Mint minden vasárnap, most is keltem, és mentem le főzni. Tünde és Kriszta bementek a központba az abortuszklinikához, mert bejelentkeztek, hogy ebben a negyven napos az élet védelméért szóló imában bevállalnak két órát, én meg otthon maradtam főzni. Babérleveles krumplilevest készítettem, másodiknak disznósültet rizzsel, mint már egyszer korábban is, desszertnek pedig kerestem egy új kókuszos receptet. Most is a süteménnyel kezdtem. Az internetet találtam egy rácsos kókuszos tésztát, ami nagyon jól nézett ki, és elolvasva se tűnt túlságosan nehéznek az elkészítése leszámítva azt, hogy gyúrós tészta, amit nem nagyon szeretek csinálni. Nekiálltam mindent a leírás alapján elkészíteni, és nagyon hamar összeállt az egész. A tepsi aljára lefektettem a kinyújtott tészta nagyrészét, majd rátöltöttem a kókuszos krémet, a tetejére pedig megformáztam a rácsokat, majd betettem sülni. Nem kellett sok idő elteljen, hogy az egész konyha felséges kókuszillattól áradozzon, ami meg is maradt egészen az ebédig, és kinézetre is nagyon jó lett a végeredmény. Minden kétséget kizáróan ez a sütemény sikerült eddig a legjobban, amióta itt vagyok, és a többieknek is mind nagyon ízlett.
Mire minden mosogatás, elpakolás és takarítás véget ért, már három óra volt. Felmentem a szobába egy kis időre szusszanni egyet, megnézni a leveleimet, meg egy kicsit pakolászni, majd elmentem misére. Utána már egyből kezdődött is az esti közbenjáró csoport, ami két okból is különleges volt. Nem csak azért, mert a múlt héthez hasonlóan most is mondták, hogy válasszunk mi is dalt, és így elénekeltek egy olyant, amit nagyon régóta nem hallottam, de nagyon szeretek, hanem miután minden ima lejárt, elkezdtek a missziós héttel kapcsolatos szervezésekről is beszélgetni. Aranyos volt, ahogy próbáltak minél eredményesebb reklámlehetőségen gondolkodni. Mondta Andrew, hogy egy csomó szórólapot betett a programról a templomba, de nem akarnak elvenni/elvinni belőle az emberek. Végül Tomnak jutott az eszébe, hogy nem lenne rossz egy hatalmas plakát vagy bannerszerű dolog sem, ami ott lehetne a templomban az előtéren belül az ajtó fölött, hogy meglássák az emberek, ahogy mennek be, és hogy ez jó figyelemfelkeltő lenne. Az elején tetszett a többieknek az ötlet, de nem nagyon látták, hogy valósíthatnák meg, mert már kevés az idő, s mire valaki valahol megcsináltatja, s felkerül, arra már késő, így már-már le akarták szavazni. Nekem egyből, első hallásra jó ötletnek tűnt, és nem értettem, hogy mit problémáznak ennyit a megvalósításon, hisz nem olyan nagy dolog három lapot egymás után ragasztani, és felírni rá jó nagyban a szöveget, és már akartam is mondani, hogy ha szeretnék, akkor én elvállalom, de közben annyira belemerültek abba, hogy mennyire nehezen kivitelezhető a dolog, hogy már tényleg egy hajszálra voltak a lemondástól, én meg nem akartam félbeszakítani őket, de egy adott pillanatban mégiscsak jeleztem, hogy beszélnék, és mondtam, hogy én szívesen megcsinálnám hétfőn, ha akarják, s akkor kedden reggel már fel is tehetik. Tom egyből lelkes lett, s visszakérdezett, hogy tényleg megcsinálnám-e, s látszott, hogy nagyon örül neki, de ugyanakkor úgy láttam, hogy Andrew is legalább annyira hálás, még ha nem is mondott szóban semmit, de akkor láttam először igazán érdeklődve és félig-meddig mosolyogva rámnézni, ami többet mondott a szavaknál. (Eddig mindig azt éreztem, hogy nem kedvel ez az ember, ami egy kicsit bántott, mert engem viszont nagyon sok kedves személyre emlékeztet ő, néhány igazán jó barátra, meg kicsit apukámra is, és valahogy örülnék neki, ha felém sem a szigorú felnőtt arcát mutatná, mert azt láttam, hogy másokkal mindig barátságos és vidám volt, csak eddig valahogy velem nem.) A lényeg az, hogy elvállaltam, hogy a hétfői nap folyamán elkészítem nekik a plakátot. Tom elismételte még egyszer, hogy mit kell ráírni, s mondta, hogy majd este értejön. Én amúgy nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert azt éreztem, hogy végre csinálhatok valamit, aminek még értelme is van. Ez az első olyan igazi feladatom, amióta itt vagyok, ami tényleg segít is valakit/valamit, és az, hogy én ajánlhattam fel úgy, hogy amúgy senki részéről sem volt ez elvárás, hanem tényleg azért mondtam, mert szívesen dolgoznék vele, az volt a legjobb benne, így este már úgy feküdtem le, hogy lélekben a másnapi "fontos feladat"-omra készültem, és azt tervezgettem, hogy mekkora lapra és hogy fogom ráírni a megfelelő szöveget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése