Gyönyörű napkeltére ébredtem. Ez volt az eddigi legszebb, amióta itt vagyok. Kár hogy a mesés reggel után borús felhők takarták el úgy az eget, mint a lelkemben a napot.
A szokásos reggeli tevékenységek következtek: ima, reggeli, mise és szentségimádás. Ma újra hallhattunk egy nagyon szép kórusművet, amíg a pap az Oltáriszentséget kitette. Egyetlen egyszerű sorból állt (Magnificat anima mea Dominum), de meseszép volt úgy az ének, mint a hangszerelés. Nagyon szívesen elhallgattam volna akár az egész ott töltött időszak alatt, de hát pár perc után most is kikapcsolták. A délelőtt takarítással majd imával telt, aztán az imacsoport következett.
Valahogy egész nap rossz kedvem volt, már tegnap azt éreztem, hogy nem jó ez itt, egyszerűen nem érzem jól magam, az meg fel sem merül, hogy egyáltalán boldog is lehetnék. Ez az érzés meg csak még tovább fokozódott ma. Egyszerűen érzem, hogy megőrülök ezen a helyen, semmi értelmeset nem csinálunk, csak telik egyik nap a másik után, jó nem történik semmi, rossz meg annál több. S a délutáni imacsoport meg még rosszabbul telt, mint eddig bármikor. Egy Josephine nevű nővért vártunk látogatóba, hogy majd ő beszéljen. Állítólag ír és nagyon lelkes. Kezdés előtt pár perccel érkezett meg, amúgy tényleg aranyos volt, nem is lett volna vele semmi gond azt leszámítva, hogy egyáltalán nem fogott meg az se, amit ő mondott, annak ellenére, hogy olyasmikről beszélt, amik normál körülmények között még érdekeltek volna is. Jó dolgokat mondott, és valóban vidám és lelkes volt, de engem teljesen átjárt a keserűség az egész hely és helyzet miatt, és egyszerűen képtelen voltam átélni azt, amit mond. Nagyon kiborultam már a dicsőítés alatt, mert azt éreztem, hogy már kezd ez is csak üres énekelgetés lenni, és nem azért, amiért az elején annak tűnt, hogy hangszer nélkül nyolc idős nő tízfele énekel, hisz azóta rájöttem, hogy azért ilyen ez, mert nem tudnak még hangszeres kíséretet is biztosítani, de ettől még nagyon lelkesek, aranyosak, és valóban szívből dicsőítenek, még ha nem is úgy, ahogy azt otthon megszoktam. Most sokkal inkább bennem van a baj, gátként élem meg ezt a helyet, és mindent, ami itt történik, és nem közelebb hoz ez az egész Istenhez, hanem még jobban eltávolít. Egyszerűen csak ültem a széken egész csoport alatt, és némán folytak a könnyeim, ki nem mehettem, bent meg semmit se tudtam tenni, ami akár kicsit is segített volna bármin is. Lejárt a csoport, elraktam az énekeskönyveket és felmentem a szobába. Próbáltam olvasással, kötéssel meg ilyenekkel elterelni a figyelmemet, s elkövetni valamit, hogy helyrejöjjek, de nem sikerült. A könnyeim felszáradtak, mire ebédelni kellett menjünk, de a kedélyállapotom semmit sem javult, csak egyre rosszabb és rosszabb lett. Josephine nővér elbúcsúzott ebéd után, mi mosogattunk, aztán szétszéledtünk a szobáinkba. Annyira felzaklatott ez az egész nap, hogy később se jöttem helyre, és még azt is elfelejtettem, hogy Attilának azt mondtam, hogy este elérhető leszek, de amilyen állapotban voltam, még a messre se léptem fel. Egyszerűen nem voltam alkalmas arra, hogy bárkivel is normálisan beszélgessek, vagy bármit csináljak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése