Továbbadás

Érdekes, ahogy az idő múlásával változnak a dolgok bennem. A korábbi bizonytalanság és aggodalom, meg a nehézségek, amikről legutoljára írtam, továbbra is ott vannak bennem, de elég sokat változott az alaphangulatom az elmúlt héthez képest, ami nagy mértékben a vasárnap esti dicsőítésnek köszönhető.

Amikor Németországból visszajöttem 2010-ben, akkor decemberben részt vettünk a közösségből többen is egy dicsőítésről szóló kurzuson, ami itt volt Kolozsvár határában. Ez az Ászáf kurzus elmondhatatlanul sokat adott nekem személy szerint, viszont ha úgy vesszük, akkor a közösség számára is sok gyümölcse volt, s ez nem csak abban merült ki, hogy azok, akik többnyire a dicsőítésben szolgálnak, azok nagyon lelkesek lettek, hanem az is ehhez a harmadik adventi vasárnaphoz köthető, hogy amikor a kurzus véget ért, aznap a srácok kihirdették, hogy este a mise után dicsőítés lesz a felső teremben. Tény, hogy akkor mindannyiunkban hatalmas tűz és lelkesedés volt, de minden bizonnyal nemcsak egy apró lendületről volt szó, hisz azóta (vagyis már harmadik éve) rendszeresen vannak vasárnap este dicsőítések (ha nem is minden héten, de igyekszünk minél gyakrabban ott lenni). Az utóbbi két-három hétben sajnos elmaradt, amit nagyon sajnálok, és igyekszem bátorítani és buzdítani az embereket, amennyire tőlem telik, és nagyon sokat imádkoztam is érte, hogy legyen újra vágy a szívükben eziránt, hisz nagy kár lenne veszni hagyni, mivel rengeteg áldást tapasztaltunk már ott, és valóban nagyon építő is, ugyanakkor egyszer már felmerült, hogy vajon tényleg szükség van-e rá, s akkor imában egyértelmű megerősítést kaptunk arra, hogy ez valóban Isten akarata, s nekem személy szerint is nagyon a szívemen van, így hihetetlenül megörültem neki, mikor Noémi mondta, hogy ő úgy érzi, hogy feltétlenül maradnia kell, s nagyon szeretné, ha lenne aznap, így mise után felmentünk hárman a felső terembe. Nem volt nagy bulis dicsőítés, sem hatalmas tömeg, de nagyon szép és mély alkalom volt. Ott elmondtak nekem egy próféciában kapott képet, amely egy hajgumit ábrázolt, s egy nagyon kócos hajat, amely az összevisszaságot, káoszt jelenti (vagyis azt, ami az én fejemben van), s valójában Isten a hajgumi, aki elrendezgeti és összefogja az egészet. Egyértelmű volt, hogy nekem szól, ahogy az is, hogy mit jelent, de aznap este még nem tudtam úgy igazán átérezni. Másnap ima alatt értettem meg teljesen, hogy ez valójában egy ígéret Istentől, hogy Ő valóban helyre fog tenni minden szálat, s mindent úgy el fog rendezni, ahogy az a legjobb, és valóban összetartja, összefogja majd az egészet, s ez akkor hirtelen engem annyira megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, s hogy Ő tudja, hogy merre akar vinni ezen a nagy összevisszaságon és káoszon keresztül, s tisztában van vele, hogy mit akar kihozni ebből, s hogy az egy jól összefogott, szép valami lesz, s hogy én nyugodtan Rábízhatom az egészet, és nem kell nyugtalankodjak, mert valami igazán jó dolog fog kisülni ebből a végén. Annyira vidám és lelkes lettem ettől, hogy azóta tényleg az van bennem, hogy akkor menjünk, nem számít, hogy nem látok előre öt métert, s az sem, hogy fogalmam sincs, hogy merre megyek, elég ha Ő tudja, s majd kellő időben szólni fog, hogy mit hogy szeretne, addig meg kövessem az utat, amelyiken elindított. Nem tudom elmondani, hogy mekkora megkönnyebbülést jelentett nekem ez, mintha ez a mondat oldotta volna meg minden problémámat, s tény, hogy érzelmileg nem biztos, hogy jól fogom viselni az elválást, de legalább mostmár azt tudom, hogy jófele megyek, s hogy valami klassz dolog fog kijönni az egészből. 

Ez az ígéret új löketet és lendületet adott a hétköznapjaimnak, és bár tény, hogy egyelőre csak az egy hónap biztos, mármint az, hogy egy hónapot fogok ott tölteni, egyre jobban kezdek tartani attól, hogy ha elmegyek, akkor nem valószínű, hogy visszajövök. Néhány személy, akit beavattam a dologba, ennek nagyon örül, s mosolyogva mondják, hogy de az nagyon is jó lesz, mert az azt fogja jelenteni, hogy jó helyen vagyok, s szeretem majd, amit csinálok, de én azért még nem tartok itt. Ettől függetlenül már eléggé régóta gondolkodom azon, hogy mit és kinek adjak tovább. Nem biztos, hogy ott maradok, de mivel megvan a lehetősége, nem szeretném a véletlenre bízni a dolgokat, és el szeretném rendezni mindazt, ami hozzám tartozik. Nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát, amit annak idején elkövetett a cserkészcsapat-parancsnokunk, s aztán kicsivel később én is elkövettem az iskola újságnál, hogy nem adtam át megfelelően a feladatokat, és nem gondoskodtam időben utódról. Sajnos mindkét eset elég rosszul végződött. A cserkészcsapatnál utána húztuk még egy pár évig, de nagyon érződött, hogy hiányzik az utánpótlás, és pár évre rá teljesen megszűnt, pedig ez nem lett volna szükségszerű, ha időben kerül, aki átvegye, amikor ők visszavonultak, az újságnál pedig főszerkesztő, korrektor és részben tördelő is voltam, s a három területből csak az egyikre volt ember, aki átvegye, a másik kettőre az én hibámból nem kerestem időben meg a megfelelő személyt, aki továbbvihetné, s a főszerkesztést ugyan rábíztam egy lányra, de jóformán semmit sem adtam át neki abból, amit az évek során tanultam és tapasztaltam, s így semmi segítséget sem kapott ahhoz, hogy mit és hogy csináljon, ha elmegyek. Ezt azóta is nagyon sajnálom, mert emiatt utána több évig akadozott és késett a lap, pedig ha időben meggondolom, ez simán elkerülhető lett volna.

Ezek a tapasztalatok indítottak arra, hogy időben elkezdjek gondolkodni azon, hogy azokat a szolgálatokat, amiket itt elláttam, azokat kinek adhatnám tovább. Igazából több, mint egy féléve foglalkoztat a kérdés, mert bár akkor még nem volt épp ennyire egyértelmű, hogy elmegyek, de azt tudtam, hogy a Mécsesben akkor sem maradhatok örökké, s jónak láttam, ha időben szétnézek, de így, hogy egyre biztosabb a nyári elmenés, s ezzel egyre inkább nő az esélye annak is, hogy akár vissza se jövök, nagyon sürgetővé vált, hogy mindenhova, ahol tevékenykedtem, keressek magamnak utódot, hogy arra az esetre, ha nem lennék itt ősztől, tudják, mi a teendő. A legstabilabb szolgálatom a Mécsesben volt, s egyértelműen azt végeztem a legtöbbet és a legnagyobb szeretettel. Elsőéves koromban az év második hetétől már jártam a közösségbe, de akkor ez még mind nagyon új volt, s idő kellett elteljen, míg hozzászoktam, s legalább egy kicsit feloldódtam a többiek között. Ez nagyjából egy olyan félévig tartott, s akkor történt, hogy egy alkalommal odajött hozzám Bernád Kinga (azóta már férjhez ment és kisbabája van), aki zörgőzött annak idején a dicsőítésben, és talán láthatta rajtam az érdeklődést, vagy nem tudom, de az a lényeg, hogy (mintha valamelyik alkalom után, bár erre nem emlékszek tisztán) a kezembe adta a két zörgőjét, hogy játszodjak rajta. Próbálkoztam ütni velük a ritmust, de eléggé bátortalan voltam, s mondtam neki utána, hogy ez nekem nem megy valami jól, meg hogy még sosem csináltam semmi