Light of night/az éjszaka fénye

Pár perce értem haza egy hihetetlenül csodálatos este után. Annak ellenére, hogy ma szerda van, kivételesen nem a Mécsesből jövök, hanem a ferences templomból. Itt szervezte meg a közösségünk a Light of night (magyarul Az éjszaka fénye) nevű evangelizációs alkalmat a Németországból indult Nightfever mintájára. Szervezőkül kicsit hamarabb mentünk, hogy átvigyük a zenefelszerelést, és feldíszítsük a templomot, de a tulajdonképpeni program csak hétkor kezdődött egy misével. Azután elkezdődött a szentségimádás, ami egészen fél tizenegyig tartott. Az elején mind bent ültünk egy keveset, majd elkezdtük a szolgálatot az alapján, hogy hova voltunk beosztva. 

Az első órában az volt a feladatom, hogy egy másik lánnyal párban kimenjünk, s hívjuk meg az embereket a templom környékén, hogy jöjjenek be, és gyújtsanak meg egy mécsest. Az első félórában Noémivel, a másodikban Timivel voltam kint. Kicsit nehezen indult be a dolog, az emberek többsége vagy telefonált, vagy valami egyebet csinált, de nem voltak túlságosan biztatóak, ha rájuk néztem, de mégis odamentem, s elmondtam, hogy mire hívjuk őket. Az első kettő-három csoport egyszerűen továbbment, hogy most nincs idejük, vagy sietnek valahova, de nem keseredtem el különösebben, és talán a negyedik pár, akikhez odamentünk a legnagyobb meglepetésünkre azt mondták, hogy ők bejönnek. Nagyot néztem, de mosolyogva már adtam is a mécsest a kezükbe. Bekísértük őket a templomba, meggyújtották a mécsest, majd kimentek. A következő pár is meglehetősen gyorsan elintézte, de utána voltak, akik több ideig is bent maradtak, őket egyszerűen otthagytuk az oltárnál. Voltak nagyon érdekes emberek, olyanok, akiknél szinte biztos voltam, hogy rám néznek, s megmondják, hogy hülye vagyok, ha egyáltalán megállnak, de mégsem mentek el mellettem, hanem végighallgattak, és a végén mondták, hogy hát ők bejönnek. Volt egy pár, akik motorral parkoltak le a templom mellett, finoman egyből oda is mentünk, s elmondtuk nekik is, hogy miről van szó, s ők néztek, hogy de hát sietnek, de a lánynak kedve volt bejönni, s mondta a srácnak, hogy de hát gyújtsák meg a gyertyát, s végül mégiscsak bejöttek. Persze sokan voltak, akik nem várták meg, hogy elmondjuk nekik, amit szeretnénk, és továbbmentek, vagy mondták, hogy sietnek, vagy egyéb okok miatt nem akartak bejönni, de összességében mégis az volt az érzésem, hogy egyfolytában ingázunk a tér és a templom között, hisz ha két-három ember vissza is utasított, a negyedik biztosan bejött, s a téren rengetegen jöttek-mentek, úgyhogy bőven akadt, akit megszólítani. A legérdekesebb egy pasas volt a második félóránkban. Láttuk, hogy jön a tér fele, s készültünk, hogy megszólítsuk. Elmondtam neki az egész történetet románul, türelmesen végighallgatott, s a végén megszólalt angolul, hogy sajnos nem ért románul, erre Timi még egyszer végigmondta neki a történetet, ezúttal angolul. Látszott, hogy elgondolkodik, majd megkérdi, hogy ez katolikus templom-e. Mondtuk, hogy igen, erre ő egyből közölte, hogy nem katolikus. Mondtam neki, hogy az nem baj, meg hogy vannak nem katolikusok is a templomban. Erre elindult velünk arrafele. Amíg bevezettük elmondtam neki, hogy van ott hely elől, ahol meggyújthatja s leteheti a gyertyáját, s ott is maradhat imádkozni, ha akar. Ő miután meggyújtotta a mécsesét, elég hamar indult is visszafele. Valahogy megpróbáltam körbeírni és elmagyarázni neki, hogy ha van valamilyen imaszándéka, akkor akár imát is kérhet, mert vannak, akik imádkoznak érte. Erre nyitott volt, és szólt, hogy szeretné, s kérdezte, hogy kihez mehet. Odahívtam valakit, akiről tudtam, hogy beszél angolul, s rábíztam. Ő félrevezette, s aztán elkezdtek imádkozni érte. Utána egy fél óra múlva, mikor előrementem a templomban, láttam, hogy még mindig imádkoznak érte, s elég sokáig ott volt még. Amikor ment kifele, én már az ajtóhoz voltam beosztva, köszönetképpen még biccentett egyet felém, s látszott rajta, hogy hálás a meghívásért. 

A harmadik félórában az ajtónál álltunk Timivel s még egy pár emberrel. Azokat láttuk el mécsesekkel, akik kint szolgáltak, s hívták be az embereket, azon kívül meg azokat az embereket, akik éppen csak betévedtek a templomba, s nem valaki hívta be őket, azoknak is el kellett magyarázzuk, hogy miről van szó, s hívjuk őket, hogy gyújtsanak meg ők is egy-egy mécsest. Elképesztő volt látni, ahogy Isten megszólítja és behívja az embereket, nem csak azok által, akik kint szolgálnak, hisz azt már az előtte lévő órában tapasztaltam, hogy a leglehetetlenebbnek tűnő siető járókelők is tömegesen álltak meg és kaptak kedvet ahhoz, hogy bejöjjenek, de azon kívül is, sokan bejöttek. Valószínűleg hallották a zenét vagy egyszerűen csak látták, hogy nagy a jövés-menés, és meg akarták nézni, hogy mi történik, de a lényeg az, hogy a bejövőknek körülbelül fele olyan ember volt, akit nem mi hívtunk be, hanem jött magától, s nem csak egy-két beszállingózó nénikéről van szó, hanem 8-10-es csoportok is jöttek be csak úgy megnézni, hogy mi történik, s ők is mind tömegesen mentek előre. Volt, aki gyertyát gyújtott, s utána kiment, de olyan is volt, aki egészen sokáig bentmaradt. Egyszerűen csodálatos volt látni, hogy mennyien jönnek, s hogy mennyire nyugodt, békés, esetenként boldog az arca annak, aki már kifele tart. 

A negyedik félórában közbenjárásra voltam beosztva, s mivel tudtam, hogy a végén a zenénél is szolgálnom kell, előrementem, s beültem a második padba, hogy szükség esetén majd előremehessek onnan, amikor kell. Letérdeltem és imádkoztam azért, hogy nyitottak legyenek az emberek, és Isten megérintse a szívüket, s közben csak néztem, hogy özönlenek befele. Rengetegen voltak, egyszerűen felfoghatatlan, hogy mennyire mértéktelen volt a kegyelem akkor este, s onnan nem csak azt láttam, hogy sokan jönnek, hanem láttam az arcukat is, és elég jól látszott rajta, hogy Isten nagyon is megérinti őket, és cselekszik bennük. Volt egy fiú még kint a téren, akit megszólítottam, de azt mondta, hogy siet, és most nem tud bejönni. Azt hittem, hogy csak le akart rázni, de attól még elmondtam neki, hogy este tízig ott leszünk, s nagy meglepetésemre, ahogy ott ültem elől, egyszer csak látom, hogy mégiscsak visszajött, s ő is több ideig bent maradt. Láttam egy másik fiút is, aki kicsivel az után állt fel a gyertyagyújtástól, s ült be abba a padba, amelyikben én is voltam, miután odamentem. Leült, s próbált imádkozni, de egy idő után látszott, hogy nem találja a helyét, így levette a kabátját, s visszament, és letérdelt ismét az oltári szentség elé. Nagyon sokáig és nagyon mélyen imádkozott, majd a végén elvett egy igeverset a tálról, s visszaült vele a padba. Nem tudom, hogy mi lehetett rajta, de azt láttam, hogy nem sokkal utána ismét felállt, s ismét előrement letérdelni a cetlit a kezében szorongatva, s ismét hosszasan imádkozott.

