Nagyon érdekesnek találtam, hogy egymás után két nap is születésnapot ünnepeltünk, de tényleg úgy alakult most, hogy tegnap Kriszta, ma meg Tünde volt 24 éves. Reggel mindenki sok boldogságot kívánt neki, majd nekiálltunk a napi tennivalók elvégzésének. Ima, reggeli és mise után Kriszta elment itthonról, mert szabadnapot vett ki mára. Mivel a nővér szobájának a festése még mindig tartott, és tegnap Kriszta is festett, ajánlkoztam, hogy ha lehet, akkor ma én is szeretnék festeni. Nagyon szeretek mindenféle ecsettel végzendő dolgot művelni, akár festés, akár lakkozás, akár bármi hasonló, de amíg csak Tom és András dolgoztak ott, nem gondoltam, hogy hagynának minket is próbálkozni, de miután láttam tegnap Krisztát, megkérdeztem, hogy mehetek-e én is. Nagyon örültek a segítségnek, így gyorsan átöltöztem valami munkaruhába, ami a szerény ruhatáram tartalmából adódóan csak egy tréning meg póló volt, majd nekiálltam a munkának. Tünde is jött segíteni, és mi festettük le olajjal a fal alján lévő lécet körben. Nagyon szerettem csinálni, s annyira jó volt nézni, hogy milyen szép fehér lesz ott, ahol végighaladok. Miután ezt befejeztük, tartottunk egy kis szünetet, amiben azt is megtanultam, hogy külön oldószer hiányában vajjal lehet a legjobban lemosni az olajfestéket. A pihenő után még a radiátort is lefesthettem, aminek külön örültem, mert már otthon is nagyon szerettem a kalórifert festeni, s ezt itt különösen nagy gonddal végeztem, így igazán szép lett a végeredmény.
Miután minden elkészült, szépen megmosakodtunk, átöltöztünk, és elindultunk arra a helyre, ahova a nővér ígérte, hogy megyünk Tünde születésnapját megünnepelni. Azt mondta, hogy most igazi angol ételt fogunk enni, így egy kocsmába mentünk, ahol "Carvery" volt, az angol vidékeken ugyanis a kocsmákban lehet a legkedvezőbb áron enni, az étel pedig gazdag és változatos volt. Háromféle hús közül lehetett választani, s lehetett kérni csak az egyikből, kettőből, vagy akár mind a háromból is egy keveset. Persze mindezt arányosan mérték, mert ha az ember mindenikből kért, akkor egy-egy szeletet vágtak, s ha csak egyfélét kért, akkor szintén három szeletet kapott, csak épp abból, amelyikből szerette volna. Amúgy a sor a Yorkshire Puddinggal kezdődött, ami a neve ellenére nem édesség, hanem egy lángosféle kis kerek valami, amit az ételhez esznek. Utána kérdezték, hogy ki milyen húst kér, majd tovább lehetett menni, s mindenféle zöldségek közül választani körítést, s annyit tenni a tányérra, amennyit az ember akart. Én nem kívántam a főtt karfiolt, zöldpaszulyt meg hasonlókat, így maradtam a pirénél és a pirosra sült krumplinál, ami végül is eléggé jó választásnak bizonyult. A sor legvégén volt még egy asztal mindenféle szószokkal, de nekem egyikhez sem volt igazán bizalmam, úgyhogy egyszerűen elmentem mellettük, és leültem. Elég hamar eltüntettük az ebédet, ami valóban kiadós volt, majd mielőtt továbbmentünk volna, Adél készített egy fényképet. Az az érdekesség rajta, hogy a nővér inkognitóban volt, vagyis levette a ruháját és fátylát. Állítólag néha szokott ilyet csinálni, de gyakran lebukik vele, mert sokszor felismerik, s olyankor adják neki az adományokat, amikor amúgy nem akarna feltűnni.
Innen a Sutton Parkba akartunk menni, amit a nővér szintén Tünde születésnapjára tervezett kikapcsolódásnak, de előtte visszamentünk a házhoz, mert András nem akart velünk jönni, és elvettünk valamennyi szárazabb kenyeret is, hogy etessük meg vele a kacsákat. Kocsival mentünk, de nem volt nagyon messze. Hatalmas (970 hektáros) területről van szó, ez Európa legnagyobb városi parkja, és valóban gyönyörű. Behajtottunk egy parkolóig, majd sétáltunk ott egy keveset, amíg elértük a tavacskát. Ott megetettük a kacsákat, és készítettünk néhány fényképet a parton, majd visszasétáltunk a kocsihoz.
Az látszott, hogy hatalmas területről van szó, de mégis meglepett, mikor azt mondta a nővér, hogy kocsival fogunk átmenni a következő kapuhoz, mert ott is van egy szép tó. Amikor behajtott a következő kapunk, mi láttunk baloldalt egy nagy tavat, de ő akkor azt nem vette észre, hanem tovább hajtott, és bent a parkban állt meg valahol egy parkolónál. Kiszálltunk és sétáltunk egy nagyot. Gyönyörű dombos, völgyes táj volt, sütött a nap, de közben a szél is nagyon fújt, szabályosan kapta le rólunk a kendőt. Egy idő után szedret is találtunk, és alaposan megdézsmáltuk a bokrot, ami külön élvezet volt, mert azt idézte, amikor az otthoni kirándulások során a málnabokrokra szabadítottuk rá a társaságot. Jó érzés volt, ott a félig vadonban szedni és enni a gyümölcsöt.
Miután visszaértünk a kocsihoz, és már azt hittük, hogy ennyi volt a kirándulás, a nővér megkérdezett valakit, hogy hol a tó, majd a néni kedvesen útbaigazította és megmutatta az irányt, így átvágtunk egy elég nagy erdőn. A séta nagyon kellemes volt, és a túloldalán kiértünk egy aranyos tóhoz, ami telis-tele volt kacsákkal, hattyúkkal és mindenféle vízimadarakkal. Egyből elkezdtek követni minket, mert azt hitték, hogy kapnak tőlünk valami ennivalót, de mi már az előző helyen beleszórtuk a vízbe a kenyérmaradékot, amit vittünk, viszont mégse kellett sokáig várjanak, mert két család is érkezett, akik mind őket akarták etetni. Nagyon nagy lárma és tolongás volt, hogy mindenki élelemhez jusson, és még valami fehér tolvajmadarak is megjelentek, akik ha csak tehették elkapkodták a kacsák és hattyúk elől a falatokat, majd továbbrepültek.
Nagyon hangulatos volt nézni ezt a zsivajt és nyüzsgést, elég sokáig ott maradtunk, majd továbbsétáltunk a parkon kívül a következő kapuhoz, ahol ismét bementünk. Igazából ott derült ki, hogy a nővér azt a tavat akarta nekünk megmutatni, amely mellett másodszor elhajtott, csak ő épp nem vette észre, s azért jöttünk el ehhez a bejárathoz is, mert azt hitte, hogy itt van, de ahogy bementünk, elég hamar kiderült a tévedés, viszont nem indultunk egyből vissza, hanem beültünk még ott egy kis vendéglőbe inni egy-egy pohár gyümölcslevet. Kijövetelkor derült ki egy emléktábláról, hogy pont ott voltunk, ahol 1957-ben a királynő és a herceg megebédelt, amikor a parkban meglátogatták a cserkész Jamboreet. Ezt nemcsak azért találtam érdekesnek, mert ott jártam, ahol már az angol királynő is megfordult egyszer, hanem az is nagyon érdekes információ volt a számomra, hogy volt itt a parkban Jamboree, ugyanis én annak idején nem jegyeztem meg, hogy mikor hol volt világcserkésztalálkozó, csak a Gödöllőit jegyeztem meg, mert annak volt számunkra fontos jelentősége, így ez nekem új és nagyon érdekes információ volt.
Kicsivel később még többet is megtudtam erről, ugyanis a parkon keresztül ahogy a parkoló felé indultunk, elhaladtunk a látogatóknak szánt központ mellett, ahol mindenféle turistákat érintő információt lehetett beszerezni, és többféle kiállítás is volt, amiből az egyik épp erről a Jamboreeról szólt, amiről kiderült, hogy nem is egy akármilyen nemzetközi cserkésztábor volt, hanem a cserkészmozgalom fennállásának 50. évét ünnepelték vele, és nem kevesebb, mint 35.000 cserkész lakott akkor itt a parkban, ami hatalmas dolog, hisz azóta is csak nagyon kevés találkozó lépte túl ezt a számot. Rengeteg érdekes kép és plakát volt kitéve erről az eseményről, és én nagyon lelkesen olvasgattam és fotóztam őket, mert megdobogtatták a cserkészszívemet, és felhoztak egy csomó kedves emléket. Íme néhány ízelítő:
Az látszott, hogy hatalmas területről van szó, de mégis meglepett, mikor azt mondta a nővér, hogy kocsival fogunk átmenni a következő kapuhoz, mert ott is van egy szép tó. Amikor behajtott a következő kapunk, mi láttunk baloldalt egy nagy tavat, de ő akkor azt nem vette észre, hanem tovább hajtott, és bent a parkban állt meg valahol egy parkolónál. Kiszálltunk és sétáltunk egy nagyot. Gyönyörű dombos, völgyes táj volt, sütött a nap, de közben a szél is nagyon fújt, szabályosan kapta le rólunk a kendőt. Egy idő után szedret is találtunk, és alaposan megdézsmáltuk a bokrot, ami külön élvezet volt, mert azt idézte, amikor az otthoni kirándulások során a málnabokrokra szabadítottuk rá a társaságot. Jó érzés volt, ott a félig vadonban szedni és enni a gyümölcsöt.
Miután visszaértünk a kocsihoz, és már azt hittük, hogy ennyi volt a kirándulás, a nővér megkérdezett valakit, hogy hol a tó, majd a néni kedvesen útbaigazította és megmutatta az irányt, így átvágtunk egy elég nagy erdőn. A séta nagyon kellemes volt, és a túloldalán kiértünk egy aranyos tóhoz, ami telis-tele volt kacsákkal, hattyúkkal és mindenféle vízimadarakkal. Egyből elkezdtek követni minket, mert azt hitték, hogy kapnak tőlünk valami ennivalót, de mi már az előző helyen beleszórtuk a vízbe a kenyérmaradékot, amit vittünk, viszont mégse kellett sokáig várjanak, mert két család is érkezett, akik mind őket akarták etetni. Nagyon nagy lárma és tolongás volt, hogy mindenki élelemhez jusson, és még valami fehér tolvajmadarak is megjelentek, akik ha csak tehették elkapkodták a kacsák és hattyúk elől a falatokat, majd továbbrepültek.
Nagyon hangulatos volt nézni ezt a zsivajt és nyüzsgést, elég sokáig ott maradtunk, majd továbbsétáltunk a parkon kívül a következő kapuhoz, ahol ismét bementünk. Igazából ott derült ki, hogy a nővér azt a tavat akarta nekünk megmutatni, amely mellett másodszor elhajtott, csak ő épp nem vette észre, s azért jöttünk el ehhez a bejárathoz is, mert azt hitte, hogy itt van, de ahogy bementünk, elég hamar kiderült a tévedés, viszont nem indultunk egyből vissza, hanem beültünk még ott egy kis vendéglőbe inni egy-egy pohár gyümölcslevet. Kijövetelkor derült ki egy emléktábláról, hogy pont ott voltunk, ahol 1957-ben a királynő és a herceg megebédelt, amikor a parkban meglátogatták a cserkész Jamboreet. Ezt nemcsak azért találtam érdekesnek, mert ott jártam, ahol már az angol királynő is megfordult egyszer, hanem az is nagyon érdekes információ volt a számomra, hogy volt itt a parkban Jamboree, ugyanis én annak idején nem jegyeztem meg, hogy mikor hol volt világcserkésztalálkozó, csak a Gödöllőit jegyeztem meg, mert annak volt számunkra fontos jelentősége, így ez nekem új és nagyon érdekes információ volt.
Kicsivel később még többet is megtudtam erről, ugyanis a parkon keresztül ahogy a parkoló felé indultunk, elhaladtunk a látogatóknak szánt központ mellett, ahol mindenféle turistákat érintő információt lehetett beszerezni, és többféle kiállítás is volt, amiből az egyik épp erről a Jamboreeról szólt, amiről kiderült, hogy nem is egy akármilyen nemzetközi cserkésztábor volt, hanem a cserkészmozgalom fennállásának 50. évét ünnepelték vele, és nem kevesebb, mint 35.000 cserkész lakott akkor itt a parkban, ami hatalmas dolog, hisz azóta is csak nagyon kevés találkozó lépte túl ezt a számot. Rengeteg érdekes kép és plakát volt kitéve erről az eseményről, és én nagyon lelkesen olvasgattam és fotóztam őket, mert megdobogtatták a cserkészszívemet, és felhoztak egy csomó kedves emléket. Íme néhány ízelítő:
Innen már viszonylag egyenesen vitt vissza az utunk a parkolóhoz. Hazafele még egyszer megnéztük a tavat, de már nem álltunk meg, mert a nővér elfáradt időközben. Mindent egybevetve gyönyörű kirándulásunk volt, nagyokat sétáltunk, és a park hét tavából hármat láttunk is. Minden kétséget kizáróan emlékezetes nap volt ez a mai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése