Gyönyörű napsütésre ébredtem, ismét a hasamra sütött a nap. Már lassan két hete egyfolytában kellemes meleg és jó idő van, viszont a kinti időjárással ellentétben bennem nagy vihar dúl. Továbbra is egyre összekuszáltabbak a gondolataim, és a tegnapi meglehetősen negatív érzések árja folytatódott. A reggeli imát igazi kínszenvedésként éltem meg, és egyfolytában csak a könnyeim potyogtak közben, de valahogy utána se lett jobb. Ez már lassan a második nap, hogy sírni kezdek, ha csak a döntésre gondolok, és egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel és magammal. Éreztem, hogy nem bírom ezt így sokáig. Azt se, hogy nem tudom, mit csináljak, de még kevésbé tudtam elképzelni, hogy továbbra is itt üljek, így annak ellenére, hogy kedd este még szinte biztos voltam benne, hogy itt fogok maradni, hisz mindent szerettem, ami itt volt (az imát leszámítva, de az se tűnt vészesnek) eljutottam egészen addig, hogy ma már jóformán mindenben a rosszat láttam, és azt, hogy ez a hely nem nekem való, és azt kezdtem keresgélni a neten, hogy hogy és mennyiért juthatnék haza, és elterveztem, hogy mi az, amit még mindenképpen megnéznék vagy kipróbálnék mielőtt elmegyek, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mit vennék ajándékba a családnak, és hogy tudnék mindent úgy összepakolni, hogy egyben elvihessem, és már azt is eldöntöttem, hogy két kék szoknyámat itt hagyom Tündének, mert neki nagy szüksége lehet még rá, én meg otthon úgyis hordhatnék majd újra nadrágot, vagy ha szoknyát veszek, akkor is viselhetek olyan színűt, amilyen éppen tetszik, és nem szorulok ezekre az idétlen vékony kék szoknyákra, amiket indulás előtt szereztem be nagy kapkodva ilyen-olyan turkálókból.
A lényeg az, hogy én (legalábbis) lélekben már nagyon hazafele készültem, de nem akartam csak a saját fejem, vagy a hirtelen érzéseim alapján dönteni, és szerettem volna tanácsot kérni valakitől, aki tényleg teljesen pártatlan tud lenni, így kigondoltam, hogy megkeresem azt a szimpatikus fekete papot, aki mosolygós és eleve mindig olyan kedves mindenkihez. Arra gondoltam, hogy ő biztos szívesen meghallgatná amit mondok, és a két idősebbel ellentétben talán meg is értene annál is inkább, mert ő, mint Zimbabwéből pár hónapra érkezett kisegítő, biztosan szembesült már hasonló problémákkal. Eldöntöttem tehát, hogy megkérdem, hogy ráér-e egy kicsit beszélgetni. Első látásra nem tűnt olyan bonyolultnak kivitelezni a dolgot, hisz a nővér szólt a reggeli ima végén, hogy ma mindannyian az esti misére fogunk menni, mert az egyik itteni házaspár a Kriszta múlt heti születésnapja alkalmából felajánlott egy misét, ezért a ma estit érte fogják mondani, és ez bele is került a plébánia vasárnap kinyomtatott eheti naptárjába. Nekem kicsit furcsának tűnt az elején a dolog, mert naivan azt hittem, hogy csak halottakért szoktak misét mondani, de kiderült, hogy itt élőkért is nagyon gyakori, és eleve úgy szerepel a heti naptárban, hogy amennyiben halottért mondják, akkor ott a neve után a RIP (rest in peace - nyugodjon békében), viszont ha egy