Ez az a nap!

Hétvégén Budapesten voltam. Amikor először hallottam, hogy Péter hirdeti az Ez az a nap!-ot az egyik szerdán, akkor még eléggé elérhetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt, hogy én is ott lehetek, de másnap délben eszembe jutott, és rákerestem az interneten, hogy pontosan mi is lesz. Egyből megtaláltam a honlapjukat, és ahogy elkezdtem nézegetni, hihetetlenül nagy kedvet kaptam az egészhez. Korábban már egyszer hallottam erről valakitől, és emlékszem, hogy akkor nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam róla hamarabb, és így lemaradtam, s most hatalmas lehetőségnek tűnt, hogy pont úgy adódott, hogy időben, még az út konkrét szervezésének elkezdése előtt megtudhattam. Fel is hívtam hamar, és mondtam neki, hogy nagyon szeretnék én is menni. Persze ez nem lett volna lehetséges, ha pont akkor meg nem érkezik az ösztöndíjam, így nyugodtan azt mondhattam, hogy mindenáron megyek, mert akár a busz árát is kifizethettem volna így.

Szerencsére egy ennél sokkal kellemesebb és kényelmesebb utazási lehetőség is adódott, így a busz árát mégiscsak megspórolhattam magamnak, ugyanis Péternek a testvére Magyarországra kellett utazzon a hétvégére, ő vitte Pétert, Renit és Gábort is, és pont volt még egy helyük az autóban, így épp befértem én is. Annak ellenére, hogy a tervezett délután négy órai indulás helyett csütörtökön este nyolckor még Kolozsváron voltunk, semmi gond sem volt az úton. Kicsit fájt a fejem, mint általában autózáskor vagy ha légkondis helyen vagyok, de amúgy egészen kellemes volt. A beszélgetés részemről kicsit lassabban indult be, de ettől függetlenül még nagyon örültem a társaságnak, és ennek a csodálatos lehetőségnek is.

Éjjel értünk be Pestre, és nem sokkal egy után parkoltunk a Frankel Leó út 102-es szám előtt. A szállást is Péter intézte, volt egy ismerőse Budapesten, aki fogadott mindannyiunkat, és így meleg lakásban alhattunk kényelmes ágyban, szóval ez is minden elképzelhető elváráson túltett. Az éjszaka mondjuk nem volt túl hosszú, mert reggel magyar idő szerinti fél nyolckor már keltünk, hogy elérjük a konferenciát, de én személy szerint nagyon jót aludtam. Szükségem is volt rá, mert az utána következő éjszakára nem volt alvás betervezve, úgyhogy fontos volt, hogy pihenten induljak neki a két napnak. Gyorsan reggeliztünk, majd összeszedtük a mindenféle szükséges dolgokat és indultunk is. Pár perccel kezdés előtt értünk be a Best Western Hotel konferenciatermébe.

A program egy dicsőítéssel és egy előadással kezdődött. Elég érdekesek voltak az első benyomásaim, amikor megláttam bevonulni a Gateway Worship csapatát. Valahogy az volt az érzésem, hogy ők igazán híres emberek, akikkel nagyon sokan szívesen találkoznának, s most itt vannak előttem, de igazából én egyáltalán nem is ismerem őket, nem tudok róluk semmit, se a zenéjükről, se a tagjaikról, egyszerűen csak nyitott vagyok arra, ami jönni fog, viszont mégis kicsit furcsának találtam őket, főleg a szintis leányzót. Az első dicsőítés szinte teljesen el is ment mellettem, alig kaptam el belőle valamit, éreztem hogy valami nagy és erős dologról van szó, éreztem a dobverést a szívemen, és megfogott az énekhang, de ezt valahogy még nem igazán tudtam úgy igazán átélni, ahhoz még túl újak voltak a számomra. Azt figyeltem meg, hogy ahhoz hogy igazán el tudjam engedni magam, s tényleg magával tudjon vinni a dicsőítés, ahhoz szükség van rá, hogy ismerjem valamennyire a dalokat, ha nem is teljesen, vagy akár nem is azon a nyelven, de legalább a dallama emlékeztessen valamire, de mindenképpen jó, ha már legalább egyszer hallottam korábban. Az előadás után szemináriumok jöttek, ezekhez előre megbeszéltük, hogy ki hova megy, s szétosztottuk magunkat, hogy mindenikre menjen el közülünk valaki. Első térésben én a zongoráról szóló szemináriumra mentem. Több érdekes és hasznos ötletet is kaptam azzal kapcsolatban, hogy mire is kell figyelni, hogyha valaki zongorán akar dicsőítésben szolgálni. Elég sok új dolgot hallottam, azon kívül kicsit abba is bele lehetett látni ezáltal, hogy ők hogyan csinálják, mert a leányzó elég sokat mesélt ilyenekről is. A második szeminárium, amin ott voltam, a prófétai dicsőítésről szólt. A három közül ez mondott a legkevesebb újdonságot, s nem is igazán tudtam, hova tenni a hallottakat, mert annyira üresnek és hiányosnak tűnt, hogy nem tudom, mit érthetett belőle az, aki korábban sosem hallott hasonlókról.

Ebédszünetben evés közben beszélgettünk egy keveset a srácokkal, majd elsétáltunk Péterrel és Renivel a Keleti pályaudvarig. Délután ismét dicsőítéssel és tanítással kezdtünk. Ez a dicsőítés már sokkal mélyebb volt a számomra, viszont a tanítás nem érintett meg annyira. Időközben azt figyeltem meg, hogy mennyire a fordító felekezetétől függ, hogy milyennek hangzanak a tanítások, ugyanis ahogy annak idején fordításelméletből tanultuk, ilyenkor áthalad az egész szöveg az ő értelmezési rendszerén, s mivel ennél a  témánál eléggé nagy jelentősége van a vallásnak, emiatt nagyon eltérő jelentéseket hallottunk ugyanazokhoz az angol szavakhoz a fordító felekezetének függvényében, így például a worship szót hallottuk dicsőítésnek, dicséretnek, imádatnak, imádásnak és hasonlóknak fordítani, a Szentlélek pedig a tolmácsok többségénél Szent Szellem lett, ami az én fülemet eléggé zavarta. Az előadás után következett az utolsó szeminárium. Én a dicsőítőcsoport összeállításán voltam, s minden kétséget kizáróan ezt tartottam a leghasznosabbnak az egész közül. Számos fontos dolgot kihangsúlyozott, amik elengedhetetlenek a csoport megfelelő működéséhez, s amikben bőven kell még fejlődjünk, de legalább tudjuk, hogy mire kell különösen figyelni. Ez után volt még egy kérdezz-felelek a Gateway tagjaival, majd egy utolsó dicsőítéssel zárták a konferenciát. A többiekkel innen elmenve beültünk valahova, s elmeséltük egymásnak, hogy ki mit hallott azokon a szemináriumokon, amiken a többiek nem voltak ott. Mindent egybevetve egy picit több hasznos információt vártunk magától a konferenciától, s az egyes témáktól, de nekem ettől függetlenül nagyjából tetszett, és örültem, hogy ott voltam, úgy gondolom, hogy kár lett volna kihagyni, még ha nem is volt pont olyan, mint vártuk.