hasonlót. Nem emlékszem már, hogy aznap, vagy utána való héten, de az megmaradt, hogy egyszer csak nekem adta a két zörgőt, amin játszott, hogy nyugodtan vigyem haza, s gyakoroljak rajtuk. Ez nagyon meglepett, s akkora ajándéknak éreztem, hogy el sem akartam fogadni, hogy ezt nem teheti, hogy nekem adja a saját zörgőit. Aztán megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mert ez kézzel készített, s van még neki legalább két ilyen otthon, meg hát ha lenne is bármi baja, könnyen lehet másikat csinálni. Így megnyugodtam, s elfogadtam. Otthon aztán nagyon sokat gyakoroltam rajta, s mivel ezzel együtt a dicsőítő csoportba is meghívtak, úgy alakult, hogy a második félév elején már kértek, hogy szolgáljak szerdánként. Az elején nem akartam sehogyse menni, majd mikor már nagyon győzködtek, oldalt álltam meg, ahol egyáltalán nem látszok, mert annyira féltem, hogy szembe kell állni hetven emberrel, annak idején ugyanis a dicsőítőcsoport teljesen szembe állt a közösséggel, s így mindenki jól látta őket, én meg direkt a legszélére álltam, s általában oldalt, hogy a lehető legkevesebb ember láthasson, mert rosszul éreztem magam, ha néztek. Idővel persze sokkal magabiztosabb lettem, és pár hónapra rá már az is előfordult, hogy velük egy vonalba álltam, ha szükség volt valakire, aki forgassa a könyvet a gitárosnak, márpedig arra egyre többször volt szükség, így végül azt a szolgálatot is megörököltem, és én lettem a Mécses állandó zörgőse és könyvforgatója. A kották keresgélését és a könyvforgatást eleve nem szerette senki végezni, nekem meg pont belefért még, mert egy kezemmel simán tudtam játszani, a másikkal meg közben ki tudtam keresni a következő dalt, a zörgőt meg egyáltalán nem hiányolta Kinga, mert úgy tűnt, hogy gitározni jobban szeret, és amúgy sem akart mindig szolgálni, én meg egyre lelkesebben csináltam, s teszem azt mind a mai napig. Persze azóta nagyon sok minden változott. Kingának a sárga (műanyagtojásból barkácsolt és rizzsel illetve tarhonyával megtöltött) zörgői eleve halkak voltak, de amíg az első másfél évben egyszerű gitáron játszottak mellettem a többiek, s azon kívül más hangszerként csak néha egyetlen fuvolás vagy nagyon ritkán egy hegedűs állt, addig az bőven elégséges is volt, de miután másodéveskoromban a fiúk hatalmas örömére Cotisoék erősítőt, keverőt, mikrofont és minden ehhez hasonló technikai felszerelést adományoztak a tizedükből a közösségnek, ahova addig ők is jártak, elég sok minden megváltozott. A szerda esti dicsőítések azután szinte mindig hangosítással zajlottak, s az erősen felhúzott gitárok és mikrofonok mellett egyáltalán semmi sem hallatszott a zörgőből, bár akkor már Németországba készültem, és nem tettem ezt különösebben szóvá a többieknek, hogy valójában a forgatást leszámítva fölöslegesen állok ott elől. Miután rá egy évre visszaérkeztem, ismét változott a felállás, s ez nem csak az emberekre vonatkozott, hanem a hangszerekre is, mert nyáron Londonban a zenemúzeumnál vettem egy olyan zörgőt, aminek a sárgáknál erősebb hangja van, s visszaérkezésem után egyből azzal kezdtem a szolgálatot a teljesen új emberek között, s tél elején egy barát tanácsára csörgőt is vettem, amin szintén megtanultam játszani, hogy ha nagyon bulis dicsőítés van, akkor még inkább lehessen vele vinni az embereket és pörgetni az egészet. Igazából mindent egybevetve ötödik éve szolgálok a dicsőítésben, s végig nagyon szerettem, de ennek ellenére a szolgálataim közül még mindig ennek a továbbadása okozza a legkevesebb bonyodalmat, ugyanis az elmúlt félévben már alig forgattam én a könyvet, mindig volt ott más is, aki megtehette, így ezt fokozatosan hagytam is, hogy átvegyék, a ritmushangszerekkel kapcsolatban pedig. a fiúk egy része eleve nem szereti a csörgőt, úgyhogy azt garantáltan nem fogják hiányolni, a zörgőt pedig bár egyáltalán nem igénylik, ha megszokásból szükség is lenne rá, legalább három lány van, aki simán játszik rajta, úgyhogy emiatt sem aggódok. A dicsőítőcsoportban is többen egész ügyesen játszanak rajta, legjobban szerintem Anita, úgyhogy neki biztosan nem lesz megterhelő, ha néha megkérik rá szükség esetén, de a csoporton kívülről is több lány odajött szerda esténként, mikor csak úgy zenélgettünk, s próbálgatták őket, s látom, hogy közülük is könnyen kikerül, aki átvegye, mert többen is érdeklődnek iránta. Legutoljára vasárnap figyeltem fel Melindára, hogy elvett egy zenecsoportos zörgőt az asztalról, s megkérdezte, hogy játszhat-e, mert szeretné megtanulni, s láttam rajta, hogy tényleg szeretné, s akkor azon kívül hogy természetesen megengedtem, hogy játsszon, egyből eszembe is jutott Kinga két zörgője, s eldöntöttem, hogy abból az egyiket nekiadom. Tény, hogy Kinga nekem adta őket, s mondta, hogy hazavihetem, s csinálhatok vele, amit akarok, de én valahogy mégis úgy érzem, hogy nemcsak hozzám vannak nőve ezek a zörgők, de a közösséghez is, és feladatom továbbadni őket, még akkor is, ha nem ezeken fognak majd játszani szerdánként. Ha csak annyi lesz az értelme, hogy akinek odaadom, az megtanul játszani rajta, az már önmagában nagyobb nyereség, mintha én a polcomon őrizném emlékként. Ez a felismerés nagyon meglepett engem, mert amúgy nem szoktam így gondolkodni, s szeretek minden fontosabb emléket megőrizni, de úgy érzem, hogy ez más, ez nem teljesen az enyém, nem olyan, mint a csörgő, amit pénzen vettem, hisz ez használatra kaptam, s elsősorban a közösség javát hivatott szolgálni, s ezt a célt leginkább úgy tudja továbbra betölteni, ha továbbadom valakinek ugyanúgy, ahogy én is kaptam, hisz én már régóta nem ezeket használom, de attól még használhatja más, és ugyanúgy megtanulhat rajta játszani. Így nem is gondolkoztam utána többet rajta, elvittem szerdán az egyiket a Mécsesbe, s az alkalom végén odaadtam Melindának. Kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni hozzá, de ha lehet ilyet mondani, még annál is jobban örült neki, mint annak idején én, amikor Kingától kaptam, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy jó döntés volt. S miközben ezt itt írtam, azalatt fogalmazódott meg bennem, hogy kinek fogom adni a másikat, hogy ki az a másik személy, aki szintén nyitottnak és érdeklődőnek látszott, s aki szerintem szintén tudná használni, úgyhogy legközelebb át is adom majd neki. Amúgy azért gondoltam arra, hogy szétszedem a kettőt annak ellenére, hogy összetartoznak, mert együtt nincs annyival több hangerejük, hogy jelentős legyen a különbség, s ha elválnak az útjaik, akkor akár két személy is megtanulhat játszani egymástól függetlenül rajtuk, s nagyobb az esélye, hogy valóban legalább egyvalaki tovább tudja majd vinni, s hiszem, hogy valóban ráéreznek az egész szépségére, s ugyanúgy örömmel és szeretettel fognak majd játszani rajta, ahogy én is tettem. 

Egy másik nagyon fontos, és a dicsőítésnél talán még régebbi szolgálatom a Szent András Evangelizációs Iskolában volt. Ahogy 2007 őszén részt vettünk a Fülöp kurzuson, én teljesen belelkesedtem, s ez még azóta is tart. Nagyon fontossá vált számomra az Iskola, mert általuk, az ő segítségüknek és közvetítésüknek köszönhetően találkoztam Istennel, s értettem meg olyasmit, amire korábban képtelen voltam, s ott a kurzuson tudtam megtenni azt a 180 fokos fordulatot, amit már nagyon rég kellett volna. Egyszerűen felismertem az egésznek a jelentőségét, s azt, hogy mekkora lehetőség van ebben, s milyen eredményes, ha bennem is képesek voltak ekkora változást előidézni, s eldöntöttem, hogy mindenképpen szeretnék segíteni ezentúl amiben csak tudok. A következő Fülöp kurzuson már én is szolgáltam, ahogy azután mindeniken azt az egyet leszámítva, amikor Németországban voltam, és rengeteg emberben láttam hozzám hasonló módon cselekedni Isten, s ez csodálatos volt. Az első két évben teremért, vetítésért, technikáért meg ilyenekért feleltem, utána kellékes lettem, s más kurzusokon is nagyon lelkesen végeztem ezt a futkározós, beszerzős, rendszerezős szolgálatot. Az évek folyamán elég sok kurzuson voltam, és sikerült elég jól belelátni a Szent András Iskola működésébe, és főleg abba, hogy kurzusokon mikor mire kell figyelni. Nagyon hosszú, sokéves folyamat volt, s úgy érzem, hogy rengeteget tanultam, és nagy kár lenne, ha elveszne mindaz az ismeret, amit eddig láttam, tapasztaltam, ezért a tavaszi Fülöp után néhány héttel leültem, s alaposan átgondoltam, s leírtam mindent, ami eszembe jutott mindenféle szolgálattal kapcsolatban, ami nálunk elő szokott fordulni. Leírtam minden ismeretet, fontos szempontot, feladatot, tanácsot, és tényleg bármit, ami fontos lehet, és segíthet abban, hogy az, aki most elsőévesként újan bekerül az Iskolába, az megtalálja a helyét, és megtudhassa valahonnan, hogy mit hogy kellene csinálni. Én korábban sehol sem láttam ezt leírva, és ezért is tartottam nagyon fontosnak, hogy összegezve legyen, aztán mindenki kiegészítheti további részletekkel, mert természetesen többen is vannak, akik még nálam is régebb tagjai az iskolának, de bár hozzájuk képest elhanyagolható az az öt-hat év, amit én ott töltöttem, de attól még szeretném átadni, amit tanultam, s úgy láttam, hogy azzal segíthetem leginkább az elkövetkezendők munkáját, ha ezeket leírom, mert a szó elszáll, az írás pedig megmarad, s hiába magyaráznám el egyvalakinek, aki épp most ott van, lehet, hogy két év múlva ő is elmegy, így viszont bárki elolvashatja akár tíz év múlva is. Ezért írtam le a különböző kellékekre vonatkozó tapasztalataimat is inkább egy dokumentumba, mert bár próbáltam a legutolsó kurzuson szívvel lélekkel átadni annak, akit mellém osztottak be, nem láttam rajta, hogy tényleg ez lenne az a szolgálat, amit ő csinálni szeretne, vagy akár szívesen elvállalna jövőre, ezért elkészítettem a leltárt, amivel az iskola anyagfelelőseként amúgy is évek óta adós vagyok, s bár akkor is kevés időm volt, rászántam magam, elkészítettem, s megjegyzésként minden egyes tárgyhoz beírtam mindazt, ami azzal kapcsolatban fontos, s amit tudnia kell róla az adott kurzus kellékesének. Lehet, hogy szájbarágósnak, vagy öreg nénisnek hangzik, amit tettem, mert a halál előtt álló idősek szokták ennyire végakaratszerűen meghagyogatni a fontos dolgokat, s elmondani még utolsó pillanataikban mindazt, ami jelentős lehet, de hát elvégre ez is egy ugyanolyan búcsú, mármint nem készülök meghalni, de megtörténhet, hogy ősszel tényleg nem jövök vissza, s örülnék, ha ezután is simán mennének tovább is a dolgok, vagy akár még annál is jobban, mint ahogy én csináltam őket, s igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt ehhez.

