgondolkodók, sokuk benne van valamilyen módon, szinten különböző new ages-es tanokban, és a modern elképzelés párkapcsolatokról, szerelemről nem egyeztethető össze a keresztényi felfogással. Sokszor kész szappanoperákkal értek fel a különböző esetek." Meg tudtam érteni, amit mondott, hiszen valahol belül én is így képzeltem el, azon kívül pedig mástól is hallottam már hasonlót.

Ezután mesélt még egy keveset arról, amit ők csinálnak Indiában. Elmondta, hogy még nagyon az elején járnak, épp hogy megalakulófélben vannak. Szükségük van elkötelezett tagokra, azon kívül egy házra, de szeretnének még kápolnát, lelkigyakorlatos házat és árvaházat is, azon kívül pedig foglalkoztatni szeretnék az özvegyeket, hogy így is segítsék őket, azon kívül pedig veteményes keretet is létre szeretnének ott hozni. Mindez évekbe telhet, de előnye az, hogy részt vehetnek mindennek a formálásában, alakításában. Kicsi gyermekekkel még nem foglalkoznak, bár nincs kizárva a lehetősége. Támogatnak 9 gyermeket (árvákat és félárvákat), de mivel még nincs meg az árvaház, ezért egyelőre a papok vigyáznak rájuk és gondoskodnak róla, hogy a pénz a megfelelő helyre kerüljön. Ezen kívül még azt mondta, hogy április és szeptember között nem ajánlatos ott maradni, mert nagyon nagy a hőség és kétséges, hogy mennyire bírnánk, így az év ebben a részében általában áll a dolog gyakorlati része, viszont ilyenkor nagyon jól elő lehet teremteni az anyagi részét itt Európában.

Végezetül azt mondta még, hogy ha úgy döntenék, hogy érdekelne ez, és elhívást érzek rá, akkor természetesen először jobban meg kellene ismerjen a nővér, azáltal, hogy részt veszek a közösség életében Angliában, s amennyiben szeretném, mindenképpen írjak vissza neki, hogy szóljanak a nővérnek rólam, s április végén, május elején, mikor jönnek majd Erdélybe, akkor elmehetek, hogy találkozzak velük személyesen is.