Mire kijöttünk este a megbeszélésünkről, arra már majdnem el voltam késve a következő programról. A többiek elindultak visszafele a szállásra, Gábor metróval, Péter és Reni pedig gyalog, én meg futottam az arénához, hogy elérjem a 24 órás dicsőítés kezdetét. Még az interneten láttam, hogy lesz, és mindenképpen ott akartam lenni, nem csak azért mert tetszik a gondolat, s még sosem voltam ilyenen, és ki szerettem volna próbálni, de azért is, mert továbbra is döntés előtt álltam, és elseje volt a határidő, amit adtam magamnak a mérlegelésre a jövővel kapcsolatban, s mivel eddig még nem tudtam eldönteni, úgy gondoltam, hogy egy ilyen dicsőítéses mély, meghitt hangulat remek lehetőség lesz arra, hogy még egyszer nyugodtan átgondoljam az egészet, és döntést hozzak. Reggel eleve úgy pakoltam, hogy tisztában voltam vele, hogy nem fogok a szállásra visszamenni, csak utána való este, s hoztam magammal mindent, ami kellhet: ételt, italt, meleg ruhát, jegyzetfüzetet, Bibliát és minden egyebet. A Gateway volt az első, utána pedig óránként váltották egymást a különböző dicsőítőcsoportok. A többségük számomra teljesen ismeretlen volt, csak a Golgotásokról hallottam eddig a keresztény gitártáborban, s azonkívül Prazsák Lászlónak ismerem egy dalát, a többiek vadidegenek voltak, mégis mindenik annyira tetszett, hogy egyszerűen nem jött, hogy a folyosóig kimenjek enni, pedig már haltam éhen. Már kilenckor, mikor utolsó pillanatban megérkeztem, már akkor nagyon éhes voltam, de azt mondtam, hogy majd a Gateway után, de hát annyira jött egyik csoport a másik után, hogy nem igazán volt szünet, s annyira tetszett mindenik, hogy egyszerűen sajnáltam kimenni. Valamikor a negyedik-ötödik alatt ettem végül. Olyan nagyon érdekes volt ez az este, nem tudom leírni, hogy mi minden megfordult azalatt a fejemben. A teremben többnyire sötétség volt, a villanyokat még az elején lekapcsolták, csak az elől lévő fényszórók világítottak, de attól még egészen jól lehetett látni. Az elején nagyon sokan voltunk, több, mint kétszázan, de lehet, hogy a háromszázhoz is közelítettünk. Valahogy olyan volt, mintha otthon lennék ott a sok teljesen ismeretlen ember között, hisz engem a teremben senki sem ismert, s valahogy mégis mintha egy család lettünk volna. Ez különösen késő éjszaka kezdett érződni, mire mindenki megszokta a körülötte ülők arcát. Mellettem egy sokgyerekes család ült az elején, de valamikor éjfél körül elmentek. Pont szembe ültem az együttesekkel, de egészen hátul az utolsó előtti sorban. Jobb oldalamon volt a folyosó, annak a másik szélén ültek a technikusok (volt belőlük legalább négy), akik a fényeket meg a hangot állították. Az elején mellettem állt a folyosón egy szervező srác, aztán egy idő után leült elém, s észrevettem, hogy időnként nagyon néz, úgyhogy biztos szimpatikus voltam neki, valahogy az ő társasága is végigkísérte az estét, ahogy a többi ottmaradó emberé is. A dicsőítők mindegyre váltották egymást, az emberek meg vagy ültek, vagy álltak, vagy énekeltek, vagy táncoltak, vagy felemelték a kezüket, vagy amit gondoltak. Igazából teljes szabadságban lehetett megélni az egész éjszakát, semmi sem volt kötelező, ahogy az ott ülés sem, azonban mégis sokan maradtak. Úgy 11-12 után aztán elkezdtek fogyni az emberek. Az elején néhányan mentek el, aztán egy nagyobb tömeg, de még mindig volt egy olyan 70-90 ember szanaszét a teremben. Egyik dal szebb volt, mint a másik, egyik többet mondott, mint a másik, s én csak álltam, hallgattam és dicsőítettem. Annyira szép és mély volt az egész, hogy még azt is elfelejtettem, hogy a jövőmről akartam ott elmélkedni. Időnként eszembe jutott, de aztán mindig az volt bennem, hogy á, most az még várhat, mert ez most annyira csodálatos, hogy ebben itt benne kell lenni teljesen, mert ez most fontosabb, aztán utána majd döntök, de annyira erősen éreztem ott végig Isten jelenlétét, hogy tényleg kár lett volna úgymond kiszállni belőle, hogy félrevonuljak elmélkedni, ahol ugyancsak az Ő jelenlétét keresném, szóval értelmetlen lett volna keresni, ha már egyszer ott volt elmondhatatlan közelségben. Nagyon felemelő volt az egész. A dalok mindenféle műfajból voltak, előfordultak jazzesebb, ahogy rappersebb változatok is. Igazából a rap egyáltalán nem az én műfajom, de most még erről is azt éreztem, hogy nem csak nagyon jó, hanem egy az egyben szenzációs, és hihetetlenül élveztem hallgatni. Tényleg mindenik meg tudott érinteni, és tudott szólni. Olyan volt az egész, mint egy álom. Egyszerűen csak álltam és dicsőítettem, s az volt néha az érzésem, hogy egyedül vagyok a teremben Istennel, a zene meg csak egyfajta mennyei aláfestés. Azt a hangulatot nem tudom leírni, ami ott volt akkor éjjel, s meg is maradt egészen másnapig. Én közben természetesen ki kellett menjek időnként a fürdőbe, de mikor visszaértem, s átléptem a terem ajtaját egyből "megcsapott" az az Isteni jelenlét, ami odabent volt. Egy idő után kezdtem egyre álmosabb is lenni, s zavart, hogy az ásítás meg a fizikai fáradtság megzavarja ezt az együttlétet. Nagyjából 12 és 1 között volt egy időszak, amikor nagyon utolért az álmosság. Akkor jöttem rá, hogy semmiképpen sem szabad leüljek megpihenni, mert egyből elalszok, így utána csak álltam, hogy ébren tudjak maradni. Egy ideig ez segített, de három után volt egy pillanat, hogy állva is elkoppantam, s majdnem eldőltem oldalra. Éreztem, hogy ez így csak nem lesz jó, ha már állva is alszok, s eldöntöttem, hogy lefekszek egy kicsit, s felkelek ötkor, mert kíváncsi voltam a Golgotásokra. Már korábban is feltűnt, hogy a székek igen kényelmesek és puha párnásak, viszont nagyon is keskenyek voltak, tehát tényleg csak ülésre alkalmasak, viszont támadt egy zseniális ötletem, s fél négykor szembefordítottam nyolc széket, tehát négy volt egymás után, s velük szemben leraktam négy másikat úgy, hogy összeérjen középen a két sor. Felvettem az egyik felsőmet, a poláromat összetűrtem párnának, s takaró gyanánt magamra terítettem a kabátomat. Olyan kényelmes volt, hogy valódi királyi fekhelynek számított a körülményekhez képest. Tudtam, hogy egy átlagos alvási periódus úgy másfél óra, s az után már egészen pihenten kelhetek fel, így fél négykor lefeküdtem, hogy majd ötkor kelek. Órát nem húztam, mert gondoltam, hogy úgyis meghallom, ha cserélnek a csoportok, s ha véletlenül tovább aludnék egy kicsit, az sem lenne katasztrófa, de attól még szerettem volna felébredni. Ahogy lefeküdtem jöttem rá, hogy valószínűleg az elalvás kicsit nehezebb lesz, mint az ébredés, ugyanis attól, hogy én lefeküdtem, a többiek még folytatták, és legalább száz decibellel szólt a zene továbbra is a teremben. Amiután felkeltem számoltam meg, hogy körülbelül tíz meglehetősen nagy méretű hangfal volt a terem fele fordítva (négy állványon, hat pedig a földön), azon kívül meg négy vagy öt kisebb hangfal volt letéve az együtteseknek monitorhangfalnak, szóval nem csoda, hogy még egy olyan negyven-ötven percen keresztül nem tudtam elaludni miután lefeküdtem. Hallgattam a dalokat, hallottam, amikor cseréltek négykor, s még az új csoport dalaiból is hallottam egyet vagy kettőt, utána aludtam el. Egyszerűen kikapcsolt az agyam, s mikor ismét megébredtem, felemeltem a fejem, megnéztem az órát, és volt még öt perc ötig, tehát körülbelül negyven percet alhattam. Örültem, hogy pont időben felébredtem, elpakoltam az ágyamat, lementem a fürdőbe, megmostam az arcom hideg vízzel, s mire ötkor cseréltek, arra tökéletesen frissen és pihentem bent voltam a teremben, és utána nagyon lelkesen tudtam tovább dicsőíteni. Lassan megvirradt, egyre világosabb lett a teremben is, kint pedig látszott a sűrű köd. Hajnalra körülbelül tizenöten maradtunk, de a hangulat továbbra is nagyon jó volt. Olyan elképesztő volt nézni az embereket, hogy igen, mind ott maradnak, s énekelnek, táncolnak, s ébren maradnak azért, hogy dicsőítsék Istent. Nagyon megerősítő volt az egész éjszaka. Ahogy világosodott, az emberek álmossága is mind múlni kezdett, s nyolc után kezdtek újak is érkezni, akik a 24 órának a nappali felére jöttek. Nekem lassan készülődni kellett, mert a magyarországi unokatesómmal úgy beszéltük meg, hogy fél tízkor találkozunk az aréna melletti metrólejáratnál. Reggeliztem még egy gyorsat, aztán búcsút vettem a teremtől, ahol az egész éjszakát töltöttem. A dicsőítés természetesen továbbra is szüntelenül folyt. Intettem még a biztonsági őrök felé, akikkel éjszaka beszélgettünk egy keveset, mikor kint voltam a folyosón, majd kiléptem az arénából.

Tomi, a kedvenc unokatesóm, Magyarországon él, és négy évvel ezelőtt pünkösdkor találkoztam vele először, akkor viszont nagyon megkedveltem és megszerettem, s azóta (amennyire csak időnk engedi) rendszeresen levelezünk, és egy párszor találkoztunk is még. Mivel az elmúlt félévben/évben elég keveset hallottunk egymás felől, nagyon időszerű volt már egy találkozás. Kiderült, hogy meg szeretett volna lepni azzal, hogy eljön a névnapomkor Kolozsvárra, de végül nem sikerült, viszont mindketten nagyon örültünk, hogy így a konferenciának köszönhetően mégiscsak találkoztunk. Fél tíz után kicsivel érkezett, sétáltunk egy keveset, beszélgettünk, s még Gödöllőre is kimentünk, ahol jelenleg dolgozik, mert el kellett hozzon onnan valamit, s így közben én is megláthattam ezt a várost. Nagyon szép hely, nekem nagyon tetszett, s utazás közben is tudtunk még beszélgetni. Elég rövid volt a rendelkezésünkre álló idő, én még szívesen beszélgettem volna tovább is, de aztán mindkettőnknek menni kellett, így délután három körül ismét elváltunk. Az arénát elméletileg akkor kellett kinyissák, de gondoltam, hogy megvárom a srácokat, leültem egy padszerű párkányra, s nyugodtan megebédeltem, s mivel az alatt sem érkeztek még meg, és gyönyörűen sütött a nap, leterítettem a kabátomat, rádőltem, és fejem alá tettem a táskát. Olyan szép volt ez a várakozás is, napozgattam, pihentem és közben gondolkoztam az élet nagy dolgain. Két órát töltöttem ott. Egy idő után ugyan néztem, hogy igazán bemehetnék, mert nem vagyok összekötve velük, és nyugodtan be tudok menni egyedül is, de azt mondtam, hogy ha négyig megjönnek, megvárom őket, ha meg nem, akkor megtalálnak odabent, addig is szét tudok majd nézni. Végül kicsivel négy előtt hívott Péter, hogy a keletinél vannak, s azonnal jönnek. Az azonnal mondjuk beletelt még egy olyan negyven percbe, de végül is megvártam, hogy megérkezzenek. Egyet kerültünk a vásárban még kezdés előtt, majd leültünk a helyünkre. Hatalmas volt az aréna, s egyre több és több ember érkezett.

Az estét az 1000 fős kórus nyitotta meg, majd magyar dicsőítők énekeltek. Olyanok, akikről úgy azt szoktuk mondani, hogy nagy nevek, akiknek a dalait sokszor mi is énekeljük, s most mind együtt álltak a színpadon, és élőben hallgattuk őket. Nem tudom, hogy a többieknek milyen volt, de nekem nagyon tetszett. Szünetekben mindig voltak különböző meglepetések, látványosságok, imák és hasonlók, meg volt igehirdetés is, de az este fénypontja a Gateway Worship (akiket mi már pénteken hallhattunk, s én még este is), az utolsó pedig Israel Houghton és a New Breed volt. A szervezők nagyon megadták a módját úgy hangosítás, mint fénytechnika szempontjából. Minden volt, ami egy híres világsztár koncertjén előfordulhat, csak az volt a különbség, hogy ez nem csak a zenéről szólt, hanem Istenről is. Elképesztő volt látni ezt a rengeteg embert, abban a hatalmas arénában, akik mind ugyanazért jöttek. Nagyon felemelő volt az egész. Nem is igazán a zene volt, ami annyira szólt, főleg az utolsónál, hanem sokkal inkább az emberek, akik ott voltak. Előtte a szünetben kimentem a fürdőbe, s amikor mentem vissza, ahogy felértem a lépcső tetejére az ajtóhoz, ami bevezetett, megálltam, s csak a szemben lévő oldalt láttam, a hatalmas falat tele emberekkel, s akármerre néztem körbe, mindenhol emberek voltak. Annyira csodálatos volt abba belegondolni, hogy nem csak a sportesemények vagy a könnyűzenei koncertek vonzzák az embereket, hanem valóban vannak olyanok is, akiknek ez a fontos. Egyszerűen azt látni, hogy nem vagy egyedül, hanem valóban ébredések történnek, és hatalmas tömegek fordulnak Isten fele, nekem inkább erről szólt az este. Persze a dalok többsége is tetszett, de ez sokkal többet jelentett a számomra.

A szállás fele beszélgettünk róla, hogy igazából ez a dicsőítő koncert is lehetett volna jobb, s be kellett valljam, hogy ha csak erről szólt volna a hétvége, akkor biztosan én is hiányérzettel távoztam volna, hisz nekem sem ez adta a legnagyobb élményt, bármennyire is szép és színvonalas volt, s mégcsak nem is a konferencia, ami amúgy szintén nagyon érdekes volt, hanem számomra egyértelműen az éjszaka volt a legmélyebb és legemlékezetesebb, a 24 órás dicsőítés (legalább is az a 12 és fél óra, amin ott voltam belőle). Egyszerűen csodálatos volt, és minden egyes pillanatáért kár lett volna, ha lemaradok róla, s ez az, amire a többiek el se jöttek, így nem tudják, mit vesztettek.

Akkor este beszélgettünk még egy keveset, majd lefeküdtünk aludni. Reggel elmentünk a vendéglátónkkal együtt misére. Kicsit furcsa volt, hogy Magyarországon aznap ünnepelték az Úrnapját, s körmenet is volt. Viccesen jött ki, hogy mi csütörtökön Úrnapján indultunk el itthonról, s Budapestről is Úrnapján indultunk vissza, a kettő között pedig mégiscsak eltelt négy nap. Aznapra viszont még az állatkert is be volt tervezve, mert Péter évek óta szeretett volna elmenni, s megbeszélték, hogy a testvérével és Renivel mindenképpen elmennek. Nekem személy szerint nem hiányzott anyagilag ez a látványosság, meg hát korábban már többször is voltam ott (bár nem az utolsó tíz évben), s Gábor sem volt túl lelkes, de végül mégiscsak bementünk mind. Együtt jártuk körbe az egészet, s egészen jól szórakoztunk a különböző furcsábbnál furcsább állatokon. Voltunk mesterségesen létrehozott esőerdőben, simogattunk kisgidákat, röpködtek körülöttünk lepkék meg denevérek, és láttunk kicsinyét sétáltató elefántmamát, meg számos mindenféle más szárazföldi és vízi állatot.

Nagyon szép volt, és végül örültem neki, hogy mégis bementem, mert remek lezárása volt a hétvégénknek. A hazaúton beszélgettünk még egy keveset, de egyéb számottevő dolog nem történt. Mindannyian épségben megérkeztünk. Szerintem a hétvégénk nagyon szép volt, és nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem. Ajánlom mindenkinek, aki teheti, hogy egyszer mindenképpen menjen el és nézze meg, s ha lehetősége van, feltétlenül legyen ott a 24 órás dicsőítésen is, mert csodálatos találkozásban lehet ott része.