1. nap - első benyomások

Miután egy stoppolj online-os kocsival eljutottam Németországba, és ott töltöttem pár napot Máriánál, lassan elérkezett augusztus 7-e, vagyis az a szerda este, amikorra lefoglaltam a buszjegyet Frankfurttól Londonig. Elméletileg éjfél előtt egy perccel kellett volna menjen a busz, így már tíz körül el akartunk indulni Langenből. Már délután megkentem a szendvicseket, utána meg összepakoltam, így este minden gond nélkül bepakoltunk a kocsiba és elhajtottunk. Ragaszkodtak hozzá, hogy bevigyenek Frankfurtba annak ellenére, hogy már idősek, és nem nagyon szoktak az éjszaka közepén mászkálni vagy utazni sehova. Mikor tizenegy után pár perccel odaértünk az állomáshoz, és kiderítettük, hogy honnan indul a busz, mondtam nekik, hogy nyugodtan visszamehetnek, nem kell megvárják, míg felülök, de hajthatatlanok voltak, s mondták, hogy úgy nyugodtak, ha látják, hogy fent vagyok, meg amúgy se hagynak ott egyedül. Annak ellenére, hogy más lányok meg utasok is voltak mellettünk, és tényleg nem maradtam volna egyedül, nem mentek el. Tizenkettő körül, mikor már nagyon aktuális lett volna a busz érkezése, kezdtek nyugtalanok lenni, majd miután egy közeli utas mondta, hogy a Münchenből jövő buszok rendszerint késnek, ismét felajánlottam, hogy nyugodtan elmehetnek, de nem akartak. Kicsire rá elkezdett esni az eső. Maria elővette az ernyőjét, és fölénk tartotta, én meg siettem előszedni a sátorlapot és a csomagokra teríteni, hogy szárazon tartsam őket. Az eső nemhogy elállt volna, hanem mind egyre erősödött, az idő csak telt, a busz meg nem akart jönni. Egy olyan óra telt így el az esőben álldogálva, mire megszólalt, hogy lehet, hogy mégiscsak elmennek, mert fél kettőre se érnek haza. Mondtam, hogy rendben van, de mire elbúcsúztunk volna, befordult a busz a sarkon, így végül mégiscsak megvárták, hogy felüljek. Nagyon kedvesek és aranyosak voltak végig, és nagyon sajnáltam, hogy el kell váljunk, szívesen maradtam volna náluk még egy kicsit, de tovább kellett utazzak. Ahogy felültem a buszra, lassan haladtam hátrafele, s mindenütt ablakmelletti helyet kerestem a szememmel, de sehol sem találtam, mert annak ellenére, hogy szinte mindenhol csak egy ember ült, mindenki az ablak mellé volt beköltözve. Leghátul azonban mégiscsak találtam egy férfit, aki a folyosó felőli széken ült, s az ablaknál a csomagja volt. Németül kérdeztem, hogy szabad-e a hely, igent mondott, majd elkezdte elpakolni a dolgait. Nagyon örültem neki, hogy mégiscsak találtam egy ilyen helyet, mert másképp esélyem se lett volna rá, hogy aludni tudjak.

Végül egy egész órás késéssel indult el a busz. Amíg a hatalmas felhőkarcolókat néztem az út mellett, majd a házakat, ahogy kezdtünk kiérni a településről, egyre inkább elöntött a bizonytalanság. Ott ültem a buszon, ami Angliába ment. Elértem idáig, már csak egy nap, és ott leszek, de még mindig nem tudtam, hogy hol, és hogy mit is fogok ott csinálni. Olyan furcsán rossz érzésem volt, tudtam, hogy megyek, és hogy korábban bizonyosságom is volt rá, hogy jól döntöttem, és tényleg mennem kell, de ebből most semmit sem éreztem. Természetesen tisztában voltam vele, hogy ez megintcsak egy támadás, amire nem szabad hallgatni, hisz este pakolás közben, sőt még azelőtt való délután is nagyon erősen rám tört ugyanez az érzés, de akkor kísértés formájában, és elmondhatatlanul erősen azt éreztem, hogy inkább szeretnék ott maradni Németországban, vagy bárhova menni az egész világon, csak éppen ide ne kelljen, de szerencsére tudom, hogy ilyenkor nem szabad az ilyen érzésekre hallgatni, mert ezek a gonosztól vannak, és szándékosan akarnak összezavarni, megtéveszteni, és letéríteni a jó útról. Most visszagondolva, akár megerősítésként is felfoghatnám, hisz ha nem lett volna legalább egy ilyen jellegű kísértésem indulás előtt, akkor az gyanús is lett volna, hogy túl szépen halad minden.

Útközben nem sokáig hagytam, hogy ezek a gondolatok gyötörjenek, ugyanis nem sokkal azután, hogy kiértünk Frankfurtból, összehajtottam a poláromat párnának, és le is dőltem aludni. Alig, hogy becsuktam a szemem, hallom, hogy megszólít az útitársam angolul, hogy mozog a hangszerem. Akkor néztem fel, s láttam, hogy a gitár, amit feltettem a felső polcra, félig a levegőben van. Mondom magamban, hogy ennek a fele se tréfa, s megigazgattam. Utána még figyeltem egy darabig, s szinte megint leesett, utolsó percben nyomtam vissza, s ugyan nem ez a világ legértékesebb gitárja, azért szeretnék vigyázni rá, úgyhogy komolyan elgondolkodtam, hogy ebben az esetben hova is tehetném. Azt mondta a pasas, hogy elé teszi az egyik csomagját, úgy Brüsszelig biztosan nem esik le, ott meg úgyis sokan leszállnak, és akkor kereshetek egy duplahelyet, ahol magam mellé tudom majd tenni. Mivel jobb ötletem nekem sem volt, kénytelen voltam ennyivel beérni, majd visszadőltem aludni, és egy huzamban aludtam a belga fővárosig. Öt után kicsivel ébredtem meg, és ahogy kinéztem az ablakon, házsorokat láttam két oldalt. Egyből arra gondoltam, hogy ez Brüsszel lesz. Annak ellenére, hogy sosem sétáltam még ebben a városban és csak három évvel ezelőtt utaztam át rajta kétszer ugyanezen a buszvonalon, akkor is vagy éjszaka, vagy hajnalok hajnalán, egyből megismertem, hogy ez lesz az.

Annyira megmaradtak a házak az emlékezetemben, meg az egész város, amelyik részén keresztülhaladtunk, hogy szinte előre tudtam, mikor merre fog fordulni a busz, s egy helyen, ahol előrenéztem, és nagy épületeket láttam, akkor mondtam is magamban, hogy ott fogunk majd megállni, mert emlékeztem még, hogy pár évvel ezelőtt amellett az épület mellett futkostam, s próbáltam az éjszaka közepén WC-t keresni. A megérzésem nem hagyott cserben, pont akkor már kezdett is arrafele fordulni a busz, s odahúzott az épület mellé. Valóban sokan leszálltak itt, és én hátra is költöztem eggyel, mert ott pont ürült egy duplahely, így kényelmesen elfértünk a gitárral ketten, majd elindultam WC-t keresni. Most sem jártam nagyobb sikerrel, mint a múltkor éjszaka, pedig két helyen is találtam mosdót, de mindkettő zárva volt, s írta az ajtón, hogy csak hétkor nyitnak, az meg még messze volt, így visszamentem a buszhoz, és miután kiderült, hogy az ottani WC is használható, bementem abba. Mire kijöttem, már indultunk is, ébren maradtam még, amíg kiértünk a városból, majd visszafeküdtem aludni, egyszer ébredtem meg, átfordultam a másik oldalra, majd ismét aludtam tovább. Arra ébredtem fel, hogy megálltunk, felemeltem a fejem, és azt láttam, hogy a határnál vagyunk, értelemszerűen a francia-angol határnál, mert a többinél már nem állítanak meg ezen az útvonalon. Kicsit araszolgattunk előre, majd mikor odaértünk, leszálltunk útlevél-ellenőrzésre. Kérdeztem az előttem lévőt, hogy hol van a komp, mert valahogy olyan nagyon furcsának tűnt, hogy nem épp olyan a hely, mint a múltkor, mert akkor leszálláskor már lehetett érezni a sós tengeri levegőt, de itt dombok voltak szanaszét. Erre azt mondta, hogy hát az alagúton fogunk átmenni vonattal. Ez annyira rosszul esett, hogy azt el sem tudom mondani. Annyira sajnáltam a múltkor, hogy nem volt nálam fényképezőgép, mert azt hittem, hogy az alagúton megyünk át, és nem tudtam, mire számíthatok, hogy egyáltalán nem volt akkor nálam kézügyben, pedig nagyon gyönyörű volt, ahogy a nyílt tengeren utaztunk, s közben hajnalodott, s ahogy közelítettünk Doverhez láttam azokat a gyönyörű fehér sziklákat is, olyan mesés volt, s nem tudtam akkor megörökíteni, most pedig szándékosan elől hagytam a fényképezőgépet, és direkt azt a buszt választottam, ami délben érkezik, és nem a hajnali hatost, mert akkor még félig sötét volt, s most reméltem, hogy jobban láthatom napfénynél a vizet, erre meg kiderült, hogy az alagúton megyünk át a föld alatt teljes sötétségben. Annyira a hajóútra készültem lélekben, hogy majd ott olvasok a teraszon, s időnként felnézek és gyönyörködök a tengerben, hogy tényleg fájdalmas csalódásként éltem meg ezt az információt, márpedig bizonyára igazuk volt, mert tényleg teljesen másképp nézett ki a környék is. Keserű szájízzel álltam be tehát a határnál a sorba. Minden gond nélkül átengedtek a franciák, majd visszaültünk a buszra, mentünk egy kicsit, és az angol oldalnál is leszálltunk ellenőrzésre. Aki korábban mellettem ült, mondta, hogy újabban minden buszt kipakoltatnak, és átvilágítanak minden csomagot, meg sokszor le is tartóztattak embereket az utóbbi időszakban. Két busz volt előttünk, és mikor mi sikeresen átestünk a papírok ellenőrzésén, és felülhettünk, hogy továbbmenjünk, akkor láttuk, hogy mellettünk valóban szétszedtek azokat, s minden csomag szanaszét volt oldalt a földön. Nekünk szerencsénk volt, és megúsztuk a kipakoltatást, bár eléggé szigorúak voltak velünk is, engem például elég alaposan kikérdeztek, hogy Angliában élek-e, dolgozok-e, hova és mennyi időre megyek, és kinél fogok lakni, tehát biztosan alaposan átnéztek azért mindent és mindenkit, de a csomagjainkat szerencsére békén hagyták, aminek nagyon örültem.

Ahogy a határtól eljöttünk, az út felvezetett egy hídra, ahonnan rengeteg vágányt lehetett látni, és egy nagyon fura vonatot, ami olyan volt, mint egy búra, csak eltolható fémes teteje volt, amit egy helyen kinyitottak, s ott araszolgattak befele a buszok, kocsik, meg minden egyéb. Mi is szépen felszálltunk a vonatra buszostól, mindenestől, és mentünk előre, ameddig csak lehetett. Mikor utolértük az előttünk levő autót, megálltunk, majd lezárták a rekeszek közötti ajtókat, s így elszigeteltek a többi járműtől. Izgalmas egy szerkezet volt, az biztos, meg ezt is érdemes egyszer kipróbálni, már csak az érdekesség kedvéért is, de valahogy nem voltam még így se annyira lelkes tőle, mint a komptól lettem volna. Miután minden autó, busz és egyéb jármű felszállt a vonatra, elindultunk. Egy pár percig még a fényben ment, majd befutott az alagútba, s onnantól végig sötét volt kint, de bent egészen jól világítottak. Kint is lehetett sétálni a busz mellett, de bent is lehetett ülni. Én az elején leszálltam megnézni, hogy milyen, és azt, hogy hogy futunk be az alagútba, majd utána visszaültem a buszba, és olvastam a legújabb könyvszerzeményemet. Kicsivel később, mikor épp befejeztem egy fejezetet, felnéztem, s azt hittem rosszul látok, mikor fény jött át a kinti ablakon keresztül. Tény, hogy az utazás alatt végig éreztem, hogy dugul a fülem, ami azt jelenti, hogy hatalmas szintkülönbségeken haladtunk át, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar átérünk. Kereken 35 perc alatt tettük meg az utat a La Manche csatorna alatt. Önmagában ez egy elképesztő teljesítmény, és kész technikai csodának számít szerintem, hogy ilyesmi lehetséges, meg hát az is tény, hogy nagyon érdekes volt, de szerintem nem ért fel két órás gyönyörű hajókázással és a tenger hullámainak meg a táj szépségének a látványával, szóval egy kis csalódottság azért mégiscsak maradt bennem utána, de attól még érdekes élmény volt ez is. Ahogy megérkezés után kiszálltunk a vonatból és a London fele vezető útra hajtottunk, reggeliztem egyet, majd folytattam az olvasást, ugyanis a könyv egyre izgalmasabb lett, és jobb dolgom meg amúgy sem lett volna így az úton.

Egy olyan órára rá írta oldalt egy hatalmas táblán, hogy elértük London metropolisz külvárosait, és onnantól arrafele már kifele is nézegettem, ugyanis nagyon tetszenek az angol házak, és rengeteg szép épület volt mindkét oldalon. Több mint egy órát haladtunk befele London külvárosain keresztül, míg elértük a központot, és nagy sokára befordultunk a buszállomásra. A busz annak ellenére, hogy egy óra késéssel indult Frankfurtból, időben megérkezett, s miután felpakoltam magamra a csomagokat, igyekeztem kibogozni, hogy merre kell menjek, s hosszas cipekedés után örömmel huppantam le a megfelelő sorszámú kapunál egy székre, hogy ott várjak több, mint három órát a buszomra. Az idő itt sokkal gyorsabban telt, mint azt gondoltam volna, ugyanis a könyv annyira lekötötte a figyelmemet, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy fél óra, s menni kell. A birminghami buszra minden gond nélkül sikerült felülni, találtam is leghátul egy ablak melletti helyet, és magam mellé ültettem a gitárt, de kis idő múlva annyira megtelt a busz, hogy már nem volt szabad hely, s ki kellett találjam, hogy hogy tudom valahogy a lábamnál is elfértetni a hangszert, mert a szék kellett egy kisgyerekes fekete anyukának. A nő nagyon kedves volt, érdeklődött, hogy honnan és hova megyek, és hogy mit olvasok, és minden egyes alkalommal bocsánatot kért, amikor a gyerek véletlenül megrúgott. Nagyon megsajnáltam, mert a fia, aki olyan egy éves forma lehetett nagyon nyűgös volt, és sehogy sem bírt megülni egy helyben, egyfolytában sírt vagy ugrált, s tényleg mindent megpróbált, de nem sokat tudott tenni, hogy a gyerek elhallgasson. Az utazás nekem ettől függetlenül jól telt, s ahogy Birmingham határát elértük, elégedetten nyugtáztam, hogy alig egy nap alatt 150 oldalt olvastam, vagyis tényleg jó könyvet vettem, mert még akkor sem jött volna, hogy letegyem, pedig nagyon kíváncsi voltam erre a városra is, ahol az elkövetkező időszakot tölteni fogom.

Az út egy felüljárón vezetett el, már messziről látni lehetett, hogy Birmingham hatalmas, távolabb látszottak magas modern épületek, oldalt inkább kisebb házak és helyenként tömbházak voltak. Első benyomásra nem fogott meg annyira a látvány, az oldalsó házak szépecskék voltak, de valahogy az összkép inkább egy olyan Kolozsvár szerű modernizálódó betonváros hangulatát idézte. Nagyon sok új épületet láttam üvegfalakkal, sok emelettel, meg mindenféle modern dolgot, de olyan igazán megragadónak semmit sem láttam benne, valahogy olyan semmilyennek tűnt. Korábban három angol települést néztem meg közelebbről, Bristolt, Bath-t és Londont. Bath római kori fürdőváros és igazi ritkaság, amúgy meg nagyon szép, Bristol igazi gyöngyszem szerintem, és nagyon aranyos romantikus város meseszép épületekkel, régiségekkel, és egy nagyon hangulatos kikötővel (hogy a Kolumbuszféle karavellát ne is említsem, ami kalózhajóként üzemel, és süti el az ágyút néha bizonyos rendezvényeken). London pedig egyértelműen a leghíresebb angol város, amiből csak úgy árad az angol építészet és kultúra, meg újabban a rengeteg bevándorló, de akkor is megvan a maga szépsége és varázsa, aminek itt Birminghamben mégcsak írmagját se láttam. Mondtam magamnak, hogy nem baj, ha már itt vagyok, úgyse azért jöttem, hogy a városban gyönyörködjek, bár amúgy biztosan találnék abban is sok szépséget, ha nagyon keresném, de valahogy nem az volt most a fő szempont.

Ahogy beértünk a buszállomásra, magamraszedtem minden csomagomat, majd bementem a váróba. Kriszta azt írta, hogy elém jön, úgyhogy vártam, hogy honnan érkezik. Meg is láttam rá egy pár percre. Annak ellenére, hogy korábban a Mécsesben nem sokat beszélgettünk (talán egyszer volt, hogy csak ketten csevegtünk valamiről, mintha a zenéről, de már nem biztos), nagyon megörültem neki, hisz ő volt az egyetlen ismerős pont ebben a nagy ismeretlenben. Segített és átvette a csomagok egy részét, majd elindultunk a buszmegálló fele, ami mint utólag kiderült, eléggé messze volt a buszállomástól, de mindenképp azzal a busszal kellett továbbmenjünk a házhoz. Egy tipikus emeletes angol busz volt, megvettük a jegyet, majd amíg haladtunk a külváros fele, mindenféléről beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy nagyon izgulok, és hogy még mindig nem tudok semmit arról, amit csinálni fogok, s fogalmam sincs, hogy mi hogy lesz velem. Kedves volt, igyekezett megnyugtatni, és közben mesélt pár dolgot, például azt, hogy most öten vannak a házban, a nővér, egy srác, és a többiek lányok. Velem együtt lesznek haton, de már rögtön holnap reggel elmegy az egyik lány haza, így utána ismét öten maradunk. Több minden apróságról is mesélt, mikor milyen kérdés jutott az eszembe, arra válaszolt. Kiderült, hogy Regina nővéren kívül mindenki magyar, és annak ellenére, hogy vele egyértelműen angolul beszélnek, egymás között nem szokták fárasztani magukat, és egyszerűen áttérnek magyarra. Ez megnyugtatott egy kicsit, mert bár elég sok mindent értek angolul, nagyon nehezen beszélek vagy mondok el bármit is, remélem, hogy ez javulni fog egy kicsit az elkövetkezőkben, de akkor is nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell minden kérdésemet és meglátásomat angolul megfogalmazzam, elég, ha csak a nővérnek fogok majd kézzel-lábbal magyarázni.

Időközben elhaladtunk a templom mellett, amelyikbe majd járni fogunk, majd utána kicsivel leszálltunk a buszról, egy olyan húsz percet jöhettünk kb. a központtól, vagyis eléggé kint lehetünk a város szélén. A területet amúgy Erdingtonnak hívják, és nagyon hangulatos kis épületek vannak benne, egyértelműen sokkal jobban tetszik, mint a központ, amúgy viszonylag csendes, barátságos környék. Két utcányit cipeltük a csomagokat, majd kicsivel azután, hogy befordultunk a Holly Lane-re, mondta Kriszta, hogy ez lesz a mi házunk, a 60-as, és a fák meg bokrok után meg is láttam egy kocsifelhajtót, kétoldalán az oszlopon egy-egy kék hallal, aminek a közepébe be volt írva a házszám. Ahogy befordultunk a ház felé, egy pillanatra nagyon meglepődtem. Valahogy nem pont ilyennek képzeltem el. Nem tudnám elmondani, hogy milyennek, de biztosan nem ilyennek. Sem pozitív, sem negatív benyomásom nem volt róla, egyszerűen csak az volt az érzésem, hogy furcsa. Valami miatt nekem nagyon szokatlannak tűnt. Érdekes alakú szépecske fehéres ház, színes üvegek díszítették középen egészen a tetejéig az ablakokat, és volt még benne valami, aki a furcsaság hatását keltette bennem, de nem tudnám megfogalmazni, hogy mi, nézd meg, hátha te rájössz:

Ahogy beértünk, egy lépcsőt láttam, meg még néhány ajtót. Letettük a csomagokat, és felmentünk, hogy szóljunk a nővérnek, hogy megjöttem. Örült az érkezésemnek, köszöntött, és mondta, hogy ha akarok, akkor mehetek velük most délután misére, ha pedig nem, akkor egyszerűen csak menjek fel, s pihenjek le. Elmondta, hogy másnap reggel 8:15-kor lesz közös ima a kápolnában, utána lehet reggelizni, és 10-től mennek misére, mert aznap nincs délután, de nyugodtan alhatok ameddig csak szeretnék, s becsatlakozhatok, ha felébredtem. Mondtam, hogy köszönöm, majd felvittük a csomagokat a fenti szobába, én ugyanis a második emeleten kaptam egy kétágyas szobát, amit akkor éjszaka még meg kellett osszak Ágival, de miután másnap elmegy, egyedül maradok majd benne. Felcipekedés után Kriszta körbevezetett és megmutatta a házat, hogy mi hol van. Lent a legelső ajtó a kápolna, ami nagyon szép, és igazán békés hangulata volt. Előrefele egy újabb kis előszoba volt, a folyosó végén szembe volt a WC, balra pedig egy ajtó, ami az ebédlőbe vitt, abból pedig jobb fele nyílt egy másik ajtó a konyhába. Onnan még további két ajtó is nyílt, az egyik a kamrába, a másik pedig a kert és a garázs vagy mosókonyha fele, de akkor még nem mentem be ezekbe. A konyhában épp ott volt Tünde és András, így velük is megismerkedtem, majd rövid bemutatkozás után továbbmentünk. A folyosó a másik irányba haladva pont a nappali és társalgószobába vitt, ahol kanapé, kisasztal tv meg hasonlók voltak, bár nem volt lehetőségem alaposabban szétnézni. Mellette jobb oldalt van az iroda, vagyis a Padre Pio szoba, ahol számítógép, mindenféle irodai cuccok, és egy hatalmas könyvespolc tűnt fel első látásra. Ezután felmentünk az első emeletre, ahol jobb kéz felől a nővér szobája van, balkéz felől neki az irodája, kicsivel bennebb Tünde szobája, mellette egy kis szertár, a folyosón pedig bal oldalt Kriszta szobája, s továbbmenve három fürdő is volt, amiből az egyik a nővéré, s mi nem használjuk, kettő meg a lányoké. Az egyik csak WC és kagyló, a másikban van minden. A másodikon az egyszerűség kedvéért csak három ajtó látszik, ahogy felér az ember, a baloldali az én szobámé, mellette van egy tusoló, ami közös használatú, a jobb oldali ajtó mögött pedig kis előszoba nyílik, balra András szobája van, előre haladva WC, amit a férfi lakók használnak, így annak ellenére, hogy a tusolót közösen használjuk, WC-re mindig le kell majd menjek vagy a középső vagy a legalsó szintre. Ennek nem igazán örültem, mert egy nap alatt nem annyiszor megyek WC-re, mint ahányszor tusolok, és jobban örültem volna, ha inkább este tusolni kell majd lemenjek a lépcsőn, mint minden egyes alkalommal, ha WC-re kell menni, de hát ha ilyen a ház beosztása, akkor ezt kell elfogadni.

A nap folyamán amúgy számtalan információt, útmutatást és tanácsot kaptam mindenféle különböző dolgokra vonatkozóan, így lassan kezdett valami halvány elképzelésem lenni, hogy a legfontosabb események hogyan zajlanak, vagy kb. mit hol kell keresni, de azért még eléggé nagy volt a káosz a fejemben. Ezek után elmentünk misére, mi ketten Krisztával, s közben megmutatta a legrövidebb utat, meg még mesélt pár dolgot, a nővér pedig egyedül ment. Amúgy a templomocska nagyon közel volt, összesen kétutcányit kellett menni. Nagyon tetszett, hogy Angliában szabályos, ha az ember szabálytalanul megy át az úton, mármint az, hogy bárhol át szabad menni, ha épp nem jön autó. Az átjárón minden esetben megállnak az embernek, de ott is a legnagyobb lelki nyugalommal át lehet sétálni, ahol épp nincs átjáró, csak előtte egyszer jobbra, majd balra kell nézni, hogy ne kelljen miattunk megálljon egy autó se. Amúgy az irányokkal még baj van. Pár éve volt már tapasztalatom a baloldali haladásukkal, de attól még mindig elfelejtem, hogy egyszer a másik fele kell nézni, mint otthon, s csak utána arra, amerre nekem reflexből jönne.

A templom mellett ősi, hagyományos módon kis temető áll, ami nagyon szép, szabályos és ápolt. Ahogy beértünk az épületbe, nagyon meglepődtem, hogy mennyire nagy, kívülről fele ekkorának se látszik, és nemcsak méretes, hanem gyönyörű szép is. Elől színes üvegablakai vannak, oldalt díszes oszlopok, a tető szépen meg van munkálva, és nagyon érdekes hangulata van a gerendafaragásokkal, azon kívül itt-ott különféle szobrok állnak. Összességében nagyon megnyerő a templom, s ha más nem is, ez első látásra megtetszett. A mise amúgy nagyon érdekes volt, egy nagyon szimpatikus fiatal fekete pap misézett, aki köszöntötte a híveket, a szanaszét üldögélő nénikék pedig lelkesen válaszolgattak neki. Meglehetősen kevesen voltak, és egyből feltűnt, hogy nem énekelnek semmit, minden teljes csendben zajlott, ami nekem nagyon is szokatlan. A másik furcsaság a szertartás menetében volt, merthogy a mise végére kiderült, hogy ezek az angolok nagyon szeretnek állni, ugyanis legalább négy olyan részt álltak végig, amin nálunk mindenki gondolkodás nélkül ülve marad. Az is furcsa volt, hogy a padok fából voltak, és semmi se volt rajtuk, tehát a simára csiszolt fán ül az ember, a térdeplőt viszont kb. négy centis szivacs fedi, ugyanis térdepelni is nagyon szeretnek, ahogy megfigyeltem, ülni viszont nem nagyon szoktak, legalábbis meglehetősen keveset. Az elhangzott dolgoknak kb. 80%-át értettem, meg az olvasmányt és az evangéliumot is be tudtam azonosítani hallás alapján, hogy melyik lehet, de volt egy-egy pillanat, hogy nem tudtam követni, hol is tarthatunk a miserendben, mert egy csomó mindent másképp csinálnak. Kitartóan figyeltem arra, hogy kb. akkor álljak fel és üljek vagy térdeljek le, mint a többiek, egyelőre mást úgyse tehettem. A templomból kifele menet bemutatott Kriszta a sekrestyés néninek, aki a mi hagyományainkkal ellentétben egy viszonylag fiatal nő, és kedvesen köszöntött, majd visszasétáltunk a házhoz, és vacsoráztunk.

A többiek már túl voltak az ebéden is meg a vacsorán is, mi ketten akkor ültünk le ebédelni, közben meg kifele néztünk az ebédlő hatalmas ablakán át a kertbe, amit szintén nagyon furcsának találok. Olyan zavaró valahogy, hogy oldalt mindenféle bokrok és fák vannak, középen pedig kicsire nyírt zöld fű, és semmi egyéb, olyan érzésem van mindig, ha ránézek, mintha hiányozna valami belőle. Legalább néhány szék és kisasztal lenne kint vagy egy valami, hogy ne legyen éppen ennyire kiabálóan üres az a nagy tér. Azt mondták, hogy néha tollasoznak ott, de nekem akkor is nagyon furcsának tűnt. Ebéd közben rákérdeztem arra is, hogy ki mennyi időre jött. Elmondta, hogy ő már lassan kifele nézeget a közösségből, és végez valamilyen önkéntes munkát, ahova nem is hordja az itteni elvárás szerinti sötétkék szoknyát, és ha találna munkát, akkor szeretne elmenni és önállósodni. András ugyanígy van, körülbelül másfél éve érkezett, de ő is munkát keres, csak nehezen megy neki az angol nyelv, és ezért nem nagyon talál, Tünde viszont alig két hete érkezett és egy évre jött, bár ha úgy adódik, akkor szeretne itt maradni a közösségnél.

Evés után mindent eltakarítottunk magunk után, ugyanis itt szabály, hogy étkezés után mindenki elmossa, eltörli és el is rakja az edényeket, hogy semmi se maradjon kint. Ez után nem maradt már más hátra, mint elbúcsúzni, és felvonulni a szobákba. Este tízig mindenki vissza kell vonuljon a szobájába, onnantól arrafele csendes szabadtevékenység van. Én lassan mentem fel az emeletre. Nem nagyon bántam, hogy a tetőtérben lakok, mert a lépcsőház nagyon tetszett a finom szőnyegekkel és a kényelmes korláttal, meg hát legalább egy kis mozgást jelent a lépcsőn le-fel futkosás, de a legjobban azért örültem neki, mert szerintem a legszebb színes üveges kép ott van az első és a második emelet között, s ha az első laknék, akkor ezt nem nagyon látnám. Egy fiatal nőt ábrázol gyönyörű vörös szoknyában egy réten, hátul látszanak valamilyen fák és dombok, fölötte pedig a nap, ahogy átsüt a felhők között. Azt nem nagyon tudtam beazonosítani, hogy a nő mit is csinál, első asszociációm az volt, hogy táncol, aztán úgy tűnt, mintha fogna valamit, ami talán egy ütő lehet, vagyis akár az is megtörténhet, hogy golfozik, de nekem a táncos lehetőség szimpatikusabb, úgyhogy ennél a magyarázatnál maradtam a magam számára, de mindenképpen nagyon tetszik, s jól esik ránézni, amikor megyek le vagy fel, és átsüt rajta a nap, mert a fény függvényében mindig más árnyalata van.

A szobába felérve beszélgettem még egy kicsit Ágival, mesélt egy pár dolgot arról, amit átélt és megértett a másfél hét alatt, amit itt töltött, és mondta, hogy ha tehetné, akkor szívesen maradna még, úgyhogy szerinte nekem is tetszeni fog majd. Kicsit csevegtünk, majd elmentem tusolni, ő meg nekifogott összepakolni, hogy legyen kész holnap reggelre a csomagja. Tusolás után lementem az első emeletre WC-re, ekkor már elég késő volt, úgy tizenegy fele lehett, már mindenki a saját szobájában volt csendben, s a nap legkínosabb pillanata nekem még csak ez után következett, ugyanis leérve mikor be akartam menni a WC-re, nem találtam sehol se a villanykapcsolót. Mondom magamban, hogy ilyen nincs, biztos megvan az valahol, csak nyugodtan kell keresni. A nagy sötétben körbetapogattam a falat kívül is meg belül is, de kapcsoló nem volt sehol, aztán eszembe jutott, hogy Bristolban sok helyen volt lent a kapcsoló, nem fent mint nálunk, hanem leengedett kéz magasságában, mert szerintük az kényelmesebb, így lent is néztem, de ott se volt. Elkeseredésemben mondtam, hogy hát sebaj, megyek akkor a másik fürdőbe, ott biztos megtalálom, de ott se jártam nagyobb szerencsével, kerestem én mindenütt a falon ahol csak lehetett az ajtó környékén, de nem került elő. Mondom ilyen nincs, ilyet még nem hallott a világ, hogy ne tudjak megtalálni egy szerencsétlen villanykapcsolót, de hát nem volt más megoldás, mint bekopogtatni Krisztához, s szólni neki, hogy nem kapom, mert valószínűleg máskor is szükségem lesz majd rá, így nagy félve koppintottam egyet az ajtaján. Kinyitotta, én meg mondom, hogy milyen gondokba ütköztem. Elmosolyodott, majd odajött, s elkezdte mondani, hogy ha itt kézmagasságban a fal mellett haladok előre, akkor a bal kezem egyszer csak meg fogja érezni (már épp gondoltam magamban, hogy az enyém biza nem érzett semmit), mire kis kattanást hallottam, s lőn világosság, és én megláttam, hogy nem olyan villanykapcsoló van, mint a rendes házaknál mifelénk, hogy egy gomb a falban, hanem csak egy madzag, ami egy olyan arasznyira a faltól lóg a levegőben, és meg kell húzni. És a másik fürdőben is azért nem találtam meg, mert ott is madzagot kellett volna keresni a levegőben és nem a falat tapogatni egyre nyugtalanabbul, mert az angoloknak nagyon fontos a biztonság, és félnek attól, hogy megrázza őket az áram, ha vizes kézzel nyúlnak a rendes kapcsolóhoz, így a fürdőben minden madzaggal működik, még a fűtés is, ami szerintem enyhe túlzás, és akkor még finoman fogalmaztam. De a lényeg az, hogy megoldódott az elveszett villanykapcsoló esete, s én végre bejutottam a fénnyel teli fürdőbe. Amúgy sok furcsaságuk van még az itteni házaknak. Azt minden magunkféle tudja, hogy a dugasz se olyan mint nálunk, mert ők a hármas bemenetet jobban szeretik, meg a csapok is ugyanolyan hülyén vannak itt megcsinálva, mint minden becsületes szigetországi háznál, vagyis, külön csapon jön a hideg, és külön csapon a meleg víz, mert elméletileg úgy tervezték, hogy az ember bedugja a kagylót, s abban vegyíti meg magának a megfelelő hőmérsékletű vizet, de hát kinek van naponta legalább ötször kedve és ideje kézmosáskor kagylót bedugni és vizet vegyíteni, annál már egyszerűbb csak hideggel kezet mosni (a csak meleg ne ajánlott, mert a legtöbb helyen egyből égetően forró víz jön, és az nagyon fájdalmas tapasztalat tud lenni). Még a konyhában sem tökéletes a megoldás, bár ezeknél mindenképpen jobb, ott ugyanis csak egy csap van, és egyszerre folyik rajta a hideg meg a forró, de az se keveri össze a vizet, mert belül kétfele van választva a csap, elől folyik benne a hideg víz, hátul a meleg, vagyis ha szerencséd van, s csak hátulra dugod be a kezed alá, akkor még így is el tudod égetni. Az egyetlen hely, ahol valóban jól és normálisan keverik a vizet, az a tusoló, ami szerintem tényleg szükséges is, bár arra még nem jöttem rá, hogy annak meg a hőmérsékletén hol lehetne állítani, így hát tusolok azzal, ami éppen jön, még ha kicsit langyoska is.

Miután a szobámba visszajöttem, bekapcsoltam a számítógépet, de mivel semmiféle wireless jelet nem érzékelt, nem tudtam megnyitni a postaládámat, hogy legalább egy e-mailt írjak, így maradt az sms, aztán lefeküdtem aludni egyet erre az izgalmakkal teli első napra.