Közben természetesen végig mentek a dicsőítő dalok, a legtöbb magyarul, de nagyon sok volt románul és angolul is. Olyan emberek is voltak, akik csak ültek a padban és hallgatták a zenét, jó volt, hogy ez is megérintheti az embereket, s különösen jó volt, hogy mindenkihez szólt azáltal, hogy mindig más nyelven szólaltak meg a dalok. Két gitáron, szintin és basszusgitáron játszottak a srácok, a lányok meg énekeltek az első padban ülve. Pár perccel tíz előtt azonban, mikor már attól tartottam, hogy mindjárt vége, pedig úgy kívántam volna még folytatni, akkor kiderült, hogy kaptunk még egy fél órát, és így kiment egy újabb rend szolgálni az utcára többek között Levi és Gábor is, így üresen maradt a szintetizátor. Gondolkodtam rajta, hogy vajon kérdezzem-e meg, hogy játsszak-e rajta vagy sem, aztán végül odamentem Péterhez, s ő mondta, hogy igen, mindenképp, s játsszak jó hangosan. Nem lett nagyon hangos, de azért próbálkoztam hallhatóan zongorázni minden bátortalanságom ellenére. Elkövettem egy pár hibát, de mégis nagyon felemelő volt, hogy itt ilyen légkörben szolgálhattam szintin a dicsőítésben.

Nem sokkal fél tizenegy előtt tette el Tibor testvér az oltári szentséget, miután szentségi áldásban részesültünk, mi azonban még énekeltünk néhány élettel teli, lelkes dalt hálaadásképpen. Az összepakolás nagyon hamar megtörtént, majd behívtak minket a testvérek teázni, azalatt pedig elmeséltük élményeinket. Csodálatos volt hallani, hogy mások miket tapasztaltak ez alatt a pár óra alatt, és minden egyes élmény Isten hatalmáról és felfoghatatlan működéséről számolt be. Rengetek példát hallottunk arra, ahogy megszólította Isten a legfurcsább és legreménytelenebbnek tűnő csoportokat is (mint például egy sereg fiút, akik rockkoncertre indultak, s ugyan bejöttek, de semmiképpen sem szerettek volna sokat bent ülni, mégis majdnem félórát töltöttek a templomban). Egyszerűen csodálatos volt, látni, ahogy cselekszik az emberek szívében, megérinti őket, és tapasztalható módon mutatkozik be a számukra, akár igék vagy imák által is, de leginkább a csendben, amikor az emberek megpróbáltak csak Rá figyelni az oltár előtt.

Az este végén 246 gyertyát számoltunk meg elől. Ebből, ha ki is vonunk egy olyan 20-30-at, amit a hozzánk tartozók gyújtottak meg, akkor is nagy tömegről van szó, de ha nem is lettek volna ennyien, hanem csak ötvenen vagy tízen, viszont őket megérinti Isten, és megváltozik az életük, már akkor is hatalmas és elképesztő, ami történt, és szerintem akár egy emberért is megérte volna, de ennél jóval többen voltak. Igazi áldás volt az este, és hiszem, hogy ha nem is volt minden behívott ember számára ugyanolyan mély, akkor is mindenikükben cselekedett Isten, és igenis változások fognak majd történni.

Mindezek után nem lehet mást mondani, mint azt, hogy Isten hatalmas, és csodálatos, és igazi öröm Neki szolgálni, mert így nemcsak láthatjuk az Ő végtelen erejét és kegyelmét megmutatkozni, de mi magunk is közelebb kerülhetünk ezáltal Hozzá, és még mélyebb, bensőségesebb kapcsolatba kerülhetünk Vele, a mi fenséges és szerető Urunkkal.