23. nap - Joseph atya

Mivel reggel ugyanazzal az érzéssel keltem fel, mint amivel lefeküdtem, vagyis zavarral, de inkább afelé hajlottam, hogy hazamegyek. Mivel az imát most is kényszer hatására ledarált üres szövegnek éreztem, ez még jobban megerősített abban, hogy hagyni kéne az egészet a fenébe. Ima után megkérdeztem Krisztától, hogy volt-e itt bármi is, ami az ő hitéletében segített vagy előrelépéshez vezetett, mivel én egyértelműen úgy érzem, hogy amióta itt vagyok nem közelebb kerültem Istenhez, hanem csak még jobban eltávolodtam, ami szerintem nem egy természetes folyamat lévén, hogy egy keresztény közösséggel élek. Azt válaszolta, hogy a reggeli ima neki se sokat nyújtott, de azért egyszerűen elmondja őket, viszont őt a mise sokat segítette, meg a csütörtök esti imacsoportot is nagyon szereti. Ebből rám a mise szintén nem vonatkozik, mivel az sem sokat adott eddig, mivelhogy prédikáció se nagyon van, vagy bármi ami legalább elgondolkodásra késztetne bizonyos lelki dolgokról. A csütörtöki imacsoportról meg elhiszem, hogy nagyon vagány lehet, hisz a leírások alapján olyasmi, mint az otthoni Mécses vagy bármilyen igazi karizmatikus közösség, viszont nem tudom, hogy ha jövő héten beindul, akkor az elegendő lesz-e ahhoz, hogy a hitéletem szinten maradjon, és ne tűnjön el még inkább a süllyesztőben. Nem tudom, hogy mit kéne csináljak, mert egyszerre látom a pozitív és negatív dolgokat. Azt érzem, hogy jelenleg több a negatív, de mégis szeretem a helyet és az embereket, meg tényleg nem lenne amúgy nehéz semmi, ha nem volna ez a sok üres ima, meg ez a rengeteg fura szabály. Ugyanakkor azt is látom, hogy a nővér mekkora szeretettel néz rám minden egyes alkalommal, és tényleg örül annak, hogy itt vagyok. Egyfolytában dicséri a munkámat, tetszik neki, hogy többnyire gyorsan, dinamikusan elvégzek mindent, azon kívül meg örül annak, hogy hangszereken is játszok, és nem zavarja a zeném sem, amit pl. főzés közben hallgatok, amúgy meg még a főztömet is szereti, és egyértelműen bennem látja több szempontból is Kriszta utódját. Ott van Tünde is, akiről tudom, hogy tényleg nagyon szeretné, ha maradnék, és amúgy én is nagyon megkedveltem, és szívesen csinálok vele mindenfélét a munkától elkezdve a szórakozásig. Ezen kívül meg Andrással is jól egyezek, és neki is tudnék segíteni. Itt vannak mind a hárman, és egyszerűen azt érzem, hogy mindannyiuknak szükségük lenne a segítségemre (persze mindenkinek másban), és nagyon szeretnék, ha maradnék, nekem meg nincs szívem itt hagyni őket, mármint megteszem, mert mégse maradhatok itt, és szenvedhetek végig egy egész évet csak azért, hogy nekik segítsek, de akkor is sajnálom, hogy mennem kell. Egyszerűen azt érzem, hogy túl szűk a doboz, és én nem bírom belepréselni magam annak ellenére, hogy amúgy tényleg nagyon sok mindent szeretek itt, de az imaforma és a sok merev szabály kikészít. Én ennél sokkal szabadlelkűbb, függetlenséget és önállóságot igénylő ember vagyok, és tudok alkalmazkodni egy bizonyos határig, de nem a végtelenségig, itt meg jó néhány ostoba és logikátlan szabálynak kell megfelelni, ami amúgy simán elviselhető lenne, ha tényleg látnám a célt, hogy mi értelme van végigcsinálni mindezt, és miért vagyok itt, de jelen pillanatban ez nem világos. Én úgy jöttem el, hogy Isten szeretném itt szolgálni, mert úgy éreztem, hogy ide hívott, ebbe a közösségbe, és ezen belül is az indiai missziós tevékenységet helyezte komolyabban a szívemre, de egyelőre a közösségen belül szinte semmilyen olyan formáját nem láttam a szolgálatnak, amit ne tudnék otthon is ugyanúgy végezni, vagy akár még jobban, s közben nem az az érzésem lenne, hogy lopom a napot, s ingyenélőként ücsörgök, hanem valami értelmes tevékenységet is tudnék végezni, s esténként meg hétvégén szolgálhatnék, ahogy eddig is, akár a közösségben (ami itteni szóhasználattal imacsoportnak felel meg), akár a Szent Andrásban a kurzusokon, vagy bármilyen egyéb területen. Azért nagyon durva az itteni helyzet, mert otthon az volt az érzésem, hogy kevés az, amit teszek, s hogy ennél valami többet kell csináljak, itt meg azt érzem, hogy jóformán semmi sincs, vagyis még sokkal kevesebb, mint ami otthon volt. És értem én, hogy Isten nem a szolgálatokat nézi (azoknak a milyenségét és mennyiségét), hanem sokkal inkább az emberek szívét, és a Vele való személyes kapcsolat kiépítése a legfontosabb, de igazából ez a rész szenvedte eddig a legnagyobb csorbát amióta itt vagyok, hisz egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor tudtam úgy leülni imádkozni, hogy valóban el is jutottam odáig, hogy felvehessem általa a kapcsolatot Istennel, többnyire vagy csak 15-20 percecskék vannak a mise és a tea között, ami alatt még a külvilágot se tudom rendesen kizárni, vagy este próbálkoztam még néha elalvás előtt, de annak se szokott jobb vége lenni, mert ott már akkor a fáradtság tesz keresztbe. Mielőtt eljöttem ide, azt mondta az egyik családi ismerősünk, hogy ez menekülés az otthoni nehézségek elől, meg az elől, hogy munkát keressek, és elkezdjek normálisan élni. Ezzel egyáltalán nem értettem egyet, de ha már így gondolkodunk, hogy ez menekülés azok a dolgok elől, akkor az elején én is tényleg úgy éreztem, hogy itt minden sokkal egyszerűbb, könnyebb, és mégis sokkal nagyobb a luxus, ezzel szemben meg most egyértelműen az van bennem, hogy itt a nehezebb, és csak nagyon kemény idegzetű és edzett türelmű embereknek ajánlom ezt az életformát, mert ehhez képest milliószor könnyebb otthon, ahol olyan ruhát veszel fel, amilyet akarsz, akkor és oda mész, amikor és ahova akarsz, te döntöd el, hogy mit és hogy csinálsz, és mindemellett megszokott, ismerős környezetben vagy a barátok és szeretteid között, és még csak nyelvi akadályok sincsenek. Hülye lenne valaki szándékosan idejönni, ahol ezekből egyik se adott, mindig mindent eldöntenek helyetted, hogy mit, mikor és hogy csinálj, és teljes mértékben alá kell rendeld magad neki, az egyéni szabadság az kb. nulla, amennyiben nem a szabadidős tevékenységről van szó, bár abban is vannak komoly korlátozások. Ha ezt így végiggondolom, akkor lélekben már össze is csomagoltam, és felültem az első buszra hazafele, tehát innen nem az ittlét tűnik a könnyebb útnak, és menekülésnek az otthoni nehézségek elől, hanem épp fordítva, ez tűnik elviselhetetlenül nehéznek, és milliószor könnyebbnek és boldogabbnak látszik az otthoni életem, viszont egyértelműen menekülés lenne az is, ha most innen csak úgy elmennék, mert azért én mégiscsak biztos voltam benne, hogy nem véletlenül kerültem ide, hanem Isten hívott, azon kívül meg ha arra gondolok, hogy otthon meg egyértelműen azt éreztem, hogy valami hiányzik, és azt indultam el megkeresni remélve, hogy itt megtalálom, hogy mi az, akkor viszont mégsem biztos, hogy az a jó megoldás, ha szedem a sátorfámat, de mégis azt éreztem, hogy itt se jó. 

Mint ez az iménti eszmefuttatás is mutatja, meglehetősen össze voltam zavarodva, s akárhogy gondolkoztam, valahogy mindig az az eredmény jött ki, hogy ez se jó, meg az se jó, és nincs helyes és jó választás, mert bárhogy is döntök, valamit mindenképpen nagyon fogok sajnálni benne. Egyértelmű, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha maradnék (beleértve a húgomat is, aki így legalább egy kis önállóságot tanulna, mert nem lenne ott mellette a nővére, akitől mindig várhatja, hogy megoldja neki a dolgokat), de nem biztos, hogy nekem is jobb lenne. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy mit szeretnék, vagy mi lenne nekem a legjobb, de abban biztos voltam, hogy nem ez és így, ahogy most van. 

Reggeli után elmentem misére, és igyekeztem valamivel hamarabb odamenni, hogy még a szertartás előtt megkérdezhessem a papot, hogy ráérne-e beszélgetni egy kicsit a mise után. Sokat vártam, míg végül megjelent, de sikerült rákérdezni. Mondta, hogy persze, és hogy akkor majd megvár a mise végén, és azt is elmondta legnagyobb meglepetésemre, hogy tegnap amúgy azért jött hozzánk, hogy megnézze, hogy ki kereste délelőtt. Erre nagyot néztem, mert ez az az opció, amire amúgy nem is nagyon gondoltam. Volt egy pillanat, hogy végigfutott a fejemen, mikor megláttam tegnap az előtérben, hogy vajon tudja-e már, hogy kereste valaki, de odáig nem jutottam, hogy azt feltételezzem, hogy miattam jött oda, de ezek szerint az idősebb pap felismerte, hogy valaki ebből a házból kereste, csak épp személy szerint nem tudott engem beazonosítani, ami nem is csoda, mert épp tegnap volt három hete, hogy itt vagyok, tehát még mindenképpen újnak számítok. A lényeg az, hogy a megbeszéltek alapján megvárt a mise végén, és Dickinson atya beengedett a sekrestyébe, ahol aztán leültünk, és elkezdtem a lehető legrövidebb változatban (a lehető legegyszerűbb angol mondatokban) elmondani azt, hogy hogy kerültem ide, és mi az alapproblémám, ami miatt eléggé bizonytalan vagyok a döntéssel kapcsolatban. Nagyon kedvesen és türelmesen meghallgatta, látszott, hogy megértette és valóban szeretne segíteni, így feltett még pár kérdést rávezetésképp, majd összefoglalta az eddig hallottakat úgy, hogy belefoglalt néhány szempontot, amiből az jött ki, hogy ez alapján talán szerencsésebb lenne hazamenni. Mondtam, hogy igen, és ha csak ennyiről lenne szó, akkor én is így döntenék, viszont van néhány dolog, ami a másik irányba mutat, és akkor elmondtam a maradás mellett szóló érveimet. Látszott, hogy ez kicsit megváltoztatja a dolgokat, majd mikor ezeket összegezte, akkor már az jött ki, hogy ez alapján lehet, hogy mégis maradnom kéne. Mondtam, hogy igen, csak még egyéb összetevők is vannak, és elmondtam még néhány szempontot, ami ismét új lehetőségeket vetett fel. Látszott, hogy egyre inkább kezdi megérteni azt a zűrzavart, ami a fejemben van, mert őt is sikerült elég jól elbizonytalanítani és összezavarni, majd a végén összefoglalta, hogy amennyiben jól látja, ezek, ezek és ezek szólnak a hazamenetel mellett, és ezek meg ezek az ittmaradás mellett. Elég jó meglátásai voltak, és valóban lényegretörően összefoglalta az egészet. Az érvek száma alapján egyértelműen a hazamenetel fele billent a mérleg, de amúgy ő is azt mondta, hogy döntenem nekem kell. Megköszöntem a beszélgetést, majd elváltunk. Igazából végig nagyon kedves volt, és azt éreztem, hogy nagyon sok mindenben megerősített, és ezen kívül az is tetszett, hogy mindegyik résznél adott külön tanácsokat, hogy bizonyos problémákat hogy tudnék megoldani, mármint mi lenne az, amire figyelnem kellene, hogy ne okozzanak ezek épp ennyi gondot. Látszott, hogy valóban akart segíteni, és tényleg nagyon hálás is voltam neki. Úgy értem haza, hogy a korábbiakhoz hasonlóan inkább kívántam elmenni, de azért valami mégis nyugtalanított ennek a döntésnek a kimondásával kapcsolatban. 

Délelőtt megkért a nővér, hogy pucoljuk meg Tündével az ablakot a nappaliban. Közben beszélgettünk, majd mikor befejeztük megjegyeztem, hogy mennyire kár, hogy mi semmire se használjuk ezt a szobát, a nővér néha tévézik este, meg keresztrejtvényt old, de azon kívül semmi program sincs itt. Miután ezt befejeztük, felmentem a szobába. Délután vásárolni mentünk Krisztával, most kivételesen két kisszekeret vittünk, mert biztos volt, hogy egybe nem fogunk beférni. Visszafele úton szóba jött a könyvtár, ahogy elmentünk előtte, majd beszélni kezdtünk könyvekről és olvasásról. Felajánlotta, hogy amennyiben itt maradok, bármikor vehetünk ki könyvet az ő kártyájával, vagy később akár nekünk is lehet külön kártyát csináltatni. Ez nagyon jól esett, és örültem a lehetőségnek, mert nagyon kívánkoztam volna könyvtárba járni és olvasni, mert tudom, hogy azon kívül, hogy szórakoztató, az angoltanulásban is sokat segítene.

Kicsit később két meglepetés ért engem, mindkettő Tünde részéről. Először is nekem ajándékozott egy kis szív alakú könyvjelzőt, amit ő barkácsolt, azon kívül pedig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem egy filmet nézni. Nem tudom megmondani, hogy melyiktől lepődtem meg inkább, mert egyikre se számítottam igazán. Az ajándék nagyon kedves volt, és be is tettem az igeliturgikus naptáramba, mert annak mindig bajom volt a könyvjelzőjével, a filmre meg rövid gondolkodás után igent mondtam annak ellenére, hogy mást terveztem este csinálni, de az jutott az eszembe, hogy amióta itt vagyok, még egyetlen filmet se néztem, s bár nem hiányzott túlságosan, mégiscsak szívesen megnéznék egyet, így engedélyt kértünk rá. Kriszta mondta, hogy igazából heti egy filmet szabad megnézni, szóval minden további nélkül megkapjuk majd rá az engedélyt, viszont én előtte segítettem még egy keveset Andrásnak átfogalmazni a CV-jét, mert azt megígértem neki korábban, utána viszont kiválasztottunk egy filmet, s a nővér ajánlatára még inni- és harapnivalót is vittünk be hozzá (nem is gondoltam volna, hogy itt még ilyesmit is szabad). Az elindítás ugyan kicsit nehezen ment, mert kiderült, hogy egy kábel rossz helyre volt bedugva, de utána nyugodtan meg tudtuk nézni a filmet. A kis hercegnőt választottunk (A little princess), ami F. H. Burnett regényének a feldolgozása. Én korábban olvastam már a könyvnek egy egyszerűsített angolnyelvű változatát, de nem emlékeztem tisztán a történetre. Amúgy egy nagyon kedves, aranyos, szívhez szóló kis film, és tényleg igazi kikapcsolódás volt. Mindkettőnknek tetszett, és mikor véget ért, már azon kezdett Tünde gondolkodni, hogy mit fogunk jövő héten megnézni. Nem akartam elkeseríteni, hogy én lehet, hogy nem fogok már sokáig filmet nézni vele, így nem mondtam semmit, de időközben bennem is kezdett megváltozni néhány dolog. A délután folyamán folyamatosan olyan impulzusok értek végig, amik új lehetőségeket vetettek fel arra nézve, hogy itt azért mégsem olyan merev és szigorú az élet, mint elsőre látszik, és nagyon sok kellemes oldala is tud lenni (még ha nem is marad itt csak ezekért az ember), ugyanakkor bármennyire is hihetetlen, még a film is szólt hozzám, ugyanis a kislány bekerül egy nagyon szigorú magániskolába, ahol nagyon rosszul bánnak vele, mégis meg tudta őrizni a jókedvét, és örömét, én meg egy annál sokkal kellemesebb helyen vagyok, és besavanyodok néhány merevebb szabály és üres ima hatására. Ez elgondolkodtatott, és mire este felmentem a szobába, már nem voltam biztos benne, hogy tényleg haza akarok menni.