2. nap - beindul az élet

Reggel magamtól megébredtem jóval azelőtt, hogy szükség lett volna rá, s akárhogy forgolódtam és próbáltam visszaaludni, fél nyolcnál tovább sehogy sem bírtam az ágyban maradni. Ez mondjuk magyarázható az időeltolódással, ugyanis ami itt fél nyolc, az Németországban fél kilenc, és általában akkor keltem az utóbbi napokban, otthon pedig egyenesen fél tíz, ami már nagyon nagy luxusnak számít az elmúlt félév tapasztalatai alapján, tehát nem csoda, hogy felébredtem. Kihalásztam magamnak valami ruhát, amit felvehetnék, felöltöztem, és lementem 8:15-re a kápolnába a reggeli imára. A nővér épp akkor nyitotta ki az ajtót, s beszólt a többieknek, hogy én is megérkeztem, majd csengetett, s akkor lejött Kriszta is, mert ő még nem volt bent. A székeken egy könyv és két kisebb füzetecske volt meg egy rózsafüzér. Én nem tudtam, hogy milyen itt a reggeli ima, úgyhogy vittem Szentírást is, de mint később kiderült arra nincs szükség ilyenkor. Azzal kezdődött, hogy végigimádkoztuk a kis piros füzet tartalmát, majd énekeltünk egy éneket a könyvből, s utána a másik füzetet is kinyitották. Elkeseredésemre kiderült, hogy az zsolozsmáskönyv, amire azt hittem, hogy a bánat eltesz, mert ennél szörnyűbb imaformát nehezen tudnék elképzelni, mint annak a sokmillió szövegnek az elolvasását. Korábban egyetlen egyszer láttam valakit zsolozsmát mondani, mégpedig Sziszit, aki egyszer nálam aludt böjti időben, és ezt mondta esti imának, s akkor végignéztem, hogy hogy forgatja ide-oda a könyvet, és olvas végig belőle mindenféle szöveget, de már akkor eldöntöttem utána, hogy ez nekem nem tetszik, és nem szeretném, ha még egyszer részem lenne hasonlóban, erre meg itt már rögtön első reggel ezt mondatják velem, mondjuk annyival jobb volt ez a változat, mint a Sziszié, hogy itt nem kellett egyfolytában forgatni közben, mert minden egymás után volt, de attól még egyáltalán nem zártam a szívembe az imaformát.

Ahogy ez lejárt, reggeliztünk, és mivel péntek volt, és az itt böjtös nap, ami azt jelenti, hogy nem főznek délben, és semmiféle húsételt sem esznek, azon kívül meg mindenki böjtöl még ahogy tud, én a vajas kenyér mellett döntöttem reggelire. A választék amúgy elég nagy volt ilyen téren, mivel volt sós margarin, sós vaj, és sótlan vaj. Első térésben kentem egy szelet kenyeret a sós margarinból és egyet a sós vajból, hogy nézzem meg milyen, majd miután alig tudtam megenni annyira sós volt, harmadiknak a sótlan vajból kentem egyet, ami már egészen elviselhető volt. Amúgy a kenyér nagyon vékonyra szeletelt kis íztelen valami volt. Ahogy kiértünk a konyhába, s mindenki önállóan nekifogott magának reggelit készíteni, a többiek is elláttak néhány jótanáccsal, s mivel reggelizni készültünk, ezek többnyire az étkezésre vonatkoztak. Az ételek minőségére vonatkozó felvilágosítás kb. így hangzott röviden: előbb-utóbb én is rá fogok jönni, hogy itt a kenyér rossz, a gyümölcsöknek nincs íze, a zöldségeknek még annyira se, a tej nem látott tehenet, és mindennek következtében az ember hajlamos sokat enni, hogy érezze, hogy volt valami, és igen hamar ki is kerekedik egy idő után, és ezt csak azért mondják, hogy ne lepődjek majd meg, és ne érjen váratlanul a dolog. Hogy is mondjam… szép kilátások… A kenyérre vonatkozó részét a kijelentésnek már rá egy pár percre én is tapasztaltam, de Kriszta megnyugtatott, hogy ez most csak azért ilyen, mert a nővér vette az angol kenyeret, de ők a lengyelt szokták venni, és az egy fokkal jobb. A hangulat amúgy jó volt a többiekkel, egyből jól egyeztünk, és közösen pakoltuk el a reggeli végén a dolgokat. Ez után szabad tevékenység volt tízig, amikortól a mise volt, ezt pedig arra használtam ki, hogy felmentem, és amit lehetett kipakoltam a most már megüresedett szobában, de mindenek előtt azzal kezdtem, hogy áthúztam az ágyneműmet arra az ágyra, amelyikben Ági aludt, mert az enyém nagyon puha is volt, meg eléggé éreztem a rugókat, így jobbnak láttam a költözést. Utána volt még időm egy pár ruhaneműt is bepakolni a szekrénybe, majd elmentem misére.

