Visszaigazolás

Hétfőn írtam levelet a nővérnek, és megírtam neki, hogy mit döntöttem, és hogy szeretnék odamenni hozzájuk nyáron egy hónapra, hogy megnézzem, milyen ott élni, ha még mindig hajlandó fogadni. Ezután itt ismét elkezdődött a rohanás, szerveztük a szerdát, azon kívül meg vizsgaidőszak van és rengeteg másmilyen elfoglaltságom is volt, így csak időnként jutott eszembe, hogy már eltelt egy pár nap, s még nem kaptam választ. 

Tegnap délután viszont láttam, hogy a yahoo levél érkezését jelezte, s odakattintottam, hogy megnézzem, mi jött. Amikor megláttam, hogy Sister Regina Collins szerepel a feladónál, akkor egy pillanatra leblokkoltam. Eltelt egy pár másodperc, mire összeszedtem magam, nyeltem egy nagyot, s rákattintottam a levélre. A válasz nagyon rövid és célratörő volt, mégis kedves. Kriszta írta a nővér nevében, elmondta, hogy nem is kérdés, hogy befogadnak-e, s hogy van még két ember, aki szintén nyáron megy Nagyváradról, és jó lenne, ha velük tudnék majd utazni július végén, hogy ne menjek egyedül. Nem tartom valószínűnek, hogy ez így lesz, mert én csak augusztus elején tudok majd indulni, s amúgy is szívesebben utazok egyedül, mint másokhoz alkalmazkodva, de ezt majd még megírom nekik, a lényeg, hogy tudnak róla, hogy mennék, és várnak. Csak az a furcsa, hogy valahogy mégse dobott fel annyira ez a hír. Olyan érdekesen éreztem magam. Kicsit az járt a fejemben, hogy igen, ez akkor már el van döntve, s így lesz, de vajon tényleg jól döntöttem-e. S tudom, hogy ez valóban csak egy hónapra szól, de akkor is valahogy olyan nagy dolognak tűnik, olyan elképesztőnek és ugyanakkor visszavonhatatlannak is. Nem akartam volna amúgy visszamondani, de az a nagy öröm valahogy elmaradt. 

Érdekes egy kicsit, ami most van bennem. Itt a szesszió a nyakamon a sok dolgozattal és a disszertációval, de most valahogy annyira nyűgnek érzem az egészet. Kicsit mintha már meghaladnának, de nem arról van szó, hogy megoldhatatlannak látom őket, sokkal inkább az, hogy egyáltalán nem motiválnak, s valahogy fontosnak sem érzem egyáltalán. Azon kívül itt ez a döntés, amit meghoztam, s ez az állapot, amibe utána kerültem, s valahogy nem érzem azt az igazi megkönnyebbülést, amit vártam tőle, hogy majd meglesz. Nem gondolom, hogy rosszul választottam volna, mert egy hónap nem a világ, s lehet, hogy tényleg annyira kedvet kapok hozzá, hogy ott is maradok, de jelenleg csak azt tudom, hogy semmivel sem lett jobb, mint korábban volt. 

Múlt héten Budapesten voltunk, és a félév egyik legszuperebb hétvégéjét töltöttem ott. Elképesztő belegondolni abba, hogy egy héttel ezelőtt egy álomszerű éjszaka és egy szép délelőtt után az aréna előtt feküdtem a gyönyörű napsütésben, s miközben ott gondolkodtam tökéletesen boldog voltam, most pedig épp egy hétre rá ülök a sötét szobámban és olyan szomorúság telepedett rám, hogy szabályosan fuldoklom a nyomásától. Hihetetlen, hogy mekkora mélységeket és magasságokat lehet átélni egyetlen hét alatt, és tény, hogy az ember tudja, hogy hepe után mindig hupa következik, de ebbe nem szeret belegondolni, ha épp mennyeien érzi magát, és bár a gyönyörű hétvége után a szerda este még inkább felfele emelt, most valahogy nagyon nagyot zuhantam lefele, és ez túlságosan hirtelen jött. 

Itt volt a család is, ami eleve egy veszélyforrás a jókedvemre nézve, mert mindig kihozzák belőlem a legrosszabbat, s már egyikük is el tudja rontani a hangulatomat, hát még ha mindketten itt vannak, mint most. Igazából a családomat úgy szeretem a legjobban, ha nagyon távol vannak tőlem. Világéletünkben csak veszekedtünk és vitatkoztunk, így ez minden egyes találkozáskor ismét előjön és folytatódik. Most meg még az is rontotta a helyzetet, hogy Sziszinek hamarabb el akartam mondani, hogy mit döntöttem, mint nekik. Annak ellenére, hogy többnyire csak telefonon tartjuk a kapcsolatot, ő a lelki vezetőm, és általában már a mondataim hangsúlyából ki tudja olvasni, hogy mi van bennem, és mindig meg is ért (amire a családom nem képes, legalább is nem szokott előfordulni), így nem csoda, hogy egyszer neki szerettem volna elmesélni, hogy mi történt a hétvégén, és hogy tegnap vissza is igazoltak a közösségtől, hogy mehetek, de mikor délben hívtam, nem vette fel, és később, mikor már a közelemben volt a családom is, akkor csengetett vissza, és ahogy kicsivel arrébb elkezdtem beszélgetni vele, hallotta meg anyu amit mondok, s innen tudta meg, hogy végül elmegyek. Amúgy nekik is terveztem aznap elmondani, de Sziszivel fontosabb lett volna, hogy beszéljek még néhány dologról, amiről viszont így nem tudtam. Természetesen utána nagy cirkusz lett az egészből, s végül ismét haraggal váltunk el anyutól, de már megszoktam, s próbálok nem arra figyelni, viszont Edina egyik mondata nagyon felkavart, és sehogy sem hagy nyugodni. Kijelentette ugyanis, hogy ő nem fog itt egyedül lakni, ha én elmegyek, és hogy pakoljam majd össze a cuccaimat, mert beköltözik a szobámba. Ez annyira rosszul esett, hogy el sem tudom mondani. Nem dobhatja ki a dolgaimat, és nem tehet ki egyszerűen a saját szobámból azért, mert elmegyek egy (vagy több) hónapra. A lakás ugyanúgy az enyém is, mint az övé, és azt se mondtam, hogy nem használhatja a szobámat, de nem várhatja el, hogy mindent összepakoljak s elvigyek valahova, hisz ott lakok, ott van mindenem, nekem az az elsőszámú otthonom, nem úgy mint neki, aki még egy év után is inkább Gyergyóban szeret lenni, mintsem Kolozsváron. A lényeg az, hogy nagyon felzaklatott ezzel, s nem is mondanék semmit, ha tudnám, hogy csak viccel, de az a baj, hogy ismerem, és tudom, hogy képes rá, hogy tényleg meg is tegye, és kidobjon a saját szobámból, amint kitettem belőle a lábam.

Amiket felsoroltam külön-külön is elegendő mennyiségű problémát jelentenek, de ezek most egyszerre nyomasztanak, s érzem, hogy megszakadok alattuk, s a közösségről még mindig nem beszéltem, hisz az, ami szinte naponta eszembe jut, s ami leginkább elbizonytalanít még mindig a menéssel kapcsolatban. Úgy döntöttem, hogy szeretném a többinél sokkal jobban, még inkább kihasználni ezt az évet, és különösen ezt az utolsó félévet a közösséggel, és olyan sok időt velük tölteni, amennyit csak lehetséges. Egyetlen percet sem akartam másra elvesztegetni, amit velük tölthettem, hogy aztán azt mondhassam magamnak távozáskor, hogy nem lehet okom a szomorúságra, hisz tényleg olyan sokat voltam velük, amennyit csak lehetséges volt, s mindent megadtak a számomra, amit tudtak, ahogy én is mindenben szolgáltam, amiben csak képes voltam. De most valahogy a félév vége felé közeledve mégis azt érzem, hogy nem elég, még mindig nem volt elég, és még mindig rengeteg dolog van, amit kaphatok tőlük, és én is nagyon sokat tudnék még nyújtani és szolgálni feléjük. Lehet, hogy csak én vagyok túl telhetetlen, vagy az is lehet, hogy a rengeteg csodálatos és elképesztő dolog miatt érzem így, ami idén történt (MEHR, Fülöp kurzus, Flashmob, Karizmaiskola, Páratlan páros, az Ez az a nap, és nem utolsó sorban a most szerdai evangelizációs alkalom), de az biztos, hogy teljes egészében az van bennem, hogy ha ennyi csodálatos dolog történik itt, és elég sokon szolgáltam is, akkor igenis szükség van még további hasonlókra, ahol szintén szolgálhatok és segíthetek én is, és tudom, hogy tényleg szívvel-lélekkel tudom ezt tenni, s akkor ismét elbizonytalanodok, hogy jó-e mindezt feladni azért, hogy egy másik (egyelőre ismeretlen) közösséggel éljek egy távoli, furcsa országban, és ott próbáljak majd valamit szolgálni (de egyelőre erről se sok elképzelésem van, hogy ez miben állhat). Egyszerűen azt érzem továbbra is, hogy megyek előre, de valójában fogalmam sincs, hogy merre, és miért. Hallottam valami halovány (akkor nagyon erősnek tűnő) hívást egy bizonyos irányba, és elindultam arrafelé, de még most a döntés meghozatala, és a közösség visszaigazolása után sem érzem, és nem vagyok meggyőződve, hogy jó fele megyek.