78. nap - takarítás

Ma ismét én kellett vezessem a reggeli imát. Ez volt a negyedik ilyen a héten. Mostmár meg se lepődök, ha Kriszta azt mondja, hogy nem jön le. Amúgy nem olyan nehéz, s mivel így az időre is meg az ima vezetésére is kell figyeljek, nem tűnik annyira unalmasnak és fárasztónak az egész, szóval így még jobb is talán valamivel, mint amúgy. Utána reggeliztem, majd elmentem misére. Ma is gyerekmise volt, és nagyon megörültem, mikor a templom előtt megláttam egy osztálynyi iskolást, akit épp beterelni próbáltak a tanítók. Akkor már biztos voltam benne, hogy ismét ők fognak énekelni, mint két héttel ezelőtt. Mikor elindultam, még nem voltam biztos benne, hisz múlt héten hagyományos mise volt alig pár emberrel, de most egyből mosolyogni kezdtem, ahogy megláttam ezeket a derékig érő kis emberkéket, amint sorban állnak a kék-fehér egyenruhájukban, és befele mennek. A templom már majdnem tele volt a többi osztályok diákjaival, de még utána is sok csoport érkezett, akiket oldalt ültettek le. Nem tudom, hogy hányan voltak, de legalább 12 osztálynyi csöppség lehetett, mert egészen a legutolsó oszlopig mind ők ültek a padokban, s csak utána következtek a felnőttek a hátsó néhány sorban. A mise most is gyönyörű volt, bár legelőször sokkal nagyobb hatást tett rám, hisz akkor nem számítottam rá, hogy ennyire szép lehet. Nagyon aranyosak voltak mind a gyerekek, azok is akik felolvastak, vagy ki kellett menjenek valamit csinálni, meg azok is akik egyszerűen csak énekeltek. Tündériek voltak, s mégis olyan nagy erő volt a hangjukban. Nagyon felemelő egy mise volt, legalábbis az én számomra. 

Ahogy hazaértem, nekiláttam a házbeli takarítanivalóimnak, majd ahogy azt befejeztem, a saját szobámban is nekiláttam rendet rakni. A laptopommal kezdtem. Azt olvastam egyszer egy cikkben, hogy az ember számítógépe, s általában annak a billentyűzete sokkal mocskosabb, mit a WC,  és több baktérium is  hemzseg rajta (hisz a WC-t mindenki tudatosan takarítja és fertőtleníti, a gépét meg akaratlanul is elhanyagolja, s nem is gondol rá, hogy mennyi mocsok lehet rajta). Elsőre nehezen hittem, de jobban belegondolva, hogy egyfolytában csak lepi a por, s jó esetben még akármi más is ráömölhet, belefolyhat, ha az ember a közelében eszik-iszik, meg ide-oda rakosgatja, nem is beszélve arról, hogy sokszor mocskos, zsíros kézzel írunk, így egy idő után már nem is tűnt annyira lehetetlennek a dolog, és mivel nemrég szemmel látható vastagságú lett a koszréteg a gépen, úgy döntöttem, hogy rászánom magam, és alaposan kitakarítom. Nedves törlőkendővel és nagyon aprólékos munkával gyönyörűen tiszta és (újra) fehér lett a felülete, a szürke részek pedig kb. nyolc árnyalatot világosodtak. A kisebb bemélyedésekbe, résekbe benyúlva onnan is eltűntek a fekete színű koszcsíkok, és miután minden egyenesebb felületet megtisztítottam, nekiláttam a billentyűzetnek, ami közelről nézve sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint korábban, mikor nem vizsgáltam meg jobban. Alaposan letöröltem minden egyes billentyűt figyelve arra, hogy ne csak a tetejét, hanem az oldalát is jól megdörzsöljem, így elég lassan haladtam, de a különbség már egy fél sor után jól látszott, így lelkesen folytattam, s miután az eredetileg fehér színű rongynak minden egyes centije szabályosan fekete lett a mocsoktól, de legalább mindegyik billentyűről eltűnt a vastag zsírréteg meg oldalt a tömény kosz- és porlerakódás, egy ecsettel alájuk is benyúltam, és finom óvatos mozdulatokkal szépen kisepertem azt, ami a billentyűrendszer alá szorult be. Az elején nem voltam benne biztos, hogy van értelme a dolognak, inkább csak az alaposság kedvéért akartam ezt is megpróbálni, de miután egyetlen sor alól porcicák tömegét és egyéb apró szöszt meg hajszálat is ki tudtam húzni, úgy gondoltam, jobb lesz folytatni a dolgot. Inkább nem szeretném leírni, hogy mennyi kosz volt beszorulva oda a sorok közé/alá, de azt biztosan állíthatom most így a munka végeztével, hogy a gépem megvétele óta ilyen tiszta nem volt, és hát valljuk be, hét év után igazán megérdemel ennyit egy laptop, főleg ha munkaeszközként még továbbra is szeretném használni.

Ezután folytattam a szobában a takarítást. Porszívóztam, port törültem, elpakoltam néhány elől lévő dolgot a helyére, és olyan alaposan kitakarítottam, hogy még az ágyat is elhúztam. Nem tudom, mért jött rám ez a nagy takaríthatnék, de most kivételesen nagyon jól esett. Talán az az oka, hogy jelenleg elég nagy káosz van a fejemben a jövővel kapcsolatban, és ha azt nem is tudom még, hogy mi lesz az elkövetkezőkben, legalább a szobában szerettem volna tisztán látni magam körül. A lényeg, hogy kicsit rendbeszedtem a helyet, majd hanyatt vágtam magam az ágyon, és imáztam egyet. Jó hosszas volt, legalább másfél órán keresztül kérdezgettem Istent, hogy mi a terve, s hogy mit szeretne velem kapcsolatban, de nem nagyon válaszolt. Ez után következett a megszokott Szentírásolvasásom. A napi ige után folytattam az Újszövetség folyamatos olvasását, és ma érkezett el az a nap, amikor sikerült másodszor is a végére érni. Egyszer már elolvastam, s most fejeztem be másodszor, úgyhogy majd valamikor ismét elölről kezdem. (Az Ószövetséget is sikerült már egyszer átrágni, s másodszor is elkezdeni, de abból még csak a harmadik könyvnél vagyok, s valahogy nem haladok vele, mert a sok hosszas leírásnál mindig napokra elakadok.) Tervezem, hogy amikor most újra elkezdem az Újszövetséget, akkor hozzáolvasom a különböző szövegbeli utalásokat a még jobb megértés érdekében. Régóta látom őket, de valahogy sosem szántam rá magam, hogy mind felkeressem azokat az igehelyeket, amikre utal az a szövegrész, pedig lehet, hogy több mindent meg lehetne így érteni belőle, ezért legközelebb így fogom majd olvasni. Utána olvastam még egy keveset a katekizmusból is. Annak ellenére, hogy csak hétfőn kezdtem el, már elértem az első kisebb résznek a végéhez, és határozottan tetszik az egész. Nem hittem volna, de élvezem olvasni, és azon kívül nagyon sokat tanulok belőle, meg el is gondolkodtat pár kérdésen, szóval nagyon hasznos olvasmánynak találom, és mindenkinek sok szeretettel ajánlom. 

Mindezzel persze teljesen eltelt a nap, s este mikor csengetett Tünde az evéshez, még nem volt meg a házi feladatom az angolórára, de attól még nagyon tetszett nekem így ez a délután, és nem éreztem időpazarlásnak. Evés és mosogatás után aztán ismét elmentünk a missziós hét mai programjára, ahol egy kedves karizmatikus papbácsi tartott tanítást, a végén pedig a korábbi napoktól eltérően imaszolgálat is volt, bár itt most kivételesen csak papok imádkoztak, és mivel hárman voltak, az egész templomnyi ember hármójukhoz állt sorba, közben meg gyönyörűen énekelt a dicsőítőcsoport, de persze ők is inkább visszafogottabb, csendesebb dalokat. Amúgy nagyon tetszett, és olyan békés volt az egész. A végén én is beálltam a sorba. A pap csak egy áldást mondott, semmi különleges vagy személyreszóló dolgot, mégis éreztem, hogy nagyon erősen jelen volt benne Isten, és valahogy olyan nyugalom áradt át rám, és azt éreztem, hogy lehet, hogy nem tudom, hogy mit fogok majd az elkövetkezőkben csinálni, hogy itt maradok Birminghamben egészen jövő őszig, vagy átmegyek máshova, vagy hazamegyek, nem tudok semmit, és az eszemmel nem tudom kitalálni, hogy melyik a jó, vagy mit kellene csináljak, de valahogy ennek ellenére azt éreztem, hogy nem is ez a fontos, hanem csak Isten, s hogy vele legyek, mindegy, hogy hol, és egyszerűen olyan jó volt utána visszamenni a padba, s csak úgy ülni, hallgatni a dalokat, s a dicsőítő dalt, amit a végén énekeltek, és én is ismertem, azt velük együtt énekelni, valahogy olyan jó volt, csak úgy ott lenni Isten jelenlétében, és nem csinálni semmit, az elég volt nekem abban a percben, és nem is kívántam semmi mást.

Hazafele, ahogy beszélgettünk, Krisztának most is volt néhány meglehetősen nagyképű megjegyzése, de most kivételesen annyira jól éreztem magam, hogy még ezeket is figyelmen kívül tudtam hagyni, és úgy tenni, mintha egyáltalán nem is zavarna.