Reggel hagyományos módon 8:15-kor találkoztunk a kápolnában. Elég hosszas volt az ima, mert annak ellenére, hogy nem volt ma zsolozsma, kétféle rózsafüzért is mondtunk. Mivel szombat van, hamarabb van a mise, így már nem maradt időm reggelizni előtte, viszont hamar szétválogattam a virágokat a kápolnából, mert holnap este jön egy pár, akik allergiásak a liliomra, s hogy legyen az külön a többitől, hogy ki lehessen majd vinni. Mise után ettem végül, és szólt a nővér, hogy háromnegyed tizenkettőkor találkozunk a kápolnában, hogy imádkozzon értem. Pénteken, amikor a megbeszélésünk volt a lányokkal, már akkor mondta, hogy szeretne mindenikünkért külön imádkozni, de Krisztával kezdte, mert ő ritkábban van itthon, s szerintem ezért sietett, hogy ő legyen az első, aztán mivel tegnap délután mind el voltunk menve a parkba, végül nem jutott ránk idő, így én ma délben kerültem sorra. Már azelőtt lementem a kápolnába, mert ott tartottam a személyes imaidőmet. Mikor bejött a nővér, odaültem mellé. Kérdezgetett néhány dolgot, elmondta, hogy ő mikért fog imádkozni, és kérdezte, hogy van-e nekem esetleg azon kívül valamilyen szándékom. Mondtam, hogy azt szeretném tisztábban látni, hogy mit is kellene csináljak, hogy az a jobb, hogy ha itt maradok, vagy az, ha hazamegyek, s hogy melyikre hív Isten. Mondta, hogy jó, majd elkezdett imádkozni. Elég hosszasan imádkozott gyógyulásért, mindenféle lelki sebek és sérülések gyógyulásáért egészen a kezdetektől, majd különböző emberi kapcsolatokért, a családom elhunytjaiért, békéért és számtalan egyéb dologért, majd rátért a hivatásomért való imára. Utána azt mondta, hogy azzal mindig tisztában kell legyünk, hogy Isten nagyon szeret minket, és a legjobbat akarja nekünk, így az Ő terve lesz számunkra a legjobb, mert az még annál is nagyszerűbb, mint amit mi elképzelünk a magunk számára, és hogy igazából csak az a fontos, hogy ott legyünk, ahol Isten látni szeretne minket, mert ott tud majd a leginkább használni, és a legtöbb jót kihozni belőle, amúgy meg sosem szokta előre a teljes utat megmutatni, mindig csak egy részletet, és ez így jó is, mert sokszor az, ami történik meghaladja a képzeletünket, például korábban sose gondolta, hogy valaha Magyarországon fog élni és szolgálni, Romániában fog különböző alkalmakat tartani, és Indiában missziós tevékenységet folytatni, s ha mindezt tudta volna előre, annyira megijedt volna tőle, hogy szándékosan a másik irányba ment volna, pedig nagyon jó és csodálatos volt mindez így, de mindig csak apránként, fokozatosan lehet megtudni, hogy mi a következő lépés. Ezen kívül semmi konkrétat nem mondott, csak azt tette még hozzá, hogy szerinte az elkövetkező hetek alatt majd megmutatja Isten, hogy merre is szeretne vezetni, és segít, hogy tisztábban lássak, és dönteni tudjak, ha elérkezik az ideje.
Az ima után maradtam még egy kicsit a kápolnában, majd kimentem a konyhába, ahol már nagyban készült az étel, és rá pár perccel már mehettem is csengetni, hogy jöhetnek a többiek is enni. A délután teljes egészében szabad volt, mert hétvége van, és nem volt most semmi sürgős, meg hát amúgy is nagyon erős viharos szél fújt odakint, és többízben az eső is esett. Én gitároztam fent egy keveset, elképesztő, hogy mennyire elfelejtettem minden gyors pengetést és a bárés akkordokat se tudtam rendesen lefogni (Péter csóválta volna a fejét és alaposan megszidott volna, ha hallja, hogy kínlódok azokkal a dalokkal, amik májusban még tökéletesen mentek, és most sehogy se tudtam eljátszani őket), de azért volt olyan is, ami sikerült, és nagyon szépen kijött, pedig még sose próbáltam.
Estére beterveztem még egy mosást is, mert a tiszta pólóim lassan elfogytak, és egy még kerül ugyan holnapra, de utána is járni kell valamiben, úgyhogy igazán ideje volt már megbarátkozni a mosógéppel, ami amúgy nem jelentett semmilyen komolyabb problémát, hisz ugyanolyan márkájú, mint a kolozsvári, csak vagy két gombbal több van rajta, de az alapelképzelése és felépítése ugyanaz. Amikor szedtem ki a ruhákat, találkoztam Andrással, aki ideadta a fürdőjében lakó két ruhaszárítóból az egyiket, ami összecsukható, s mondta, hogy vissza se kell adjam, tarthatom a szobában, mert neki úgyis ott a másik, s ezt nem használja, így bevittem az állványt a szobába, megnéztem, hogy lehet felállítani, és jó alaposan megraktam ruhával, majd lassan lefekvéshez készülődtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése