Barátság?

Tegnap az Invocation nevű rendezvényen sok nagyon jó tanítást hallottam. Az elsőben volt egy mondat, ami nagyon megfogott. Azt mondta a pap, hogy a legveszélyesebb mondat, amit kimondhatunk, az az, hogy "szeretlek". Elég sokat gondolkodtam utána rajta, hisz ennek a mondatnak valóban mindig következménye van, és felelősséggel jár a kiejtése. Elsősorban nem párkapcsolati szempontból beszélt róla, sokkal inkább embertársi, felebaráti megközelítésben, és valóban igaza lehet. A kis herceg jutott eszembe róla, amikor a róka a megszelídítésről beszél, de szerintem minden barátságra, és a legtöbb emberi kapcsolatra is érvényes, amit mond.

- Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

- Kapcsolatokat teremteni?

- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyan­olyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

 ...

- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.

- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

 ...

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. (…) - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.

Azért ragadott meg különösen ez a gondolat (nem csupán A kis hercegből az idézet, hanem az egész, amit mondott, amiről ez is eszembe jutott), mert az utóbbi időben nagyon sokszor elgondolkodtam különböző emberi kapcsolatokon. Elsősorban az otthoni barátaimra gondolok sokat, a Mécses és a KEL bizonyos tagjaira, akik nagyon hiányoznak, és azt érzem, hogy bármennyire is szerettem volna folyamatosan tartani velük a kapcsolatot, rendszeresen elhanyagolom őket, ahogy mindenki mást is, akivel épp nem tudok rendszeresen találkozni, és rengetegszer feltettem magamnak a kérdést, hogy mennyit is ér egy barátság, és meddig tud tartani. Nem tudnám megszámolni, hogy hány ember volt már, akivel életem egy bizonyos szakaszában nagyon jóban voltam, sokat beszélgettünk, és nagyon szerettem őket, de ahogy változtak a körülményeink és elkerültünk egymás mellől, jóformán teljesen megszűnt a kapcsolat, hiába volt abban az időben a legjobb barátom, barátnőm az illető. Az új helyeken pedig új ismerősök akadnak egy idő után, akivel az ember az idejét tölti, s akkor ők képezik számára a jelent, de ha máshova kell költöznie, akkor ott ismét újabb személyekkel találkozik, a régiekkel meg egy idő után többnyire megszakad a kapcsolat. Nem hiszem, hogy ez feltétlenül minden esetben így történik, vagy hogy ez törvényszerű lenne, de én saját magamon sajnos ezt figyeltem meg, és tény, hogy amikor az iskolát elvégezzük, akkor még hisszük, hogy az addigi legjobb barátnőnkkel továbbra is ugyanolyan marad a kapcsolat, és majd naponta írunk egymásnak, de ha elválnak az útjaink, akkor ez többnyire mégsem így történik, és azt figyeltem meg, hogy annak ellenére, hogy Ausztriába indulásomkor is meg voltam győződve, hogy a KEL-es ismerőseimmel tartani fogom majd a kapcsolatot, talán egyszer beszélgettünk Enikővel messengeren, és talán egyszer még egy valakivel. Tudtam róla, hogy mi történik otthon, mert a listáról ugyanúgy kaptam a leveleket, és egyfolytában fájt a szívem, hogy nem lehetek velük, de valahogy azt éreztem, hogy nem csak az időszűke miatt nem írtam nekik, hanem mert nem is nagyon tudtam volna mit írni, hisz akkora a távolság köztünk, hogy én nehezen tudtam volna hozzászólni ahhoz, ami ott történik, ők pedig szinte semmit sem tudtak arról, hogy én hol és hogy élek, mik az apró örömeim és bánataim.

Amiután visszamentem jöttem rá, hogy szinte egyáltalán nem beszéltem senkivel, és ez nagyon fájt. Persze egyből vissza tudtam kapcsolódni az ottani életbe, volt néhány új arc, meg néhány csoportnak másabb volt egy kicsit a hangulata, hisz az emberek alakítják mindeniket, és az épp ottlévők arcát fogja mindig tükrözni a csoport, de valahol legbelül attól még folyamatosan ott volt bennem, hogy igen, itt vagyok, s én is tudom, miben segíthetek, meg ők is szeretettel fogadnak vissza, de a kettő között akkor is volt egy év, amikor jóformán semmilyen kapcsolatot nem tartottunk, és úgy tűnt, hogy ezt vagy nem vette észre rajtam kívül senki, vagy mindenki egyetértett vele, de bennem ott maradt a kérdés, hogy lehet ilyen egy barátság? Most itt vagyok, beszélgetünk, időt töltünk egymással, aztán elmegyek, nem hallotok rólam egy évig semmit, majd mikor visszajövök, egy nap után ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mintha semmi sem történt volna azalatt az idő alatt. Barátság az, ami csak akkor él, ha egymás mellett vagyunk, vagy elvárható (és ha igen, akkor meddig és milyen formában), hogy éltessük a kapcsolatot akkor is, ha már külön utakon járunk?

Haragudtam magamra a németországi év lejárta után, hogy annyira elhanyagoltam mindenkit, és szinte egyik korábbi barátomról/barátnőmről sem tudtam, hogy mit is csinál, mi foglalkoztatja, milyen problémái vannak, és meglepődve tapasztaltam miután visszaértem, hogy az ismerőseim egy része megházasodott, mások eljegyezték egymást vagy épp ismerkednek, megint mások munkahelyet találtak vagy elköltöztek. Egy csomó minden történik az emberekkel, és ezek akkor is újdonságként hatnak, ha amúgy egy városban élünk, akkor is nagy hírként újságolnák el, de ha valaki kiszakad egy időre a megszokott környezetéből, elmegy valahova és egy bizonyos idő után visszatér, sokkal inkább feltűnik minden ilyen változás, hisz egyszerre szembesül mindazzal ami azalatt történt, és az az érzése, hogy amíg ő távol volt, addig nála megállt az idő, a többiek életében viszont legalább kétszer olyan gyorsan telt, és minden megváltozott. Ez történt velem három éve, és bár nagyon sok baráttal ugyanott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk, sok kapcsolat teljesen meg is szűnt, mivel mire visszajöttem, arra a másik fél költözött el. Lehetnek olyan barátaink, akik csak akkor számítanak annak, ha együtt vagyunk? Elfogadható ez?

Annak idején három éve nagyon fájt a távolság, ami köztem és a többiek között volt, mégse írtam senkinek se, és most itt vagyok Angliában, ugyanúgy távol minden kedves és szeretett személytől, és ugyanúgy elhanyagoltam mindenkit. Írtam két levelet a listára, hogy tudják, mi van velem, meg itt a blogot is igyekszem vezetni (annak ellenére, hogy egyre nehezebb), de személyes leveleket nem írtam. Nagyon sokáig ott ültek az e-mailek a postaládámban (azokéi, akik annak ellenére, hogy én nem írtam nekik, mégis rákérdeztek, hogy mi van velem), de nem válaszoltam rájuk. Az elején időhiány miatt nem írtam, aztán már egyszerűen azt éreztem, hogy nem tudnék mit írni, viszont folyamatosan lelkiismeret-furdalásom volt miatta, hisz én tényleg szerettem volna tartani velük a kapcsolatot, és akartam volna is írni, de valahogy azt éreztem, hogy nem tudok. Aztán pénteken valahogy mégiscsak megembereltem magam, és igyekeztem legalább a levelek felére válaszolni, így megírtam és elküldtem tízet (utána már lett volna kedvem többet is írni, de az időmből és energiámból egyszerre csak ennyire futotta). Három választ kaptam azóta. Mindeniknek nagyon örültem, és hihetetlen nagy szeretettel olvastam őket, de ettől függetlenül valahogy továbbra is az van bennem, hogy ez mégsem olyan, attól még hogy írtunk két levelet, ugyanolyan távol vagyunk, és ugyanúgy nem tudjuk fenntartani azt a szintet a barátságunkban, ami korábban volt, mert az angolórás csoporttársaim, akikkel hetente kétszer találkozok valahogy sokkal közelibbnek tűnnek, és tény, hogy senki nem mondta, hogy választani kellene közülük, vagy nem lehetne akár folyamatosan mind a kettőt ápolni, de akkor is kérdés bennem, hogy milyen szintig tud működni egy "távbarátság". Szerintem ez kicsit olyan, mint szerelemben a távkapcsolat: van is, nincs is. Van, mert elméletileg létezik, van valaki, akivel időnként találkozol, vagy ha az nem sikerül, megpróbálsz más módon beszélni vele, de igazából nincs, mert sokszor pont a legfontosabb pillanatokban nem tud melletted lenni a távolság miatt, és tudod, hogy ott a távolban valahol, és gondolhatsz róla szépeket, kérdezheted magadtól, hogy vajon mit csinál, de a valóságban úgysem tudhatod, hisz nincs veled, és még csak a kezét sem foghatod meg, s ha véletlenül támogatásra, bátorításra lenne szüksége, akkor sem feltétlenül tudsz mellette állni, mert ha a távolság és a körülmények megakadályozzák, hogy vele legyél, akkor csak a messzeségből biztosíthatod együttérzésedről, de lehet, hogy neki nem erre lenne szüksége.

A távkapcsolatok nagy része egy idő után pont emiatt felbomlik. Ez kell történjen a távbarátságokkal is? Mitől/kitől függ, és milyen mértékben?