A harmadik és egyben utolsó dolog, amit át kell adjak, az a szessziós dicsőítés. Amikor én elkezdtem szolgálni, akkor még György Zsolt felelt érte, aztán mikor ő végzett másodéves koromban, akkor átadott mindent (a dicsőítőcsoportot és ezt is) Huninak. Ő pedig búcsúzáskor, amikor végzett, akkor Stefire és Robertára hagyta a dicsőítőcsoportot, rám pedig a szessziós dicsőítést. Igazából a kettő nem egy, mert bár ugyanúgy dicsőítés mégis más a felállás. Közülünk sokan egyenesen háromfele szolgálnak dicsőítésben, először is ott a Mécses, ahol minden szerdán dicsőítünk a közösségi alkalom részeként, ilyenkor ott az egész Mécses, és többnyire elég lendületes dicsőítések szoktak lenni. Ezen kívül ott a már említett vasárnap esti dicsőítés, ami az Ászáf után kezdődött, és ahol kevesebben vannak általában úgy a szolgálók, mint a résztvevők, de főleg az utóbbi. Ez általában vagy sokkal csendesebb és mélyebb, vagy sokkal pörgősebb, mint a szerda, de mindenképpen más, mert eleve hosszabb, s így sokkal nagyobb időkeret van, s többet lehet vinni az embereket lefele vagy felfele, végezetül pedig van a szessziós dicsőítés. Ez mindig vizsgaidőszakban van, ilyenkor is hétfőtől szombatig reggel nyolctól kb. kilencig a templomban. Általában itt szoktunk a legkevesebben lenni, bár ez is változó, és itt olyanok is elő szoktak fordulni, akiknek amúgy semmi közül a közösséghez, de hallják a hirdetést, vagy olvassák róla a levelet, s eljönnek. A három közül ez a legcsendesebb, s legvisszafogottabb, ugyanakkor nemcsak ima és ének van benne, hanem zsoltárolvasás is, a végén pedig miatyánk, viszont elég sok problémát szokott okozni az embereknek az, hogy reggel nyolctól van, én ahhoz fel kell kelni. Ha valaki utána megy vizsgázni, vagy sürgős tanulnivalói vannak, még előfordul, hogy felkel, s általában résztvevők szoktak lenni, de a szolgálók közül mindig nehéz meggyőzni valakit, hogy keljen fel emiatt. Nekem is az volt annak idején az első benyomásom, hogy biztos nem leszek én olyan hülye, hogy felkeljek, de attól még eljöttem első félévben egy párszor, rájöttem, hogy vagány, s második félévben már eldöntöttem, hogy jövök minden nap, ha tehetem. Utána meg már nem is volt kérdés, hogy ott leszek-e, annyira megszerettem. Nagyon sokat jelentett nekem, csodálatos volt, és mindig az adott erőt a naphoz, amire annak idején, mikor 22-26 vizsgám volt egy szesszióban, s naponta gyakran két vizsgára is kellett menjek, tényleg nagy szükségem volt. Másodévben már a gitárt is sokszor hoztam, mikor szólt Zsolt, hogy ő nem tud jönni, s miután visszajöttem Németországból, s teljesen én szerveztem, akkortól eleve vittem minden nap a gitárt, s ha véletlenül nem kelt fel az, aki elvállalta azt a napot, akkor volt amin játszani, s bár egyáltalán nem gitároztam élvezhetően, énekelni meg egyáltalán nem tudok, a semminél még mindig jobb volt. Ez azóta is az én feladatom, és már az utolsó félévben elég sokat fájt miatta a fejem, hogy kinek tudjam átadni. Tény, hogy van dicsőítőcsoport, de hiába adom át ott valakinek, ha egyszerűen nem érzi fontosnak, és nincs a szívén. Roberta vezeti a csoportot, de már mikor tavaly szóba jött egyszer ez a dicsőítés, már akkor láttam rajta, s azóta is ha a három hétből csak egy reggelre kérem, hogy jöjjön be, már akkor látom, hogy nyűg neki, így ő eszembe sem jutna például, hogy rábízzam, mert akkor egyértelműen nem lenne belőle semmi. Semmi baj sincs vele, hogy nem szereti, mert nem kötelező ezt szeretni, de fontos, hogy olyan valakit találjak, akinek ez ugyanúgy sokat jelent, mert ő akkor tenni is fog azért, hogy továbbvigye. Elsődleges szempontból arra figyeltem, hogy ki az, aki egyáltalán eljön reggelenként önszántából, úgy is, hogy nem kell szolgáljon, mert az valószínűleg megtapasztalta már, hogy mit tud ez adni, s így elképzelhető, hogy fontos neki, s ezért hiába látnék valakit nagyon alkalmasnak a dicsőítőcsoportból, aki se nem végzős, se el nem megy a közeljövőben, ha egyszer nem jár el soha, akkor nem ő a megfelelő személy. Korábban Kata és Dalma járt szinte minden reggel, de Kata elment, s kezdetben Dalmáról is azt hittem, hogy végez, s hazamegy, de kiderült, hogy marad még egy pár évet mesterizni, ha minden jól megy, így végül rá esett a választás, és úgy érzem, hogy nála tényleg jó kezekben lesz ez annak ellenére, hogy mindketten látjuk a nehézségeket, ami ezzel jár, hisz nincs gitárja, s ha lenne se tud játszani rajta, de a KEL-től el lehet majd hozni egy gitárt, s úgyis meg kell kérjen majd ő is másokat, hogy jöjjenek segíteni, így megúszhatja a gitározást is, s ennél sokkal fontosabb az, hogy neki valóban a szívén van, és tényleg régóta eljár, s tudom, hogy megtapasztalta már, hogy mekkora erőt és kitartást tud adni, s amúgy sem kell mi mindent teljesen kigondoljunk, s megszervezzünk, mert az Úr úgyis igazgatni fogja, és kirendeli majd mindig neki is a segítséget, aki ott lesz mellette ebben. 

Ezekkel foglalkoztam az elmúlt időben, igyekszem minél inkább felkészülni arra, ami jönni fog, és mivel megvan a lehetősége annak, hogy nem jövök vissza igyekszem mindent átadni valakinek, aki tovább tudja vinni. Egyelőre úgy érzem, hogy jók voltak ezek a döntések, és mivel előtte sokat imádkoztam is értük, és békém van rá, hiszem, hogy az Úr majd megáldja őket, és segíti a helyemre lépőket az új feladatukban/szolgálatukban. Ha visszajövök ősszel, akkor könnyedén fogok majd tudni továbbra is szolgálni, de ha mégsem jönnék, akkor legalább tudom, hogy minden jó kezekben van, s megtettem, amit tudtam, s ami tőlem telt. Addig is igyekszem végezni mindazt, ami hátravan még az egyetemből, ma ugyanis nagyon megijesztettek a titkárságon a leadási határidővel, ugyanis kiderült, hogy 25-én le kell adni a végleges változatát a disszertációnak, ami azt jelenti, hogy a tanárnőnek az átküldés utolsó utáni időpontja legkésőbb 22-e, s előtte a javítás meg hasonlók még legalább két-három napot felvesznek, ami azt jelenti, hogy öt napom van a hetven oldal megírására, ami még magyarul is fizikai képtelenség, nemhogy németül, főleg hogy még gondolkodni, s adatokat kikeresni is kell közben, nemcsak gépelni, de meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Igyekszem, nem elveszíteni a hitemet, mert tudom, hogy az Istenünk hatalmas, s ezt kb. hat éve mindig újra és újra megmutatja, s hiszem, hogy most is segíteni fog, de az biztos, hogy nem lesz könnyű, közben pedig készülök lélekben a jövő szerdai végzős közösségi alkalomra, amikor is sorra elbúcsúznak azok, akik elhagyják a közösséget, s hiába vagyok lassan már harmadik éve folyamatosan végzős, valahogy előre félek tőle, mert tudom, hogy most tényleg komoly a távozás lehetősége, s valahogy érzem, hogy a könnyeimet nem fogom tudni uralni, de majd kiderül, addig is megyek disszertációt írni, vagy legalább előszedni mindazt, ami hozzá kell.