párért mondják az esküvőjük emlékére, vagy kisgyerekért keresztelőre vagy bármilyen más okból egy élő személyért, akkor egyszerűen csak a név van kiírva. Ez mondjuk érthető és logikus is, tehát tudomásul vettük, hogy az esti mise Krisztáért lesz, és mind arra fogunk menni. A nővér ágy és szekrénynéző körútra indult reggeli után, minket pedig megkért, hogy tegyük fel a szobájába az új függönyt, amit elég hamar megoldottunk, így könnyen el tudtam menni délelőtt, hogy fél tizenegykor mire a mise véget ér, odaérjek a templomhoz, és elkaphassam a papot kifele jövet, és megkérdezzem, hogy beszélhetnék-e vele egy keveset. Minden rendben ment, és időben oda is értem, még mielőtt az első emberek kijöttek volna, viszont hiába vártam legalább tíz percet, a pap nem került elő. Álltam ott még egy keveset, majd mikor úgy tűnt, hogy már senki sem jön kifele, odamentem a templom melletti épülethez megkérdezni, hogy nem tudják-e véletlenül, hol találom Joseph atyát, mert én azt feltételeztem, hogy az idősebb tartotta a misét, s a hátsó úton távozott, mert távolról mintha láttam volna is valaki rá emlékeztető alakot. Mondták a háznál, hogy nem látták ott, de átirányítottak a plébániára, ami az átellenben lévő sarkon volt. A kertig hamar elértem, de kaput csak egyet találtam, és csengő nem volt rajta, a kilincs meg nem akart nyílni, úgyhogy eléggé elbizonytalanodtam. Aztán mikor még egyszer alaposan körbevizsgáltam, hogy tényleg sehol sincs csengő vagy megnyomható gomb, megpróbáltam nagyon erősen ráakaszkodni a fogantyúra, és az végül kattant egyet, majd kinyílt. Odamentem a kis ösvényen a bejárathoz és csengettem. Egy nő nyitott ajtót, majd mikor mondtam, hogy Joseph atyát keresem, hátrafordult az idősebb paphoz, Dickinson atyához, aki mondta, hogy még nem ért vissza a templomból, de nyugodtan üljek le és várjam meg, így bevezetett az ajtó melletti kis szobába, és még teával is akart kínálni nagy kedvesen, de mondtam, hogy most nem kérek. Ott várakoztam egy keveset, közben megnéztem, hogy milyen érdekes könyveik vannak a könyvespolcon (megállapítottam, hogy sokkal több az irodalom, mint nálunk a házban, ahol eddig összesen három regényt találtam a számos különböző könyvespolcon együttvéve), majd még egy érdekesnek tűnő folyóiratba is belelapoztam, ami épp az asztalon volt, de sehogy sem akart megérkezni. Végül egy olyan 10-15 perc után ismét bejött az idősebb pap, és szólt, hogy lehet, hogy a másikat elhívták valamerre, vagy más dolga akadt, így próbáljam talán máskor elérni. Megköszöntem a segítséget, elbúcsúztam és eljöttem onnan, viszont sajnáltam, hogy nem tudtam elérni, így gondoltam még egyszer megpróbálom ott annál az irodánál, vagy nem is tudom, mi van abban a házban a templom mellett. A nő, akit megkérdeztem, azt mondta, hogy egy olyan öt perccel azelőtt látta valakivel beszélgetni, amúgy meg valószínűleg gyóntatott eddig, most meg talán meghívták valahova ebédre, de a lényeg az, hogy végül csak nem értem el, és hazakullogtam. A nővér még nem volt megjőve. Faltam valamit, aztán felmentem a szobámba.
Délután érdekes módon háromszor is csengettek az ajtón, ami ritka, mert sokszor egész héten nem jön senki, ha nincs valamilyen szervezett program. Alig értem fel a szobába az ebéd után, csengettek. Rohantam lefele, mert nem hallottam sehol máshol mozgást, ami arra utalt volna, hogy bárkinek is szándékában állna ajtót nyitni. A lehető leggyorsabban megtettem az utat lefele a másodikról, kinyitottam az ajtót, és azt a nőt láttam, aki múlt kedden ott volt az imacsoportban, de amúgy nem rendszeres tag, csak India felől érdeklődött, mert szeretne ott szolgálni, a nővér meg elhívta, hogy majd az alkalom után beszélnek róla. Az arcáról felismertem, hogy ő volt az, a nővér felől érdeklődött, majd mikor mondtam, hogy nincs itthon, ideadott egy tasakot, hogy úgy gondolta, hogy vesz nekünk pár dolgot, együk majd meg, és amennyiben nem elleneznénk, szívesen főzne nekünk jövőhéten egy nap ebédet akár itt a házban is, és megehetnénk majd együtt. Mondtam, hogy efelől nem én döntök, és a nővért kellene erről megkérdezze. Szólt, hogy akkor majd felhívja, aztán elment, én meg ott álltam az ajtóban a tasakkal. Kicsit furcsa volt, mert még sosem kaptam ilyen módon adományba ételt, viszont hallottam a nővértől, hogy ez itt elég gyakran előfordul, mert mindenki tudja, hogy jóformán adományokból élnek (leszámítva a nővérnek a nyugdíját, amit a korábbi tanári állása miatt kap, de akkor is egy nyugdíjból élünk öten), és gyakran hoznak az emberek mindenfélét, amiről éppen úgy gondolják, hogy szükség lehet. Ez a nő, Linda, most mindenféle rágcsálnivalót hozott, többnyire édes meg sós ropogtatnivalókat, de akkor is nagy dologról van szó, tekintve hogy az angol háztartásnak (ahogy eddig megfigyeltem) ez egy elengedhetetlen része, mert naponta akár kétszer is (általában teaidőben) ilyen apróságokat falatoznak.
Miután elment, felmásztam az emeletre, majd nem sokkal később ismét csengettek. Természetesen megint én rohantam le a lépcsőn ajtót nyitni. Nagy meglepetésemre a nővér volt, aki mondta, hogy elnézést kér, de a kulcsa becsúszott valahogy a kabátja bélésébe, és sehogy se tudta kivenni, így muszáj volt csengessen. Elmondtam neki, hogy milyen látogatónk volt, és megmutattam, mit kaptunk, majd ismét felmentem. Eltelt egy kis idő, majd harmadszor is csengettek a délután folyamán. Egyből indultam is ki a szobából, de mikor lenéztem, láttam, hogy a nővér már ajtót nyitott. A hang ismerős volt, de nem igazán akartam hinni a fülemnek, viszont mikor bejött a látogató, akkor egyértelműen látszott, hogy Joseph atya volt az. Nagyot néztem, és eléggé szokatlan véletlennek találtam, meg kicsit a sors iróniájának is, hogy én fél délelőtt őt kerestem, erre meg most (pont ma) csak úgy megjelenik nálunk látogatóba. El is gondolkodtam azon, hogy vajon miért jöhetett, de miután bementek a nővérrel a kápolnába, arra gondoltam, hogy biztosan valamilyen lelki beszélgetésről van szó, s vagy ő jött a nővérhez, vagy fordítva, és meghívásra érkezett, de mindenképpen furcsának találtam azt, hogy itt van. Miután kijöttek a kápolnából, még a felújított szobát is megnézte, majd lementek a lépcsőn. Kicsivel ezután csengetett Tünde, hogy kész az ebéd. Lementem a földszintre, s ahogy kinyitottam az ebédlő ajtaját, láttam, hogy ott ül az asztalnál egy bögre tea vagy kávé és egy sütemény társaságában. Tünde és a nővér a konyhában voltak, én odamentem, hogy köszönjek neki, majd azt is mondtam, hogy kerestem délelőtt, és a plébániánál is jártam (hogy tudja, hogy én voltam, amennyiben az idősebb pap esetleg elmondja neki, hogy kereste délelőtt valaki), de tovább nem mondhattam, hogy miről is akartam beszélni vele, mert mögöttem már megjelentek az ajtóban a többiek is. Ők is köszöntötték, majd imádkoztunk és asztalhoz ültünk. Nem akart ebédelni velünk, mert kellett menjen vissza a plébániára, de egy kicsit még ott ült. Annyira abszurd volt, hogy én fél délelőtt őt hajkurásztam, most meg mellettem ült az ebédlőasztalnál. A társalgás amúgy meglehetősen kínos volt mindenki számára. A nővér udvariasan kérdezgetett tőle néhány dolgot, ő pedig szintén udvariasan válaszolgatott, és dicsérő megjegyzéseket tett a házra, kertre és egyebekre. A nővér aztán rólunk is mondott egy-egy mondatot, hogy kik vagyunk, de olyan igazi csevegés nem alakult ki, mert Tünde és András eleve nem beszélt, s így elég sok kínos csend volt a mondatok között. Igazából senki se nagyon tudta kezelni a helyzetet. Egy idő után elbúcsúzott és elment. A nővér kikísérte, majd azt mondta, hogy milyen érdekes, hogy sose tudhatja az ember, hogy ki jön látogatóba. Ez a megjegyzés azért elég érdekes volt, mert ezek szerint mégse ő hívta meg, de annál tovább nem gondolkoztam a dolgon.
Ettünk, majd történt valami különleges. A nővér azt mondta, hogy meg akarja ünnepelni, hogy elkészült az új szobája, amire évek óta vár, és már tavaly szerette volna, ha meglesz az ötven éves évfordulójára, de nem sikerült, és lassan már 22 éve lakik benne úgy, hogy sosem volt újítva, s mindent használtan kapott bele adományként. Most elmondhatatlanul örül neki, hogy végre meglett (hisz kész a fal, meg az egyéb festés, a helyén van a szőnyeg és a függöny, és hétfőn érkezik majd az ágy, meg még egyéb bútorok is lesznek), és mivel mindannyian hozzájárultunk ennek a megvalósulásához, ezért ő vett süteményt és édességet desszertnek, azon kívül meg mindannyiunknak adott egy-egy borítékot, amiben volt egy Cadbury csokoládé és húsz font. Én nagyon meglepődtem tőle, mert ez itteni viszonylatban nagyon soknak tűnik ajándékként zsebpénznek, de látszott, hogy valóban szívesen és boldogan adja. Amúgy kb. így néz ki a szoba (leszámítva, hogy a fény miatt nem pont ilyen a fal színe a valóságban):
Evés után mosogattunk és elmentünk mind a misére. Reméltem, hogy a mise végén meg tudom kérdezni Joseph atyát, hogy mikor beszélgethetnénk egy keveset, de legnagyobb meglepetésemre nem ő misézett, pedig csütörtök délután eddig mindig ő volt. A mise menetében amúgy nem volt semmi különös, csak épp az elején, mikor elmondta a pap, hogy kiért ajánlja ezt a misét, akkor a Kriszta nevét olvasta fel. Mise után viszont volt még egy érdekesség, ugyanis a nővér öt emberrel érkezett haza, akik korábban a közösség tagjai voltak, és meg akarta mutatni nekik a szobáját. Tom volt az egyikük, neki a felesége és két lánytestvére, valamint az egyiküknek a férje. Mindannyian háztűznézőbe jöttek, és gyönyörködtek a szépen felújított szobában, amit a nővér hihetetlen büszkeséggel és örömmel mutogatott nekik. Kedves társaság volt, sokat viccelődtek beszélgettek, majd egy kis idő múlva elmentek. Én felfele indultam a szobámba, kicsit jobb hangulatban, mint napközben voltam, de továbbra is nagyon összezavarodva, és szinte teljes meggyőződéssel, hogy haza fogok menni.
Délután érdekes módon háromszor is csengettek az ajtón, ami ritka, mert sokszor egész héten nem jön senki, ha nincs valamilyen szervezett program. Alig értem fel a szobába az ebéd után, csengettek. Rohantam lefele, mert nem hallottam sehol máshol mozgást, ami arra utalt volna, hogy bárkinek is szándékában állna ajtót nyitni. A lehető leggyorsabban megtettem az utat lefele a másodikról, kinyitottam az ajtót, és azt a nőt láttam, aki múlt kedden ott volt az imacsoportban, de amúgy nem rendszeres tag, csak India felől érdeklődött, mert szeretne ott szolgálni, a nővér meg elhívta, hogy majd az alkalom után beszélnek róla. Az arcáról felismertem, hogy ő volt az, a nővér felől érdeklődött, majd mikor mondtam, hogy nincs itthon, ideadott egy tasakot, hogy úgy gondolta, hogy vesz nekünk pár dolgot, együk majd meg, és amennyiben nem elleneznénk, szívesen főzne nekünk jövőhéten egy nap ebédet akár itt a házban is, és megehetnénk majd együtt. Mondtam, hogy efelől nem én döntök, és a nővért kellene erről megkérdezze. Szólt, hogy akkor majd felhívja, aztán elment, én meg ott álltam az ajtóban a tasakkal. Kicsit furcsa volt, mert még sosem kaptam ilyen módon adományba ételt, viszont hallottam a nővértől, hogy ez itt elég gyakran előfordul, mert mindenki tudja, hogy jóformán adományokból élnek (leszámítva a nővérnek a nyugdíját, amit a korábbi tanári állása miatt kap, de akkor is egy nyugdíjból élünk öten), és gyakran hoznak az emberek mindenfélét, amiről éppen úgy gondolják, hogy szükség lehet. Ez a nő, Linda, most mindenféle rágcsálnivalót hozott, többnyire édes meg sós ropogtatnivalókat, de akkor is nagy dologról van szó, tekintve hogy az angol háztartásnak (ahogy eddig megfigyeltem) ez egy elengedhetetlen része, mert naponta akár kétszer is (általában teaidőben) ilyen apróságokat falatoznak.
Miután elment, felmásztam az emeletre, majd nem sokkal később ismét csengettek. Természetesen megint én rohantam le a lépcsőn ajtót nyitni. Nagy meglepetésemre a nővér volt, aki mondta, hogy elnézést kér, de a kulcsa becsúszott valahogy a kabátja bélésébe, és sehogy se tudta kivenni, így muszáj volt csengessen. Elmondtam neki, hogy milyen látogatónk volt, és megmutattam, mit kaptunk, majd ismét felmentem. Eltelt egy kis idő, majd harmadszor is csengettek a délután folyamán. Egyből indultam is ki a szobából, de mikor lenéztem, láttam, hogy a nővér már ajtót nyitott. A hang ismerős volt, de nem igazán akartam hinni a fülemnek, viszont mikor bejött a látogató, akkor egyértelműen látszott, hogy Joseph atya volt az. Nagyot néztem, és eléggé szokatlan véletlennek találtam, meg kicsit a sors iróniájának is, hogy én fél délelőtt őt kerestem, erre meg most (pont ma) csak úgy megjelenik nálunk látogatóba. El is gondolkodtam azon, hogy vajon miért jöhetett, de miután bementek a nővérrel a kápolnába, arra gondoltam, hogy biztosan valamilyen lelki beszélgetésről van szó, s vagy ő jött a nővérhez, vagy fordítva, és meghívásra érkezett, de mindenképpen furcsának találtam azt, hogy itt van. Miután kijöttek a kápolnából, még a felújított szobát is megnézte, majd lementek a lépcsőn. Kicsivel ezután csengetett Tünde, hogy kész az ebéd. Lementem a földszintre, s ahogy kinyitottam az ebédlő ajtaját, láttam, hogy ott ül az asztalnál egy bögre tea vagy kávé és egy sütemény társaságában. Tünde és a nővér a konyhában voltak, én odamentem, hogy köszönjek neki, majd azt is mondtam, hogy kerestem délelőtt, és a plébániánál is jártam (hogy tudja, hogy én voltam, amennyiben az idősebb pap esetleg elmondja neki, hogy kereste délelőtt valaki), de tovább nem mondhattam, hogy miről is akartam beszélni vele, mert mögöttem már megjelentek az ajtóban a többiek is. Ők is köszöntötték, majd imádkoztunk és asztalhoz ültünk. Nem akart ebédelni velünk, mert kellett menjen vissza a plébániára, de egy kicsit még ott ült. Annyira abszurd volt, hogy én fél délelőtt őt hajkurásztam, most meg mellettem ült az ebédlőasztalnál. A társalgás amúgy meglehetősen kínos volt mindenki számára. A nővér udvariasan kérdezgetett tőle néhány dolgot, ő pedig szintén udvariasan válaszolgatott, és dicsérő megjegyzéseket tett a házra, kertre és egyebekre. A nővér aztán rólunk is mondott egy-egy mondatot, hogy kik vagyunk, de olyan igazi csevegés nem alakult ki, mert Tünde és András eleve nem beszélt, s így elég sok kínos csend volt a mondatok között. Igazából senki se nagyon tudta kezelni a helyzetet. Egy idő után elbúcsúzott és elment. A nővér kikísérte, majd azt mondta, hogy milyen érdekes, hogy sose tudhatja az ember, hogy ki jön látogatóba. Ez a megjegyzés azért elég érdekes volt, mert ezek szerint mégse ő hívta meg, de annál tovább nem gondolkoztam a dolgon.
Ettünk, majd történt valami különleges. A nővér azt mondta, hogy meg akarja ünnepelni, hogy elkészült az új szobája, amire évek óta vár, és már tavaly szerette volna, ha meglesz az ötven éves évfordulójára, de nem sikerült, és lassan már 22 éve lakik benne úgy, hogy sosem volt újítva, s mindent használtan kapott bele adományként. Most elmondhatatlanul örül neki, hogy végre meglett (hisz kész a fal, meg az egyéb festés, a helyén van a szőnyeg és a függöny, és hétfőn érkezik majd az ágy, meg még egyéb bútorok is lesznek), és mivel mindannyian hozzájárultunk ennek a megvalósulásához, ezért ő vett süteményt és édességet desszertnek, azon kívül meg mindannyiunknak adott egy-egy borítékot, amiben volt egy Cadbury csokoládé és húsz font. Én nagyon meglepődtem tőle, mert ez itteni viszonylatban nagyon soknak tűnik ajándékként zsebpénznek, de látszott, hogy valóban szívesen és boldogan adja. Amúgy kb. így néz ki a szoba (leszámítva, hogy a fény miatt nem pont ilyen a fal színe a valóságban):
Evés után mosogattunk és elmentünk mind a misére. Reméltem, hogy a mise végén meg tudom kérdezni Joseph atyát, hogy mikor beszélgethetnénk egy keveset, de legnagyobb meglepetésemre nem ő misézett, pedig csütörtök délután eddig mindig ő volt. A mise menetében amúgy nem volt semmi különös, csak épp az elején, mikor elmondta a pap, hogy kiért ajánlja ezt a misét, akkor a Kriszta nevét olvasta fel. Mise után viszont volt még egy érdekesség, ugyanis a nővér öt emberrel érkezett haza, akik korábban a közösség tagjai voltak, és meg akarta mutatni nekik a szobáját. Tom volt az egyikük, neki a felesége és két lánytestvére, valamint az egyiküknek a férje. Mindannyian háztűznézőbe jöttek, és gyönyörködtek a szépen felújított szobában, amit a nővér hihetetlen büszkeséggel és örömmel mutogatott nekik. Kedves társaság volt, sokat viccelődtek beszélgettek, majd egy kis idő múlva elmentek. Én felfele indultam a szobámba, kicsit jobb hangulatban, mint napközben voltam, de továbbra is nagyon összezavarodva, és szinte teljes meggyőződéssel, hogy haza fogok menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése