A döntés

Június elsején döntés született: elmegyek. Nem tudom, hogy mennyi időre, lehet hogy csak egy hónapra nyáron, de az is lehet, hogy ott maradok tovább, akár egy vagy két évet is. Ezt még nem tudom, elsősorban azon fog múlni, hogy milyen lesz ott, milyen hatások fognak még érni az előtt és az alatt, de nyáron mindenképpen elmegyek egy hónapra Angliába az Isteni Szeretet Közösséghez (Divine Love Cummunity - Birmingham). 

Igazából december eleje óta mind a jövőmről próbálok dönteni. Ha visszanézem itt a legelső bejegyzéseket, akkor nagyjából hét hónapos időszakot írnak le a hivatásra vonatkozó részek. Ez alatt az időszak alatt sokszor hatalmasat fordult velem a világ, s eléggé sokat alakultak és változtak azóta a terveim. Most nem fogom még egyszer leírni az egészet, de az a lényeg, hogy bőven volt eddig amin elmélkedni, és rengetek különféle hatás ért, ami egyik vagy másik irányba befolyásolt. Az utóbbi időben viszont éreztem, hogy mostmár mindenképpen döntést kell hozni. Annak idején a nővérrel való találkozáskor azt mondtam, hogy egy pár hetet szeretnék még gondolkodni, elmélkedni, s legkésőbb júniusig eldöntöm. Június elseje pedig múlt szombaton volt, elérkezett hát a döntés ideje. 

Az utóbbi időben nagyon érdekesen éreztem magam (ezt már korábban is leírtam), valahogy lelassultak a dolgok, kevés volt az új benyomás, mégis történtek olyan események, amik nagyon is felkavartak. Sokat vártam, nagyon sokáig reméltem, hogy történik valami, ami egyértelműen eldönti a dolgokat, de nem történt ilyesmi. Az viszont minden kétséget kizáróan kiderült, hogy az, amire igazán vágytam, az nem fog megvalósulni, de attól, hogy ez a reményem szertefoszlani látszott, még korántsem volt  eldöntve a jövőmre vonatkozó kérdés, mert (bár a leányzó kilétére vonatkozóan úgy tűnik, hogy tévedtem kezdetben, mégis) tény, hogy az egyetlen ember, aki visszatarthatott volna, nem kért a maradásra, sőt akaratlanul talán még küld is, de tőle függetlenül sem egyértelmű számomra, hogy hol és hogyan szolgálhatnék inkább Isten akarata szerint.

Az egyik szerdán hirdette Péter, hogy terveznek menni az Ez az a nap!-ra, és kicsit később, mikor utánanéztem a rendezvénynek, én is úgy döntöttem, hogy szeretnék ott lenni. Ez pont június elsejére esett, és mivel láttam, hogy előtte lesz egy 24 órás dicsőítés, úgy éreztem, hogy nemcsak kíváncsi vagyok erre a rendezvényre, de az a dicsőítéses hangulat nagyon jó lehetőség arra is, hogy még egyszer nyugodtan átgondolhassak és átelmélkedhessek mindent a döntés előtt, így jelentkeztem én is, hogy szeretnék menni. A pénteki napunk a Gateway Worship konferenciáján egészen jól telt, s a 24 órás dicsőítés csak este kezdődött, de mire odaértem, rájöttem, hogy ez az éjszakám talán mégsem a döntésről fog szólni. 

Négyünk közül én mentem egyedül erre, a többiek visszamentek a szálláshelyünkre, én viszont eleve úgy készültem, hogy ott leszek egész éjszaka, így vittem magammal mindent, amire szükségem lehet (két meleg felsőt, ételt, vizet, jegyzetfüzetet, Szentírást, és minden egyebet, amiről gondoltam, hogy segítségemre lehet majd elmélkedéskor). Azt gondoltam, hogy az első két-három csoport ideje alatt dicsőíteni fogok, aztán leülök egy nyugodtabb helyre, hogy halljam a zenét, de amellett még a gondolataimat is, és akkor szépen átnézem minden korábbi feljegyzésemet ezzel kapcsolatban, s újra módszeresen átgondolok mindent, de természetesen végül mégsem ez történt. Ahogy elkezdődött a dicsőítés, annyira magával vitt az egésznek a hangulata, hogy egyszerűen nem jött, hogy bármi mással foglalkozzak. Főleg a második után egyre mélyebbek és mélyebbek lettek a dicsőítések, és azt éreztem, hogy egyszerűen nem szabad mással foglalkozzak, mert ott a teremben megvan minden, amire nekem igazán szükségem van, mégpedig az imádságos légkör, s elmondhatatlanul erős volt Isten jelenléte. Időnként eszembe jutott, hogy mégiscsak döntenem kellene valahogy, de aztán mindig az volt bennem, hogy á, most az még várhat, mert ez annyira csodálatos, hogy benne kell lenni teljesen, hisz itt van Isten, s fontosabb az Ő jelenléte, mint hogy saját erőfeszítéseim árán próbálkozzak döntést hozni kint a folyosón. Azt mondtam, hogy aztán utána majd döntök, de most fontosabb hogy ott legyek Vele, s tényleg kár lett volna kimenni, hogy félrevonuljak elmélkedni, ahol ugyancsak az Ő jelenlétét keresném. Egyszerűen csak felajánlottam az egész éjszakát a döntésemért, amit meg kell hozzak, s ott maradtam bent dicsőíteni. Elmondhatatlanul csodálatos volt az egész.

Volt persze néhány dolog, ami odabent is szólt hozzám, attól függetlenül, hogy nem elmélkedtem tudatosan, de nem lehetett nem meghallani néhány dicsőítésvezető imáját, amit én tudtam erre a kérdésre is vonatkoztatni, azon kívül pedig volt egy dal, ami nagyon megérintett, különösen két sora: "Ébredj fel, most fénylened kell, ezért élsz, a te időd jött el!" Úgy éreztem, hogy ez egy az egyben egy nekem szóló felszólítás Isten részéről, s az volt bennem, hogy ha így van, akkor megyek, oda ahova mondja, s akkor, amikor mondja, s nem húzom tovább az időt, nem kéretem magam többször, ha komolyan gondolja, akkor tényleg elmegyek. Akkor este hallottam legelőször ezt a dalt, s hogy biztos legyen, hogy megjegyzem és megértem, még körülbelül kétszer elénekelték az éjszaka folyamán, s főleg első alkalommal, de a többinél is ugyanúgy éreztem valahol belül, hogy ez tényleg nekem szól.

Amúgy az éjszaka tényleg csodálatos volt, az az egész légkör, a szüntelen dicsőítés, igazi mennyei hangulata volt az egésznek, de ettől függetlenül nem maradhattam ott végig, mert másnapra meg volt beszélve a találkozó az unokatesómmal. Vele is beszélgettem a közelgő döntésről, és hogy mi forog mindezzel kockán, de sokkal okosabb ez után sem lettem, s eldöntve még mindig nem volt teljes egészében a kérdés. Éreztem, hogy igen, hogy el fogok menni, de még nem mondtam ki határozottan és visszavonhatatlanul. Amúgy együtt töltöttük az egész délelőttöt, s valamivel három előtt váltunk el végül. Sajnáltam, hogy a vele való találkozás ilyen rövidre sikerült, mert szívesen beszélgettünk volna még, de neki is mennie kellett, meg nekem is. Én piknikeztem még egyet az aréna megnyitásáig az egyik padszerű szélesebb kőpárkányon, s amíg vártam, hogy megérkezzenek a fiúk, hanyatt feküdtem ott, a fejem alá tettem a táskát, és egyszerűen csak süttettem magam a nappal. Ahogy így napozgattam, nagyon sok mindenen gondolkodtam, de egy olyan félóra után észbe kaptam, hogy van egy konkrét dolog, amiről sokkal időszerűbb lenne elmélkedni, amíg itt várok, s így elkezdtem az utazással kapcsolatban előjövő benyomásokat mérlegelni. Figyeltem, hogy milyen érveim vannak egyik vagy másik mellett, s azt is, hogy az észérvek mellett, milyen érzelmek indítanak a menésre vagy maradásra. Nem tudtam ugyan igazán módszeresen és alaposan végiggondolni mindent, mint ahogy terveztem az éjszakára, mert nem volt annyi időm, de nagyjából újra átnéztem képzeletben mindent. Közben csak feküdtem és napoztam. Annyira jól esett az akkor, a negyven perces éjjeli alvás ellenére nem voltam se álmos se semmi, azt éreztem, hogy egyszerűen tökéletes minden, s ennél jobbat el se tudnék képzelni arra az időpontra. Feküdtem a hátamon, melegen sütött a nap, mellettem a párkány szélétől kezdődött a fű, s így a jobb kezemmel a zöld füvet simogattam, éreztem közben a lágy szellőt, ami megmozgatta a fák leveles ágait, s ahogy felnéztem láttam, ahogy gyönyörű bárányfelhők kergetőznek az égen. Nem is tudom, mikor néztem utoljára felhőket ezelőtt. Egyszerűen tökéletesen békés volt ott minden abban az időszakban az én világomban, mellettem jöttek-mentek az emberek, tömegek érkeztek a nyitáshoz, s kezdtek sorba állni, hogy majd bemehessenek, mások még futottak, hogy jegyet tudjanak venni, vagy keresték elvesztett hozzátartozóikat. De én továbbra is csak feküdtem ott a kőpárkányon, napoztam, s azon gondolkodtam, hogy mennyire mennyei ez az érzés, ez a tökéletes harmónia a természettel, és valahogy az volt bennem, míg a napsütést és szelet éreztem, simogattam a füvet és néztem a felhőket, hogy igazából magamra kéne most nézzek, látnom kell magamat, ahogy így fekszek, s tökéletesen boldog vagyok annak ellenére, hogy körülöttem mindenki izgul, jön-megy, én mégis teljesen békés vagyok, s úgy éreztem, hogy abban az adott pillanatban mindenem megvolt, amire szükségem lehet, pedig gyakorlatilag a semmi közepén voltam egyedül, természetesen nem a semmi, hanem egy hatalmas város épületrengetegében, de a lényeg ugyanaz, hogy úgy éreztem magam tökéletesen boldognak, hogy amúgy teljesen egyedül voltam, egy teljesen idegen környezetben, hisz még sosem voltam ott az aréna környékén, mégis határozottan otthon éreztem ott magam, és hogy szükségtelen féljek egy ismeretlen környezettől, hisz világéletemben kibogoztam magam mindenhol, sőt még élvezem is, ha ismeretlen terepen vagyok, ahogy akkor abban a percben is egy új helyen voltam. Amúgy az elmenéssel kapcsolatban nem is igazán arról van szó, hogy félnék a bajtól vagy valami rossztól azon a helyen, ahova megyek, sokkal inkább attól, hogy nem érzem majd jól magam, s ekkor jött a benyomás, hogy akkor vessek csak magamra, s nézzem meg, hogy egy betontér közepén is mennyire boldog tudok lenni.S így akkor ez alapján, meg az éjszakai benyomásaim hatására úgy döntöttem, s ez határozottan ki is mondtam magamnak és Istennek, hogy jó, akkor elmegyek. Ha tényleg küld, s itt az ideje, és ha tényleg nem kell aggódjak semmilyen új környezet miatt, akkor szívesen elmegyek, s vezessen amerre jónak látja, s hiszem, hogy nagyon boldog lehetek majd, bármerre is visz, hisz jobban tudja, hogy mi okoz nekem örömet, mint én magam, így rábíztam az egészet, és kértem, hogy áldja meg ezt a döntést.

S hogy megerősítsem magam ebben, és biztos legyen, hogy ezt tényleg képes is leszek majd megtenni, s majd elmenni, még egy szimbolikus lépést is tettem akkor este. A többiek valószínűleg észre se vették, vagy maximum nem mondott számukra semmit az egész, de számomra mégis hatalmas jelentősége volt. Az történt ugyanis, hogy a legutolsó koncert végén volt egy ima. Korábban több dicsőítés alatt is felálltunk, és állva, tapsolva dicsőítettünk annak ellenére, hogy ülőhelyünk volt, viszont minden egyes alkalommal csak mentem a többiek után, mindig valamelyikük kezdeményezte a felállást, én meg lelkesen beálltam a sorba. Igazából ez alatt tudatosítottam, hogy mennyire nem csinálok a társaságukban szinte soha semmit önként saját kezdeményezésre, s nem merek kiállni közöttük, egyszerűen csak megyek utánuk és megtartom magamnak a véleményemet, pedig igazán nem emberevő fajták, de valahogy mégsem tudtam soha teljesen elengedni magam közöttük. Más, ha egyedül vagyok Péterrel vagy valakivel, mert úgy egészen laza tudok lenni, s képes vagyok önmagamat adni mindenféle lökött és szórakoztató tulajdonságommal együtt, viszont ha nagyobb a társaság, akár közösségben, akár utána, ha beülünk valahova, mindig kicsit feszélyezve éreztem magam. Nagyobb vagyok évre, mint ők, mégis én nézek fel rájuk, s azt éreztem, hogy nem vagyok méltó még csak arra sem, hogy megszólaljak a jelenlétükben, ha nem kérek arra külön engedélyt, így többnyire mindig nagyon visszafogott és visszahúzódott voltam. Az elmúlt félévben nagyon sokat növekedtem, s kezdtem lassan kigyógyulni ebből, de még mindig egyértelmű volt, hogy nem helyeztem magamat velük egy szintre, s őket sokkal előbbrevalónak láttam, pedig bizonyos területeken nekem jóval nagyobb tapasztalatom van, mégis mindig alájuk rendeltem magam, s csak őket követtem, szinte semmit sem csináltam saját magamtól. Akkor este azonban az ima alatt ültünk, viszont én úgy éreztem, hogy fel kell álljak, s velük szemben talán először kezdeményeztem valamit én, s nem is arról volt szó, hogy kezdeményezni, hanem egyszerűen felálltam, mert megszólalt bennem egy hang, hogy mindegy, hogy ők mit csinálnak, ha én kívánok most felállni, akkor álljak fel, akkor is, ha ők nem fognak. Így hát komoly belső harcok után felálltam, és mivel ahogy ültünk én voltam a legközelebb a színpadhoz, ha arrafele fordultam, gyakorlatilag háttal kerültem a többieknek, én mégis a színpad fele fordultam, és akkor azt éreztem, hogy az a kb. 45 fokos fordulat, amit megtettem, olyan volt, mintha az egész közösségnek fordítottam volna hátat, s azt mondtam volna, hogy nagyon szeretlek titeket, de ezentúl a magam útját fogom járni, s bennem tényleg ez is zajlott le abban a pillanatban, és nagyon fájt az, hogy hátat fordítottam nekik, de mégis megtettem, s utána azt éreztem, hogy ez volt a helyes. Nem is fordultam vissza a többiek fele, csak az ima és az utolsó dal után, s mikor feléjük néztem, akkor láttam, hogy ők is mind állnak, vagyis követtek engem ebben a mozdulatban, és ez hihetetlenül jól esett, de ettől még tisztában voltam a korábbi jelentésével a dolgoknak, s azzal, hogy valami mélyen belül bennem elszakadt abban a pillanatban, valami, ami köztem, s a szinte minden fölé helyezett közösségem között volt. Igazából ez a dolog is az elmenéshez köthető, mert annak köszönhetően éltem meg ezt, hogy szükséges hátat fordítsak nekik ahhoz, hogy elmehessek, mert egyszerre mindkettőt nem tehetem, s hiába fáj ez a távozás, ha egyszer erre hív Isten, akkor ezt kell kövessem, mert ez lesz mostantól a a jó út számomra, még ha az érzelmeim jelenleg mást is mondanak.