Borzalmas napom volt ma. Minden kétséget kizáróan ez volt a legrosszabb, amióta itt vagyok, pedig az a kedd se volt semmi, amikor hangszerrel kellett dicsőítsek. Akár az időjárás, akár a kialvatlanság miatt, nem tudom, de az biztos, hogy eleve nyűgösen keltem fel. Felöltöztem és lementem az imára. Miután befejeztük a piros füzetet, zsolozsmát mondtunk, ami nem tudom konkrétan megmondani, hogy miért, de nagyon felmérgesített, s utána nem lett vége, hanem elmondtuk még az irgalmasság rózsafüzérjét is, és ahogy azt befejeztük mondta a nővér, hogy még a másikból is elmondunk egy tizedet. Éreztem ebben a pillanatban, hogy kész, megőrülök, mert nem értem, hogy lehet ennyi unalmas saláta imát egymás után elmondani. Nagyon felháborodtam, és nagyon kiakadtam. Nem mondtam senkinek semmit, de belül felforrt az agyvizem. Nem tudom, hogy miért pont most, vagy hogy konkrétan mi hozta ki belőlem, hisz annak ellenére, hogy első napokban nagyon utáltam, és valójában azóta se szerettem meg, se a zsolozsmát, se a rózsafüzért, azért nem volt épp ekkora bajom velük, elmondtam kényszerből, mindenféle lelki töltet nélkül, és annyi, de most éreztem, hogy ez sok, ez már az erőszak határát súrolja nálam, és legszívesebben felkeltem volna és kimentem volna a kápolnából, hogy hagyjanak végre békén ezekkel az imákkal. Szabályosan szenvedtem már az első rózsafüzértől is, nemhogy a másodiktól, és ez az alaphangulat egész álló nap bennem volt.
Erre még rájött az, hogy reggeli után elmondtam Tündének, hogy mennyire idegesít engem ez a sok üres imamondás, és hogy lelkileg sokkal inkább eltávolít Istentől mintsem közelebb vinne hozzá, és hogy utálom ezt a nagy Mária-őrületet, mert szerintem bőségesen elegendő lenne az, hogy ott a szobra a kápolnában, s már azt is enyhe túlzásnak érzem, hogy mindig tenni kell neki valamilyen virágot, de hát ám legyen, ez még belefér a dekorációba, de az már tényleg sok, hogy a piros füzetes napi imánknak jóformán a fele róla vagy hozzá szól, s még ez sem elég ezeknek, még két rózsafüzért is kell mondani, ha éppen rájön az ötperc a nővérre, arról nem is beszélve, hogy minden alkalommal, mikor a kocsit beindítja üdvözlégy Máriát kell mondani, nehogy valami bajunk essen (pedig szerintem egy Urunk, vigyázz ránk is bőségesen megtenné, ha már mindenképpen imádkozni akar utazás előtt). Egyszerűen idegesít ez a nagy máriásdi, és az lenne a legszerencsésebb, ha békét hagynánk, mi is neki, és lehetőleg ő is nekünk. (Mondjuk eddig sem az volt a baj, hogy ő cirkuszolt a figyelemért, hanem az, hogy ezek a nénikék túlságosan odavannak érte.) Mondjuk még ezzel se lenne baj, csak ne kényszerítenék rá boldog-boldogtalanra, márpedig itt ezt muszáj csinálni, én meg egyre inkább érzem, hogy beleőrülök. Nem tudom, mért pont ma jött ez ennyire erősen elő, de tényleg azt éreztem, hogy ez mostmár aztán tényleg sok a jóból. Tünde meg ahelyett, hogy megértette volna, elkezdte magyarázni Mária fontosságát, és hogy ő a fő közbenjárónk, és mikor mondtam, hogy én inkább szeretem direkt módon az Atyához intézni az imáimat, és nem ilyen fárasztó és unalmas kerülőutakon, akkor felháborodott, hogy mégis hogy helyezhetem magam Máriával egy szintre, hogy azt higgyem, hogy ugyanannyi ereje van külön az én imámnak, mint az övének. Én nem különösebben helyeztem magam Máriához képest sehova, legalább is nem volt ilyen szándékom, de ha arról van szó, egyértelműen előrébb van, hisz már a mennyben ücsörög, szóval szentként biztosan nincs velem egy szinten, de ettől függetlenül én jobban szeretnék békét hagyni neki, ahogy az összes többi szentnek is, akiket reggel sorolgatunk a litániában, s mindannyian kénytelenek vagyunk mondani egyet.
Erre még rájött az, hogy reggeli után elmondtam Tündének, hogy mennyire idegesít engem ez a sok üres imamondás, és hogy lelkileg sokkal inkább eltávolít Istentől mintsem közelebb vinne hozzá, és hogy utálom ezt a nagy Mária-őrületet, mert szerintem bőségesen elegendő lenne az, hogy ott a szobra a kápolnában, s már azt is enyhe túlzásnak érzem, hogy mindig tenni kell neki valamilyen virágot, de hát ám legyen, ez még belefér a dekorációba, de az már tényleg sok, hogy a piros füzetes napi imánknak jóformán a fele róla vagy hozzá szól, s még ez sem elég ezeknek, még két rózsafüzért is kell mondani, ha éppen rájön az ötperc a nővérre, arról nem is beszélve, hogy minden alkalommal, mikor a kocsit beindítja üdvözlégy Máriát kell mondani, nehogy valami bajunk essen (pedig szerintem egy Urunk, vigyázz ránk is bőségesen megtenné, ha már mindenképpen imádkozni akar utazás előtt). Egyszerűen idegesít ez a nagy máriásdi, és az lenne a legszerencsésebb, ha békét hagynánk, mi is neki, és lehetőleg ő is nekünk. (Mondjuk eddig sem az volt a baj, hogy ő cirkuszolt a figyelemért, hanem az, hogy ezek a nénikék túlságosan odavannak érte.) Mondjuk még ezzel se lenne baj, csak ne kényszerítenék rá boldog-boldogtalanra, márpedig itt ezt muszáj csinálni, én meg egyre inkább érzem, hogy beleőrülök. Nem tudom, mért pont ma jött ez ennyire erősen elő, de tényleg azt éreztem, hogy ez mostmár aztán tényleg sok a jóból. Tünde meg ahelyett, hogy megértette volna, elkezdte magyarázni Mária fontosságát, és hogy ő a fő közbenjárónk, és mikor mondtam, hogy én inkább szeretem direkt módon az Atyához intézni az imáimat, és nem ilyen fárasztó és unalmas kerülőutakon, akkor felháborodott, hogy mégis hogy helyezhetem magam Máriával egy szintre, hogy azt higgyem, hogy ugyanannyi ereje van külön az én imámnak, mint az övének. Én nem különösebben helyeztem magam Máriához képest sehova, legalább is nem volt ilyen szándékom, de ha arról van szó, egyértelműen előrébb van, hisz már a mennyben ücsörög, szóval szentként biztosan nincs velem egy szinten, de ettől függetlenül én jobban szeretnék békét hagyni neki, ahogy az összes többi szentnek is, akiket reggel sorolgatunk a litániában, s mindannyian kénytelenek vagyunk mondani egyet.
Amúgy igazából még talán azt is el tudnám fogadni, hogy zsolozsmázni kell (annak ellenére, hogy nem vagyunk papok és apácák, szóval szerintem nem kötelezhetnek rá), meg elmondatnak mondjuk napi egy rózsafüzért, mert még akár ezt is el lehet képzelni, és talán el is lehetne viselni, ha emellett legalább egy valami olyasmi is lenne, ami segíti a hitéletet, és közelebb visz Istenhez, de egyelőre semmi ilyesmit nem találtam itt. Két olyan program van, ahol másokkal is találkozunk, az egyik a mise, ami ugyan minden nap van, de lelkileg eddig jóformán semmit se nyújtott azt leszámítva, hogy tudom, hogy mindeniket valamelyik otthoni nagyon szeretett csoportért vagy közösségért ajánlottam fel, és hiszem, hogy valamit használni fog nekik, a másik meg a keddi imacsoport, ami lelkileg még kevesebbet ad, mint a mise, ami eddig nem sokat vitt előrébb. Még akár ezektől is el lehetne tekinteni, ha lehetne normális imaidőnk, de itt tényleg képtelenség, mert bármekkora abszurditásnak is tűnik, eredmény nélkül magyarázzuk egy apácának, hogy szükségünk van személyes imaidőre, és nem érti meg, hogy nem elegendő harminc perc, amiből tíz a templomból való hazaúton telik, és hiába mondja, hogy akkor tartsunk húsz percet reggel mise után, fél órát meg később valamikor délután, egyszerűen nem képes felfogni, hogy két félóra nem annyi mind egy egész, mármint matematikailag lehet hogy ugyanaz, de lelkileg nem, főleg ha imáról van szó, s igenis szükségem van egy olyan húsz percre mire tényleg Istenre tudnék figyelni, és mire oda jutnék, mindig nyitja ki a kápolna ajtaját, hogy tizenegy óra van, vagyis teaidő. Egyszerűen érzem, hogy őrülök meg, mikor már tényleg Istenre tudnék figyelni, és kihív a kápolnából, hogy teázni kell menni. Mi van, megsértődik a tea, ha öt perccel később isszuk meg, vagy mi? Megérteném, ha valahol szórakoznánk, vagy a napot lopnánk, de mért kell pont egy apácának magyarázni, hogy imádkozni szeretnénk? S ezzel nem csak én vagyok így, mert ettől Tünde is ugyanúgy szenved. A lényeg az, hogy amióta itt vagyok nem igazán érzem, hogy bármit is haladtam volna előre lelkiekben, hacsak a sok hivatásra vonatkozó kérdés (amire választ amúgy még nem kaptam) nem számít annak. Amúgy jó volt, hogy annak ellenére, hogy reggeli után kiderült, hogy másképp gondolkozunk Tündével ami Máriát illeti, mégsem maradt közöttünk se harag, se konfliktus, és miután visszajöttünk a miséről, még szóba jött egyszer ez, hogy mennyire zavar ez a sok formális kötött ima, s akkor azt mondta, hogy ha ez engem valóban ennyire gátol, akkor tényleg jobb, ha nem kínzom magam tovább, mert egyértelműen a lelki élet a legfontosabb, és ha az ittlétem ezt nem segíti, akkor nem sok értelme van.
Be kell lássam, hogy ebben igaza van, de annyira furcsa, mert ezen kívül tényleg minden rendben volt eddig, viszont emiatt valóban nagyon üresnek és visszahúzónak tűnik az egész. Délben próbáltam még egyszer a nővérnek is mondani, hogy nekem ez a zsolozsma meg a rózsafüzér nagyon nem jön be, és egyáltalán nem szeretem mondani, ő meg erre kitartóan hajtotta ugyanazt, amit már elmondott néhányszor, hogy pedig ezek az imák nagyon erősek, különösen a zsolozsma, mert Jézus és Mária is ezeket a zsoltárokat imádkozta mindig, azon kívül pedig a rózsafüzérnek minden egyes szemével megemlékeztünk Mária foganására, ami a legörömtelibb dolog a világon, és ha a szeretetlángot is belemondjuk, akkor tizedenként száz lelket juttatunk a mennybe, szóval nagyon hatásos ima is, és ha nem szeretem mondani, akkor az annál nagyobb áldozat, és még sokkal inkább nemesít. Ezt én meghallgattam visszavágás nélkül, de belül az volt bennem, hogy bocs, inkább nem akarok nemesebb lenni, és ha a zsoltár a lényeg a zsolozsmában, akkor teljesen fölösleges a többi izé hozzá, mert a napi igét eleve el szoktam olvasni, többnyire zsoltárostól, és az szerintem sokkal többet ér ennél, mert azon közben még elmélkedni is tudok, vagy ha valamelyik rész jobban megfog, akkor újraolvasni, stb, és nem csak egy üresen ledarált ima, aminek a legnagyobb része amúgy azzal telik, hogy vajon hogy kell kiolvasni az egyes szavakat. A lényeg az, hogy a nővér nem tudja elképzelni, hogy valaki ne szeresse ezeket, hisz neki ez lényeges (mondjuk ötvenévnyi apácaság után elhiszem, hogy megszokta), nekem viszont a magyarázata után se lett fontosabb egy cseppet se ez az egész reggeli ima, még úgy se, hogy azt mondta, hogy a közösség számára is jelentős, hisz olyanok vagyunk mint egy család, és fontos, hogy együtt tudjunk imádkozni, s lelkileg ugyanazt tudjuk megélni. Kár hogy nem érti, hogy lelkileg nem vagyunk egyformák, ahogy amúgy másképp sem, de ez most lényegtelen.
Délben megkért, hogy porszívózzam fel a szobáját, mert délután jönnie kell a szőnyegesnek, s hogy legyen tiszta a padló, amire aztán ráteszik az új szőnyeget. Innen lementem a konyhába, ott is elvégeztem a feladataimat, és kitakarítottam az édesfűszeres szekrényt. Utána ígérte a nővér, hogy imádkozik értem, hogy Isten akarata szerint tudjak majd dönteni, így lementünk a kápolnába. Imádkozott egy keveset, majd megkérdezte, hogy még mindig érdekel-e India. Mondtam, hogy igen, mert valóban még mindig ez a téma hoz a leginkább lázba az itteni dolgokkal kapcsolatban. Nagyon kíváncsi vagyok rá, és érzem, hogy sehogy se hagy nyugodni ez a dolog. Amúgy délelőtt, mikor egy indiai lány jött ide hozzá imát kérni, bejött a kápolnába, és mellém térdelt, akkor vele kapcsolatban is éreztem, hogy van ebben valami különleges, hogy bejön, és mellém térdel egy indiai lány éppen akkor, mikor nagyon össze vagyok zavarodva mindennel kapcsolatban, rajta meg egyértelműen látszott, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy bejöhetett hozzánk, és itt imádkozhatott. Nagyon különleges pillanat volt ez, és örültem, mikor rákérdezett erre a nővér, mert elmondhattam neki, hogy ez valóban fontos a számomra, és amennyiben itt maradok, szeretném majd elkísérni. Mondta, hogy úgy tervezi, hogy januárban fog menni nagyjából egy hónapra, és vele mehetek, hogy megnézzem, milyen, de ne várjak sokat, mert ez egy elég szegény része az országnak, és nagy a forróság, bár még mindig ez a legkellemesebb idő az utazásra, mert később még rosszabb. Örültem, hogy mesélt pár dolgot, de eléggé elkeserített, hogy csak egy hónapról van szó, hisz én négyet hallottam korábban, és tényleg többre számítottam. Egyelőre viszont mindenképpen jó volt, hogy legalább egy keveset hallhattam erről, és ez részben megváltoztatta a gondolkodásom irányát, hisz ez tűnt a legerősebb indoknak a maradásra, mármint az, hogy valóban elmehetek oda vele. Nem tudom miért, egyszerűen nem értem, de tényleg lángol a szívem, ha meghallom ezt a szót, vagy látok bármit, ami Indiához kötődik, és nagyon erősen érzem, hogy nekem tényleg valami dolgom van még azzal az országgal vagy abban az országban.
A délután hátralevő részében többnyire ezen gondolkoztam, viszont továbbra is eléggé össze voltam zavarodva. Később elmentem Andrással a Jobcenterbe, hogy segítsek neki ott a fordításnál, ami jó is volt, mert a nő elég sok mindent kérdezgetett és magyarázott vele kapcsolatban. Az odaúton többnyire rólam, és erről a döntésről beszéltünk, viszont a visszaúton másra terelődött a szó, mivel a nő eléggé elkeserítette néhány rossz hírrel, és eléggé kiborult tőle. Elmondta, hogy mekkora problémái és anyagi gondjai vannak, és tényleg életbevágóan fontos, hogy nagyon gyorsan munkát találjon. Teljesen megértettem azt, amit mondott, és láttam, hogy valóban kétségbe van esve, de nem túl sok vigasztaló dolgot mondhattam neki azt leszámítva, hogy ha bármiben tudok majd segíteni, akkor szóljon nyugodtan. Látszott, hogy örült ennek, és mondott is pár apróságot, hogy minek a lefordításában segíthetnék, ha úgy adódik. Érdekes volt ez a beszélgetés, ugyanis Andrástól egyáltalán nem vártam volna, hogy megosztja a problémáit, és láttam, hogy tényleg tudnék segíteni neki néhány dologban, meg a nővér is számít rám, és Tünde is örülne, ha maradnék, de valahogy mégis azt éreztem, hogy megőrülnék, és nagyon nagy áldozat lenne, de talán értük mégiscsak értelme lenne meghozni, viszont ezzel kapcsolatban is bizonytalan voltam. Délután sokat mérlegeltem és tépelődtem még. Annyira érdekes, mert egészen kedd estig az volt a meggyőződésem, hogy maradok, most meg egyre erősebben azt éreztem, hogy nem fogom itt kibírni, és mennem kell. Amúgy meg az a furcsa, hogy épp azelőtt való este gondoltam rá, hogy mennyire természetellenes, hogy csak a jót és a szépet láttam benne, most meg aztán egy nap alatt feltűnt minden rossz a kényszer hatására elmondott üres imáktól a szabadságom és függetlenségem feladásáig minden. És ezek mellett apróságnak tűnt az, hogy ha maradok télre, akkor garantáltan meg fogok fagyni a szoknyában (meg amúgy is), hogy továbbra is mindent akkor és úgy kell elvégezni, amikor és ahogy a nővér mondja, és nem utolsó sorban, mint az a Krisztával való esti beszélgetésem során kiderült, hogy még csak karácsonyra se mehetek majd haza, mert annak ellenére, hogy nálunk a karácsony családi ünnep, a nővér apácaként lemondott a saját család lehetőségéről és számára mi jelképezzük a családot, hisz velünk él, és velünk van egyfolytában, így ezt is velünk akarja megosztani, azon kívül pedig a vallásos ünnepeket mindenképpen a közösséggel kell tölteni. Ez is nagyon elkeserített, mert annak ellenére, hogy Kolozsvárról se jártam haza kéthetente, de még csak havonta sem, az ünnepekre azért mindig hazautaztam, és karácsonykor még sosem voltam a családtól távol, így ez szintén nagy és fölösleges áldozatnak tűnt.
Gyakorlatilag az egész napom ilyen negatív, a hazamenetel fele mutató gondolatok közepette telt el, egyik a másik után tűnt fel, és már kettő-három után is azt éreztem, hogy ez már túl sok, az egész együtt meg majdnem megőrjített, viszont mégis voltak olyan pillanatok a napban, amik azért elgondolkodtattak, ilyen volt például a déli beszélgetés a nővérrel, aminek egy része az indiai misszióra vonatkozott, a másik meg az volt, hogy reggel a misén Kriszta adott nekem egy lapot, amin az az ima van, amit minden egyes mise végén elmondanak a hit évére vonatkozóan, és nekem eddig nem volt ilyenem, ami miatt eléggé kilógtam a sorból, de most gondoskodott róla, hogy ezt is a többiekkel együtt mondhassam, s ezzel valahogy ő is azt mutatta, hogy azért figyel rám, és igyekszik segíteni a beilleszkedésemet, ami nemcsak kedves dolog, de újra elgondolkodtatott azon, hogy itt ezek szerint akkor valóban mindenki örülne annak, ha maradnék, hisz ő volt az egyetlen aki felől nem voltam biztos, de most ő is ebbe az irányba látszott elmozdulni.
Ami még segített egy kicsit, és tényleg jól is esett az az volt, hogy este tudtam beszélni Rugina Szabival. Annyira igényeltem, hogy beszélgethessek egy kicsit valakivel ezekről a dolgokról, aki otthoni, és talán jobban megérti az érzéseimet. Sziszit is kerestem, de ő írt egy smst, hogy Mária kurzust tartanak, és nem ér rá a héten. Kicsit rosszul esett, hogy lelki vezető nélkül maradtam pont most, amikor ekkora szükségem lenne rá, de hát ez van, viszont Szabival nagyon jót tudtunk beszélgetni, és még Gabi is ott volt. Meghallgatták, amit röviden elmondtam az itteni helyzetről, az egyes részeken nevettek, másoknál a fejüket csóválták, de egyértelmű volt, hogy tényleg megértenek. Egészen sokáig beszélgettünk, és jó volt, mert mint mindig, most is ráhibázott a dolgokra, ráérzett a lényegre, és nagyon jól össze tudta foglalni, hogy mi van bennem. Felvetett néhány szempontot, amin érdemes elgondolkodni, de ő se akart dönteni helyettem, csak néhány irányelvet mutatott. Nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, hogy beszélhettem vele, de utána se lett egyértelmű, hogy mit kéne tegyek. Ismerem a jó és rossz oldalát mindkét lehetőségnek, de csak azt tudom, hogy össze vagyok zavarodva, s nem látom a jó utat.
Délben megkért, hogy porszívózzam fel a szobáját, mert délután jönnie kell a szőnyegesnek, s hogy legyen tiszta a padló, amire aztán ráteszik az új szőnyeget. Innen lementem a konyhába, ott is elvégeztem a feladataimat, és kitakarítottam az édesfűszeres szekrényt. Utána ígérte a nővér, hogy imádkozik értem, hogy Isten akarata szerint tudjak majd dönteni, így lementünk a kápolnába. Imádkozott egy keveset, majd megkérdezte, hogy még mindig érdekel-e India. Mondtam, hogy igen, mert valóban még mindig ez a téma hoz a leginkább lázba az itteni dolgokkal kapcsolatban. Nagyon kíváncsi vagyok rá, és érzem, hogy sehogy se hagy nyugodni ez a dolog. Amúgy délelőtt, mikor egy indiai lány jött ide hozzá imát kérni, bejött a kápolnába, és mellém térdelt, akkor vele kapcsolatban is éreztem, hogy van ebben valami különleges, hogy bejön, és mellém térdel egy indiai lány éppen akkor, mikor nagyon össze vagyok zavarodva mindennel kapcsolatban, rajta meg egyértelműen látszott, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy bejöhetett hozzánk, és itt imádkozhatott. Nagyon különleges pillanat volt ez, és örültem, mikor rákérdezett erre a nővér, mert elmondhattam neki, hogy ez valóban fontos a számomra, és amennyiben itt maradok, szeretném majd elkísérni. Mondta, hogy úgy tervezi, hogy januárban fog menni nagyjából egy hónapra, és vele mehetek, hogy megnézzem, milyen, de ne várjak sokat, mert ez egy elég szegény része az országnak, és nagy a forróság, bár még mindig ez a legkellemesebb idő az utazásra, mert később még rosszabb. Örültem, hogy mesélt pár dolgot, de eléggé elkeserített, hogy csak egy hónapról van szó, hisz én négyet hallottam korábban, és tényleg többre számítottam. Egyelőre viszont mindenképpen jó volt, hogy legalább egy keveset hallhattam erről, és ez részben megváltoztatta a gondolkodásom irányát, hisz ez tűnt a legerősebb indoknak a maradásra, mármint az, hogy valóban elmehetek oda vele. Nem tudom miért, egyszerűen nem értem, de tényleg lángol a szívem, ha meghallom ezt a szót, vagy látok bármit, ami Indiához kötődik, és nagyon erősen érzem, hogy nekem tényleg valami dolgom van még azzal az országgal vagy abban az országban.
A délután hátralevő részében többnyire ezen gondolkoztam, viszont továbbra is eléggé össze voltam zavarodva. Később elmentem Andrással a Jobcenterbe, hogy segítsek neki ott a fordításnál, ami jó is volt, mert a nő elég sok mindent kérdezgetett és magyarázott vele kapcsolatban. Az odaúton többnyire rólam, és erről a döntésről beszéltünk, viszont a visszaúton másra terelődött a szó, mivel a nő eléggé elkeserítette néhány rossz hírrel, és eléggé kiborult tőle. Elmondta, hogy mekkora problémái és anyagi gondjai vannak, és tényleg életbevágóan fontos, hogy nagyon gyorsan munkát találjon. Teljesen megértettem azt, amit mondott, és láttam, hogy valóban kétségbe van esve, de nem túl sok vigasztaló dolgot mondhattam neki azt leszámítva, hogy ha bármiben tudok majd segíteni, akkor szóljon nyugodtan. Látszott, hogy örült ennek, és mondott is pár apróságot, hogy minek a lefordításában segíthetnék, ha úgy adódik. Érdekes volt ez a beszélgetés, ugyanis Andrástól egyáltalán nem vártam volna, hogy megosztja a problémáit, és láttam, hogy tényleg tudnék segíteni neki néhány dologban, meg a nővér is számít rám, és Tünde is örülne, ha maradnék, de valahogy mégis azt éreztem, hogy megőrülnék, és nagyon nagy áldozat lenne, de talán értük mégiscsak értelme lenne meghozni, viszont ezzel kapcsolatban is bizonytalan voltam. Délután sokat mérlegeltem és tépelődtem még. Annyira érdekes, mert egészen kedd estig az volt a meggyőződésem, hogy maradok, most meg egyre erősebben azt éreztem, hogy nem fogom itt kibírni, és mennem kell. Amúgy meg az a furcsa, hogy épp azelőtt való este gondoltam rá, hogy mennyire természetellenes, hogy csak a jót és a szépet láttam benne, most meg aztán egy nap alatt feltűnt minden rossz a kényszer hatására elmondott üres imáktól a szabadságom és függetlenségem feladásáig minden. És ezek mellett apróságnak tűnt az, hogy ha maradok télre, akkor garantáltan meg fogok fagyni a szoknyában (meg amúgy is), hogy továbbra is mindent akkor és úgy kell elvégezni, amikor és ahogy a nővér mondja, és nem utolsó sorban, mint az a Krisztával való esti beszélgetésem során kiderült, hogy még csak karácsonyra se mehetek majd haza, mert annak ellenére, hogy nálunk a karácsony családi ünnep, a nővér apácaként lemondott a saját család lehetőségéről és számára mi jelképezzük a családot, hisz velünk él, és velünk van egyfolytában, így ezt is velünk akarja megosztani, azon kívül pedig a vallásos ünnepeket mindenképpen a közösséggel kell tölteni. Ez is nagyon elkeserített, mert annak ellenére, hogy Kolozsvárról se jártam haza kéthetente, de még csak havonta sem, az ünnepekre azért mindig hazautaztam, és karácsonykor még sosem voltam a családtól távol, így ez szintén nagy és fölösleges áldozatnak tűnt.
Gyakorlatilag az egész napom ilyen negatív, a hazamenetel fele mutató gondolatok közepette telt el, egyik a másik után tűnt fel, és már kettő-három után is azt éreztem, hogy ez már túl sok, az egész együtt meg majdnem megőrjített, viszont mégis voltak olyan pillanatok a napban, amik azért elgondolkodtattak, ilyen volt például a déli beszélgetés a nővérrel, aminek egy része az indiai misszióra vonatkozott, a másik meg az volt, hogy reggel a misén Kriszta adott nekem egy lapot, amin az az ima van, amit minden egyes mise végén elmondanak a hit évére vonatkozóan, és nekem eddig nem volt ilyenem, ami miatt eléggé kilógtam a sorból, de most gondoskodott róla, hogy ezt is a többiekkel együtt mondhassam, s ezzel valahogy ő is azt mutatta, hogy azért figyel rám, és igyekszik segíteni a beilleszkedésemet, ami nemcsak kedves dolog, de újra elgondolkodtatott azon, hogy itt ezek szerint akkor valóban mindenki örülne annak, ha maradnék, hisz ő volt az egyetlen aki felől nem voltam biztos, de most ő is ebbe az irányba látszott elmozdulni.
Ami még segített egy kicsit, és tényleg jól is esett az az volt, hogy este tudtam beszélni Rugina Szabival. Annyira igényeltem, hogy beszélgethessek egy kicsit valakivel ezekről a dolgokról, aki otthoni, és talán jobban megérti az érzéseimet. Sziszit is kerestem, de ő írt egy smst, hogy Mária kurzust tartanak, és nem ér rá a héten. Kicsit rosszul esett, hogy lelki vezető nélkül maradtam pont most, amikor ekkora szükségem lenne rá, de hát ez van, viszont Szabival nagyon jót tudtunk beszélgetni, és még Gabi is ott volt. Meghallgatták, amit röviden elmondtam az itteni helyzetről, az egyes részeken nevettek, másoknál a fejüket csóválták, de egyértelmű volt, hogy tényleg megértenek. Egészen sokáig beszélgettünk, és jó volt, mert mint mindig, most is ráhibázott a dolgokra, ráérzett a lényegre, és nagyon jól össze tudta foglalni, hogy mi van bennem. Felvetett néhány szempontot, amin érdemes elgondolkodni, de ő se akart dönteni helyettem, csak néhány irányelvet mutatott. Nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, hogy beszélhettem vele, de utána se lett egyértelmű, hogy mit kéne tegyek. Ismerem a jó és rossz oldalát mindkét lehetőségnek, de csak azt tudom, hogy össze vagyok zavarodva, s nem látom a jó utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése