Tegnap este elég sokáig fent voltunk még Adéllal, az új szobatársammal. Egy erdélyi születésű, de amúgy évek óta Sopronban élő angoltanárnőről van szó, aki most három hétig Angliában nyaral, és több helyet is meglátogat. Két hetet már töltött London környékén, és valaki ajánlotta neki ezt a közösséget, hogy nézze meg, így jutott el ide. Úgy kb. fél kettőig beszélgettünk, aztán lefeküdtünk.
Ma reggel lejött velem az imára, ami viszont extra rövid volt, mert a nővér nagyon nyugtalankodott és sietett a festés miatt, ami mára volt esedékes, és megkért minket Andrással, hogy vigyünk ki néhány bútort a szobából még mielőtt megjön Tom a festékekkel. Levittünk egy fotelt és egy kanapét a garázsba, és még egy csomó mindent vittünk ki a folyosóra. Kellemesen tapasztaltam, hogy az angol bútorok többsége nem nehéz, és azon kívül szinte mindennek kereke van, úgyhogy félúton egyszerűen gurítani is lehetett. Meglehetősen hamar meglettünk vele, de a hangulat nagyon feszült volt, mert András elég durván összekapott reggel a nővérrel, és olyan nyugtalanság volt a levegőben, hogy azt nehezen lehetett bírni. Tündével valahogy ugyanarra gondolhattunk, mert amikor bementem a kápolnába, hogy imádkozzak ezért, és hogy álljon helyre a béke, akkor ő már ott volt, s mondta, hogy ő is ezért jött. Elmondtam neki, hogy a múltkor mennyire pozitív tapasztalatom volt, ugyanis néhány nappal ezelőtt volt még egy vita, akkor is nagyon felhúzta magát András, és én is nagyon rosszul kezdtem érezni magam, mert a feszültség ott vibrált a levegőben, és az a legrosszabb, hogy mindkettejük nézőpontját látom, és értem az érveiket, és nem tudnék egyikük oldalára se állni, mert mindkettejüknek igaza van a maga módján, egyszerűen csak szenvedtem attól az állapottól, ami kialakult, és nagyon szerettem volna segíteni, de az volt bennem, hogy valójában semmit sem tehetek, míg hirtelen eszembe nem jutott, hogy ha én nem is tehetek semmit, van, aki igen, így bementem a kápolnába, imádkoztam egy keveset, majd olyasmit csináltam, amit még soha: önszántamból elmondtam egy egész rózsafüzért a szeretetlánggal, amit itt annyira szeretnek és hatásosnak tartanak azért, hogy álljon helyre a béke, legyenek újra jókedvűek, és oldódjon meg az a helyzet, ami az egész konfliktus alapját szolgáltatja. Nem is tudom, hogy miért ezt mondtam, és mért nem egyszerűen egy szabad imát, amit bármikor mondtam volna normál körülmények között, de akkor egyszerűen ez jött, meg hát itt eleve ezt mondják a különböző szándékokra, úgyhogy valahogy ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. A lényeg az, hogy utána kijöttem a kápolnából, és annál tovább nem is vártam semmilyen azonnali eredményt, mégis rá egy olyan órára, mikor András lejött az emeletről, jókedvű volt, mosolygott, viccelődött, és ami a legmeglepőbb volt: dúdolászott magában, amit eddig sosem csinált, aznap meg a vita után egyáltalán nem is szólt senkihez, szóval a vak is egyből észrevehette, hogy mekkora változás történt benne ilyen hirtelenül rövid idő alatt, és nagyon örültem akkor neki, hogy ilyen hamar válasz érkezett az imára, ami ezek szerint tényleg nagyon hatásosnak bizonyult. Ma délelőtt, amikor a kápolnába mentem, akkor is nagyjából ez járt a fejemben, és mindenképpen imádkozni szerettem volna ezért a helyzetért. Egy kis idő után a nővér is bejött, de nem csak egyszerűen imádkozni akart, hanem egy rövid szentségimádást is tartottunk. Miután befejeztük, és elment, utána maradtunk Tündével még egy keveset, majd kimentünk a konyhába. Nekem Kriszta születésnapi tortáját kellett megcsinálni, neki meg az ebédet előkészíteni. Egy kis idő után megjelent András az ajtóban, aki Tomnak segédkezett, csak épp szünetet tartottak, és meglehetősen jó hangulatban, vidáman elkezdett velünk beszélgetni és viccelődni a maga ironikus módján. Tündével egyszerre összenéztünk, s egyértelmű volt, hogy ugyanarra gondolunk, hogy mégiscsak konkrét hatása volt annak az imának, hisz az elviselhetetlenül puskaporos levegőt felváltotta egy könnyed, jókedvű kedélyállapot, és ettől arrafele egyértelműen jobb napja volt mindenkinek.
Mivel Kriszta elment reggel, és úgy volt, hogy délután fél négy körül érkezik haza, sietni kellett a tortasütéssel, hogy ne csak befejezzem addig, de még a nyomait is el lehessen tüntetni, mire visszaér. Épp kezdtem előszedegetni és kimérni a dolgokat, amikor észrevettem, hogy a málna, amit külön erre az alkalomra vettünk előtte való nap, megpenészedett. Eléggé megijedtem, mert már nem nagyon lett volna időm új málnát venni, és mást se nagyon tudtunk elküldeni érte. Szerencsére eszembe jutott, hogy Adél, aki ma épp a bevásárlóutcába ment szétnézni, hátrahagyta a telefonszámát, és miután elmondtam a nővérnek, hogy mi történt, megengedte, hogy felhívjam és megkérjem, hogy hozzon egy új doboz málnát. Mondta, hogy rendben van, és visszafele megveszi majd. Közben nekifogtam bekavarni a tésztát, majd miután ez sikerült, betettem sülni. Elég hamar elkészült, és fel is nőtt szép nagyra. Azt ugyan elfelejtettem, hogy nem igazán szabad egyből kikapni a sütőből, s miután kivettem, kicsit összébb esett a teteje, de attól még egészen jó lett. Ez után nekifogtam megcsinálni a tejszín ízű pudingot, mert Kriszta azt szereti. Olyan lassan kezdett főni, hogy háromnegyed órán keresztül egyfolytában csak azt néztem, hogy biztosan ég-e alatta a tűz, mert semmi jelét sem mutatja a sűrűsödésnek. Egy idő után azonban kezdett egészen jó lenni. Szétvágtam a tésztát, elkezdtem megkenni, és rétegenként összerakni. Ahogy ez meglett, a maradék pudingot igyekeztem felkenni az oldalára, majd miután egy kicsit hűlt, eltüntettem a tortát az egyik szekrényben, majd a romokat is hamar eltakarítottam. Adél öt körül érkezett vissza, és hozta a málnát, amit hamar átválogattam, megmostam, és feltettem a tetejére még mielőtt Kriszta meglátta volna, hogy miben mesterkedünk.
Délután még hátravoltak a hétköznapi teendőim, amiket délelőtt a sütögetés miatt elhanyagoltam, így nekiláttam a dolgomnak. Tünde főzött, majd miután elkészült csengetett és lementünk enni, mintha mi se történt volna. Megettük az ételt, majd mikor összenéztünk a nővérrel, és bólintott, bementem, hogy előhozzam a málnákkal díszített tejszínízű pudingos tortát. Odatettem Kriszta elé miközben a nővér elkezdte énekelni a boldog születésnapot angolul, majd az általunk már korábban aláírt képeslapot is odaadta neki, amibe bele volt téve tíz font a közösség részéről. A tortának meglehetősen nagy keletje volt, mindenki nagyon lelkesen fogyasztotta, így csak negyede maradt meg étkezés után, de az éjfélt már egyetlen szelet sem érte meg, szóval ebből arra következtetek, hogy eléggé jól sikerülhetett.
Evés után amúgy hátra volt még a mise, amire most mentünk, mert a reggelit a szobakipakolás és festés miatt mindenki elmulasztotta. Onnan ahogy visszajöttünk, nyolc óra már el volt múlva. Megjegyeztem Tündének, hogy besötétedik, pedig mi még nem is játszottunk ma, erre meg nagy lelkesen felugrott, hogy hát még mehetünk, s futott is kifele a garázsba. Így kimentünk negyed kilenckor még egy kicsit játszani, bár kezdett egyre inkább sötétedni. Tegnap nyolckor jöttünk be, most meg jóval azután mentünk ki, de így is tudtunk még egy olyan félórát ütögetni, aminek örülök, mert nagyon jól esett. Mikor már nem láttuk a tollast a sötétben, bejöttünk, faltunk valamit, majd felmentünk lefeküdni. A szobában Adéllal beszélgettünk még egy keveset, majd lassan nyugovóra tértünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése