60. nap - beszélgetés a nővérrel

Most vasárnap 7:30-kor kellett lemenjek a kápolnába, hogy felváltsam Krisztát a szentségimádáson. Mivel éjjel háromig elég jól lefedték a házon kívüliek az időpontokat, most csak másfél óra jutott fejenként az éjszakából (úgy, hogy a nővér nem is vállalt semmit belőle). Bementem a kápolnába, és ahogy sikerült kicsit lecsendesedni és megnyugodni, újra elkezdtem kérdezgetni Istent, hogy mit akar tőlem, mit tehetnék én, és hogy egyáltalán miért hozott ide, mert tényleg semmi értelmét sem látom az egésznek. Most vasárnap múlt egy egész hónapja, hogy elköteleződtem a közösség felé, és az volt bennem, hogy ha a hátralévő 11 hónap is olyan lesz, mint ez az első, akkor nem élem túl az évet. Nem fizikailag, hanem elsősorban lelkileg. Borzalmas egy időszak volt. Egyszerűen kín számomra itt ülni ebben a házban, és nem tudom, mit tehetnék, és hogy fogom ezt elviselni jövő szeptemberig. Természetesen most sem kaptam semmilyen választ, és csak arra figyeltem fel egy idő után, hogy behúz egy kocsi a parkolónkba. Utánam ugyanazok a hölgyek jöttek kilencre, akik a múltkor is. Ahogy megérkeztek, kicsit összeszedtem magam, majd kimentem a konyhába reggelizni, és nekiláttam az ebédnek. 

Mivel múlt héten olyan desszert volt, amit nem kellett sütni, most illett valami rendeset készíteni, így a diós puszedli mellett döntöttem, ami a múltkor annyira ízlett mindenkinek, hogy még aznap este el is fogyott az egész. Levesnek amúgy zöldpaszulyt főztem, másodiknak pedig ismét nyárson sült finomságokat készítettem rizzsel, mert ez a nővér kedvence az én menümből, és mivel most pár hétig úgyse lesz itt, gondoltam, örülne neki, ha olyat ehetne utolsó vasárnap, amit szeret. A süteményből amúgy eleve dupla adagot készítettem, és miután rájöttem, hogy hogy működik a diódaráló, mivel kiderült, hogy a múltkor rosszul volt összerakva, egészen jól tudtam dolgozni vele egyedül is. Amíg az öt tepsi tészta sorra lesült, nekifogtam megpucolni a leveshez a paszulyt, majd miután odatettem főni (mert a korábbi tapasztalataim alapján ennek itt nagyon sok időre van szüksége), nekiláttam a másodikhoz is felvágni a húst, gombát, paprikát és hagymát. Minden sokkal jobban és gyorsabban ment, mint a múltkor, mert már kezdtem kitapasztalni, hogy itt mit hogy lehet jól csinálni. Egy üres pillanatban még az asztalt is meg tudtam teríteni, és mivel minden épp időben elkészült (másodszor amióta itt vagyok), félkor már hívtuk is le a többieket. 

Ebéd után mondott egy olyat a nővér, hogy mielőtt elmegy, mindegyikünkkel szeretne beszélgetni egyet, úgyhogy mosogatás után egyből kezdi is Andrással, utána engem szeretne még ma délután látni, Tündével meg majd holnap beszél. Miután rendbe raktuk a konyhát be is ment András a tévészobába, és miután ők végeztek, engem hívatott. Le is mentem. Azzal kezdte, hogy nem szeretné, ha bármit is elfelejtenék a házimunkából, így csinált egy táblázatot, amiben rendszerezte a tennivalóimat, és minden napra alaposan beosztotta, hogy mikor mit kell elvégezzek, és nem lehetett nem észrevenni, hogy ezzel egyúttal egy csomó olyan is belekerült, ami eddig nem volt az én feladataim között, s nem egy olyan is van a listán, amit otthon normális háztartásokban félévente vagy évente egyszer szokás csinálni, itt meg rendszeresen akarja velem végeztetni ezeket is. Eléggé dühös lettem emiatt az agyonszervezés miatt, s nem csak azért, mert pontosan meg akarja határozni, hogy mit melyik nap csinálhatok, és világkatasztrófa lesz, ha nem szerdán mosok fel, hanem hétfőn, (ahogy amúgy eddig tennem kellett), de az is nagyon zavaró, hogy napról napra egyre több és több ostoba feladatot talál ki, amit nagyon kedvesen rám akar tukmálni. Aztán rátért valamire, ami még ennél is jobban idegesített. 

Délelőtt, amikor egyszer bejött a konyhába, elkéreztem tőle két helyre. Először is, hogy mehessek ne csak úszni, hanem konditerembe is, mert amióta itt vagyok, már hat kilót híztam, ami eléggé botrányos, nem csak azért, mert legalább hét éve ugyanannyit nyomtam, s mióta idejöttem folyamatosan csak hízok, első három héten három kilót szedtem fel, majd az utána lévő négy alatt még egy ugyanannyit. Borzasztó rossz itt az élelmiszer különösen a kenyér, zöldségek, gyümölcsök, s nem csak az a gond, hogy nincs ízük, de tápértékük se nagyon van, és a mindenféle édes kekszek és sütemények agyon vannak édesítve, és mindezért nagyon hamar elhízik itt az emberek többsége. (A korábban Angliában élő ismerőseim nagy része is mind elhízott és az itteni emberek többsége is eléggé kövér.) Viszont én mindenképpen tenni szeretnék ez ellen, és eléggé komolyan elkezdtem az úszást, hetente kétszer járok egy-egy órára már hetek óta, de úgy tűnik, hogy még ez sem elég (hiába több, mint az elmúlt hatéves sportátlagom), ezért úgy gondoltam, hogy mennék még talán konditerembe is, mert mást nem lehet itt fedett helyen csinálni, csak ezt a kettőt. A lényeg az, hogy elkéreztem a nővértől, hogy járhassak ettől arrafelé erre is. A másik dolog pedig, amire szintén el kellett kérezzek, az a csütörtöki próba, mert a most csütörtöki csörgőzésem után mondta Kathleen, hogy jó lenne egyet próbálni, mert van néhány dal, amit kicsit másképp játszanak, s meg kéne ezeket beszélni, és hogy majd hívni fog, hogy találkozzunk csütörtök délután, viszont egyszer meg kellett kérdezzem a nővértől, hogy mehetek-e. Mindkettőre igent mondott akkor, de amikor a délutáni beszélgetésünk volt, akkor vissza tért még egyszer az utóbbi kérdésre. 

Miután ideadta a táblázatot a mindenféle tennivalóimmal, utána elkezdte  mondani, hogy mennyire fontos a lojalitás, és hogy mekkora jelentősége van a közösséghez való hűségnek. Elég nagyot néztem erre a mondatra, mert nem értettem, hogy hova akar kilyukadni vele, de aztán ahogy tovább folytatta ezt a magasztos beszédet a közösség szellemiségéhez való ragaszkodáshoz (miközben az én fejemben az járt, hogy ahhoz egyáltalán jelentenie kellene nekem valamit az egésznek, hogy ragaszkodni tudjak hozzá, na mindegy), a lényeg, hogy egy idő után kiderült, hogy mire utal vele, ugyanis mindenképpen azt akarta elmondani (az elején virágnyelven, aztán mikor látta, hogy nem veszem a lapot, elég konkrétan), hogy semmiképpen se merjek beszélni Kathleennek a közösségről, de ha véletlenül mondanék is valamit, semmiképpen sem lehet az bármi negatív. Nem tudom, mire alapozta, hogy bármit is mondanék neki, mert annak ellenére, hogy az ég és föld világán egyáltalán nem szeretem a közösséget, attól még nem akarok nekik rosszat, és eszembe se jutna az itteni emberek előtt szidni őket annál is inkább, mert tudom, hogy az itteniek szeretik a nővért, és tudom, hogy amúgy sem értenék meg azt, hogy én miért nem szeretem itt, mert nem egy konkrét oka van, amin könnyen változtatni lehetne, s akkor minden rendbejönne, hanem egyszerűen az egésznek a szellemiségét nem bírom elviselni, ami amúgy önmagában nem rossz, sőt egyértelműen többeknek is tetszik, csak nekem személy szerint nem jön be. Ettől függetlenül végig kellett hallgassak egy nagyon hosszas és meglehetősen idegesítő szentbeszédet arról, hogy mennyire rossz, ha bárki is kritikusan néz valamit, és még sokkal borzasztóbb, ha véletlenül panaszkodni is mer valakinek, vagy egyáltalán hangot ad negatív véleményének. Mindez nem csak azért volt nagyon idegesítő, mert egyértelműen célozgatni szeretett volna vele a nővér, de valahogy sehogy sem tudott megérinteni, amit mondott, de amiatt is eléggé visszás volt a dolog, hogy ő viszont mindeközben úgy szidta szegény Kathleent és a korábbi két lányt, aki beszélgetni mert vele, mint a bokrot, és megbotránkoztató volt hallani a hangjában azt, hogy mennyire elítéli őket. Értem én, hogy nagyon kedves az ő szívének ez a közösség, és az is egyértelmű, hogy jobban félti a jó hírnevét minden másnál (amúgy kíváncsi lennék rá, hogy miért, mert tűz nélkül ritkán van füst, szóval azért csak kell legyen benne valami, ha ennyi embernek nem tetszett korábban, s emiatt ennyire fél, hogy rossz híre megy a háznak). A lényeg az, hogy nagyon erősen a lelkemre kötötte, hogy semmiképpen se beszéljek neki a közösségbeli negatív dolgokról, s én ezt nyugodt szívvel meg is ígértem neki. Ezen kívül még arról is szólt, hogy én ugyan nem mehetek el látogatóba senkihez (leszámítva Kathleent abban az esetben, ha próba előtt vagy után teával kínál), akár valamilyen imacsoport tagja hív meg, akár másvalaki, viszont ha akarom, akkor én hívhatok majd át másokat. Ez után még mondott pár mondatot, és úgy éreztem, hogy lassan vége a beszélgetésnek, így kezdtem készülődni a felálláshoz, amikor rákérdezett, hogy de úgy amúgy rendben vagyok, szeretem itt? Na ez volt az a pillanat, amikor egyszerre tört elő belőlem minden, amit két hónap alatt próbáltam elnyomni, mert erre a kérdésre sehogy se lehetett azt válaszolni, hogy á, persze, minden a legnagyobb rendben, mert az ég és föld világán semmi sincs itt rendben. Elkezdtek ömleni belőlem a szavak, és kb. öt perc alatt mondtam el (majdnem levegővétel nélkül) mindazt, ami felgyűlt bennem az elmúlt időszak alatt, hogy mennyire nem szeretem itt, hogy mennyire ki vagyok borulva bizonyos dolgoktól, hogy mennyire nem mond nekem semmit ez az egész, hogy mennyire nem szeretem és értelmetlennek látom, amit csinálunk, és hogy egyáltalán nem értem, hogy mért kell itt legyek, mert azt éreztem, hogy Isten idehívott, és hogy valami célja van ezzel, de egyáltalán nem értem, hogy mi, és napról napra egyre rosszabbul vagyok lelkileg, és már az sem jelent semmit a számomra, amit korábban amúgy szerettem. Miután befejeztem azt, amit úgy elsőre el tudtam mondani, csak nézett rám eléggé meglepődve, majd azt mondta, hogy imádkozzunk, hogy Isten mutassa meg, az akaratát. Imádkozott egy kicsit, de nem nagyon változott semmi, aztán az mondta, hogy most elutazik, s aztán majd ha visszajön decemberben (igazából nem tudjuk meddig fog maradni, akár három héten belül is visszaérhet, de előfordulhat, hogy valóban elhúzódik akár decemberig is), akkor beszélgetünk újra, s ha még mindig így fogom érezni, akkor átalakítjuk az elköteleződésemet társult tagságra, és akkor már nem kell a házban lakjak és elmehetek. Az volt a legelső gondolatom, mikor ezt meghallottam, hogy jaj de jó, tényleg elmehetek, s nem kell végigszenvedjem ezt az egész évet, de aztán eszembe jutott India, ami amúgy januárra volt esedékes, s mondtam, hogy igazából már amikor az elköteleződésen gondolkoztam, már akkor tudtam, hogy nem fogom itt szeretni, de úgy döntöttem, hogy maradok, mert azt éreztem, hogy ezt kell tennem, és mert úgy éreztem, hogy valami miatt nagyon fontos India, s talán ott lesz valami dolgom. Erre nem mondott különösebben semmit, csak hogy majd még beszélünk róla, ha visszajött. De kicsit később rájöttem, hogy valójában azt sem tudom, hogy az is milyen lenne, s ha ez a közösség lelkisége, hogy egy helyben ülünk és imádkozunk, akkor lehet, hogy Indiában is ugyanezt csinálnánk, hisz soha egyetlen szóval sem mondta, hogy bármi fizikai tevékenység is folyik ott, azon kívül pedig az is elképzelhető, hogy tényleg nem szeretne vinni, ha nem jutok el odáig, hogy éljek-haljak ezért a közösségért, márpedig elviselni is alig tudom, nem tartom valószínűleg, hogy decemberig teljesen megszeretném, hisz már most napról napra rosszabb, így valahogy az járt a beszélgetés után a fejemben, hogy nemhogy az angol diplomáért (amit leghamarabb februárban kaphatnék meg), de még Indiáért sem éri meg itt szenvedni további négy vagy öt hónapot, nemhogy egy egész évet, és nagyon boldogan elmennék, ha valóban megtehetném, így jóformán még el sem ment a nővér és én már azt vártam, hogy visszaérjen, és átbeszélhessük ezt az egészet. 

Amúgy ez a délutáni társalgás eléggé megviselt minden szempontból, és eléggé ki voltam borulva még akkor is, amikor a templomba mentem. Egy kivételesen szép mise volt, többnyire ismert énekekkel, amit nagyon jól esett hallgatni, de nem igazán tudtam figyelni magára a szertartásra, egyszerűen csak az járt a fejemben, amit a nővér mondott, meg úgy ez az egész helyzet. Ahogy ott álltam a templomban, és felnéztem, újra az volt bennem, hogy gyönyörű ez a templom, nagyon szép az egész környék, még a ház is szép, az itteni emberek mind nagyon kedvesek, aranyosak, segítőkészek, szeretetreméltók, és nagyobb bőség van étel szempontjából itt a házban, mint amiben valaha éltem, mindig legalább kétféle felvágott, különféle sajtok, zöldségek, gyümölcsök, mindenféle kekszek, csokik, chipsek és egyéb különlegességek, és szórakozási meg szabadidős lehetőség is rengeteg van, ott az ingyen uszoda, konditerem, könyvtár, a házban van zongora, ott a kert a paddal, a közelben vannak parkok és egyéb helyek, és ismerőseink meg programjaink is vannak. Az csapódott le bennem, hogy ez egy eszméletlenül jó hely, ha az ember ésszel próbálja nézni, és minden adott ahhoz, hogy valóban boldogan és bőségben élhessen itt valaki, hisz mindenünk megvan. Itt tényleg boldogan lehetne élni, és Tünde tud is, de én valamiért nem. Rájöttem, hogy nem a hellyel van a baj, és még csak nem is velem, hanem egyszerűen csak nem illünk össze. Csodálatos minden, ami itt van, és minden adott, ami kellhet, de mégse tudok örülni neki, nekem egyszerűen nem erre van szükségem, egyszerűen rossz helyen vagyok, nem itt kell lennem, és ez csak most tudatosult.