Ma ismét 40 órás szentségimádás volt hónap első hétvégéje lévén. Tünde elkezdte hétkor, mint a múltkor is, de mi kicsit tovább is alhattunk, mert most kivételesen elvállalta egy pap, hogy misézzen nekünk itt a házban, úgyhogy nem kellett reggel korán keljünk, hogy reggelizzünk és templomba menjünk, mivel ez így a program része volt. Az emberek ugyanúgy 10:30 körül érkeztek, akkor volt egy félórás dicsőítés, de csak énekkel, mert Ray, aki gitározni szokott, most nem tudott jönni, így hangszeres kíséret nélkül maradtunk. Tizenegykor kezdődött a mise, ami amúgy elég hangulatos volt, és sokkal többet énekeltünk, mint amennyit vasárnaponként szoktak. S mivel ez az egész itt volt nálunk bent a kápolnában, ez volt az első olyan nap, hogy egyáltalán nem tettük ki a lábunkat az ajtón, hanem egész nap bent volt a házban.
Ahogy lejárt a szertartás, volt még egy kb. negyedórás csendes szentségimádás, majd teaszünet következett, amikor a korábbi hasonló lelki napokhoz hasonlóan most is mindenkit végig kellett kérdezni, hogy mit kér és ki is kellett szolgálni. Ez a része mondjuk nem olyan rossz, legalább történik valami, s van benne valami élet és lendület, de mivel nem voltak most sokan, csak úgy húszan, elég hamar befejeztük.
Ez után következett a tanítás. Ma elsősorban a lelki sebek gyógyulásáról volt szó, s azok a dolgok, amiket a nővér az elején mondott el, nagyjából tetszettek is, de egy idő után eltért mindenfele, és ismét mesélt egy csomót. Azt éreztem, hogy annak ellenére, hogy többnyire olyasmiket mond, amik akár jó dolgok is lehetnek, egyszerűen nem tud érdekelni, amit beszél, s csak ülök a széken, bámulom a lyukat a levegőbe, s várom, hogy mikor lesz már vége, hogy felmehessek a szobámba. Azt tudatosítottam, hogy egyszerűen valahogy nincs tekintélye előttem, ezért ha időnként tényleg olyasmit talál mondani, ami akár hasznos, akár szép gondolat, akkor sem tud megérinteni, mert képtelen vagyok felnézni rá, ami kicsit furcsa, mert apáca, s így alapból el kellene ismerjem, mint Istenhez közelebb álló személyt, de akkor sem tudom. Arra jöttem rá, hogy amikor otthon a Mécsesben tanított valaki, vagy Szent Andrásban, vagy KEL-nél, vagy Regnum Christinél vagy bárhol ilyen helyen, akkor (szinte kivétel nélkül) mind felnéztem azokra, akik tanítottak, és tudtam, hogy hiteles, leellenőrzött források alapján beszélnek, és mindig alaposan utánajárnak annak, amit mondanak, ezzel szemben a nővérrel kapcsolatban nem érzem ezt. És most nem csak arról van szó, hogy mondott néhányszor olyasmit, amivel nemcsak nem értek egyet, hanem egyenesen felháborítónak is találom, hanem valahogy arról, hogy mindig saját magából indul ki, és azt hirdeti, amit ő átélt, és ahogy átélte, s nem tudja elhinni, hogy ez nem minden esetben van így, és nem mindenkire érvényes ugyanúgy az, ami vele történt. Törvényszerűségnek veszi azt, ami egyszer valahol megtörtént és elvárást támaszt abba az irányba, hogy ez máskor is másokkal is így legyen, azon kívül pedig sokszor indul ki nemcsak a saját korábbi emlékeiből, hanem másoktól (nem feltétlenül megbízható forrásokból) származó történetekből is, és annak ellenére, hogy Isten tényleg elhalmozta őt mindenféle jóval és teszi még a mai napig is, meg az emberek is nagyon szeretik, én valahogy mégis azt érzem, hogy nem tudom tisztelni, és elmondhatatlanul nehéznek tűnik, hogy figyeljek arra, amit mond, főleg ha az egy tanítás. Továbbra is egyre inkább érzem, hogy nő bennem a nyomás, és egyre kevésbé tudom elviselni egyik napot a másik után. Egyszerűen nem szeretem itt, és kikészít ez az egész, nem az emberek, még csak nem is a közösség, aminek amúgy nagyon tetszik a célkitűzése meg minden, csak az a mód nem, ahogy megvalósítani próbálják ezt. Egyszerűen nem tudom megélni ezt a szellemiséget, és egyre jobban szenvedek minden apróságtól.
Ebédszünet és még egy rész tanítás után a közösség megbeszélése következett, így ismét átvonultunk a tévészobába. Mi hárman lányokul egy helyre ültünk, a többiek meg körben a szobában, ki széken, ki ágyon. Elég érdekes hangulata volt a megbeszélésnek, mivel szinte végig arról volt szó, hogy a nővér most utazik, miket kell elintézzen, és aközben milyen programok lesznek itt, meg miket fognak szervezni majd azután, hogy visszajött. Az egész ilyen tervezgetős, álmodozós megbeszélés volt, de nagyon tetszett a hangulata, mert sokat viccelődtek is egymással, meg egyszerűen csak olyan jó volt nézni és hallgatni ezeket az embereket, ahogy szervezik a különböző dolgokat, és mind olyan lelkesek, és annak ellenére, hogy elhangzott néhány olyan dolog is, amire akár én is szívesen elmennék, úgy összességében az volt bennem, hogy én valahogy nem tudok ilyen lelkes lenni, és bár hivatalosan már egy hónapja a közösséghez tartozok, valahogy mégsem érzem úgy, hogy ezek rám is ugyanúgy vonatkoznának, vagy hogy én is ugyanúgy része lennék ennek az egésznek. Inkább külső szemlélőként látom még mindig magam, és nem tudom, hogy mitől változhatna ez meg. A társalgás amúgy tényleg aranyos volt, s nagyon jól elbeszélgették az időt, majd ahogy véget ért, újabb teázás következett, aztán a közös program lezárása, aminek a végén a nővér mindenkivel húzatott egy cetlit a mézesbödönből.
Ahogy az emberek lassan elmentek, mi is felmentünk a szobába, s jó volt egy kicsit egyedül lenni, amíg Kriszta elkészítette az ebédet. Evés után beosztottuk az éjszakai ügyeletet, és mivel nekem vasárnap kell főzni, ezért most is az azelőtti váltást kaptam, mint a múltkor, azon kívül meg az esti utolsó rendet. Végül elmosogattunk, majd mindenki ment a maga dolgára.
Ahogy lejárt a szertartás, volt még egy kb. negyedórás csendes szentségimádás, majd teaszünet következett, amikor a korábbi hasonló lelki napokhoz hasonlóan most is mindenkit végig kellett kérdezni, hogy mit kér és ki is kellett szolgálni. Ez a része mondjuk nem olyan rossz, legalább történik valami, s van benne valami élet és lendület, de mivel nem voltak most sokan, csak úgy húszan, elég hamar befejeztük.
Ez után következett a tanítás. Ma elsősorban a lelki sebek gyógyulásáról volt szó, s azok a dolgok, amiket a nővér az elején mondott el, nagyjából tetszettek is, de egy idő után eltért mindenfele, és ismét mesélt egy csomót. Azt éreztem, hogy annak ellenére, hogy többnyire olyasmiket mond, amik akár jó dolgok is lehetnek, egyszerűen nem tud érdekelni, amit beszél, s csak ülök a széken, bámulom a lyukat a levegőbe, s várom, hogy mikor lesz már vége, hogy felmehessek a szobámba. Azt tudatosítottam, hogy egyszerűen valahogy nincs tekintélye előttem, ezért ha időnként tényleg olyasmit talál mondani, ami akár hasznos, akár szép gondolat, akkor sem tud megérinteni, mert képtelen vagyok felnézni rá, ami kicsit furcsa, mert apáca, s így alapból el kellene ismerjem, mint Istenhez közelebb álló személyt, de akkor sem tudom. Arra jöttem rá, hogy amikor otthon a Mécsesben tanított valaki, vagy Szent Andrásban, vagy KEL-nél, vagy Regnum Christinél vagy bárhol ilyen helyen, akkor (szinte kivétel nélkül) mind felnéztem azokra, akik tanítottak, és tudtam, hogy hiteles, leellenőrzött források alapján beszélnek, és mindig alaposan utánajárnak annak, amit mondanak, ezzel szemben a nővérrel kapcsolatban nem érzem ezt. És most nem csak arról van szó, hogy mondott néhányszor olyasmit, amivel nemcsak nem értek egyet, hanem egyenesen felháborítónak is találom, hanem valahogy arról, hogy mindig saját magából indul ki, és azt hirdeti, amit ő átélt, és ahogy átélte, s nem tudja elhinni, hogy ez nem minden esetben van így, és nem mindenkire érvényes ugyanúgy az, ami vele történt. Törvényszerűségnek veszi azt, ami egyszer valahol megtörtént és elvárást támaszt abba az irányba, hogy ez máskor is másokkal is így legyen, azon kívül pedig sokszor indul ki nemcsak a saját korábbi emlékeiből, hanem másoktól (nem feltétlenül megbízható forrásokból) származó történetekből is, és annak ellenére, hogy Isten tényleg elhalmozta őt mindenféle jóval és teszi még a mai napig is, meg az emberek is nagyon szeretik, én valahogy mégis azt érzem, hogy nem tudom tisztelni, és elmondhatatlanul nehéznek tűnik, hogy figyeljek arra, amit mond, főleg ha az egy tanítás. Továbbra is egyre inkább érzem, hogy nő bennem a nyomás, és egyre kevésbé tudom elviselni egyik napot a másik után. Egyszerűen nem szeretem itt, és kikészít ez az egész, nem az emberek, még csak nem is a közösség, aminek amúgy nagyon tetszik a célkitűzése meg minden, csak az a mód nem, ahogy megvalósítani próbálják ezt. Egyszerűen nem tudom megélni ezt a szellemiséget, és egyre jobban szenvedek minden apróságtól.
Ebédszünet és még egy rész tanítás után a közösség megbeszélése következett, így ismét átvonultunk a tévészobába. Mi hárman lányokul egy helyre ültünk, a többiek meg körben a szobában, ki széken, ki ágyon. Elég érdekes hangulata volt a megbeszélésnek, mivel szinte végig arról volt szó, hogy a nővér most utazik, miket kell elintézzen, és aközben milyen programok lesznek itt, meg miket fognak szervezni majd azután, hogy visszajött. Az egész ilyen tervezgetős, álmodozós megbeszélés volt, de nagyon tetszett a hangulata, mert sokat viccelődtek is egymással, meg egyszerűen csak olyan jó volt nézni és hallgatni ezeket az embereket, ahogy szervezik a különböző dolgokat, és mind olyan lelkesek, és annak ellenére, hogy elhangzott néhány olyan dolog is, amire akár én is szívesen elmennék, úgy összességében az volt bennem, hogy én valahogy nem tudok ilyen lelkes lenni, és bár hivatalosan már egy hónapja a közösséghez tartozok, valahogy mégsem érzem úgy, hogy ezek rám is ugyanúgy vonatkoznának, vagy hogy én is ugyanúgy része lennék ennek az egésznek. Inkább külső szemlélőként látom még mindig magam, és nem tudom, hogy mitől változhatna ez meg. A társalgás amúgy tényleg aranyos volt, s nagyon jól elbeszélgették az időt, majd ahogy véget ért, újabb teázás következett, aztán a közös program lezárása, aminek a végén a nővér mindenkivel húzatott egy cetlit a mézesbödönből.
Ahogy az emberek lassan elmentek, mi is felmentünk a szobába, s jó volt egy kicsit egyedül lenni, amíg Kriszta elkészítette az ebédet. Evés után beosztottuk az éjszakai ügyeletet, és mivel nekem vasárnap kell főzni, ezért most is az azelőtti váltást kaptam, mint a múltkor, azon kívül meg az esti utolsó rendet. Végül elmosogattunk, majd mindenki ment a maga dolgára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése