56. nap - lelki válság

Ma ima és reggeli után ismét siettem az iskolába. Valahogy mindig az az érzésem, hogy olyan jó kijönni abból a házból és olyan helyre menni, ahol normális emberekkel lehet találkozni, és ahol egyenlő felekként lehetünk, beszélgethetünk, ismerkedhetünk, és nincsenek semmilyen különös elvárással felém, hanem egyszerűen önmagam lehetek. Lelkesen mentem hát az angolórára, ami ma is nagyon jó volt. Van egy új csoporttársunk Carolina, aki Spanyolországból jött, és eredetileg az Entry 3-as csoportba osztották, de most felhelyezték hozzánk, mert nincs nálunk elég ember. Elméletileg kellene legyen még valaki, de ő most nem tudott jönni. A feladatok most is izgalmasak voltak, egyszerűen szeretem, amiket csinálunk, és szívesen tanulok így.

Ahogy hazamentem, Tünde épp a bögréket fehérítette, mert a nővér megkérte rá. Szegény szódabikarbónával próbálta kidörzsölgetni a fekete tea nyomait belőlük, de én nekiálltam segíteni, és a hagyományos súrolóporral negyedannyi idő alatt sokkal fehérebbek lettek, mint neki a sok sikálása után, úgyhogy végül én fejeztem be a saját módszeremmel őket, és a nővér is nagyon elégedett lett az eredménnyel. Ahogy ott végeztem, felmentem kicsit a szobába, majd kettőre siettem a templomba szentségimádásra, mert ezen a héten én voltam a soros, hogy bent üljek egy órát a kápolnában és őrizzem az Oltáriszentséget. Szerencsétlenségemre épp belefutottam egy temetésbe. Olyan furcsa volt már amikor a templom mellett voltam, mert orgonaszót hallottam bentről, amihez amúgy az ittlétem alatt eddig egyetlen egyszer sem volt szerencsém, így nagyon meglepődtem, de azt gondoltam, biztosan csak gyakorol a kántor, valamilyen zenés misére, de ahogy elértem az ajtót, és megláttam, hogy tömve tele van a templom fekete ruhás emberekkel, egyből világos volt, hogy temetnek valakit. Ki is jött egy férfi elém az ajtóba, mikor látta, hogy nemcsak nem úgy vagyok öltözve, mint aki temetésre jött, de el is bizonytalanodtam. Elmondtam neki, hogy miért vagyok ott, s megkért, hogy menjek a túlsó falhoz, ameddig véget ér, mert nemsokára mennek majd ki a menettel. Át is mentem, és meghúzódtam a sarokban, amíg szépen lassan kivonultak a dal vége után. Gyönyörű ír furulyaszóra indult el a menet, és szépen lassan kiszállingóztak az emberek, én meg előrementem a kápolnába. Egy nő volt bent, aki kicsivel azután, hogy megérkeztem elment, de aztán jött egy másik hölgy is nagyjából velem egy időben. Egy idő után letérdeltem, és csak az a kérdés volt bennem, hogy miért, miért vagyok itt, és mi értelme van ennek az egésznek, de választ természetesen most sem kaptam rá. Ahogy lejárt az időm, eljöttem, és szépen hazasétáltam, nem volt kedvem tovább ott ülni. 

A kocsi nem volt a ház előtt, mikor megérkeztem, mert a nővér elment Krisztával és Tündével a bevásárló központba élelmiszert és mindenféle egyéb tartalékokat venni, hogy felszereljék hosszabb távra a házat, hogy legyen minden készleten, ha elutazik a nővér. Amikor megérkeztek, csengettek, hogy menjünk le kipakolni. Most Kriszta volt az, aki gondoskodott a keserűségemről, és arról, hogy újra sokkal erősebben azt érezzem, hogy utálom az egész helyet, de különösen azt, hogy itt vagyok. Nagyon kiborított, és nagyon zavar a fölényeskedő viselkedése, amivel egyfolytában érezteti, hogy fölöttünk áll, hogy ő a főnök a háznál (persze csak a nővér után), és hogy ő az, aki bármit megtehet, még azt is, amit mi nem. A nővér hangulatember, ha jó kedve van, akkor nagyon kellemes is tud lenni vele, viccelődik meg hasonlók, viszont ha ideges, akkor katasztrófa, de igazából nem is csak egyikükkel vagy másikukkal van a baj, hisz akár kettejüket együtt is el lehetne viselni, ha a többi dolog jó lenne, de igazából semmi sincs rendben. Se a lelki se a hétköznapi része az itteni életnek. Nagyon-nagyon fáraszt minden itt töltött nap, egyszerűen érzem, hogy kiszívja belőlem az erőt és az életkedvet. Nem csinálunk az ég és föld világán semmi hasznosat, csak élünk ebben a nagy házban elzárva majdnem mindentől, ami a normális élethez tartozik, szenvedünk az ostoba szabályok mérhetetlenül nagy súlya alatt, és várjuk, hogy egyik nap után teljen a másik. Az a legszomorúbb, hogy igazából az a kevés dolog, ami örömöt okoz az ittlétben, annak semmi köze sincs se a közösséghez, de még csak a valláshoz se, akkor meg mi értelme az egésznek. Nem érzem, hogy bármi haszna van az ittlétemnek, se olyan szempontból, hogy én használhatnék másoknak, se abból, hogy bármi itteni dolog használhatna nekem (talán az angol nyelvtanulás képezi az egyetlen kivételt). Minden, ami itt van, megtalálható otthon is, viszont az otthoni jó dolgokból szinte semmi sincs itt. Olyan elkeserítő és lehangoló az egész. S az a legrosszabb, hogy azt figyeltem meg, hogy olyan dolgok kezdenek teljesen üresek és semmitmondóak lenni, amik otthon amúgy nagyon fontosak voltak a számomra (főleg lelki téren). Nagyon szerettem a szentségimádást, ami kéthetente volt a Kelnél, mert ott tényleg el tudtam csendesedni (annak ellenére, hogy néha énekeltünk is közben, vagy talán épp amiatt, nem tudom), és nagyon vártam mindig a keddi és vasárnapi miséket is, és nem csak azért, mert minden kedden gitáros mise volt, és néha vasárnap is, hanem azon kívül is szerettem, mert igazi találkozás volt, akár Takó két szava is elegendő volt ahhoz, hogy Isten szólni tudjon általa, és a többiekkel is igazi egységben tudtunk jelen lenni, itt meg semmit sem érzek ebből. Kötelesség a napi mise, és a szentségimádás is, és elmegyek, mert muszáj, de abszolút semmit sem jelent, sőt egyre inkább csak üres kényszerként élem meg, és fáj, hogy így van, mert tudom, hogy nem ez a normális. Túl sok van belőle ahhoz, hogy örülni lehessen neki, és eljutottam odáig, hogy teljesen mindegy mostmár, hogy ki van-e téve az Oltáriszentség vagy sem, mert ugyanúgy nem jelent semmit a számomra. Egyszerűen azt érzem, hogy megöli ez a sok kényszeres formaság a hitemet és kiöli belőlem az összes lelkesedést, ami valaha volt. Eddig is ezt éreztem, de egyre erősebb. Elkezdtem felélni az energiatartalékaimat, és elfogyott az erőm ahhoz, hogy némán elviselhessem ezt az egészet. Nem nagyon tudok már mosolyogni, legalább is nagyon nehéz, és egyre inkább csak a szobámon belül vagy a házon kívül érzem jól magam. Megbántam, hogy itt maradtam, haza kellett volna menjek, amíg még lehetett, mert akkor még dönthettem volna másképp, mostmár nem tudok, és az elköteleződés napja óta egyre többször érzem úgy, hogy rossz döntést hoztam. Lehet, hogy mégis van valami konkrét dolog, ami miatt Isten azt akarta, hogy itt üljek, de eddig még semmit se mutatott ebből, és az eddigiek alapján milliószor boldogabb voltam (és lehetnék akár most is) otthon. Nem is beszélve arról, hogy kezdődik az új tanév, mostantól programok is lesznek már, és emiatt még jobban fáj arra gondolni, hogy most akár ott is lehetnék velük, és nem itt ebben a hideg, esős országban. És a húgom beköltözött a szobámba, és megtörtént az, amit a leginkább szerettem volna elkerülni, mégpedig az, hogy kilakoltasson onnan, és minden cuccomat kipakolja a szekrényemből, fiókomból, és kitegye a teraszra meg egyéb helyekre, és közölte, hogy miután hazamegyek se enged visszaköltözni, pedig az a szoba teljesen az én ízlésemet tükrözi, minden azért olyan benne, mert én rendeztem be, és én adtam meg az egész hangulatát, abban vagyok otthon, és nem teheti meg velem, hogy ne engedjen vissza, pedig amúgy képes rá, hogy megtegye. Egyszerűen utálom ezt az egész helyzetet, és sokkal inkább vágyom arra, hogy összepakoljak és hazamenjek mindenestől és újra normális életem lehessen, mint arra, hogy elhozza a nővér a csomagot Kolozsvárról, hogy itt ülhessek egy egész évet.

Amúgy Tünde és András továbbra is nagyon kedves és megértő, Tünde délután próbált egy kis lelket önteni belém, András meg mise után kérdezte meg, hogy tehet-e valamit értem, de igazából nem sokat tudnak segíteni, és sajnálom az ő kedvüket is elrontani, úgyhogy ha csak tehetem, igyekszem kerülni az ilyen témájú beszélgetést. Viszont este beszéltem egyet Sziszivel, kész csoda, hogy sikerült elérni kb. két hónap után. Még nem is beszéltem vele, amióta itt vagyok. Mondjuk ő se sokat tudott segíteni, meghallgatott, és próbált az eszével érveket keresni a hely mellett, de nem igazán volt túl meggyőző, amit mondott, úgyhogy csak annyit tett hozzá a végén, hogy ajánljam fel az itteni szenvedésemet, és hogy imádkozni fog értem.