Most két pap is volt, ugyanaz, amelyik tegnap, meg még egy kedves idős ősz hajú bácsika. A leginkább az lepett meg, hogy a tegnap délutáni 10-20 ember helyett most majdnem tele volt a templom, bár az emberek életkora úgy nagy átlagban minket és egy kislányt leszámítva nagyjából mind a negyven év fölött volt, szóval nem épp fiatalos a társaság, de ennek ellenére eléggé lelkesek, bár énekszó ma se volt, némán állnak, jönnek, mennek, térdelnek és imádkoznak.

Miséről visszajövet beszélgettünk egy keveset a nővérrel, egyfolytában azt mondja, hogy nagyon jó az angolom, pedig sokszor azon kapom magam, hogy nem értem, hogy mit mond, beszélni meg csak nagyon dadogva tudok, bár ahogy kivettem, vannak, akik nem értenek még annyit se abból amit mond, mint én, úgyhogy lehet hogy egyszerűen csak annak örül, hogy nem kell nekem külön mindent fordítani még valakin keresztül, s ha elsőre nem is, másodjára megértem nagyjából azt, amit szeretne mondani. Kiderült, hogy azok a feladatok, amiket korábban Ági végzett, azokat most megörököltem tőle, de aznap még nem kellett csináljak semmit, viszont vasárnapra nekem kell majd ebédet főzni, és mondta, hogy menjünk el később Krisztával bevásárolni hozzá, így egyúttal azt is meg tudja mutatni, hogy hol vannak az üzletek (azon kívül meg én is szerettem volna venni már magamnak egy átalakítót a dugaszhoz, úgyhogy örültem az ötletnek), de ez eleve csak délután kellett legyen, addig meg szabad programom volt, amit arra használtam, hogy folytassam a kipakolást és a berendezkedést a szobában. Miután minden ruhát eltettem, rátértem az apróbb használati tárgyakra, könyvekre, irodaeszközökre, elektromos kütyükre, hangszerekre és hasonlókra, és sorra megkerestem mindennek a tökéletes helyet, majd miután megkerült, elővettem az apróbb díszítő elemeket is. Az asztalra tettem papírt, jegyzetfüzetet, Szentírást és iradai cuccokat, na meg persze a laptopot, így ott sok díszítenivalónak már nem volt hely, csak egy kis képet tettem oda, de az ablakpárkányt elég jól beraktam otthonról átmenekített szobanövénykétől képekig és mécseses emléktárgyakig mindennel, így határozottan kellemes otthonos hangulatom lesz tőle, ha ránézek. Van egy kis polcocska is a szobában, arra kerültek a térképek, könyvek, szótárak és pár dísz meg egy kép a családról, és egy kisasztalkán laknak majd a hangszerek (csörgő, zörgő, furulya) és minden zenével kapcsolatos lap, füzet és könyv. A gitár külön van beállítva a polcocska meg a másik ágy közé, mert először is ott nem fogok még véletlenül se belerúgni, másodszor pedig András szeret gitározni, és mondta, hogy el szeretné majd kérni néha, és mivel itt van egy olyan szabály is, hogy a másik szobájába akkor se mehet be az ember, ha az behívja (és ez alól nincs kivétel), így nem akarom, hogy félórát álljon az ajtóban, míg én a szoba másik feléből előkotorászom a hangszert, amúgy meg az a fele a szobának eleve elég üres, csak az ágy van ott, meg a falnál a ruhásszekrényke, szóval ott mindenképpen jobban fér. Díszítőelemnek amúgy van egy másik gitár is a szobámban, ami egy régi klasszikus fajta, s még Ági hagyta itt fent, de a házhoz tartozik, csak hát egyértelműen az én gitárom a jobb, így érthető, hogy kellemesebb azon játszani, mert tisztább hangokat ad ki, mint a másik. Azt még nem is mondtam, hogy az szobámban egy kis kiugró felületen egy kandalló alakú melegítő is van, fölötte pedig egy kép, egy kis faragás, afölött pedig egy kis polc pár dísszel és képpel, és fent a falon van egy ovális tükör meg egy kereszt. Annyira tetszett a szobának ez a része, hogy ehhez hozzá se nyúltam, mármint olyan értelemben, hogy semmit sem módosítottam rajta, semmit sem tettem hozzá, vagy vettem el onnan. Jó, hogy van ez a kis tükör is, de a legjobban a képek tetszenek, ugyanis az egyik egy talán afrikai helyet ábrázol, ahol néhány nő és gyerek ül a földön, és látszik rajtuk az egyszerűség és szegénység. Ez a kép annak ellenére, hogy fekete-fehér és meglehetősen szomorú mégis nagyon tetszik, mert arra emlékeztet, hogy miért is vagyok itt, vagyis hogy úgy kerültem ide, hogy a szegényebb területeken történő missziós tevékenység érdekelt, s ha erre a képre nézek, akkor újra el tudok gondolkodni azon, hogy ez vajon még mindig aktuális-e, és emlékeztet rá, hogy döntenem kell majd, hogy mit fogok csinálni ez a hónap után, hogy itt maradok tovább és megyek a nővérrel Indiába, vagy hazautazok és folytatom az otthoni életem. Ez a döntés mondjuk még később fog megszületni, de addig is jó időnként újra rágondolni. A másik kép pedig ami a modern elektromos kandallócska fölött van, az azért tetszik, mert nagyon érdekesnek találom. Egy vízfesték vagy temperarajzról van szó, amelyik amúgy gyönyörűen ki van dolgozva és Máriát ábrázolja a Kisjézussal és Józseffel, s előttük állnak a szegényes ruhában lévő pásztorok. Az a nagyon furcsa benne a számomra, hogy a képen minden alak fekete bőrű, ami a mi hagyományos karácsonyi ábrázolásmódú képeslapjainkon és adventi naptárakon azért annyira nem megszokott, mármint én nem emlékszem, hogy láttam volna olyan képet vagy rajzot, ahol feketékként ábrázolják őket. Ez komolyabban elgondolkodtatott azon, hogy valójában van-e egyáltalán valamiféle említés arra vonatkozóan, hogy milyen színű a bőrük, és hogy azon a helyen, ahol ők éltek amúgy természet szerint milyen emberek élnek, mert tényleg könnyen meglehet, hogy arra nem európai fehér ember az őslakosság, s ez tudatosította bennem, hogy mennyire erősen a saját kultúránkon keresztül nézzük mi mindig a világot, s az alapján képzelünk el mindig mindent, ami nekünk természetes. Persze fogalmam sincs, hogy ez a kép vagy a mi hagyományos karácsonyi képeslapjaink a valósághűbbek, de ez a kérdés szerintem akkor is rávilágított arra, hogy mindig saját magunkból és a saját kultúránkból kiindulva nézzük és értelmezzük a világot, és ennek következtében lesznek előítéleteink, véleményeink a másfajta emberekről, akik valamilyen (akár külső, akár belső) szempontból nem olyanok, mint mi. Ez a felismerés most azért is volt ennyire erős bennem, mert itt az új környezetben gyakran fordul elő olyan téma vagy terület, amiről egyértelműen másképp gondolkodunk mi, mint az angolok. A nővérrel is beszéltünk már pár olyan dologról, amiről ő azt mondta, hogy mi magyarok mindent fordítva csinálunk, pedig nekünk meg egyértelműen az volt a véleményünk, hogy az angolok csinálnak mindig mindent fordítva, amit akár az is igazolhatna, hogy többen csinálják ilyen kontinentális módon, és kevesebben a szigetországi stílusban, de attól, hogy valamit többen végeznek ugyanúgy még mindig nem jelenti, hogy az a helyes, amit a többség csinál, úgyhogy ezt a kérdést úgyse lehet ilyen egyszerűen eldönteni, a lényeg, hogy nagyon tetszenek a képek, mert sok mindenről elgondolkodtatnak.

 

Végezetül még a plakátokat is elővettem, megkerestem mindeniknek a megfelelő helyet, majd sorra felragasztgattam őket a falra. Az elsőáldozásos emléklapom, amit 41 KEL-es testvér írt annak idején alá, az az asztaltól jobbra eső falrészre került, a Szabiéktól kapott kép bal oldalra ugyanúgy, az egyiket az ágyból, a másikat a fotelból fogom jól látni, az ágyam fölött pedig teljes hosszúságban a falon két sorban ott a többi a különféle igehelyekkel, próféciákkal és rajzocskákkal, amik a hivatásbeli kérdés eldöntésében hivatottak majd segíteni, s szintén emlékeztetnek közben néhány fontos alapigazságra. A Zsuzsától kapott kollázsos plakát pedig a leragasztott ajtó mellé került, amelyik András szobájával kötötte volna össze eredetileg az enyémet, de alaposan rögzítve van, hogy még véletlenül se lehessen átjárni, viszont az ajtó és a fal is meglehetősen vékony, úgyhogy még a legapróbb köhintés is simán áthallatszik, ez időnként kicsit furcsa hatást kelt, ugyanis nem látsz senkit, de te is hallod a másikat, és tudod, hogy ő is hall téged, meg jóformán minden apró neszt és zajt. Ez akkor a legfurcsább nekem, amikor nekiállok gitározni, s ez legelőször akkor történt meg, amikor végre kipakoltam mindent, és már nem nagyon volt amit csináljak, így lelki megérkezésem örömére nekiálltam dicsőítő dalokat játszani. Tudtam, hogy áthallatszik, s hogy tisztán ki lehet majd venni, ha valamit melléfogok, de attól még játszottam. Nagyon jól esett, csakhát tényleg kissé fura, hogy bárki hallhatja, aki a házban van, de ha más nem is, ő mindenképpen fogja. Miután befejeztem a játékot, ismét körbenéztem, majd leültem a számítógéphez. Most, hogy így otthonosabbá és ezáltal Eszteresebbé is varázsoltam a szobát, nagyon jól és kellemesen kezdtem érezni benne magam, és egyből a ház kedvenc helyévé vált a számomra. Hirtelen itt is lett egy otthonos kis fészkem, ami egyelőre csak az enyém, míg más nem jön, de ha véletlenül jönne is valaki, a saját részem akkor is úgy maradhat majd, viszont egyelőre nincs ilyen veszély, szóval teljesen kényelmesen otthon érezhetem magam benne.

Délután a szobámban voltam, próbáltam megfogalmazni az utazással és egyebekkel kapcsolatos élményeimet. Egyszer kopogást hallottam az ajtón, és láttam, hogy András az. A gitárt jött kölcsönkérni, amennyiben én nem szeretnék épp játszani rajta. Mondtam, hogy nem tervezek, és odaadtam. Szólt, hogy amennyiben zavar vele, majd kopogjak át a falon, és elment. Én visszaültem a géphez, ő meg egy kis időre rá elkezdett játszani, de olyan gyönyörű szépen, hogy szabályosan el lehetett olvadni tőle. Többnyire felbontva játszott részben spanyolos, részben klasszikus hatású darabokat, időnként meg néhány akkordot is belepengetett, és tényleg csodálatosan játszott, éreztem, hogy míg a világ s még két nap el tudnám ezt hallgatni, annyira gyönyörű, de egy olyan fél óra vagy óra után sajnos abbahagyta. Később, mikor délután vásárolni mentünk Krisztával, mert neki a szombati, nekem meg a vasárnapi ebédhez kellett pár dolgot megvenni, akkor beszéltünk vele Andrásról. Mondta, hogy annak ellenére, hogy gyönyörűen gitározik, mégsincs dicsőítés a házban, ugyanis nem szereti se azokat a dalokat, se egyáltalán a karizmatikusokat, sőt ha tehetné, betiltatná az egész mozgalmat. Ez nekem nagyon furcsának tűnt, hogy ennek ellenére mégis itt lakik egy csomó karizmatikus között, de hát tény, hogy ő most elsősorban munkát keres, és nem kimondottan a közösséghez akart csatlakozni. A vásárlás amúgy meglehetősen érdekes volt, a mellettünk elhaladó úton sétáltunk be a külváros központi részéig, ahol a bevásárló utca van. Nagyon hangulatos, élettel teli helynek tűnt. Először az átalakítót vettük meg nekem, hogy tudjam használni itt rendesen az áramot, majd egyik üzletből a másikba mentünk, hogy beszerezzünk minden szükséges dolgot, mert megvan, hogy mit hol szoktak megvenni, hogy minőségben és árban is jobb legyen. A zöldségeket, kenyeret és felvágottat például a lengyel boltban vettük, mert itt még legalább valami minimális íze van a zöldségnek, és a kenyér is ehetőbb, nem pont olyan, mint nálunk, de mindenképp jobb, mint a hagyományos angol. Utána még nagyon sok különböző üzletbe bementünk, majd hazafele vettük az irányt, kipakoltunk, és ismét rövid szabadtevékenység következett. Nekem furcsa is volt, hogy ilyen sok a szabadidő, mert mind úgy éreztem, hogy semmit se kell csinálni, és ez nálam nagyon szokatlan, de nem reklamáltam különösebben.

Este mondjuk volt még egy program, amit nem kötelezett a nővér, de Andráson kívül mind elmentünk. 7:30-ra meghívták a közösséget a szomszéd sarkon álló református templomba egy alkalomra, ahova egy híres ír evangelizátort hívtak meg, akinek gyógyító karizmája is van, és minket is szeretettel vártak erre az eseményre. A nővér elmondta az elején, hogy ő elmegy, mert meghívták, s vele mehetünk, de ha nem tetszik, akkor nyugodtan eljöhetünk onnan bármikor, mert nem tudja, hogy milyen lesz, szóval nem garantál semmit. Ahogy mentünk át az úton valahogy olyan érzésem volt, mintha olyanok lennénk, mint a tyúkanyó mikor vonul a kiscsibéivel, ezt úgy valahogy nagyon találónak éreztem. A templomnál az ajtóban vártak és köszöntöttek minden érkezőt, egy fekete férfi és nő kezet fogott mindenkivel és bemutatkoztak, majd kedvesen továbbvezettek. Bent is köszöntöttek még páran, majd kerestünk egy helyet és leültünk. Érdekes volt nagyon sok különböző emberrel egy helyen lenni, a csoportnak több mint a fele fekete volt, kb. negyede kínai, az összes többi meg mindenféle fehér. Otthon sokszor hallani, hogy mennyire fontos az egyenlőség és hogy ne tegyünk különbséget a bőrszín alapján, de szerintem ennek otthon nem igazán érthetjük a mondanivalóját, mert ott egyértelműen kilencven százaléka az embereknek odavalósi fehér, és fel sem merülhet ez a kérdés úgy, mint itt, ahol nemcsak szám szerint voltunk most mi kevesebben a teremben, hanem tényleg olyanok között vagy, akiknek nem csak a személyisége más, mert mindenki külön egyéniség, hanem a többségnek a bőrszíne is eltér, és ez a tapasztalat azért nálunk otthon szerintem hiányzik. Félreértés ne essék, engem abszolút nem zavar, hogy más a színe, meg ugyanúgy az embert látom benne, de akkor sem tud ilyen közegben nem tudomást venni az ember a sokféleségről. Nagyon különleges egy tapasztalat volt. Az alkalom amúgy legnagyobb örömömre dicsőítéssel kezdődött, nagyon jól esett nekem, hisz már nagyon rég nem volt lehetőségem dicsőítésen részt venni, s amivel időnként egyedül a szobában próbálkozok, az nem is hasonlít egy ilyenre. Amúgy érdekes volt, hogy senki sem gitározott, egy valaki billentyűzött, egy lány dobolt elképesztően jól (női dobost még nem is láttam, de ez nagyon értette a dolgát), és négyen énekeltek. Nagyon áldott egy szolgálatuk volt, és elmondhatatlanul jól esett nekem annál is inkább, mert három olyan dalt is énekeltek, amit ismertem korábbról. Annak ellenére, hogy a tanító nagyon hadart és rengeteg ismeretlen szót használt, elég sok mindent megértettem abból, amit mondott, és nagyon tetszett is. A Józsué 1,1-9 alapján beszélt arról, hogy mennyire fontos nem a múlton sajnálkozni, hanem továbblépni, és hogy Isten mennyire megáldja az Ő szolgáit, akik az Ő akaratát teszik, s hogy csak Őt kell kövessük, s akkor senki sem állhat majd ellenünk, és mindig győzelemre vezet majd bennünket. Nagyon bátorító üzenete volt. A végébe belefoglalt egy megtérésre lehetőséget adó részt is, majd rövid gyógyító ima is volt azok számára, akik kérték. Tőlünk kiment a nővért, s a pasas imádkozott érte. Utólag azt mondta, hogy jól esett neki, bár nem történt különösebben semmi vele, de volt pár ember, aki meggyógyult néhány betegségből. Az alkalom után hazamentünk, evés közben beszélgettünk még egy keveset a konyhában, aztán mindenki elvonult a csendes pihenőjére, majd aludni.