A mai egy nagyon klassz nap volt. Arra ébredtem, hogy szó szerint a hasamra süt a nap, és ettől már eleve nagyon jó kedvem lett. Vasárnap volt, úgyhogy ma nem kellett volna feltétlenül korán kelni, de mivel könnyebben ébredek, ha az időpont nagyjából ugyanaz, ezért akkor keltem, amikor más napokon is, ha 8:15-től volt az ima, de kicsit hosszasabban lustálkodtam az ágyban, mielőtt felöltöztem és lementem elvégezni a reggeli imát a kápolnában. Reggeli után egyből neki is fogtam ügyeskedni a konyhában, mert nem akartam megkésni az ebéddel, és eléggé izgultam, mert elég nehéznek tűnt a feladat, mivel nagyon sok különböző dolog kellett egyszerre készüljön, s féltem, hogy nehogy elrontsak valamit. Nagyon szerettem volna, ha minden jól sikerül, és ízlik nekik a főztöm, viszont a rizikófaktor most is elég nagy volt, mert az alapanyagok ma is teljesen mások voltak, mint amiket otthon megszoktam. Mivel a nővér mindent olyan forrón szeret enni, ahogy a tűzről levesszük, ezért kimatekeztem, hogy kb. mikor kéne odatenni a levest és másodikot, hogy biztosan meglegyen időben, de ne legyen majd lehetősége kihűlni, s mivel addig még bőven volt idő, nekifogtam egyszer a sütinek, hogy az meglegyen, mert annak jó is, ha nem forró. Muffint készültem sütni almával, körtével és dióval. Egyszer ezeket vágtam fel apró darabokra, majd bekevertem a tésztáját, és elkezdtem kitenni a formákba. Kicsit furcsán darabosnak tűnt a massza, mert otthon egyáltalán nem ilyen volt, amikor még csináltam egyszer, de az nem is lett olyan jó, úgyhogy megtörténhet, hogy annak is ilyennek kellett volna lennie. Miután betettem az első rendet sülni, nekifogtam elkészíteni a húsgombócokat a karalábéleveshez, majd előkészítettem a másodikhoz a dolgokat, mert a marhapörköltnek sokat kell főni, és már ideje volt odatenni, majd azután a levesnek is nekifogtam a zöldséget pucolni és felvágni, eközben pedig természetesen folyamatosan sütöttem és ellenőriztem a muffinokat, hogy minden rendben legyen. Sorra sültek a különböző fajták, és egyiknek jobb illata volt, mint a másiknak, meg nagyok is lettek, és szép aranyszínűre barnultak. Szerencsére egy se égett meg, aminek nagyon örültem, mert volt egy rend, amelyiknél elnéztem az időt. Egy idő után szépen minden a helyére került, és már csak azt kellett várni, hogy elkészüljenek. Pont időben megfőtt minden, és csengetés után jöttek is a többiek enni. A nővér megkérdezte, hogy milyen leves van, amit kicsit nehéz volt elmagyarázni neki, mert az angolok nem ismerik és nem is használják egyáltalán a karalábét, és ezt is csak nagy szerencsével tudtuk megvenni a lengyel boltban, viszont nagyon tetszett neki a leves és többször is megdicsérte. A második szintén elnyerte az emberek tetszését, még az Andrásét is, aki most délben háromszor is kellemesen meglepődött, ugyanis mint utólag kiderült, ez volt az egyik kedvenc levese, azon kívül a másodikból nem nagyon mert tenni, mert amikor korábban próbálkozott valaki még valami hasonló étellel, akkor állítólag nagyon rágós lett a hús, és emiatt abból alig vett, viszont, miután megkóstolta, még visszament és tett magának, végezetül pedig többször is hangosan kritizálta azt, hogy muffin lesz a desszert, viszont mikor kitettem az asztalra, azt mondta, egyet mégiscsak megkóstol, majd megállapította, hogy kellemes illata van, aztán meg azt, hogy az íze se olyan rossz, sőt finom, és egyáltalán nem olyan, mint a bolti. Ezen aztán nagyot nevettünk, mert tényleg folyamatosan a muffinokat kritizálta, és azt hajtotta, hogy mennyire nem szereti, aztán meg végül mégiscsak be kellett vallja, hogy nagyon finom.Végig nagyon izgultam az étel miatt, hogy milyen lesz,, és fog-e ízleni az embereknek, és nagyon örültem, hogy mindenkinek minden tetszett. Szerintem ez volt életem eddigi egyik legkomplikáltabb ebédje, és annyira feldobott, hogy minden jól sikerült, hogy egy pillanatig se bántam, hogy reggel kilenctől egészen fél kettőig csak ezt csináltam. .
Ahogy befejeztük az evést, megkérdezte a nővér, hogy lenne-e kedve Andrásnak tollasozni vele. Ezzel nagyon meglepett, mert nem gondoltam, hogy ő is játszik ilyesmit. Valahogy nehezen tudtam elképzelni, hogy egy apáca tollasütővel futkosson a kertben, de aztán kiderült, hogy ez nem is annyira abszurd egy elképzelés. Mondjuk szólt András, hogy kell majd utánpótlás, mert a nővér hamar elfárad, s jó lenne, ha utána még lenne valaki, akivel játsszon, így mondtuk Tündével, hogy akár mi is szívesen megyünk. Innentől már nem kellett sok addig, hogy kitaláljuk, hogy párosban kellene játszani, s akkor kevesebbet is kell futni. Miután befejeztük az ebéd nyomainak az eltüntetését, ki is mentünk a kertbe. Négyesben játszottunk, és olyan nagyon hangulatos volt, nem is tudom, de szerintem volt valami különleges benne. Nem játszottunk durván, egyszerűen csak ütögettünk, s annak ellenére, hogy a nővér néha elég jól visszaütött néhány labdát, tényleg hamar elfáradt, és kiszállt. Mivel Tünde volt mellettem, és zavarta, hogy nappal szembe kell játszodjon, azon kívül meg én tényleg szerettem volna mozogni is egy kicsit, ezért átküldtem a túloldalra, így ők ketten voltak Andrással, én meg egyedül úgy, hogy nappal és széllel szembe kellett játszodjak. Annyira mondjuk nem volt rossz, néhány szögben nem láttam semmit a labdából, ha pont a nap irányából érkezett, és jó erősen meg kellett húzzam az ütővel, hogy széllel szembe is jól haladjon, de nekem akkor is nagyon tetszett, s mivel ide-oda kellett futkossak utána teljes mezőszélességben, éreztem, hogy kezd egyre inkább mozgásra hasonlítani a dolog. Egy idő után aztán Tünde is leült, így Andrással ketten maradtunk. Egyértelmű volt, hogy a többiek közül ő játszik a legjobban, elég jól visszaadta mindig a labdát, és jól megfuttatott a saját térfelemen, de én is gondoskodtam róla, hogy elfáradjon. Igazi lendületes, élettel teli játék volt. Továbbra is én voltam hátrányban a nap és szél miatt, de nagy hasznát vettem a gyerekkori hat év tenisznek, mert ott megtanították, hogy jó erősen férfiasan meghúzzuk az ütőt, és tényleg erőteljesen adjuk vissza a labdát, amire most szükség is volt. Nagyon vagányat játszottunk, és időközben valóban úgy éreztem magam, mintha egy teniszpályán lettem volna, csak persze itt a füvön futkostam a labda után mezítláb, ami azért sokkal kényelmesebb, de mindenképpen nagyon jól esett ez a kis mozgás, és amikor végül abbahagytuk, akkor olyan kellemes fáradtságot éreztem, és tudtam, hogy nemcsak a hangulatomnak, de a szervezetemnek is jót tett ez a játék, ezért külön örültem neki, mikor mondta, hogy eddig én vagyok a legjobb ellenfele, s szeretne majd még máskor is játszani. Korábban is megfordult már a fejemben, hogy mindenképpen mozogni kéne valamit, de ha lehetőség lenne erre akár itt a házban is, akkor nem kéne hozzá külön fizetni valahol, úgyhogy szerintem fogom majd javasolni a játék folytatását jó idő esetén.
Mivel reggel óta talpon voltam, meg még ez a futkosás is rájött, nagyon jól esett délután kicsit leülni. A személyes imaidő után felmentem a szobába, és még gitároztam egy keveset, majd lassan készülni kellett misére. A többiek se mentek a délelőtti misékre, mert havonta egyszer, minden hónap harmadik vasárnapján van magyar nyelvű mise az egyik templomban, és oda terveztünk menni közösen. Ez a templom jóval távolabb volt, mint a másik, de még mindig gyalog megtehető távon belül található. Odamentünk hét órára. Elég kevesen voltak, mert vakáció van, s ilyenkor sokan elutaznak, de volt még rajtunk kívül további öt ember, na meg a pap. Furcsaságok itt is voltak, például sosem tudom megszokni, hogy az angol templomoknál a szenteltvíztartó a templom légterén kívül található egy valamilyen kis előtérben, de ez még haggyám, a legfurcsább, hogy itt minden templomban WC van, ami nekem abszurdnak tűnik, és nem is csak kicsit. A mise menete amúgy a hagyományos magyar miserendet követte, abban csak az volt szokatlan, hogy a miatyánkra nemcsak felálltak, hanem felmentek a paphoz és kézen fogva körbeállták az oltárt, ami szintén nagyon furcsa volt, és nem tudtam, hova tenni, de ezt leszámítva minden egészen hagyományos módon zajlott, és csodák csodája itt még énekek is voltak. Lehet, hogy vicces, de annyira megszoktam, hogy az angolok semmit se énekelnek, hogy most kicsit az is volt az érzésem, hogy minek fárasztjuk magunkat, hogy próbálunk hárman nyekeregni valamit, hisz teljesen csendben, anélkül is megoldható a mise. Ettől függetlenül persze próbálkoztunk, de tényleg volt egy ilyen benyomásom. A mise végén amúgy maradtunk a lányokkal még egy kicsit beszélgetni, majd kilenc körül hazasétáltunk, vacsoráztunk egyet, és lefeküdtünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése